Prágai Magyar Hirlap, 1936. július (15. évfolyam, 148-173 / 3997-4022. szám)
1936-07-12 / 157. (4006.) szám
4 <pi«<ím-Mag$^hihiap íTusztülőban a hites széfrelu népművészei Irta: Nyirö József A népművészet megmentése a csehszlovákiai magyarság problémája is s így tanulságos számunkra Nyirfi Józsefnek alábbi nagyszerű írása. (Székelyudvarhely). Két oldalról is a legkomolyabb formában merült fel a terv, (hogy a híres székely népművészeti és háziipari termékek értékesítését, piacát szövetkezeti alapon megszervezve a súlyos anyagi helyzetben levő népen ezáltal is segítsünk. A terv reális feltételei is biztosítva. voltak, de mikor arra került a sor, hogy komolyan számiba vegyük a meglevő székely nép- művészeti anyagot, kiderült, hogy Székelyföldön élő népművészet és háziipar még alig van, s ami van, az is olyan kevés, (hogy értékesítésének szövetkezeti, vagy más alapon való megszervezésére gondolni korai volna. Előbb fal kellene újítani, újra meg kellene tanítani népünket már-már feledésbe merülő ősi népművészetére, amely ma jórészt csak múzeumokba alszik. Haáz F. Rezső festőművész-tanár barátommal, ki a székely népművészet égjük legkiválóbb ismerője és apostola, lelkiismeretesen számba vettük a székely anyamegye élő népművészetét és falu'ról-falura menve a leglehangolóbb hanyatlást és pusztulást kellett megállapítanunk. A még kezdeti állapotban levő fafaragáson kívül, amely különben a legeredetibb kifejezője a székely népművészetnek, a többi népművészeti ágnál alig találunk számbavehető értéket és életet. A telekfalvi fafaragó müvésztelep megteremtése is a Haáz érdeme, ki az ősi, muzeális minták megadásával és a munka művészi értéke fölötti állandó őrködésével újra feltámasztotta ezt a haldokló és csaknem teljesen elfeledett népművészeti ágat. Ma már szép fejlődésnek indult a telekfalvi fafaragás egy egyszerű székely ember, Székely Lajos vezetésével A híres székely kapuk művészei is kiveszőben vannak. Fancsalon, Cselhétfalván él még egy-egy mestere é6 itt Fenyőiden az öregedő Dávid Mózsi, ki az elhunyt Bratianu Jonelnek is faragott már székely kaput és Csernovitzba is elhordozták már, de idehaza alig akad munkája. „Kőtséges dolog" azt tartja a székely. A meglevőket ráklábba teszik, de lassankint azok is elkorhadnak és kidőlnek. Már a guzsalyt, sulykot, jármot se igen hányják meg hímmel sehol. A régi művészi formák a gyáripar hatása alatt feledésbe is mentek. Igazi festett bútor jóformán hírmondónak sincs. Félszáz falut legalább végig kutattam érte és sehol se kaptam. A színeknek és formáknak ezek a ragyogó remekei eltűntek. Az utolsó szép darabot Erdővidékén a környékbeli románság szedte össze és eljöhet az ideje, mikor ezek, mint eredeti román népművészeti emlékek fognak szerepelni. Olasztelken a régi híres festett bútor készítő Sütő-nemzetség egyik tagja próbálkozik újabban velük, de már ő se ismeri a régiek színezésének és ornamentikájának azt az elragadó szépségét és naiv báját, ami a régiekről szemünkbe ragyog. A régi agyagmivesek, az ősi „sárkovácsok" is eltűntek. A mai tömegárut gyártó fazekast rábeszélni se lehet, hogy az ősi székely kerámiával megpróbálkozzék. Szücsiparról szintén alig lehet szó. Termékei művészi szempontból alig számottevőek. Ami még tűnhető, farkaslaki „kisbundán" kívül már nem igen készül egyebütt művészi szűcsiemnek. Pedig fel lehetne újítani az almási és felsőrákosi díszes szücsmüvészetet. A gyönyörű székely varrottatokat majdnem teljesen kiszoritotta az importált holmi. A szőttesipar még valamennyire tengődik, de a régi szép mintákat itt is felváltotta a gyári minták müvészietlen, tökéletlen utánzása. Az egész megyében Lövétén Györgypál Jánosné mutatott egyedül szép szedett szőttest. Ami még megvan, azt is katasztrófával fenyegeti a fejtő megdrágulása. Ilyen kicsiségeken múlik egy-egy népművészeti-ág élete, halála. Hozzáértő, alaposan képzett és lelkes vándortanitónőkkel azonban még életre lőhetne kelteni az ősi szövő-fonó művészetet. Az udvarhelymegyei ref. Nőszövetség el is indított egy ősi mintákkal felszerelt vándortanitónőt... De mit tud csak egy ember csinálni! Egyetlen vigasztaló jelenség, hogy az ősi népviseletet a legtöbb helyen még megőrizték. Sajnos a többi székely megyében sem sokkal jobb a helyzet. Szegyeim való tájékozatlanságunk Nem szívesen írom le ezeket a lehangoló tényeket, és nem is célom, hogy velük az élethez nélkülözhetetlen lelkierőt, bizalmat és nemzeti érzést fárasszam; de viszont belső hazugságban és tájékozatlanságban sem szabad élnünk. A sürgős tennivalókról a helyzet ismeret nélkül nem is beszélhetünk. Ez a kérdés is bizonyítja, hogy mi erdélyi magyarok a saját portánkon se vagyunk teljesen tájékozottak. Addig pedig problémáink, helyes megoldásáról alig lehet szó. A lélek és készség azonban hál istennek meg van hozzá. Ez előtt le keli vennünk a kalapot. Sőt legendába illő erőfeszítésekre, munkára és eredményekre is tudunk hivatkozni. Vannak nélhányan igazi apostolai is a székely népművészetnek, kik fáradságot nem ismerve, hivatóttsággal, teljes önzetlenséggel, s — bizony előfordult az is, hogy majdnem a szó szoros értelmében az élet feláldozásával — siettek a székely népművészet és háziipar megmentésére. Az említett Haáz Rezsőn, Vámszer Gézán és nehány más lelkes nőn és férfin kívül, lehetetlen megállani, hogy talán félre téve a köteles diszkréciót is, nyilvánosság elé ne vigyük a idr. Pál Gáborné szinte tragikus esetét. A székely népművészet mártírja Dr. Pál Gáborné volt, aki évekkel ezelőtt halottaiból feltámasztotta a már azóta világ-viszonylatban is nagy feltűnést keltett és értékelt u. n. ,csíki festékest". A magas kultúrájú, lelkes és öntudatos asszonynak sikerült felfedeznie az ősi növényi szőtteefestésnek titkát, amellyel a gyári, kémiai festékek nem vetekedhetnek sem szinszépség, sem állandóság tekintetében, sem értékben. Hosszas kutatások eredménye volt kiásni a múltból ezeket a „recepteket". Aztán megindította a munkát, ami már kezdetben harmincnegyven székely asszonynak jelentett kenyeret azon a nagyjelentőségű művészi eseményen felül, hogy a csíki székely népművészeit legbecse- setob ágát nemcsak feltámasztotta, megmentette, 'hanem külföldön is híressé és becsültté tette. Ez magában is elegendő, hogy egy kisebbségi sorsban élő nép háláját kiérdemelje. Pál Gáborné azonban nem pihent. Arra törekedett', hogy azt a népművészeti ágat minél általánosabbá téve, népe részére komoly élettényezővé, mindennapi kenyérré váljék. Egész lényét,- teljes lelkesedését és fáradhatatlan akaratát belevitte munkájába. „Rittyegett az osztováta", ahogy Osikban mondják és forrott a festék a hatalmas üstökben. A népmentő, önzetlen munka lázában történt, hogy a festék főzése közben a felszálló mérges gőzök a bőr pórusain, vagy a tüdőn át megmérgezték. Nem tudom pontosan, hogyan történt, de azt tudom, hogy több mint egy éven át küzdött a kórral és csak a legkiválóbb orvosi tekintélyeknek sikerült megmenteniük. Hát igy lett nehéz szenvedésein keresztül mondhatni mártírja ez a ritka magyar asszony az ő szegény népe megmentésére irányuló gyönyörű gondolatnak és munkának. Meg fogja nekem bocsátani, hogy hire-tudta nélkül, — megkerülve ismert szerénységét — nyilvánosság elé hoztam, hogy egyfelől lélekben minden székely meghajthassa fejét előtte, másfelől az ő leikéből erőt menthessünk. Erre a lelki- erőmeritésre nekünk minden pillanatban szükségünk van. Másik veszedelem, hogy túlságosan divatban van a székely KIRflKÓ-JÁTÉK Irtat Hegedűs Lóránt Mi az uj rend tinikben soka t tanulunk. Nemsokára már eljutunk a nagy Ábécéhez és az egyik kezünkön tudunk ötig számolni, bár néha ehhez még a többi ujjúnkat is segítségül kell vermünk, mert egy-egy bütyök még megbokrosodik és kimarad a sorozatból. Akkor aztán újra kezdjük, hogy „ez elment vadászni, ez lelőtte, ez hazavitte ...“ Mi vagyunk kérem a legmagasabb rend ebben a rendkivül sok renddel és jellel megajándékozott világban. Mi vagyunk instálom a nagyapáit rendje. Már szépen azt is megtanultuk, hogy mielőtt lefekszünk, előbb lefektetjük a Teddy medvét s a két pamacskutyát, melyek éjszakára a Teddy ágyában nyugszanak s együtt horkolnak egy zsebkendő alatt a Miki egérrel. De előbb még helyre kell tenni a kirakójátékot is. A skatulya teteje már letört, mikor a Jézuska visszavitte a karácsonyfát, de a fehér állványon, második polcán ott a helye mind a négy sor képeskocká- nak. Egynek sem szabad hiányozni. Négy sor van. Mindegyik sorba jut először három kocka, azután megint három kocka. A nagyok össze is adják őket, de mi a képeikről ismerünk rájuk. Így alusznak el, kérem. Hat mese van a kockákon és nagyon kell vigyázni, mert a Csizmás kandúrnak éppen olyan piros nadrágja van, mint a királyfinak a Hófehérke-képen. így alszunk el, kérem. Aztán mi nagyapák is ágyba kerülünk. Felhúzzuk az Emlékezet rácshálóját a fekvőelyünk elé és szenderegve kitekintünk az elmúlt életünkbe. Nagyszerű kirakójáték volt az egész. Néhanap ugyan mi is tündérkirályfinak néztük a Csizmás kandúrt, de ez csak annál színesebbé, csillogóbbá tette az egész óriási mesejátékot. Hat kocka az hatvan év — rengeteg sok herceg, varázsló, farkas, boszorkány, törpe fért el rajtuk. Csuda ez — ez aztán csuda! A végén aztán mindegyik mesekocka megtalálja helyét — éppen abba a sarokba illik és sehová másba. Ha másfelé rakod, megint vissza kell venned, hatszor is megpróbálod a hatot. Mert mindegyik mese visszaveti a belé nem illő kockát. És el nem készülsz velük mindaddig, ameddig pontosan magadat is bele nem állítottad abba a kocka-táblába s ott is abba a mesesarokba, ahová való vagy. Mert mindig odatartoztál, csak te nem tudtad. Azért zavartad meg a meséket, azért zavart meg téged ez a kockajáték. Azt hitted, hogy a kék színbe illeszkedhetsz bele? Hát most már látod, hogy az ég és láthatár s a te helyed ott van a kocka barna oldalán alul, mert padló vagy és székláb. Az igaz, hogy két oldalról gyönyörű piros függönysallangok ereszkednek le feléd. Ezek a mesekockád ábrándjai. jAz egész meglepő és csodálatos. Mihelyt békáinál a magad kockájába, készen van az egész életmeséd. Mert a többi már régen készen volt, csak magadat nem tudtad hová tenni. Most aztán megforgathatod az egész kockamezőt s mindegyik oldalán teljes mesét találsz. Csak annyi kellett, hogy te elfoglaljad az igazi helyedet a mesemezőben s egyszerre mindegyik mese magától életrekelt. Nagyszerű kirakójáték! Ezt persze csak akkor tudjuk meg, ba a magunk igazi mesekockájára ráismertünk. Attól a szempillantástól kezdve nemcsak az egész világ nekünk dolgozik, minket helyez a magunk helyére, hanem meg is véd mindenféle más játékok ellen, aki még nem ismeri a saját kockadarabját s olyan esetlenül, ügyetlen kézzel (mint mi hajdan!) a maga darabját akarja az én mesémbe tenni. Nincs ott semmi keresnivalója, mert Csipkerózsa képe nem fogadja be a farkast s a Hófehérke mostoháját. Ezeknek megvan a inaguk meseakaratja. Ha valaki nem találja meg a kocka-helyét a nagy Mesében, addig véresre sebzi mindig az ujját az önrakosgatásban. Aztán jajong, csudálkozik, panaszol, hogy visszaverték. Horniét verték vissza? A más helyéről, a más kockameséjéből. Mihelyt a helyére zökken, akkor meglátja az egész mesét, mert az nincs meg őnélküle s már nagyon várta. Némelyik I kocka örökké kiugrik a maga mesematricájából. Akikor aztán se tündér, se boszorkány, se királyi herceg nem tud őrajta segíteni, mert az asztal alá esik. Néha azt hiszem, hogy több kő esett az asztal alá, mint amennyi beállott a képbe. Ez csak azért lehet, mert nem akarták a maguk helyét vállalni. A nagy Játékkészitő pontosan és gonddal készítette valamennyit, nemcsak hogy kifaragta, hanem az oldalukra rá is ragasztotta azt a mesed arabot, amellyel el kell induilniok, amit vállaniok kell a saját történetükben. Csak ő tudta, hogy a kockák mind egytől-egyig összeillenek. Csak ő tudta, hogy mindegyik színes kocka s mindegyik mesefoszlány kell az egyetlen nagy Meséhez. Mindenki kell a maga és más meséjéhez is, mert a maga képkrónikáján kivii! — bár nem is sejti — hátán, oldalán hordja a többinek mesedarabját is. Mert egyetlen kockának sem szabadna az asztal alá esni s okkor beteljesednék az egész szinpompás tündérvilág a maga módján. Tündéd módon, örökkévaló nagy Mesében. Ott mindenki mindenki-másnak is meséje. Az enyém is, a tiéd is, a kis unokámé is. így alszunk el, kérem. 1936 jqlitia 12, vasárnap. Tóth Tihamér dr. összegyűjtött müvei Ha önt érdekli, hogy rövid ideig tartó, rendkívüli kedvezménnyel miként szerezheti meg a huszonötéves jubileumát ünneplő kiváló Szónok és ragyogó tollú író TÓTH TIHAMÉR dr. összegyűjtött müveinek díszkiadását, akkor írjon a „Szent József" KÖNYVKERESKEDÉSNEK, Bratislava, lörinckapu-u. 3 mely cég készséggel nyújt tájékoztatást, anélkül, hogy ezért önt bármiféle kötelezettség terhelné. gatja művészi alkotásait, jóhiszemüleg „veszi sDe“- — ahogy mondani szokás — esztéták, kritikusok, irodalomtörténészek és más lelkes szegénylegények jóakaró, de legtöbbször tájékozatlan megállapításait és nem is sejti, hogy igen sokszor „székely" címen félrevezették, ha jóhiszeműen is. Legtöbbször a torz, kirívó, a székely pszichétől távolálló, a nép valóban értékes és időálló tehetségét, művészetét és értékét nem jelentő ügyeskedések és üzleti fogások áldozatává válik. Ma boldog-boldogtalan nekiszökik a székely művészetnek, mint a kecske a tükörnek. Pedig nem olyan egyszerű dolog az a „székely" művészet és irodalom. Alapos elmélyülést és komoly hozzáértést tesz szükségessé, úgy az iró, vagy művész részéről, ki erre szánta magát, mint azok részéről, kik a méltatására vagy kritikájára vállalkoznak. Sajnos, ma még gyakran előfordul, hogy azt az írót, ki elfeledett székelyül és nem tanult meg magyarul, eredeti tehetségnek tartják és arra is tudok esetet, hogy lángoló lelkesedéssel dicsérték nekem a pesti asztalosmühelyben készült székely „népművészetet". Esztendők óta utálom, mit különösen Pesten, de idehaza is „székely" néven dicsőítenek. A jóindulatú közönség is majd csak rájön és akkor érthetően teljesein el fog fordulni mindentől amit székely cimen a nyakába akarnak varrni. Az igazi székelytől éppen úgy, mint a torztól, a meghamisitottól. Érthető és természetes is ez az elfordulás. A túlságos és komoly, valóságos értékekkel nem igazolt székely I divatra nekünk nincs semmi szükségünk, sőt ez egyenesen árt annak a népnek és azoknak a tényleg meglevő értékeknek, amelyeknek érdekében a megértés és szeretet megnyilatkozik. ügy a székely irodalomnak, — mely egyébként integráns része az egységes magyar Irodalomnak — mint a székely művészetnek több mint ezeresztendős múltja és életerős gyökere van, aminek úgy a múltban, mint a jelenben komoly értékeket jelentő megnyilatkozásai az igazán hozzáértők előtt nem ismeretlenek. A székely nép művészi és irodalmi kultúrájának ma is ezeken az alapokon kell épülnie és tovább fejlődnie. Csak az irodalom és művészet tehát, ami ennek a népnek a tájszólásokon túlmenő sajátos fogalomkörét, törvényeit, kifejező erejét, fométikai és más szépségeit komoly irodalmi tekintéllyel és értékkel hozza, témakörében pedig az ostoba „góbéságo- kon" túl ennék a népnek igazi belső világát, gondolkodás- éá érzésvilágát, az élet realitásai mellett is Iépten-nyomon megnyilatkozó különös emberi nagyszerűségeit látja és ki is tudja művészi magaslaton fejezni. És ami a legfontosabb, hogy ez neki ne csak konjunktúra, könnyű, — mert ellenőrizhetetlen — érvényesülési, pénzszerző lehetőség, hanem belső szükséglet is legyen. Ilyen pedig, sajnos, nagyon kevés van. De aki mégis van, az ilyen áttekintsen látja a helyzetet és a megoldást is nemcsak egyes emberek felkarolásával, több-kevesebb eredményének kritikátlan magas ztalásával, hanem az egész népre kiterjedő problémának felismerésével, az egész nép művészi kultúrájának szempontjából keresi. Ez pedig nem divat, hanem nagy, komoly és áldozatos munkát, öntudatot, szellemi és lelki felkészültséget igénylő, céltudatos, egész embereket és tehetségeket követelő nehéz hivatás és sokszor éhező gyönyörűség. Szerencsére vannak néhányon, kik ezen az alapon igyekszenek újra virágzóvá, élővé támasztani az őei, valóban értékes székely népművészetet is. I kely, meghatott nemzeti érzéssel hallgatja a „székely" beszédet, olvassa a könyvet, nézi a táncát, hallgatja muzsikáját, könnyes szemekkel simoKétségtelenül örvendetes jelenség, hogy a kö-I zönség figyelmét sikerült a székely művészet felél fordítani, teljes szeretettel karolja fel, ami szé-l
