Prágai Magyar Hirlap, 1936. június (15. évfolyam, 126-147 / 3975-3996. szám)
1936-06-14 / 135. (3984.) szám
BWflWi ff> mi wp h i m <i*i mamm 1936 jtrnius 14, vasárnap* ember hörögni kezdett, majd leesett székéről a padlóra. A nagy humanista tovább folytatta előadását, kissé csóválta fejét a zavaró hangokra, majd néhány pillanatig mégis szünetet tartott, amikor négy-öt ember kicipelte az ájulj hallgatót a teremből. Azán lendületesen olvasott tovább a fehér papirosról a hőségben ájuldozó közönségnek. Igen, ez a forma, mondjuk mindany- nyian, ettől lehetetlen eltérni, az előadó nem rohanhatott le a pódiumról, hogy segítsen kivinni az eszméletlen embert — és mégis: nem lehet elhárítani a túlságosan kínálkozó, olcsónak látszó gondolatot, hogy azok, akik segítségére siettek az ájult embernek, voltak az aktív humanisták, Tho- mas Mann pedig — a nagy szellem. Nem a humanista gondolat ragyogó kifejezése a döntő, hanem a humanista gondolat tetté- válása: ezt éppen Thomas Mann mondta Budapesten — aki tovább beszélt Prágában, kicsiny, levegőtlen, átforrósodott teremben, a legszebb körmondatokban. A szép szavak elhangzanak, a nagy szellemek még néhány bankett után elutaznak a magyar fővárosból, beszédeik talán megjelennek a népszövetség valamelyik népszerűtlen kiadványában s bekerülnek a könyvtárba, hogy gyarapítsák a humanista irodalom muzeális kincseit. Arról pedig, hogy a humanista gondolat hogy válik ismét testté és vérré, egyelőre még nem történik említés. Pedig megtaníthatott volna bennünket az évezredek tapasztalata arra, hogy a gondolat örök, olyan, mint az arany, amely a föld mélyében nyugszik s nem azé a dicsőség, aki felKüldje gyermekét a magas Tátrába! Nap, erőtadó üdülés a Tátrai gyermekotthonban Villa Amália, Nov$ Smotovec (Ujtátrafüred). Orvosi felügyelet. Idillikus fekvés. Kérjen prospektust. fedezte, hanem azé, aki fel tudja hozni és szét tudja osztani, hogy mindenkinek jusson belőle. A filozófus csak felfedező, de felfedező sok van és — volt mindig. A humanizmusról is minduntalan kimutatják több évezredes ősiségét, csak a pillanat ritka, amikor a gondolat áradni és nőni kezd és eljut a tömegek szivéig. És akkor sem tudományos szófüzés formájában, ó nem, a szó itt csak kísérőzene lehet, a fő hatóerő a tett. Nem azé a győzelem, aki értelmezni, hanem azé, aki cselekedni tudja a humanizmust, olyan cselekedetekkel, amelyeknek ereje és hite szétárad az emberek között, szinte magától, mint a hullámverés. E művészeten felüli művészetre még nem alkalmasak a humanista gondolat mai művészei. Ilyesmik jutnak az ember eszébe, mikor azt olvassa, hogy a budapesti konferencián az egyik bölcs szónoklat közben Paul Va- léry, az elnök, felirta egy cédulára Vaca- rescu Helén számára: „Heléne, Heléne, faites trois poémes d‘une haleine!" (Helén, Helén, írjon három verset egy lélegzetvételre.) Mert mit is cselekedhetett volna Paul Valéry egyebet unalmában. SÁNDOR IMRE. A Szellemi Együttműködés Nemzetközi Bizottságának budapesti kongresszusán valóban a világ nagy szellemei működnek együtt, egyelőre csak —• beszéd formájában. Remekbe készült kinyilatkozások ezek a beszédek, rövid időre lelkesedésbe is ejtik az embert, mindenesetre azonban kiadós gondolkozásra kényszerítik. Az első gondolat az, hogy a nagy szellemek együttműködése valóban a legkellemesebb társadalmi és művészi formák között megy végbe, de vájjon mi van a kisebb szellemek együttműködésével. Úgy tudjuk, hogy a kisebb szellemek némi túlsúlyban vannak, számuk talán úgy viszonylik a nagy szellemekéhez, mint — hogy valami enyhe hasonlatot mondjunk — a tenger fövénye a bankok vertarany készletéhez. A nagy szellemek mindig könnyen megértették egymást, de e megértés alig járult hozzá ahhoz, hogy a kis szellemek megértsék egymást, még talán ahhoz is alig, hogy a kis szellemek megértsék a nagy szellemeket. Pedig hát mégis csak a kis szellemek közötti megértés kellene ahhoz, hogy a nagy szellemek nagy eszméi uralomra jussanak a Földön. Eddig sem a nagy szellemek és a nagy eszmék hiánya okozta az emberiség boldogtalan küzködését, hanem az, hogy a nagy eszmék nem jutottak el a kis szellemek tömegeinek leikébe. Nem tudtak vérré válni | a humanizmus magas eszméi sem a tömegekben, — amely eszmékről most folyik a vita — noha öreg idők óta és széles rétegekben hat, csak éppen —» nem cselekvő- képesen. A középkor végén újjáéledt humanizmus az egyház égisze alatt fejlődött és hódított, szinte nem volt más, mint az egyház világi bölcseleté, amelyhez mindenki hozzájuthatott, azok is, akik hit szerint nem voltak részesei az egyház áldásának. Idővel aztán mind önállóbb keretet kapott a humanista mozgalom, kiesett a hivatalos szellemi képviselők kezéből. Majd a humanizmus hivatalos eszmehordozói riadtan menekültek vissza az egyház kebelébe, de ekkor már késő volt. Nagy akciókat létrehozott akkor is és azóta is a humanista mozgalom, egy kis nagyvonalúsággal mindent a számlájára írhatunk, a polgári forradalmakat, a szocializmust, de a nagy egységesítés helyett, amely kezdeti célja volt, a széthúzás, a táborok, a frakciók élesztőjévé vált. A Szellemi Együttműködés neve talán éppen azt mutatja, hogy mi hiányzik a humanizmusból, amelyről a tanácskozások folynak. A népszövetség felügyelete alatt dolI gozó bizottság valóban együvé tereli a vi- | lág nagy szellemeit és ezek kiválóan tudnak ,,együttműködni." Illendő formában hallgatják meg egymás bölcs fejtegetéseit arról, hogy milyen hatással van a humanizmus a jelenkori ember együttélésére, a nagy írók és tudósok bölcs szavai után az elnök rövid zárszót mond, azután újabb bankett következik és a fehér asztalnál, jó magyar borok mellett békésen és vidáman halad tovább az együttműködés. A lapok az első napon kimerítő tudósításokat közölnek, a második napon rövidebben, pár szóval ismertetik csak a szép beszédeket, harmadik napon csak éppen a felszólalók neveit említik meg. Az érdeklődő közönség már a második napon majdnem teljesen elmarad: — ! hogyan jusson a tömegek leikébe a nagy szellemek nemes malasztja? Az első napon Thomas Mann beszéde keltette a legnagyobb érdeklődést, de ez az érdeklődés a nagy iró személyének szólt, nem annak, amit mondott. Pedig megszívlelendő dolgokat mondott. Éppen arról beszélt, hogy a humanizmust harcos mozgalommá kell fejleszteni, a humanizmusnak meg kell találnia „férfiasságát." Bizonyára a múlt kritikája volt a szavakban és a nagy, bölcs kívánság, hogy a humanizmust végre önmagában kell aktívvá tenni, nem szabad megelégedni azzal, hogy különböző akciókat teremtsen, amelyek szét akarják szedni szülőanyjukat. Talán éppen az.t jelenti a humanizmus „férfiasitása", hogy váljék egységes, ön- magábanható és teremtő erővé, parancsoló, mindenen felülálló, erős tekintéllyé, amely- lyel nem lehet vitába szállni. A humanizmusnak kellene végre már diktálnia a nagy diktatúrák mai világában, — legalább any- nyira ellentmondást nem türően, mint azok teszik. De ... maradjunk a nagy szellemek, e kitűnő nevelésű hölgyek és urak tanácskozásánál. Élénken el tudjuk képzelni, amint Thomas Mann, az elegáns, szikár európai porosz, klasszikus körmondatokban, közbevetett mellékmondatokkal aláhúzva hangsúlyoz ki minden gondolati lehetőséget, ami mondanivalójába illik, abban a stílusban, amely voltaképpen csak írásban követhető. Élénken elképzelhetjük azok, akik legutóbbi prágai előadását hallottuk. Itt is lehetetlen volt követni gondolatainak minden szétágazását, mert még kellemetlen mellék- körülmények is voltak: zsúfolt terem, iszonyú hőség. És itt történt egy szimbolikus jelenet. A hallgatóság soraiban egy idős Barátaim, ti oly nyugodtan ültök Csoportosan, e halvány, vén keretben. Friss ajkatok még dacos, büszke. Mért ne Szólnék hozzátok, kiket úgy szerettem? Megejt pózotok ünnepélyessége. Mely szemeitekből harsog, mégis néma. S egy titokba zárt nagy találkozóra Ó hadd hívjalak benneteket ón ma. De mit mosolyogsz furcsán a sarokban Te élénk szem, te boltozatos homlok? Most ünneprontód leszek képzeletben Bús, messzi hősi sírodra leomlok. S te számtan-csoda, egyenletek hőse Szép jövőd útja fénnyel volt kirakva. A számításod helyes volt. mint mindig, S az eredmény? Halálos, orosz akna. S ti többiek, kik vagytok még, higyjéíek: Homlokom alján most is két gyerekszem A csúf világra úgy simul mint régen, De nem békülök már és nem verekszem. Feledés gyászfelhője ül a Múlton, Már azt se tudom, ki is volt a szomszéd? Dús emlékmunicióm mind kilőttem S halálom hírét magam hordozom szét. A megnemértés szilánkjától sújtva Már nincs menedék, hová hitem szálljon. És csodálkozó, vádló szemmel csüggök Vak gyűlöletből font drótakadályon. Barátaim, ti most zavartan ültök Csoportosan, e halvány, vén keretben. Gyűrt ajkatok most konok, sértő. Mégis Szóltam hozzátok, kiket rég szerettem. MÁJUSI ASSZONY irta: LUZSICZA TIHAMÉR (7) Alig tűnt el a tömegben, a férfi leütötte cigarettája hamuját, szórakozottan lépett ki a pályaudvar rácsos kapuján és máris sodródott a világváros bulvárjainak sokszínű esti forgatagában. A könyvtárszoba, a hatalmas terem fényes nappali kivilágításban pompázott, a mintával díszített sima parkett csillogott, mint a tükör. A szoba közepén csüngő százégős, nehéz bronzveretü, dúsan aranyozott velencei kristálycsillár ezer gyertyafényben úszott, mint pazar menyasszonyi fátyol arannyal szőtt lenge fehére. A meghitt sarokban, a nagy terem otthonában állólámpa szobrára ömlött melegszinü ernyő alól a fény. A Moser-kristályban a nagy, laza Etoile de Hollandé rózsacsokor bíbora mozdulatlan, szemérmetlen méltósággal fürdött a rengeteg fényben. A férfi az íróasztal előtt ült és határozott pontot tett a határozottan leirt mondat után. Otthagyta a nagy, sima íróasztalon az egyetlen iv papírlapot, fölkelt és a nyitott ablakhoz lépett. Nézte, gyönyörködött a nagyváros lassan hunyó panorámájában. Most élesen villant föl. bele a sötét éjszakába egy hajó fényszórója, aztán hallani lehetett, amint a hajókerék lapátai mindgyorsabban merik, csapkodják a yizet. KIS REGÉNY A gépház zakatolásán keresztül, a messziről jövő, duruzsoló hangjátékból kihallott a habok és csöppek gyorsan változó, enyésző buborék játéka. Huszonhárom óra — harminc perc, most indul a ........i hajó. Az élet zsivaja lassan elült. Itt-ott suhanó autók fényszórói villantak, mind ritkábban, ritkábban és mérföldes csizmáiban lassan lépett, mind közelebb és közelebb jött — a csönd. A férfi az órájára pillantott: Huszonhárom óra — ötven perc. Átment a szobán, lépteinek nesze befult a süppedő szőnyegbe, csöndes kulcscsörgés és a zár halk kattanása után kinyitott egy fekete ébenfaszekrényt. Gondosan, könnyű, lágy selyembe csomagolt hervadt rózsacsokrot vett elő. Óvatosan, gyöngéden tette le a kerevet melletti kis asztal aranybrokátjára. A száraz virágok csöndben bólogattak, a föltámadt szem- és fültanuk — siető, hajlongó, öreges zizegéssel susogtak titkos, halk mesét egymás fülébe. A férfi meghallotta. Gondolataiban is bocsánatkérő, lágy mozdulattal háritott el minden — reminiszcenciát. Most — biró volt. ítélet előtt. Kőfülei voltak. A kulcscsomó ismét csörrent, majd alig érintésié fölpattant egy titkos zár és íróasztala fiókjából kis, kókuszdiószerü, kemény barna göm-1 bőt vett elő, körülményesen, óvatosan fölbon- E tóttá és zöldszinü folyadékot permetezett belőle | a megsárgult csokorra. A csoda beteljesedett. Ahová a folyadék ért, a sárgult, száraz levelek, virágok zöldbe borultak, bíborba szöktek. Szárazuk maradtak, élettelenek, zizegő kemények, csak a színüket kapták vissza: a lelkűket, és a száraz Etoile de Hollandé rózsacsokor újra viritott, mint a vér ... A férfi ledőlt a kerevetre és lassan szivta mellére a száraz csokor — édes fanyar illatát... A halkan zizegő, sirva pattogó, roppanó száraz zöld és bíbor levelek, gallyak, virágok közé könnyes keserű sóhajtással szállt — törődő fényű szemek utolsó szava, utolsót lobbanó lélek sóhaja: Májusi Asszony ... Tele tüdővel szivta keblére mélyen az édes fanyar illatot... Balkezének egy halvány, hunyó szorításával megnyomta a fekete ónix körtekapcsolót — minden fény kihuny — és a nyitott ablakon belépett — a csönd. LAPZÁRTA UTÁN ÉRKEZETT A junius másodiki újságok, közvetlenül a fejléc alatt, igy szórták közhírré a nagy szenzációt: Dr. Szinetár Tivadar, a legfelső bíróság elnöke — meghalt. Alatta kis betűkkel: Lapzárta után érkezett, tudósítás a 3. oldalon. A 3. oldalon alcímek és vastagbetüs szedés: Dr. Szinetár Tivadar, a legfelső biró — meghalt. Ismeretlen méreggel megmérgezte magát. ítélt és szigorúan ítélt önmaga fölött. Levél egy Ismeretlenhez. A rendőrség tudni szeretné, ki az cimezetlen címzett. Mindenki megdöbbenve áll a megfoghatatlan tragédia előtt* Élt negyvenegy évet. Az orvosszakértők szerint a halál május 31-én éjfélkor állt be. Dr. Szinetár Tivadar könyvtárszobájában a kereveten feküdt. A kerevet melletti kis asztalon hervadt rózsacsokor. A száradt rózsacsokor trópusi gyorsanölő méreggel volt bepermetezve. A mérget íróasztalán megtalálták pár sor írás mellett. A méreg összetételét megállapítani nem tudják. A pár sor, melyet közvetlen végzetes tette előtt vethetett papírra, csak növeli az eset titokzatosságát Minden megszólítás nélkül, nyitott ivpapirra határozott írással írva dodonai üzenet üzen a titokzatos Ismeretlenhez: „Igaza van: mást hibáztatni, mindig saját súlytalanságunkat — méri. Megállapítottam, hogy — csak én vagyok a hibás. De, bocsásson meg — ön nem tudja, ki volt nekem. Bocsásson meg — hogy ón ezt tudom. És bocsásson meg, ha legfőbb igaz bírája vagyok magamnak is és úgy ítélek és aszerint teszek: Egy Asszonyért — tudni kell — meghalni." Dr. Szinetár Tivadar — biró volt, nagy biró volt, legfőbb biró volt, igazságos biró volt, szigorúan ítélt. Dr. Szinetár Tivadart a legfelső bíróság kupolacsarnokában ravatalozták és holnap, azaz harmadikán temetik a családi sírboltba, melynek ő lesz utolsó lakója és melynek bejárója fölött arannyal fénylik márványba vésve az ős szülők holtukban is egymásbakapaszkodó jelmondata: Nur die Liebe ist Alles Und es war Liebe. 1 XYége.} j % PUiíémféimtémp. Férfias humanizmus Sebesi Ernő: Beszélgetés egy éretfségiképpe! 6
