Prágai Magyar Hirlap, 1936. április (15. évfolyam, 77-100 / 3926-3949. szám)
1936-04-05 / 81. (3930.) szám
1936 április 5, vasárnap. Ktiléfátéteméttg. A boldog ember Nemrégiben olvastam Móricz Zsigmond fenti cimii regényét. A boldog ember, a regény hőse, majdnem úgy boldog, ahogy az iskolában tanultuk. Ha nem is lakik kunyhóban, ahogy a tan könyv követek, de egyszerű paraszti házban lakik, amit maga épített magának az ősi telken, a megmaradt ősi telken, mert az apai föld nagyrészét kihúzták alóla. A boldog ember keserves paraszti életet él, küzködik, kínlódik és főleg dolgozik és dolgozik, szántóföddön, mezőn, legelőn, városban, elvégez minden munkát, ami éppen adódik, elképesztő, hogy mennyit bir a gyenge, majdnem egészen hústalan táplálékon. Néha élére állítja a garast és amikor már összegyűjt valamelyes pénzecskét, akkor azt elviszi az adó, a kamat, a pereskedés. Különben nem történik vele semmi, hacsak az nem, hogy évekig jár feleség után a boldog békevilágban, amig aztán megtalálja az asszonyt otthon, a házaitá- ján, egy megejtett lány személyében. Egyszerű, szenvedéses paraszti élet ez, mégis izgalmas olvasmány, — ha azt mondom, hogy izgalmasabb, mint egy detektivregény, akkor semmit sem mondtam, mert én nem tudom, hol van az izgalom a detektivregényben. Az ember a boldogságot keresi ebben a nehéz paraszti életben, sehol sem találja és mégis el kell hinnie, hogy a főhős valóban boldog ember, mert ezzel állít be a könyv szerzőjéhez: „Én vagyok a legboldogabb ember a világon". Akár igy történt valóban, akár a költő szépjogu kitalálása, szggesztive hiteti el ezt az egész könyv, amelyben pedig hiába keres az ember részletboldogságot. Láthatóan nem a részlet, hanem az egész eredmény az, ami a boldogság hitét adja, pedig hát a paraszti hős azért megy el a paraszti íróhoz, mert nem talál munkát, nem talál kenyeret és ráér neki a „boldog" életéről beszélni. Nagyon is érdemes volna a regény magas kvalitásaival foglalkozni — az elbeszélést egy kis bátorsággal a magyar paraszt odisszeájának nevezhetnék — de nem mint irodalmi alkotás jutott eszembe a könyv. Azért jutott eszembe, mert a minap olvastam egy másik emberről, aki szintén önként jelentkezett, mint boldog ember. Ez a másik boldog egy budapesti lap szerkesztőségében jelentkezett azzal a kétesnek látszó ürüggyel, hogy ő a legboldogabb ember Pesten. Bolond ez az ember, gondolta a lapszerkesztő és gondoltam én, mikor elkezdtem olvasni a róla szóló riportot és a jelentkező — minden félreértést elkerülendő — mindjárt ki is jelentette, hogy tíz évet töltött különféle elmegyógyintézetekben. És e bejelentését javára kell Írni, ha a másik bejelentését, amely a boldogságra vonatkozik, mérlegelni akarjuk. Ez az ember is hadakozott, nem a földdel, hanem a hatóságokkal, amelyek bolondnak nyilvánították és még ebben a harcban is győzött, mert végül is megállapitották róla hivatalosan, hogy épelméjű. Ez a harc azonban nem elégítette ki a konstitucióját, nem vette eléggé igénybe az erejét, ezért a legboldogabb pesti ember bolondoskodása idején buzgón űzte — a test- gyakorlást. Sportolt, edzette magát, távgyaloglási tréninget tartott és most, ötvenhatéves korában, ötödik helyen végzett egy országos távgyaloglási versenyen. Ezt oklevéllel igazolta és bejelentette, hogy résztvesz a Budapest—Bécs közötti távgyalogló versenyen is. íme, ez a két boldog ember van raktáron, mint az elmúlt évek termése. Lehet, hogy van több is, de ez a kettő jelentkezett. Ebben hasonlítanak egymásra: önként jelentkeztek, mint a bűnösök, akik véletlenül estek bűnbe, akaratlanul, szenvedélyből. A bűntudat nem hagyja őket nyugodni, túláradó boldogságérzetük önkéntes jelentkezésre készteti őket, hogy elvegyék méltó büntetésüket. De van egyéb hasonlóság közöttük és ugy- látszik, hogy ez a mély, döntő hasonlóság. Az, hogy mind a ketten megdolgoztak, megharcoltak a boldogságért és mindaddig, amig dolgoztak érte, nem is tudták, hogy boldogok. A harc igazában még véget sem ért és nagy kegy részükre, hogy máris olyan intenziven érzik a boldogságot, hogy ki kell azt beszélniök, olyan embereknek, akik betűben tudják megrögziteni ezt a ritka természeti tüneményt. Az elmegyógyászoktól szabadult ember a' tudatosabb: nem csoda, hiszen sokáig élt a szakma légkörében. Ő meg tudta mondani az újságírónak azt is, hogy mi a boldogság titka. Nézete szerint az, hogy ép elmével kell kiszabadulni tiz év után az elmegyógyintézetből. Ez a harc kevés volt neki, tovább hadakozik, kártérítésért perel. Főleg pedig sportol rendíthetetlenül. Ki kell neki hozni mindent, ami testében, lelkében van. Talán ezért kívánkozott a nyilvánosságra is. A Móricz-regény paraszti hőse nem tudja kimondani a boldogság titkát. Ő csak annyit mond, mikor faggatják, hogy nagyon jó élete volt. Jó volt a szakadatlan munka, a rossz táplálkozás, a hánytorgás, a pereskedés az urakkal és megint csak a munka. Ami városi viszonylatban az őrültek házában Való élet és az ábból való szabadulás, az falusi viszonylatban a pereskedés az urakkal a földért. Csakhogy, amig a pesti boldog polgár kéjeleg az ilyen harcban, addig a boldog falusi földműves visszahúzódik előle, rezignál, arra az életbölcsességre jut, hogy nem szabad az urakkal kikezdeni. A paraszt helyzete könnyebb, mert természetesebb. Neki nem kell keresnie a harcot, sem a lélek, sem a test számára, mert adódik az bőven magától, szállitja a harcot az élet. Főleg a test számára és — úgy látszik — ez a döntő. A parasztnak nem kell edzenie magát a sportpályán, elég edzést nyújt neki a munka, amelyet a földön végez. Nem kell távgyaloglási tréninget tartania, úgy gyalogol ő vármegyéken keresztül egyszerű szükségből, mint a pinty. Nem lehet véletlennek tekinteni, hogy mindkét önként jelentkező boldog ember — úgy a városi, mint a falusi — a testéből hozott ki minden kihozhatót. Az egyik önként, a másik önkéntelenül. Az utóbbi mód biztosan előnyösebb és gondolkodás nélkül adhatunk egy-két pont előnyt a boldogságban a parasztnak, akinek az élet volt szives nyújtani a mindennapi tréninget. Az élet jól kidolgozta, kigunyózta testét, való- szinüleg azért jutott lelke abba az egyensúlyba, hogy ki kell hirdetnie az élettel szemben való teljes jóérzését. Valószínűleg ezt kell érteni boldogság alatt. A paraszt nem vágyik arra, hogy helyezést érjen el valamilyen versenyben, ő elérte a maga helyezését az életben. Ö az, akit jobban irigyelhetünk, de ő az is, akitől nem tanulhatunk. Tanulni csak a másiktól tanulhatunk, a tudatosabb, tehát bizonyára kevésbé boldog embertől, a különböző téboly- dák egykori lakójától. A parasztot csak az élet tanította és az minket is tanít közvetlenül, kevésbé szerencsés eredménnyel. A pesti boldog polgártól azonban valóban megtanulhatjuk, hogy a testünket kell rendben tartanunk minden viharban, ha azt akarjuk, hogy lelkünk egyensúlyban maradjon. A testből kell mindent kihoznunk, minden erőfeszítést, amire csak képes* megdolgoztatni, megharcoltatni akkor is, ha az élet nem diktálja, mert az élet igenis ezt diktálja: a test erejének kiteljesítését a lélek örömére. Jó vicc, mondják önök, akik szintén hívei a sportnak, mert szintén rájöttek a lelki üdeség megszerzésének módjára és mégsem érzik szükségét annak, hogy elmenjenék valamely szerkesztőségbe és kijelentsék a nyilvánosság számára, hogy önök a legboldogabb polgárai városunknak. Ehhez az kell, mondják önök, hogy valaki valóban tiz évet töltött légyen a bolondok házában. Nem, én azt hiszem, ehhez az kell* hogy valaki versenyt tudjon gyalogolni Budapesttől Bécsig ötvenhatéves korában! Azt hiszem, mi sem az egyikkel, sem a másikkal néni fogunk tudni eldicsekedni. Lehet, hogy a bolondokháza és a távgyaloglás szerencsés egymásra hatása az, amiből a kikiáltani való boldogság fakad, a parasztnál pedig a harc a földdel és az urakkal, egyszerűen az élet. Egy okosságot tálán mégis le lehet szűrni az egészből: az embernek ki kell állnia egész testtel az élet viharába, ha az a nagyzási hóbort gyötri, hogy boldog akar lenni. SÁNDOR IMRE. Társadalmi ellentétek a közös magyar lelkiség problémájában A szlovemszíkoi közös magyar lelkiség' problémájában fontos szerepe van arainak a kérdésnek, milyen társadalomra van szüksége a kisebbségi magyarságnak? Dohát kérdezhetné valaki, vájjon nemi élhetünk-e aizok között a társadalmi formák között, amelyek között éltünk az államfoirdulat előtt és élünk arua is többé-kevésbé? Náshat, erre nézve hallgassuk meg Szefcfü Gyula objektív megállapításait: „A jogegyenlőség főúri, köiznemesi és jobbágyi osztás lydk között társadalmi téren inkább csak név- leg valósult meg; rendek nincsenek többé, de mágnás, dzsentri és pór, azaz kisgazda és zsellér továbbra ás külön egyéniségek, melyek az általános magyarság többé-(kevésbé tudatos érzésén kívül alig köt össze valami/* S amikor Szekfü végigvezet bennünket a világháború előtti magyar társadalomnak magyar talajon gyökerező, tehát történeti osztályain, zordoman megállapítja egyszersmind, hogy „egyetlenegy osztály sem érzett magában hivatást saját érdemeit félretéve, a közösségnek dolgozni, a nemzeti erőket egybefogni. Mindenki csak maga elé nézett, a legközvetlenebb környezet látta és passzív közömbösséggel haladt az illúziók taposott utján.“ Nem jelent e kijelentés mást, mint azt, hogy a közös magyar lelkiség gondolata nem volt meg az egyetemes magyar társadalomban sem. Nem csoda tehát, ha ez a széttagolt, osztály- önzésen felépült társadalom — Szekfü szerint — a világháború után, a megpróbáltatások idejében egyik szélsőségből a másikba esett és a magyarságot — lehet mondani — csaknem a lét és nemlét kérdése elé állította. Ugyanez a magyar társadalom az államifordülat után itt, Szlovenszkón még szomorúbb képet tár elénk. Mivel nem volt meg a társadalmi osztályok között az egység, az egymás támogatásának, az összefogásnak nemzetmentő gondolata: ha fed is merült az egyesekben, nem hatotta át az itt élő magyarságot. Mindenki magára gondolt. Magát igyekezett menteni. Ekkor veszteittük el az intelligens középosztály jelentékeny részét. Hiszen még olyan is, aki itt maradhatott volna, igyekezett innen távozni. És pedig nemcsak a hivatalnok-osztály, amely legkevésbé érzett közösséget a többi társadalmi réteggel és amelynek tagjai közül sokaknak helyzete is csakhamar tarthatatlanná vált. de a szábadpályán lévők, sőt ingatlan és földbirtokosok is, akiknek elmenetelét semmi sem Okolta meg. (A maga egészében csak a paraszt nem mozdult az ősi földről.) Azóta értékes tanulmányok állapították meg, hogy e kivándorlás, amelyet, maguk a kivándorlók — dlflficile est satyraim non eoni- here — hazafiságból eredőnek szerettek feltüntetni, mily szomorú következményekkel járt az ittmaradoMaikra nézve. A megcsappant vezető támad almi réteg régi mentalitásával nem tudott szakítani és az adott helyzettel számolni. Gazdasági téren a magyar pénzintézeteik bukása, bankigazgatók, részvényesek önzése, amely sokszor szükségtelenül engedett át tőkeerős pénzintézeteket, a hitelszövetkezetek hiányos, ingatlantulajdonosoknak vagyonábmentési kísérletei — lehelt mondani máról holnapra — szegénnyé tették a magyar társadalmait. Ennek az elszegényedésnek vannak külön okai is, azonban ezek nem váltak volna katasztrofálisakká-, ha meglett volna a magyarságban az az összetartás, ami megvolt például a szepességiekben, akik áldozatok árán is a Zipseir Bankot nemcsak Irta: Gömöry Dános megmentették, de ennek miár magyar vidéken is van virágzó intézete. A Tátra gazdasági kihasználása is a szepességiek részéről ma hat- vámyozottabb erővel történik, mint az államfő r- dulat előtt. Kulturális téren a szervezkedés, a közös összefogás iránti érzék hiánya — lehet, mondani —• még azokat a kísérleteket is kudarcba fojtotta, amelyeket pár tisztán Látó, a helyzettel számolni akaró kulturember kezdje- mémyeizett —- a társadalom kulturális értékeinek megmentése érdekében. A társadalom széttagoltsága, az Így keletkező társadalmi ellentétek akadályai tehát az egészséges kulturális és gazdasági életnek, az annyira óhajtott és hangoztatott magyar összefogásnak, a közös magyar lelkiség kialakulásának. Hogy példával világítsam meg e szomorú helyzetet, idézek Szóklay Ferenc egyik értékes tanulmányából, amelyet a kassai kulturális állapotokról a Kazinczy Társaságban tartott: „A mi városunkban a magyar társadalom annyira tagolt, annyi különböző társadalmi és érdek- csoportra oszlak, hogy ezek a külon-külön, egymástól különböző, sokszor — valljuk meg — egymástól idegenkedő társadalmi csoportok, ha a maguk körében fejtenek is ki igen szép Ikul- turimunkát, a városi magyar társadalmat, mint egységes kuli túr egységet, sem befelé, sem kifelé képviselni nem tudják.“ Mindez nem volt baj az állam-fordulat előtt; az egyes társadalmi csoportok elzárkózását a közönségtől, külön kultúráiét ápoigatását, gazdasági érdekszövetkezeteknek, klikkeknek a közönség érdekeit szem elől tévesztő munkásságát, ártó hatásúnak sen- ildsern tekintette, hiszen az ilymódön támadt bajokat az államhatalom dajkállkodó, istápoló segítsége eltüntette. Mi is csak a Szelkfü történetírásának reflektorfénye mellett állapítjuk meg, hogy a társadalmi széttagoltság akkor is nemzetrontó erő volt. Azonban ezerszeresen az ma, különösein, ha e társadalmi ellentéteket nem igyekszünk 'tompítani, vagy végleg megszüntetni. Ilymódön — maradjunk példáinknál — valódi vészkiáltásként hangzik SzMay tanulmányában a végső következtetés megvonása: „így lesz városunk lassan magába zárkózott gócpont, amely ahelyett, hogy magából sugározná ki más kisebbségi testrészeknek éltető erőt, belső bajai következtében — műemléké merevül/* Hogy aiz ilyen vészkiáltásra neirn figyel fel senikiseim és'nem reflektált senki- sem, ez a tény bizonyltja, mennyire kevéssé él a ezlovenszkói .magyarságban a sorsiközösség, a közöeieHaséig nemzetmentő ereje. Halbár e tanulmány a nagy nyilvánosság számára a Prágai Magyar Hírlapban is megjelent, kiáltó szó maradt a pusztaságban. a batvarihetes kiegyezés után kifejlődött dzsem tniskedő úri osztályt, amelyről Szekfü mond lesújtó kritikát. A marxizmus, a régi társadalom romjain akarta ural ómra segíteni a munkásosztályt. Ez azonban máig sem sikerült neki. A proletárdiktatúrának gondolata teremtette meg .a bolse'vízműét, fasizmust és hitlerizmust. Kérdem, ezek közül melyiket alkalmazhatjuk a ma-: gunk test alkotás ára ? Nekünk maroknyi kisebbn ségnek a mi viszonyainkat kell tekintetbe vennünk és ezeknek megfelelő társadalmat teremtenünk. A szabadságjogokra nekünk 6züksé-: gürik van, — különben mentnetetlenül elve-: szűrik. A mi társadalmunknak telitve kell lenni a demokrácia és humanizmus szellemétől. Nekünk arra kell törekednünk, hogy minél előbb kialakuljon itt az osztály tálán egységes magyar társadalom* Amivel neim mondom természetesen azt, bogy; ennek a társadalomnak ne legyen meg az egységes célokat kitűző öntudatos vezető rétege. Ennek az elit társadalmi rétegnek, amelyben sok reményre jogosító ifjúságunk legjobbjai foglalnak majd helyet, feladata, leisz a mai szét- sz akadozott, hogy ne mondjam, atomizálódott kisebbségi életünkben az egészséges (közszelle- rniet megteremteni. Az osztáilytalan egészséges magyar társadat lom gondolata nem uj. Makkal Sándor, a neves erdélyi hó ugyanezt hirdeti az erdélyi magyar társadalom megújhodásával kapcsolatban; az öntudatos magyar szellemiség képviselőitől várja és reméli, hogy ©z uj társadalmat megteremti és ennek fontosságára a magyarságot ráneveití. Nálunk Járass. Andor mint politikai programjának alapját, egyik beszédjében ezt igy magyarázza: „Egységes, osztáilytalan magyar nemzeti társadalmat akarunk s pártunk nagy munkája fokozott erdményt ér el, mert a gazda, az ipa-* ros és munkás, a magyar intslektuell egyetemesen ábérzi az osztály fölötti nemzeti szervezkedés iparamcsát, melyet a mai idő diktál/* De megtaláljuk ezt ifjóságunk felfogásában, célkitűzéseiben is. Ennek ismertetésére itt nem térek ki. Erről érdemes lesz önálló cikk keretében beszámolnunk. Elszegényedett és sak tekintetben önbizalmát vesztett kisebbségi magyarságunk elé célokat kell kitűznünk; hogy lelki egyensúlyát képes legyen megtartani és élniakarását fokozni, olyan célokat, amelyeknek meg valósítása létünkkel, fennmaradásunkkal függnek össze. Ilyennek tekintjük a közös-magyar lelkiség megteremtésének gondolatát, amelynek egyik előfeltétellé az osztálytalan, egységes magyar társadalom megszületése. Épp ezért paralizálni kell elsősorban azokat a kártevő hatásokat, amelyek a társadalom széthullását elősegítik. És ez a mii kicsiny világunkban csak úgy lehetséges, ha mindent elkövetünk a társadalom kultursziovonalának emelésére; első sáriban arra, hagy igazi kultur-. embereik irányítsák sorsunkat, akik nem engedik meg társadalmi életünk elpos vány ősi tá- sát, a. széthúzás és diefetizmus szellemének elterjedését. Mert igaza volt és lesz boldog emlékű Takács Menyhért jászóvári prépostnak, aki egyik Kazinczy Társasági megnyitó beszédében ezeket mondotta: „A társadalmi ©llenfó- tek a nemzeti kultúrában egy említhetők ki. Ez az, ami a magyar lelket ki tudja engesztelni még a testviéríharcak szenvedelmei között is.“ % 6 A középosztály problémájáról alkotott nézetemet miáír egyizbem kifejtet benn.* Ezt az állásfoglalásomat ma sincs okom megváltoztatni. Ha arra a kérdésre, hogy milyen társadalomra van „ szüksége az itt élő magyarságnak, felelni akarunk, úgy számolni kell azokkal az adottságokkal, amelyek helyzetünkből fakadnak. Nekünk nem lehet egyszerűen lemásolni, átvenni társadalmi ideálokat, amelyek talán másutt jók, de nálunk rosszaknak bizonyulnak. Nekünk nem lehet régi társadalmi berendezésekhez ragaszkodnunk, amelyek lehetnek tiszteletreméltónk, de ma elavulták. Mi nem fogadhatjuk el mintának a francia forradalmi eszmék hatása alatt, keletkezett burzsoáziát, mert ez nálunk ki sem fejlődött a maga igaz mivoltában, még kevésbé * Ankét. A szloveínszkói magyar középosztály problémája. Uj Élet 1935, 4. ez., 204. 1.
