Prágai Magyar Hirlap, 1936. április (15. évfolyam, 77-100 / 3926-3949. szám)
1936-04-19 / 91. (3940.) szám
6 ■MtagaB.'Sjgsg* Különös ©őre, néhány esztemcLei fhiaüiMiltam tündöklés után éLőiialo'tibaxi beteufeanhi a semmibe. Megélni ifjan a dicsőségnek arat a legnagyobb fókáit, ameilyet csak alakító művészek és énekesiek éirnek el, egy Cíhaplín vagy egy Ca.ru&o és aztán eltűnni a viliág színpadjáról, élni tovább csendes őrületben, orvosok és ápolóik közt és mit sem tudni a világ folyásáról. Ezt a tragikus művészeorsot egy nagyszerű könyv tesizd aktnál deá, amelyiet ,.ia minden idők legnagyobb táncosáról11, Nizeinezkijród irt a felesége, Márkus Emília leánya, Puitoziky Romola.. Életrajz vagy regény? Valami a kettő között. Egy élietaek hü másolása, életadóitoknak krónikás rendszere zése, egy tánezseni elemezése, aki egy valójában fecnin in művészetiben tinlragyog- ta az öesraes női sztárokat, — de túl mindezen a könyv egy rajongó szerelemnek rajza, ara érzelmeknek Ilii tükre és ezt a tükröt egy szerelmes asszony tartja, aki férjéről beszél és halk, rokonszenves idealizálással a művészről is, aki utólénh etet lem volt a tánc területén. Camso csodásam szárnyaló, őrzésien efflbüvölő hangját megörökölte tte a lemez és Anna Pavo- lovna táncát, a Hattyú haldoklását, a lebegésnek ezt a szálló virtuozitását is megrögzitette az érzékeny filmszalag. Milyen kár, hogy erről a táncrasemiről csak fényképek maradtak és szinte forrodalmias egyénisége csak egy könyvben fog élni tovább, amelyben a felesége leírja a vele valló kapcsolatát. Ennek a könyvnek kell pótolnia mindent, még a táncot is láthatóvá tenni annak, aki sohase látta Nizsinsizkijt, ezt a szárnyas embert, akiről, mondják, hogy lábszára csontozata a madárra emlékeztet és lebegésének titka az volt, hogy megtörte a ne- hézikedés törvényét, amennyiben kettőzött lassúsággal ereszkedett- vissza a földre,, mint ahogyan felugrott. Az emlékezetnek romlandó anyagából kikéi a kor legnagyobb táncosának élete, a gyermekéveik küzdelmes vándorlásával, a cári baiettiiskola furcsa miliőjével, katonás fegyelmiével, majd a híres orosz cári balettnek érzékien varázsos világa vetül fel és közbül hirt kapunk orosz művészi eseményekről, egy nj zene és uj szinpaidltervezés születéséiről de mindezeken túli megkapjuk egy Tolsztojba merülő érzékeny müvészléleknek rajzát, aki egy félelmes háborús társadalom légkörében elveszti önmagát és e-borzalmaknak éveiből csendes tébolyba menekül. Ezt mondja el az életrajz és e rajzzal együtt égy fiatal leánynak regényét. Ez a fiatal Leány, műveszszülök gyermeke, francia színésznő akar lenni, a nagy Réjane-nál tanul Parisban, de még idejében megérzi tehetsége határait és hazajön Pestre. Itt első látásra beleszeret a táncosba és azóta egyetlen gondolata: szerelmi, sőt házassági kapcsolatiba kerülni Nizsinszkijvel. Reménytelen imádat. Reménytelen, mert a szerelmes Leány hamar megtudja, hogy Nizsinszkij az Orosz Balett igazgatójának, Djagilevnek barátja. Nizs'nszkij valósággal rabja Djagilevnek és rabságában egészen valósziinütleinül boldog: — erotikus vonzalom köti össze ezzel a különös. démoni és kaján emberrel, ezzel a nagy dilettánssal és szervezővel, aki művészetének kifejlesztője, nagy hírének megalapítója, de egyúttal életének végzete. Az akaratos pesti leánynak mégis sikerül a lehetetlen: behatol abba a zárt körbe, melyben Djagilev foglyul tartja a csak oroszul tudó, társaságban ügyetlen és dadogó Ndzsinszkijt Egy délamerikai turnén, a ha.jóuton Nizskúszik!j mellé kerül és mikor Buenos Airesben partra szállnak, egyenesen a templomba sietnek és összekelnek. Mintha bájolója volna az asszonyérzésü férfinak. Érzéseit szinte delejesen rákényszeríti és a férfi behódol. De ebben a behódolásban van valami menekülés- szerű. Akkor történik, amikor Djagilev távol van. Talán a rendellenességére ébredő férfi egy szenvedélyes asszony delejes, érzéki erejéből reméli, hogy megtöri bilincseit és szabadulni tud Djagilev szerelmétől, fonák és elferdült szek- szuailitásától. Ez a házasság azonban nemcsak az élettár- eaknak és a harmadiknak Djagilevnek soreát pecsételi meg. de végzete lesz a nagy Orosz Balettnek. Djagilev sértődötten elvonul, kiközösíti Nizsinszkijt, áld most külön turnézik és bár a hir és dicsőség még nő, nincs több termő erő a balettben, benne van a feloszlás halálos csirája. És a tánc u jjá:teremtésének, a testmozgásnak uj kora, a táncszerzés uj formája, amelyről Nizsinszkij álmodik és amelynek ő az igazi előfuitárja, már nem kerül általa megvalósulásra. A könyv magyar fordításának — eredetije angolul jelent meg — előszavában Lengyel Menyhért kegyetlen kérdést intéz a szerzőhöz. Vájjon ha nem találkozik Nizsinszkijvel és ennek folytán a világhírű táncos benne marad a balett védett körében, — bekövetkezett volna-e Nizsinszkij tragikus sorsa? „Talán nem11 — feleli őszintén az asszony. Gyermekük születik, die valójában a férfi sohasem az övé. A kapcsolatot tolsztojánus barátok sűrűn megbontják, Nizsinszkij hajlik szektánsok misztikus ömlengéseire, vegetáriánus lesz és önmegtartóztató. A hajszolt életben mindjobban kitűnik, hogy Djagilev barátsága többet jelentett mint az asszony szerelme, abban a barátságban sohase érezte elhajtott nemi-, Siégénelk {erdőségét és !ha maga nagyritkán szóvá teszi, szemérmes és szüizi a vallomásában. Saliaktalan és szinte testeitiien a szeméiben ez a szerelem és árnyéka sincs benne annak a buja elfajzottságnak, amit egy hercegi barátja palotájában tapasztalt. A teste gyönyörű arányával és aoélizmaival férfias, apoíllói, az izmaiban egy akrobata ereje feszül, hiszen ezzel a pompás férfias izom zárttal -foktőből talpra tudja maigát dobni, de egész lényében mégis feminin marad. Lehet, hogy egész művészetének determinálőja az elhajlott nemiség és a művésznek meg kellett roppannia., hogy egy niagyákanaitu asszony delejes érzéssel maga fellé tudta hajlítani érzékeit. Vájjon csak feltevés volna? :— Az asszonyt, aki egy földöntúlinak tűnő szerelem áldozata, fel kell hogy mentsük. A benső konfliktus összevág a külsővel: a háború brutalitásával, egy kényszerült pihenővel, — a táncos hónapokig színpad nélkül él, — ami mind megbontja egy érzékeny müvészlélek harmóniáját és egy drámai pillanatban kirobbantja a lappangó és jobb körülményiek között sztagmáló állapotban maradható elmebajt. Nizsinszkijné leírja az utolsó táncot. Estélyt rendeznek Sít. Moritzban időiző barátaik .tiszteletére. — Mit fogsz táncolni? — kérdi az asszony. — Majd meglátod. Be fogom mutatni, hogyan keletkezik a tánc. Ott fogom megkomponálni a közönség előtt. Be akarom mutatni nekik a teremtés kínját, a szenvedést, amin a művész alkotás közben keresztülmegy. Még a jelmezeket is a szemük láttára akarom megcsinálni. Aztán ott ül a pódiumon félóráig és a közönség úgy viselkedik, mintha Nizsinszkij hipnotizálta volna. Az asszony féltőén hozzáimegy es akkor gorombán felek Csak később táncol, ragyogóan, de félelme tesien. „Néhány vég fekete és fehér bársonyból nagy keresztet fektetett végig a termen, — árja Ni- zsinszkijné. — ő maga ott állt a kereszt fejénél, kitárt kanokkal, mint egy élő kereszt. „Most eltáncolom Önöknek a háborút, minden szenvedésével, rombolásával, halálával A háborút, amelyet önök nem akadályoztak meg, tehát szintén felelősek érte.“ „Vaszlav éppen olyan ragyogóan, éppen •olyan csodálatosan táncolt, mint mindig, de egészen másképpen. Néha eszembe juttatta a Petruska ama képét, amikor a báb menekülni igyekszik végzete elől. Mintha az egész termet (betöltötte volna irózattól sújtott, szenvedő em- berszer©telttel. Tragikus volt, minden mozdulata moinumenitáillis. Annyira magával ragadott, hogy szinte láttuk, amint lebeg holttesteken... Olyan volt, minit egy dzsungelból kiszabadult 'tigris, amely mindem pillanatban megseimmi- sithet minkéit. És csak táncolt, táncolt tovább. Vadul forgott .a térben, magával sodorva a közönséget a háborúba, a romlásba; szembenézve szenvedéssel, iszonyattal, küzködve minden acélos izmával, tetterejével, villámszerű gyorsaságával, éterikus lényével, hogy megmeneküljön az eücerülhiatetLem vég élőit Tánc volt az életért a haJlái ellen!11 És a vég bekövetkezik. Bleruler tanár gyógyit- hatatiainnafc mondja. Az ágyban fekvő csendes őrültet pizsamáiban lefogják. Erre az egész életében inzultust ól, egyenruhától és internálástól rettegő tánezseni tombolni kezd. Le kell fogni, össze kell kötözni. Most egy svájci intézet zárt falai közt él abban a kényelemben, amit egy szerető asszony önfeláldozó munkája biztosit számára. Tizenhat esztendő óta. A víziéi: áigyudörgés és haldokló katonák. Mintha egy Dosztojevszkij-regény’bőll lépne ki, olyan megdöbbentő az őrületben. Az orosz föld őrültje: táncos muzsik, akit az élet és a háború tébolyba kergetett. A hüvely megmaradt, de a lellek eilszárnyalt. Csak az őrület él, mélyben van egy szemernyi' a próféták megszállottságából. REGÉNYRÉSZ Irta: Darkó István Gát Tamással együtt érettségizett egy Márer Sanyi nevű hadapród jelölt ás, aki vizsgái szabadságot kapott és egyenesen a kórházból jött a gimnáziumba. Karbolos kórházszagot árasztott maga körül. Ezernyi apró gyűrődés erezte be a katonarukáját és arról panaszkodott, hogy már kétszer is kivasal tatta, de a dezinficiáló kazán után abból rendes ruha többé már nem lesz. A zubbonya egyik karja, éppen a jobb, üresen lógott s a zsebéibe gyűrve viselte a végét. — A kézigránát eldurrant a kezemben — mondta egykedvűen. — Legnehezebb a cipőt befűzni ... Tegnap délután kaptam ezeket az ocsmányságokat... Salátalevek módján állott előtte a pádon néhány szétkinzott könyv. Sebesen beléjük lapozott és ügyes balkézi mozdulattal be- kanyaritotta a nyomtatott papirhalmot az iskolapad fiókjába. — Amelyik belőlem kiszed egy mondatot, annak odaadományozoim a tanári nagyezüstöt... Vagy ezt is ... Az állával intett a mellén diiszlő kitüntetések felé. Három, vagy négy ezüstös érem sorakozott a szivefelőli zsebe fölött. Elfogyó gömibölyüséggel tartottak egy sárga kis kereszt felé, amely szerényen zárta be a sort. Csakugyan, nem is tudott egy árva szót sem. A tanárok a fejüket csóválták, de csak Csiga, a matematika tanára akadékoskodott. — Aki ennyire tájékozatlan, azt mégsem lehet átengedni Az elnöklő miniszteri biztos odahajolt a Csiga füléhez és belesugott valamit. — Milyen tudományhoz ért maga egyáltalában, katona ur? — kérdezte Csiga zavarban, sokkal szelidebben, mint ahogy .másokkal szokott bánni. — A hadi tudományhoz. Ehhez a válaszhoz még hangosan nevetett is Márer Sanyi. A tanárok összedugták a fejüket, aztán Sólyom, a nyolcadik osztály főnöke odament Csigához és valamit halkan mondott neki. Csiga hangosan mentegetőzött: — Jó kérlek, értem, de ha azt se tudja, hogy mi az a koszinusz... No ugye nem tudja? ♦Márer el komolyodott: — Nem hát. Mi vagyok én? Iskolásgyerek? Miközben ezt mondta, valami olyat csinált, a mivel mind enkit megdöbben tett. Sólyom úgy ugrott fel a katedráról, hogy a széket is kirúgta magaalól s a szók nagy robajjal leesett az emelvényről. Hideg és nedves kezével, amely miatt a ragadványnevét kapta, Csiga a szék után kapott, de abbahagyott mozdulattal ferdén állt meg az emelvény szélén, egyensúlyát keresve imbolygóit egy pillanatra tágra nyitott szemmel bámult a nevető Márerre s aztán odakiáltott a tanároknak: — Nem bánom. Legyen hát... elégséges... S azzal kiszaladt a rajzteremből, Márer a balkezeivel pát intett utána .és vígan játszadozott a csonka jobbkaTjával. Felhúzta róla a hadizöld kabátja és sárgásfehér inge ujját s úgy mozgatta, mint valami apró, kövérkés, fehér játékbabát. Felében volt levágva az alsókarja. Rákönyökölt a padra és a fél alsó- csonkot komikusán ugráltatta. Úgy mutogatta Csiga felé, mintha meg akarta volna fenyegetni véle: „Ha nem engedsz át matematikából, kikapsz evvel a kéznélküli élő bottal. “ A végében vörösen, alig hegedten a varrás látszott rajta, a zsenge forradás nyoma. Tamásnak is leszállóit a vér a fejéből, amint ránézett. Pataky, akit vele együtt vettek be katonának és alá a vizsgák alatt is mellette ült, elfehéredett ettől a látványtól. Fel akart állni, mert az izgalomtól amngyse evett miár jónéhány napja, de csali leborult a padra és hányni kezdett. A tanárok kimentek, Márer volt aiz utolsó vizsgázó és a matematika fejezte be a vizsgák sorát. Sólyom, a kedves, öreg, reszketős Sólyom felemelte a két karját. A görög tragédiák hangján kiáltott, de aggódó háborús apaként reszketett s a kezét megindultan rázta az ég felé. — Édes fiam. Nem kell ilyen borzasztó eszközhöz nyúlnia. Nem kell. Mi úgyis megértéssel vagyunk maguk iránt. A legnagyobbfoku megértéssel. — Átmentem — ordított Márer, részvétlenül Sólyom iránt és nagy csókokat nyomott s csonka karjára: — Jöl van, mueus. Kisegítettél. Kihúztál a kulimásaból, muci — ilyeneket harsogott a csonka karhoz. Meghajolt feléje, úgy hajlongott, mint valami idegen személy előtt. Közben a csonka kart is úgy ugrándoztatta, mintha az meg őfeléje hajlongana. Gát Tamás gyorsan kiment a folyosóra. Szavat vette ez a jelenet s a folyosón várt rá Klári. A homályos ablakmélyedésben várt a folyosón, öves sportkabátján egy szál virágot viselt, azt egy mozdulat tál levette és a tenyerén nyújtotta Tamásnak. 1936 április 19, vasárnap* anHHHHHHBM — Már hallottam ... Jeles érett vagy, Salamon — ezt mondotta nevetve és megszorította Tamás kezét. Egyszer régen, a bábom kitörése után azt felelte Tamás egy történelemórán, hogy az első Anjou-király Magyarhonban Anjou Salamon volt. Azóta viselte ezt a nevet. Reszketni kezdett a kiállott izgalomtól és (megragadta a Klári feléje nyújtott kezét. — Most megadod majd a csókot, Klári. Azt ígérted... A lány gyönyörű fogaival ránevetett. — Persze, itt, ahol mindenki látja. — Hát máshol? — Majd meglátjuk. Elhallgattak, mert Márer robogott ki a teremből. A kitüntetései csörögtek a mellén és úgy ordított, mint az őrmester a haszárnya- udvaron. — Átcsúsztam, Klárika. Hason másztam át, de már a túlsó árokban vagyok ... Nem is olyan fafejnek ezek a tanárok. Megbocsátottam nekik. Feleletre nem számított és tovább robogott. Hegyes hegymászóbotjával előbb szinte kidöfte a folyosó kőkockáit. Pár ugrás után meglassudott és hosszúra húzott lépésekkel fordult be a homályba. Egészben véve úgy viselkedett, mint aki örvend valaminek, fel- villanyozódva tapsol néhányat, de aztán ez az egész, a gyors maturai siker mégsem fontos előtte, miután sok fontosabb dolog van már a számára a világon. — Mit szólsz Márerhez? — kérdezte Tamás Kláritól, aki a csonkakaru fiú után küldte a tekintetét. — Mit szólsz hozzá? Milyen nagy fiú! r— Félkeze van szegénynek. — Neked persze imponál vele. Nagy dolog, mondhatom ... Velem talán nem történhetik rövidesen ilyesmi? ... Akár nagyobb, komolyabb baj is... Egy ilyen sebesülés, mint az övé, éppenhogy szerencse. Érted? Megtanul balogosan dolgozni, írni, cipőt fűzni és rendben van. Csak protekció neki a felkarja. Láttad volna a matúráját. Hallgatott, mint a sülthal, de átengedték, mert ízléstelenül meg- mutegatta a csonka félkarját. Klári akkor avval a lágy, rózsaszirom fodra mosolyával válaszolt, amelyet Tamás nem tudott elfelejteni később sem.. — Ne irigyeld. Tamás elhalkult. — Úgy néztél utána, hogy egy pillanatra | majdnem megirigyeltem. Női természet vas I benned. — Én.ezt a Marért jóformán nem is ismerem. De benned igazi férfitermésizet van, Salamon. Itt vártalak két óráig, hogy megtudjam a maturai eredményedet. Úgy látszik, jobban tettem volna, ha ezt az időt is tanulásra fordítom. Már megyek is. Bólintott és magabizó lépésekkel sietett előre. Tamás megmozdult, hogy utána szalad, megragadja, szembe fordítja magával s legalább egy csekély részét, kisebb töredékét elmondja annak a beszédnek, amelyre már többször készült. Valahogy igy hangzott volna: — Végre itt az alkalom, hogy komolyan beszélhetek veled, Klári. Kezeimben van a ima túra, holnapután be kell vonulnom katonának. Minden jogom megvan arra, hogy komolyan vedd a szavaimat. Négy évet töltöttünk el együtt a gimnáziumban. Az első két évben észre sem vettelek, de a másik két évben mindig magam előtt láttalak, akár az ablak melletti első padra, akár befelé a dobogó balmellembe, akár pedig álmaimban libegő alakodra néztem. Azért foglaltam le ennek az iskolaévnek a kezdetén a középső padsor első szélét is, hogy észrevétlenül és kényelmesen figyelhesselek. De ez mind gyerekség. Néhány hét múlva kimegyek a harctérre és már ebben a pillanatban is úgy érzem, hogy az iskolai dolgok mind messzire elmaradnak mögöttem. Csak te maradsz meg felnövekedve a katona életéiben is. Te is tizennyolc éves vagy, mint én és hallhattál már olyasmit, hogy ez az életben minket elválaszthatna egymástól. Figyelmeztetlek, hogy az a leghizot- tabb ostobaság, amit a külsőségek után Ítélő vérnek eddig kitaláltak. Ha a háború, ahogy hírlik, rövidesen véget ér, nekem még tanulnom kell majd és diplomát kell szereznem. Építészmérnök leszek. Tudhatod, mert apám is az és a többiek is, akik egyenes ágon, nyílegyenesen megelőzték a családban őt. Mindezekért, fogadd meg, hogy megvársz engem, senkivel ki nem kézdel, ilyesmi meg sem fordul a fejedben és ha valaki egyforma korunkat, vagy a várakozás unalmas voltát felhozná, a legerélyesebbein visszautasítod. Elnyelte a görögpótló terem felé első tétedé folyosó Klári sportkabátban ringó karcsú alakját. A szép beszéd helyett Tamás akkora szépségű szótlansággal állt és nézett utána, amekkorával a bimbós fa hámul a lombjaiból felreppent madárka után, NIZSINSZKIJ Irta: Egri Viktor
