Prágai Magyar Hirlap, 1936. április (15. évfolyam, 77-100 / 3926-3949. szám)

1936-04-12 / 86. (3935.) szám

1936 április 12, vasárnap.

T>R»:GAlAWfcvRHlRMI>

27

wmmmmaEsa

Zuniga kardja

Irta: Dienes Adorján

A tágas völgyön erdőkoszoruzta hegyek és dús kalászokat nevelő földek között pajzánul csapong végig a Garam-folyó. Sziklamagasáról komolykodva tekint le minderre Revistye várának romja. Nem volt mindig rom, de komolynak mindig komoly volt. Sőt komor, hiszen ilynemű események szintere volt abban az időben, midőn a török félhold csalfa fénye lopakodott be messzi vidékek Legyei s völgyei közé. Bars vármegye táján is ott ■ólálkodott a török, de Revistye várával nem tudott még eddig megbirkózni. Azt erősen tartotta Dóczy. a várur. Melyik volt ez a Dóczyak közül, arról nem szól a krónika.

Oly erősen érezte magát várában, hogy sokszor elhagyogatta azt, mialatt ide-oda járt szomszédolói. íme ismét odavan valamerre, pedig már ré-j gén várja a Selmecbányái kamaragróf stafétája valamelyes levéllel. Hogy ez a staféta rövidítse | a várakozás unalmát, leült az öreg Detre kapuőr mellé a nagykapu aljába és ott vetegették a szót. A staféta egyszerre megállt szava közepén, mert fölöttük az ágyasház egyik ablakán gyönyörűséges nő hajolt ki. Megfogta Detre-karját:

— Mondja már kegyelmed, ki ez a csodás szépségű asszony?

— Ej no, hát a mi úrnőnk, Zelmira nagyasz- szony — felelt az öreg.

— Zelmira? Hiszen ez török név.

— Az. Nagy esete van annak, fiam. Elmondom,

mig urunk hazaérkezik. Asszonyunk Hasszánnak, a lévai basának nővére. Messze tájakra elterjedt annak hire, hogy nálánál szebb leányt emberi szem nem látott még. Urunkhoz is elkerült e hir, de nem 6okat törődött vele. mert akkoriban nagyon el voltunk foglalva a török puhitásával. Egyj ilyen csetepáté alkalmával urunk nagy veszede-| lemben forgott: körülfogta egy csapat janicsár

Én többedmagammal segélyére siettem. Urunkat kivágtuk ugyan s elmenekült, de mi rabságba kerültünk. Engem Lévára vittek s ott elég jól ment sorom. A várkertben dolgozgattam, ahová többször lejött Zelmira. Bizonyára hallott már urunk vitézi voltáról, mert a6szonyi kiváncsiskodással mindent kikérdezett felőle tőlem. Hogy néz ki, magas-e, mi a kedvenc étele, milyen szeme van, szeretik-e őt és ő kit szeret. Csak az igazat referáltam, midőn uramat a legjobb, a legszebb, a legnemesebb embernek írtam le. Zelmira elmerengett s végre igy szólt:

— Nagyon szeretnék uraddal, a deli Dóczyval találkozni . . .

Addig-addig dicsértem neki uramat, amíg kivitte, hogy megszökhessek. Itthon meg aztán viszont uram előtt nem szűntem meg példálózni, hogy ime az a világszép török leány mennyire beiekozmásodott nagy jó uramba látatlanul is. Uramat ez a híradás annyira felbizgatta, hogy folyton azt forgatta elméjében, miképen találkozhatna Zelmirával. Ki is fundálta. Hasszán sok száz munkást fogadott fel a lévai vár sáncainak meg- igazitására: uram ezek közé vegyült, mint egyszerű munkás. No, a többi aztán könnyen ment. Látta Zelmirát, beszélt vele, fölfedezte előtte kilétét, megszöktette, idehozta, megkeresztelkedett és most a szent házasság frigyében boldogan élnek itt.

— Hiszen ez mind rendben van eddig, — szólt a Selmecbányái staféta, — de hát Hasszán basa csak úgy egyszerűen belenyugodott húga elrablásába?

— Eddig még semmi jelét nem adta haragjának, igaz. Azonban a török soha sem hamarkodja el bosszúját. Mig egyrészt örömmel nézem boldogságukat, másrészt remegve gondolok arra hogy Hasszán bármikor tönkreteheti azt.

2.

A beszélgetésnek Dóczy megérkezése vetett véget. Átvette a levelet a stafétától, de nem felelt rá azonnal.

— Maradj itt éjjeli szállásra, fiam — invitálta szives 6zóval a selmecit, — majd reggelen megadom a választ.

Ám reggelre kelve, midőn már nyújtotta volna az utrakészen álló stafétának a levél válaszát: az őr egy török követ érkezését jelentette.

— Várj csak, ne menj még, — szólt a stafétához Dóczy, — a kamaragrófot bizonyára érdekelni fogja, mit akar a török.

No, az bizony elsősorban magát Dóczyt érdekelte, mert a követképpen szereplő Moktár lévai alvárnagy gőgös szóval vágta ki Dóczy előtt az üzenetet:

— Az én uram, Hasszán, a győzhetetlen lévai basa küldött engem hozzád, te hitetlen gyaur. Te az ő húgát elloptad. Mához nyolcadnapra ő a maga személyében ereszkedik le ide hozzád, hogy bosszút álljon ezért s hogy veled egy szál kardra megvívjon.

Dóczy nagy-nyugodtan felelte:

— Várni fogom Hasszánt. Ha az ő kardját már sokszor festette pirosra keresztény vér, az én kardom — a hírneves Zuniga-kard — sem fog engem cserben hagyni, aminthogy őseimet 6em hagyta cserben soha.

Az ott álló selmeci stafétától pedig visszavette a levelet és beleírta a po6tscriptumot:

— Mához nyolcadnapnak reggelén a lévai basával bajvivásom lészen, várom kegyelmedet tanúságra. Mert az török agyafu rtisága tengernyi.

Moktár is már minden üdvözlet nélkül s kevé- lyon nyeregbe vetette magát és a kapui feló lépA mi Mezőkövesdiig h

9

Érdekes magyar színfolt

a Tíszakádon

A nagydobronyi élei különös színei és hangfai -> Felderítő utón néprajzi furcsaságok világában

Nagydobrony, április hó. (A Prágai Magyar Hírlap kiküldött munkatársától.) Nagydobrony... Kárpátalja Mezőkövesdje, a néprajzi különlegességek gazdag tárháza, melynek népe palócos beszédével, színekben tobzódó, festői viseletével, sajátos szokásaival a tiszaháti magyarság egységes tömegében élesen körülhatárolt szigetet képez. A nagydobronyiak az ősi formák százados hagyományait csodálatos hűséggel őrzik s a hatalmas, többezer lelkes község úgy hat a szemlélőre, mint egy otthonában meglesett gyöngyösbokréta.

Vasárnapi színek — hétköznapi gondok

Ez a szemnek oly gyönyörködtető látványt nyújtó, megnyilatkozásaiban annyi eredetiséget mutató falu népe minden cifra csillogása mellett küzdelmes munkával, valóban arca verítékével keresi kenyerét, még pedig ritkán otthon, hanem többnyire távol, idegenben.

A nagydobronyiak életének csak kis része zajlik le saját falujukban.

1 A szűk és mostoha határ, amelyet viz és erdőség zár körül, nem ad elég kenyeret. A Latorca áradásai, na nem ősszel, akkor tavasszal teszik tönkre a vetést és ezért a nagydobronyiak, hogy kamrájuk üres ne maradjon, ,,széjjel szállanak a világban".

Valamikor, ahogy kitavaszodott, útra kelt a nép és a tél alatt mesteri kézzel faragott szerszámnyeleket, szekér-alkatrészeket, dézsákat, vedreket, létrákat vitték a „Nyíribe", ahol a faholminak nagy volt a becsük. De nemcsak fafaragványaikkal jártak a Nyírségre, hanem odamentek dolgozni: kapálni, kaszálni. E két munkában nem akadt párjuk és volt idő, amikor egészen Szentesig a nagydobronyiak kaszája terítette rendre az életet.

óéit lován, midőn az oldalt fekvő kiskertből Zelmira jött rá szemben.

— Moktár aga! — kiáltott föl meglepetten. — Te itt?! Mi hozott ide? Hogy van bátyám?

—- Jól van — felelt Moktár — és nyolcadnapra meglátogat téged, vagy inkább gyaur kutya elrablódat, hogy vele miattad él-et-halál harcot vívjon. HaJhaha!

És elvágtatott.

3.

Zelmira kővé meredten maradt állva helyén. így találta őt Dóezy.

— Lelkem illatos rózsája, — ölelte őt magához, — mi baj?

— Óh, te szivem élete, — szipogott karjai között Zelmira, — nem adlak téged, nem engedem, hogy bátyámmal megvívj.

Dóczy elmosolyodott és letörölte asszonya

könnyeit:

— Hát ez vett le lábadról, te gyönge violám? Oda se neki. Megvéd ám engem az én Zunigám.

— A kardodat nevezed igy. Igen, tudom. De bátyámnak is van kardja és hátha az gyorsabb járású lesz a te Zunigádnál?

— Óh nem! — felelt határozottan Dóczy. — Az én kardom él és cselekszik. Halld történetét. Ré- ge6-régen egyik ősöm a spanyolok oldalán küzdött a pogány mórok ellen. Ott megbarátkozott Alfonso dél Zuniga nevű spanyol lovaggal, akivel aztán elválhatatlan cimboraságban éltek együtt. Azonban mégis ütött az elválás órája, ősömnek vissza kellett jönnie hazájába. S ekkor kölcsönösen megajándékozták egymást, ősöm az eddig folyton nyakában viselt értékes gyűrűt adta oda a spanyol lovagnak, e szavakkal:

— E gyűrű a hűség biztositéka. Aki rejtve viseli nyakán, híveinek hűségét soha el nem vészit!.

Zuniga pedig leoldotta övéről a mestermüvü mór szablyát:

— Vedd e szablyát. Talizmán az. Aki annak védelmére, vagy bosszulására viseli s használja, akit mindenek fölött szeret, ellensége nem Iát több napvilágot.

— E kard, lásd, — folytatta Dóczy, — birtoA kedvezőtlen birtokviszonyok is az idegenben végzett napszámosmunKára szorították a nagydobronyiakat, akik közül

900 családból 319 teljesen vagyontalan, 168 családnak van 1 — -2 hold földecské- je, 184-nek 3—5, 104-nek 6—9, 56-nak

10—14, 10-nek 15—19 és 13-nak 20— 45 hold földje.

A földreform is megnehezítette a nagydobronyiak boldogulását. A múltban a Lónyay- ak, a Kaások birtokából felesbe, harmadába kaptak földet, ma ezeken az uradalmo- kon kolóniák virulnak.

A nagydobronyiak szorgalmukkal most is kiválnak és éppen olyan keresett munkásai a kárpátaljai szőlőhegyeknek, a dohányültetvényeknek, mint régen az Alföldnek voltak.

A nagydobronyiak mindig idegenben keresték az élet mindennapi javait és ebben vélik magyarázatát lelni ősi viseletükhöz való megkapó ragaszkodásuknak.

Népi öltözetükről ismerik fel egymájst hét határon is túl és erről ismeri meg, aki jó munkást keres, a nagydobronyit Ez a kapás, kaszás nép munkabíró, mint a kuli, csak nem olyan igénytelen.

■— Hússal élünk mi, mint a vircse! —- mondotta az i-t megnyujtva egy atyafi, amikor arról kérdezősködtem, miiként élnek.

De meg is látszik rajtuk, hogy nem sajnálják maguktól a falatot, mert erőtől duzzadó a falu apraja-nagyja.

Istenfélő, romlatlan nép

Amilyen dolgos, igyekvő a nagydobronyi, olyan vallásos is. Vasárnapra, ha félnapi járóföldnél nincsen távolabb falujától, akkor hazatér, hogy elmehessen a templomba, amelyről azt tartják, hogy

szakasztott mása a debreceni híres nagytemplomnak.

Valóban impozáns méretű a nagydobronyi

Fá jdalmaknál

mint izületi*, tag és fejfájásoknál vagy meghűlés esetén gyorsan segit a

I O g a i. Bízzon a Togal hatásában. Egy kísérlet meggyőz. Sok orvosi ajánlás.

ára: 12.- és 21.50 U LJ K • X* K.

Minden gyógyszertárban

IMMMÉtía«MaáiltÉiai7irt^i íri WBfliliaiíllW ÉMMMíitilliMHwriflWr

komban van. Elneveztem Zunigának ée eddig minden esetben megtette kötelességét. Most is meg fogja tenni

Zelmira némileg megnyugodott és bízni kezdett a Zuniga titokzatos erejében.

Moktár aga jelentette urának Léván, hogy teljesítette parancsát, azonban a revistyei várur csodás kardjának történetét is elmondta Hasszánnak. E történetet útközben tudta meg az egyik szálláson. A basa szörnyűségesen megijedt, mert a Zuniga-kard biztos halált jósolt neki. Azonban gyáva szószegő sem akart lenni, aki nem jelenik meg a bajvivásra. Mit kell itt tenni, mit? Igazi török módra oldotta meg a kérdést. Azt mondta legügyesebb kémjének:

— Te IbraJhim. Magyarrá vedlesz, elmégy Re- vistyére és ott mint regős befurakodsz — be kell furakodnod — a várur étkező házába. Ott most nagy dinom-dánomok vannak. Te érted ezeket a gyaur nótákat, hiszen magyar voltál valamikor . . . Szerét ejted, hogy mulatozás közben mérget keversz Dóczy borába, azután rögtön el- szelelsz onnan a zűrzavarban. Mikor tehát én megjövök a bajvivásra, Dóczynak már halottnak kell lennie és igy becsületem nem szenved csorbát.

Elment vészes útjára Ibrahim és hetednapra vissza is jött. Hasszán rárontott a szóval:

— Bevette, láttad?

— E két szememmel láttam, uram, hogy fenékig ürítette a méregkupát. Biztosra mehetsz. Vagy akkor temetik, vagy torára érkezel.

5.

És nyolcadnapra a kihívás után, megérkezett Revistye alá fényes kíséretével Hasszán. A várral szemben megállt, a Garam túlsó partján. Ugyanakkor a várból kis csapat lovas csörtetett elő a kamaragróffal élén, aki két követet küldött Hasszánhoz azzal, hogy a bajvivás kezdetét veheti. Hasszán basa e szóra oly gyilkoló tekintetet vetett a mellette álló Ibrahimra, hogy ennek vétói

templom és méltó Kárpátalja nagyságra nézve másodiik református egyházához. Kétezerötszáz ülőhely van benne.

A templomba sereglő és onnan kitóduló nép tarka tömege megkapó látványt nyújt. Ilyenkor látni a szemkápráztató színekben tündöklő, gyönyörű népviseletet. A sokszoknyás, cifra viganóju, szineskendős, lányok — akiknek haja mintha nem fonva, de szőve lenne — csillogós-villogós kötényeikkel, lebegő színes pántlikáikkal, négyötsoros kalárisaikkal, gazdagon hímzett keszkenőjükkel, feldíszített májusfák varáu zsával hatnak. A bársonygalléros suttyó legénykék, mint fiatal rigók a virágzó fák ágain, cikkáznak hetykén a lányok sorai közt. A menyecskék mezei virágok színében pompázó öltözetében az itt-ott megbúvó sö- tétebb színek olyanok, mint egy sóhaj az elmúló ifjúság után. A szálfa termetű férfiak jegenyékként magasodnak ki, mutatva a nép romlatlan erejét, egészségét.

A nagydobronyiak életében a vallásosság a társadalmi mozgató erő.

Egyesületeik mind vallásos jellegűek és

számuk meglepően nagy.

Van itt leány-, asszony-, férfi- és ifjúsági kar. Ezek az egyesületek tevékenységüket 'a kuflltura és jótékonyság ápolására is kiterjesztik. Most épül a falu vállvetett munkájával a Szeretetház, mely egyben a kulgigfutott hátán a hideg. Zavarában és fél-elmében ezt a kérdést intézte a két magyarhoz:

— Úgy hallottuk, uratok beteg? Ez esetben fé- nyesarcu és győzelmeskezü basám haladékot ad neki.

— Szavaidra — felelt az egyik küldött — a várur Zunigája fog felelni, melynek villámait uratok majd érezni is fogja.

— Ha becsaptál — sziszegte Ibrahim fülébe vad haraggal s egyben kiűző kétséggel Hasszán — és kijön a vívásra, te veszve vagy.

— Uram, lehetetlen ez. Megitta a mérget. Allah nevére és a próféta szakállára mondom, hogy megitta!

Trombita harsam A megnyílt várkapun deli lovag vágtat elő. Rajta a Dóczyak páncélja, sisakja, himeves kardja és lován a Dóczyak címeres takarója. Hasszán dühhel vágtat eléje, összemennek, de az első kardcsapásnál a basa kardja kettétörik. Handzsárját veszi elő, mely célba ta^ lál: ellenfelének nvakszirtjén ejt halálos sebet.

Hasszán a győzelemnek vaü kiáltásával, de emellett- lassú méltósággal szállt le lováról, hogy levágott és gyűlölt ellenségének végvonaglásában gyönyörködjék: hiszen családja becsületének le- tiprója és szeretve szeretett nővérének elrablója halódik itt előtte. A bosszúnak mily gyönyöre e látvány!

Odalépett a lováról lebukott lovaghoz. Azonban meredt szemmel, remegő inakkal tántorodott visz- sza, mert a fölemelt sisak alól Dóczy helyett húgának, Zelmirának halálravált vonásai tűntek elő. A Zuniga-kardot most is még merevült kezében tartotta; Hasszán a keseredett kétségbeesés önkívületében ragadta ki azt onnan, mélyen beledöfte saját mellébe és holtan hanyatlott le húga mellé.

E pillanatban kanyarodott ki a várból borongó® énekszó közepette a temetési menet: a várnép

meggyilkolt urát kisérte utolsó útjára . . .

... És a Garam vize ott a várrom alatt csak csobog, csak csörgedez Esztergom felé. Látta mindazt, ami a várban hétszáz év óta történt: de nem árulja el, van-e alapja Zelmira szomorú történetének. vagy pedig tisztán a rege világából veszi az eredetét. >