Prágai Magyar Hirlap, 1936. április (15. évfolyam, 77-100 / 3926-3949. szám)
1936-04-12 / 86. (3935.) szám
Kabaré és politika Árvíz pusztításai, fonodaírnak fölött száll a párisi dal Nappal becsüíetrendes és fixfizetéses államhivalatnok éjszaka gúnyos hupléhat énekei az államról, lixfizeiéses hivatalnokokról és a becsületrendről ■■ ■■ ■■ ■■ 26 ............ TOW^-MAGkARHmnAP................................................... Pá ris, március vége. (A PMH párisi munka-1 társától.) Hogy egy köztiszteletben álló koszorús és már nem is igen ifjú regényiró, kinek j anyagiakban is i ünően megy a dolga, minden különösebb ok nélkül kabarészinpadra álljon ki, hogy a tisztelt közönséget saját faragásu dalok eléneklésével örvendeztesse meg, az bárhol a világon legalábbis szokatlan, hogy ne mondjam, közfeltünést keltő jelenség volna. Párisban azonban senki meg nem ütközik rajta, senki furcsának nem találta és még valami különösen emlitésreméltónak sem, hogy Francis Carco egy este minden további nélkül kiáll a Latin Negyed hagyományos kabaréjának, a „Noc- tambules“-nek színpadára torkaszakadtából zengeni ország és világ előtt, hogy: „Hallod-e, Lóránt, és te is, Péter, emlékeztek-e még Jean Pél- lérin-re, Gui'llaume Apollinaire-re meg a többi jó költőcimborára". Az igy megszólított Lóránt és Péter, másképpen Roland Dorgelés és Pierre Benőit pedig ott ültek megilletődött képpel a proszcéniumpáholyban Marcel Prévost és Chambrun grófnő, született Laval Jósé társaságában, egészen közel Mario Roustan kiérdemesült kultuszminiszter ur ő-excellenciája mellett, kinek a telt házban már csak egy ,,strapontin“ ülés jutott. A lizlilléres Bertrand de Home nők Hogy Páris, e közismerten nem zeneértő város a dalok hazája, hol minden a világon chansonokban csendül ki, az régi dolog. Emlékezem az 1910-i nagy árvízre, mely egész Párist szinte yiz alá merítette. Milliók katasztrófája volt. A Latin Negyed mély fekvésű uccáiban csónakok futottak a házak mentén és hivatásos és önkéntes mentők csapata életveszéllyel emelte ki a düledező házak rozoga ablakain át a csónakba a halálsápadt sikoltozó griset- teket. De a piszkos áradatból tenyérnyire kiemelkedő kőszigetecskén ott állt a dalos „camelot" és harsány ordítással árulta onnan két sou-ért mentőknek és megmentetteknek a legfrissebb dal zenéjét és szövegét a hős mentőről és a bájos megmentettről! Mikor két esztendeje a revolverből lőttek egymásra a világ legszebb terén a nekidiihödött tömegek, barrikádok álltak az avenueken és lánggal lobogtak a nagy bulevárd kioszkjai, alighogy féligmeddig eltakarodott a tömeg, a Café Weber-ben még holtakat nyujtóztattak és sebesülteket kötöztek, máris megjelent a „garde républicaine" csattogópatkóju lovai mögött az éneklő c a m e 1 o t és árulta a frissiben megkomponált ucca-éneket, a „papa Gastoun- n e t“-ről, az aznap kinevezett Doumergue-ről, aki uj kabinetjével majd rendet teremt. rövid egymásutánban különféle kabarék színpadán élvezhettük a komoly Írónők Colette és Lude Delarue-Mardrus, a szakállas öreg drámairó Tristan Bemard, s a szőke költő Maurice Rostand előadásait és dalos verseit. Paul Reboux, elunva kissé az Írást, rövid idővel ezelőtt szerződést is kötött annak rendje s módja szerint egy kabarédirektorral, s mint azt megbízható forrásból tudjuk, jövő hónaptól kezdve esténként mint külön szám fog egy spanyol nő koreografikus fandangótánca és egy tornatrupp ekvilibrista mutatványai között fellépni. Hanem a legjellegzetesebb mégis a közkedvelt kabarésztár, Auguste Martini esete. Ez a vidám költő-dalos, kinek specialitása a kormányellenes verses politikai persziflázs, polgári foglalkozásában ennek a sokat gúnyolt államnak a hivatalnoka, mint Páris városának fővámszedője, évi 50.000 frank fizetéssel. Magasrangu állam- hivatalnok tehát. Mellékesen tartalékos tiszt is, a becsületrend lovagja és százszázalékos hadirokkant a megfelelő tiszti nyugdíjjal. Amikor mint tiszt felvette a nyugdiját, mint adó-ellenőr elvégezte a kötelességét, akkor estére szépen átöltözik buffónak, kifesti magát és dalban gúnyolja a nappali órákban szolgált államot és hadseregé esténkénti csekély 700 frank feHéptídijért — mert ennél olcsóbban Martini nem kapható! Politika a kis-szinpadon Ezt mindenki tudja, vagy megtudhatja, ha kiváncsi rá, de senki nem fog erre gondolni, ha Auguste Martini apró lábain himbálódzva, a színpadra hordja ragyogó, kopasz tojáskoponyáját, meg a rózsás, kövérkés arcocskáját, melyen hallatlanul komikusán hat a komolykodó szemüveg a pajkos orr fölött, melyet a legkomolyabb tréfáinál Martini fővámszedő ur a mutatóujjával szo- kot megtámasztani, ő nem énekel, csak kicsiny történetkéket mond el szörnyű komolyan és ijesztő szelíden. Azt mondja a parlament megnyitáskor, hogy: „Visszajöttek" és ha sok a vidéki a teremben, hozzáteszi magyarázatul: „A hatszázakat gondolom, akiknek nem érdemes tudni a nevét*. Azt mondja róluk: „Most dolgozni fognak, sajnos. Mert az ő munkájuk nekünk sokba kerül. Minden éjjeli ülés 60.000 frankjába kerül az államnak, kérem. Hatvanezer frank egy éjszaka!" Aztán szünetet tart és elgondolkozva hozzáteszi: „A Bourbon-palota, a T. Ház Párisnak kétségtelenül a legdrágább nyilvános ... épülete**. Azután sorra veszi őket egyenként és a közönség egy félóra múlva tisztában van vele, hogy Régnier, Herrdot és Chautemps miniszter urakról mit kell tartania. Radvúnyi Zoltán: REGGELI NAPFÉNY Dalom a fény. Most bujt elő a horizont mögül. Reggel van. Örülök. Ünnepelnem keD. Keleten álló kerub most a nap. Kezében kard. A kard lángokban álL Gyermekek mennek az uccán s Mtom, Ők is hasonlítanak a reggeli naphoz. Ök is kerubok. Fehérek, komolyak, szelídek, ahogy most látom őket az iskola templomába menni. így reggel szent minden, a bűnös is. A nap gondos szülő, vezeti gyermekét. Mindeniket áldással bocsátja útnak: ^Vigyázz, el ne ess, ne félj, őszinte légy. S az árnyakat sohase engedd a szivedbe!" Ó, nincs több jóság sehol a világon, mint az illatos, fénylő, reggeli napsugárban. Ahol hupléhat költ a miniszter és hivatásos kabarészinész az adóellenőr ! Ha már ezekbe a tizfilléres dalosokba is szorult egy szikra a Villonok és Bertrand de Bor- ne-ok leikéből, nem csadálatos, ha a caveau-k, chantantok, kabarék, s a commedia dél a r t e ezernyi más utódjának a mestersége valójában a legfranciább szinpadmüvészet. A modern kabaré egyáltalán Párisban született meg a múlt század második felében és a történelmi „Chat Noir", meg a Montmartre régi énekes-lebujai irodalmi, színművészeti, sőt festészeti irányoknak lettek a forrásai. Szabadság és szabadosság a francia énekes- művész privilégiuma ősidők óta. Az elénekelt pamflet büntetlenebb a megirottnál, és az volt már a királyság alatt is és a külvárosok történelmi népmozgalmai egytől-egyig a dalos csapszékben vették kezdetüket. A kabaré-énekes Párisban sosem volt lenézett, komolytalannak tekintett egyén, a „Chat Noir" pajkos énekeseinek utolsó mohikánjai a Tudományos Akadémia negyven halhatatlanjai között ülnek, csak imént temettek el egy igen komoly és kivételesen nagyszakállu szenátort és exminisztert, ki végső napjaiig kormány- és hazaellenes szatiradalocskákat irt eléggé átlátszó álnév alatt egyik legismertebb mont- martre-i kabaré számára. — Francis Carco korántsem az egyetlen nagy regényiró, ki a fen- ikont irodalom elefántcsonttornyából időnként a változatosság kedvéért Leszáll a kabarék pódiumára. így % S a fény megakad arcomon. Látom, mint simogat s szeretve öllel meg. Bevilágít rajtam, megérint s szelíd szavait utánam ereszti, mint a fátyolt. S megyek, megyek tipegőn, megbotlom s ide-oda verődöm mind messzibb az otthontól, mind messzibb szeretteim szivétől. S a bünbánat: szivem ólomgolyója csengeni kezd. Csilingel s mondja is: Mily gyér benned a fényi Látjátok, feleim, a fény egyebet sem tesz, mint lámpással a kezében minden zugba világit. Nem lepi meg, ki vagyok. Nem fedd, csak int: „Légy jó, fiam, menj, végezd ma is a munkát. Senkiről rosszat ne mondj, ne keresd a hibákat másban. Légy áldott, kicsi gyermekem s ne feledd, csupán a napfény tud megbocsátani mindent." S én, a kis nebuló, már megyek Szemem mosoly s csupa könny. Ó, mily boldog a gyermek, ha valaki gondol rá, aggódik érte s él még! llgy hiszem mindig, hogy rám tárul a mennyország, ha látom, hogy a reggeli napfény értem is él, ki sohasem fogom fel1 egyedülálló szentsége titkát. S ebben a napsütésben én, a kallódó porszem, látom a végtelent, telve áhitatos meleggel. Megyek boldogan, én, a kárhozott. Mert napi száz vétkemet a reggeli fény a mai nappal1 újból megbocsátja ezerszer. 1936 április 12, vfeisárnap. Mert Martini határozottan jobbpárti — mindig, a baloldal ellen lövi ki legmérgesebb nyilait, de teszi ezt akkor is, ha történetesen maga a kor- mány baloldali. Egyébként Martini sosem siet. Mindig mész- sze marad az események mögött. Évtizedek óta gúnyolja az öregedő Soréit és Mistinguettet, a nőies Maurice Rostand-t és már hosszabb ideje a szívdöglesztő Maurice Chevaliert. A politikában is szereti a megszokott kliséket. A Laval-kormány már többhónapos volt, de Martini nem vett róla tudomást. „Ez a kormány nem tetszik nekem", jelentette ki nyugodtan. „Jobban szeretem a régit Emlékeznek még a kedves Flandinre?** És aztán a legfurább történeteket adja elő a tavaly- előtti kormányról, a hórihorgas Flandinröl és annak nagy összetűzéséről a törpetermetü fináncminiszter Régnier-vel, ki dühében végül egy székre mászott fel, hogy Flandinnek a térdébe haraphasson. A februári forrongásokról beszélt a közönségnek teljes másfél esztendeig és az ethiópiai háborút csak a legutolsó napokban fedezte fel. A francia kabaré uj aranykora De ez a tempója a többi kabarénak is, és a konzervatív párisi közönség szemmellátható- lag ezt is kívánja — a zsúfolásig telt kabarék legalábbis erre vallanak. Miközben a párisi színigazgatók a világot betöltik jajgatásukkal a rettenetes színházi válság miatt, az állam kénytelen szanálólag közbelépni, és a nagy színházak félig üres házak előtt erőlködnek válogatott repertoirjukkal, addig Martininél elővételben és ázsióval kelnek el a jegyek, de ugyanígy áll a dolog a „Perchoir“-ban és a Tröne d‘0‘dette‘‘- ben is. A „Deux Anes", a „Lune Rousse", a „Théaitre de Dix Heures", a „Coucou", a „Ca- veau des Oubliettes", a „Bobins" a ,,Noc- tambules" és mind valahány van, ragyogóan megy, telt házak minden este, és még egyre uj meg uj kabarészinpadok nyílnak meg egymásután, mint legújabban is az „A. B. C.“ kabaré. Külsőre ezek a gombaként tenyésző kabarék eléggé különbözők. Egyikük valóságos színház, mint nálunk szokás, rendes színpaddal, függönnyel, sőt némi kulisszákkal is, másik egyszerű terem, alig más a boldog emlékezetű „ca- fé-concert“-eknél, a legtöbbjében inni lehet, „Gemy“-nél vacsorázni is szokás és sokhelyütt tánc is folyik. Hanem a legtöbbjük pincehelyiségben van és a programjuk is hagyományos: az első félidőben magánszáimok, mik többnyire jók, a második félidőben egy kis egyszerű revü, mely mindig élvezhetetlen. A halhatatlan népénekes, Aristide Bruant óta hagyományos a kabaíészinészek többé-kevésbé szatirikus diskurzusa a közönséggel is. Az érkező vendégek ironikus, sőt gyakran goromba él- ceket kapnak a színpadról. Ha idősebb hölgyek jönnek, akkor M a r s a c jóakaróan biztosítja őket, hogy a legkésőbbi gyümölcsnek legédesebb az ize és ha valaki elkésve jő, biztos lehet, hogy Sarvil széles marseillei dialektusában atyailag érdeklődni fog, hogy halat evett-e vacsorára, mert „ugy-e, hosszadalmas volt ki- piszkálni a szálkákat a fogából". De ez ákartan prknitiv és népi környezetben a magánszámok egy részét a köztársaság legjobb költői írják és a kabarék művészei egyáltalán nem maradnak el a legnagyobb színházakéi mögött BENEDEK KÁROLY. 100 év múlva...? London, ápr. 11. A Morn ing Post egy tudós, egy pilóta és egy tengerésztiszt véleményét kérdezte meg, milyen lesz az élet száz év múlva, 2036-ban? — Száz év múlva, — mondta a tudós — olyan városokban fogunk élni, ahol nem lesz füst. Az ipart az atomban rejtőző erők kihasználására fogják alapi!tani. A ezekszuális ellenőrző klinikák, az öröklési felvilágosító irodák s az olyan bíróságok korszaka lesz ez, amelyek társadalmi hasznosságuk szerint vegyi fiatalításra vagy természetes halálra ítélik az embereket... Mindé petróleumforrás kimerül itt, szénből fogják kivonni a hajtóanyagot. A vasat könnyebb fémek fogják helyettesíteni, mint az alumínium, a magnézium és a berilium. Alumíniumból, parafából és azbesztből fogják építeni-a házakat. Ruháink cellulózéból készülnek majd. Mosodák nem lesznek, a piszkos ruhákat- egyszerűen eldobják és újakat vesznek. A táplálékot nem pilulák alakjában fogják felszolgálni, mert a kémiai anyagok nem adnak elég energiát az emberi gépezetnek. — Reméljük, hogy száz év múlva nem lesz többé légi haderő, — mondta a pilóta. — Mert ha az eddigi ut a jövőben is folytatódik, a repülőgép úrrá lesz az ember felett és a háborúzó nemzetek kölcsönösen megsemmisítik egymást. A repülés a világ jólétét szolgálhatná, de sajnos, borzalmas fenyegetés vált belőle a.z emberiség számára. A repülésnek fel kell hagynia katonai céljával s kereskedelmivé, turisztikaivá kell válnia, különben öngyilkosságot követ el a világ. — A hajók veszély esetén viz alá merülhetnek majd — mondta a tengerésztiszt. — Természetesen fegyvereink is lesznek, de nem ágyuk, hanem Z-sugárszórók. Ezek a sugarak ártalmatlanok lesznek az ember számára., de meglazítják a fémeket. Az időjárás változásainak nem lesz semmi szerepe. Ha viharos a tenger, egyszerűiéin a viz alá merülünk.
