Prágai Magyar Hirlap, 1936. április (15. évfolyam, 77-100 / 3926-3949. szám)
1936-04-12 / 86. (3935.) szám
1936 április \% vasárnap. 'PMGM-A\\G^ARHT'RMI> 25 A NYÁR KIRÁLYNŐJE Ha Jankovics Janikó egyedül megy végig Városon, úgy megy, mint akinek nincsen gondja. [Valami vidám nótát fütyürész, sétapálcájávaJ levegőben hadonász vagy a legelőről hazatérő teheneket kergeti meg; a kerítés nyílásain kérésztől a kutyákat bökdösi, megszólítja a vadidegen dgónygyenkőcökeí és barátságosan meg- vexegeti a £ranciskánusok gvardiánj ánaik gömbölyű hasát. Ha azonban Jankovics Jankó a feleségével sétál, akkor csupa komolyság és tiszteletreméltóság. Ezt csak azért csinálja, hogy ne kelljen boldogságát világgá kikürtödnie. Mert ehhez lenne leginkább kedve. Az asszonyka valóban túlságosan csinos és kedves. Megnevetteti a fogorvoshoz siető embereket, akik fogat akarnak huzatai. Két pereces verekszik — ha az asszonyka arra megy, a kamaszok köszönnek, illedelmesen várnak — és csak ha Jankóvicsné húsz lépésnyi távolságban yan tőlük, folytatják a birkózást. Az egész város szerelmes Jankó vicsnéba. Pásztor Zsigának, a községi pandúrnak kétségtelenül már benőtt a fejelágya; de ha öt meglátja, mosolyog. Elég furcsa, — de Jankó a feleségét nekem köszönheti. Ha én tudnüllik nem vagyok a világon, akkor valószínűleg egész más vadakihez ment volna férjhez. A dolog ugyanis úgy áll, hogy én egykorú vagyok vele és akkor, amikor még csak a tizenhétéves Móra Ilka volt, Móráéknál úgy járkáltam ki-be, mintha én is a családhoz tartoznék. Nyáron volt öt évvel ezelőtt. Móráék künn laktak a pusztán, Ilkának volt egy kis tarka kecskebakja — és egy sárga tacskója, ezt mindig a hátán hordta. Ha azt mondta: — Mátó, hopp! — akkor a kecskebak felágaskodott, mellső lábaival átfogta Ilka derekát, a tacskó morgó tt, a bak mekegett, Ilka mú-t kiáltott — és az egész jelenet a brémai zenészeket akarta ábrázolni. .Természetesen, Móráménak, Ilka anyjának még csak gyanítania sem volt szabad az egész ügyről. De nem is tudott meg semmit róla. -A mama jelenlétében a kisasszonyt mintha kicserélték volna. Egyáltalában mások edőtt Ilka ügyet sem vetett a tacskóra vagy Mátéra. Csendesen és illedelmesen behozta a teát és a süteményt, hajszál vékonyra szorított ajakkal mosolygott, szelíden hátrasimitotta a haját a homlokáról és akár egy nagy, csacsogott esőről és napsütésről, teáról és süteményről. Szelíd melankólia sugárzott a szeméből és hatalmába ejtette az egész társaságot. Részvéttel kérdezgették, nem hiányzik-e neki nagyon a nagy város? Könyveket ajánlottak unalma elűzésére és kirándulásokat beszéltek meg a hegyek közé, hogy merengését egy kellemes családi délutánnal eltereljék. Mikor a nagynéniken már túlságosan erőt vett a melankólia, Ilka gyors alamuszi tekintet váltott velem és belecsipett a lábamba, úgyhogy elállt a lélegzetem. Este elbúcsúztak a nagynénik. Móráné, Ilka, a két kis unokaöccs meg én kikisértük a vendégeket a hintóhoz. Még a kocsiról is visszanéztek a nénik fáradt mosollyal, Móráné búcsút intett utánuk, Ilka a zsebkendőjét lobogtatta. A kölykök megugrottak. Egyszerre, alig hogy Móráné eltűnt a kapu mögött, Ilka kitátotta a száját és a nyelvét nyújtogatta a nénik után, éppen úgy, akár a falubeli legeslegrosszabb ucca- kölyök. Jó ég, micsoda mulatság volt az! Egy pillanat alatt odatolatott a tacskó és felugrott a hátára, Mátó kétlábra állt, kislány, tacskó, kecske egy körben táncolták és énekeltek, mintha nem érdekelné őket semmi a világon a zöld fü- vörn és az arany álmokon kívül. Másnap, mikor szokásom szerint Móráékat meglátogattam, ott találtam Jankovics Jankót. Abban az időben már gyakornok volt a törvényszéken Rumában és most szabadságon volt. Móráné egy bécsi lapba mélyedt, szarukeretes szemüveggel felszerelve, am,i éles vonásainak hivatalos komolyságot kölcsönzött. Jankó érdekes dolgokat mesélt hathetes gyakornoki tapasztataiból, Ilka hímezett. Állítólag szalvétagyürüt, voltaképpen azonban a kecskebaknak nyafcra- valót. Köszöntem, — a mama újságjából fel sem tekintett, bólintott, Ilka leereszkedően vett tudomást rólam, Jankó atyaiiag szorított kezet velem. — Teát vagy kávét? — kérdezte jólnevelt hölgyhöz illően pajtásom, mikor helyet foglaltam, — Kávét kérek. Ilka felállt és természetesen teát hozott, — a cukrot titokban Mátó részére már előre a zsebébe dugta. Mialatt nagy erőlködéssel nyeltem a keserű italt, ártatlanul és olyan lelkinyugalommal pislogott rám, mintha éppen valami jótéteményben részesített volna egy beteg aggastyánt. — Hallottad már, hogy mára vendéget v tünk? — kérdezte álszenteskedően. — Vendéget? — Igen, Eszékről jön egy ur, — mama, kéIrta: RODA RODA rém, hogy ifl hívják azt a doktort, akit mára Eszékről várunk? — Mottelbergnek és mondtam már neked, nem doktor, hanem direktor — igazgató. — Persze, Mottelberg, tudtam, csinos neve van! — szólt Ilka és hangján a gúnynak legkisebb nyoma sem volt észlelhető. — Mit igazgat, mama, az az igazgató. — Mit jelentsen ez? — Hát, Istenem, egy igazgatónak igazgatnia kell valamit, csak úgy magában nem lehet igazgató, mama! — Zálogházi igazgató, — felelt habozva a mama. — Szóval ez jön hozzánk ma, — szólt Ilka ismét felém fordulva. — Igyadd már ki a teádat, Bandi, akarsz még egy ilyen csészével? Szerettem volna dühösen felelni, de csak a fejemet ráztam. Estefelé csakugyan megérkezett Mottelberg. Alacsony emberke volt, barna, szerteálló bajusszal és kicsit az orrán keresztül beszélt, — pltaz sokat beszélt és mindig az orrán keresztül és egyre csak az evésről és ivásról. Látható gyönyörűséggel lapozgatott emlékezete könyvében és minden oldalon ünnepi lakomát talált feljegyezve, melynek ételsorát hűségesen és utólag is élvezve sorolta d. Egyszer a püspök volt Eszéken, akkor remek szágópuddingot kaptunk, de nem közönségeset málnaszörppel leöntve, hanem pirított mandula, fahéj és egy csipetnyi vaníliával ízesítve; úgy látszott, Mottelberg életének ez a legszebb emléke. — Egy csipetnyi vanília — selypített Eka és közben éles sarkával a lábamra hágott. Úgy volt, hogy Mottelberg holnaputáníg marad. Nekünk ez nagyon kellemes volt. Folyton a mamával beszélgetett, az elülső kertben tartózkodtak és igy mi fiatalok azt tehettünk, amit akartunk. Ilka a tacskót hátára vette és elvezetett minket egy rétre, ahol friss vakondtúrások voltak. Azt tervezte, ha a vakond jelentkezik, a tacskó megfogja. Leültünk a réten és egy jó darabig halotti csendben vártunk, de mikor semmi sem mozdult, Ilka türelmetlen lett és ásóért küldött engem. Elhoztam az ásót a kertésztől, visszajöttem és átadtam Ilkának. Jankó különösen izgatottnak látszott, a száját harapdálta, Ilka piros volt, mint a pipacs. A tacskó, amely elébb még az ölében volt, távolabb a búzában szaglászott. — Ássunk! — szóltam habozva és idegenkedve. — Ugyan mit! — válaszolt Eka barátságtalanul, — munkaszünet van, a vakond aludni szeretne. — Fölállt és befelé indult. Jankó meg én némán követtük. * •— Bandi urfi! Bandi urfi! — kiáltott másnap Móráék kocsisa a kerítésen keresztül. — Jöjjön azonnal, a kisasszony hivatja. — Elkéstél! — sziszegte Ilka dühösen, mikor röviddel ezután beléptem Móráék tornácára. — Most már semmi sem ment meg ettől a mackótól, lődörögnöm kell vele a kertben. *— Miért kell. Ilka? — Mama parancsára. Mire való vagy egyáltalában a világon, ha még csak korán sem tudsz jönni? Mottelberg hivogatólag nyújtotta karját, Ilka ujja hegyét rátette és mentek. Követni akartam őket... — Itt maradsz! — rivallt rám Móráné. — Ma szombat van. Szombat délelőttönként a napszámosfizetések kimutatását kellett letisztáznom. Estefelé volt a kifizetés. Móráné egy asztalnál Felelet helyett hangosan zokogva ráborult egy üres jászolra és sirt, sirt, mintha a szive hasadt volna meg. Ijedtségemben meg sem mertem mozdulni Panaszkodva elmesélte aztán az egész szerencsétlenséget, közben egyre küzdött könnyei árja ellen. A zokogás meg-megrázta egész testét. A mama, igenis maga a mama kívánja, hogy Mottelberghez hozzámenjen. Tegnap este ridegen és szigorúan föltárta előtte az egész helyzetet. Mottelberg komoly, okos ember, jó anyagi körülmények között él s Vilma néni, aki évek óta ismeri, melegen ajánlja. Mottelberg látogatása röviddel a nagynénié után, a séta a kertben — előre ki volt tervezve. — Mondd meg neki, Ilka, hogy ki nem állhatod! — kiáltottam föl aggodalmamban. — Nem tehetem, — jajveszékelt — Ismered a mamát. — Bizony, ismerem a mamát. Sokat adtunk volna egy jó eszméért. Mindenféle lehetetlen dolog jutott az eszünkbe. De BUDAPESTI NEMZETKÖZI VESÉK májas 8—18. május 8—18. UTAZÁSI KEDVEZMÉNYEK: agy az oda, mint a visszautazásnál április 28-tól május 28-ig. Magyarországon: 50% Csehszlovákiában: 33% Vízummentes határátlépés Vásárigazolvány és felvilágosítás kapható PRÁGÁBAN: a CeskoslovenskoMacTarská Obchodní Komora Praha I., Masarykovo nábí. 4; a Cedok utazási iroda központjánál és összes fiókjainál, valamint" Schiller József urnái, Palace Hotel. P ült a kapu mellett, egyenként odaszólitotta a munkásokat és mindegyiknek kiszámlálta párfilléres járandóságát a nikkel- és ezüstoszlopocs- kákból, amelyek szép rendben ott sorakoztak az asztalon. Mottelberg kíváncsian nézegette hol a munkások alázatos arcát, hol az érdekes asz- szonyt, aki oly gyorsan és ügyesen végezte ért a férfinak való munkát Eka az előkertben varrogatott Melléje ültem és Mátót simogattam, ez a tacskóval versenyzett úrnője jóindulatáért Ha a kutyus túlságosan hi- zelgett, akkor a kecskebak leeresztett szarvval nekidöfött Ilka hirtelen letette a hímzést. Erősen rámné- zefct és nevetve szólalt meg: — Fogadjunk, kisfiú, hogy előbb lépek házasságra, mint te? — Micsoda... te ... te ... férjhez akarsz menni? — Akarok? Eszem ágába sem jut. De a mackó akar. — Ne mondd! — kiáltottam föl meglepetésemben. Eddig még sohasem jutott eszmbe, hogy Eka férjhez mehet. Nem szólt semmit, csak hosszú orrot mutatott a mama és Mottelberg felé, miközben olyan gyorsan jártak az ujjal mintha furulyán trillát játszana. * Vasárnap reggel vörös volt a szeme a sirás- tóL — Mi van veled? — szóltam megdöbbenve. Félénken körülnézett, a mama nincs-e a közelben, aztán kisietett az istállóba és intett, hogy kövessem. — Mi bajod, Eka? — kérdeztem mégegyszer. AZ ELSŐ ÁRAMVONALAS EMELETES VONAT Hamburg és Lübeck között kipróbálták az első emeletes vonatot, amePynek áramvonalas gőzmozdonya van, a harmadosztályon is párnázottak ülései és benne egyenruhás apródok állnak az utazóközönség szolgála tára. A vonat sebessége 130 km óránként. mindez nem tudta volna megtörni Móráné akaratát. A tacskó megtalálta Eka nyomát Mátó ugrálva követte. Mackó nem fog visszavonulni és a mama? Olyan ember nincs, aki ellenkezni tudna akaratával. — Te, Ilka, ha én az igazgatót... — Mit akarsz? — Ha provokálnám — az igazgatót? — kérdeztem félénken. — Ugyan, — legyintett. — Egyszerűen kinevetne. — Vagy... ha a kertben ... meglesném.. ♦ és egy bunkóval... — Szamár vagy! — vágott a szavamba kedvetlenül Mindketten hallgattunk és gondolkoztunk. Csendes zokogás rázta Ilka keblét Egyszerre fölkiáltottam: — Megvan, Eka, megvan. Eljáiszod a Nyár királynőjét * Móráné szakállas védencével a verandán ült. Mottelberg a vasárnap tiszteletére különösen ki- csipte magát A haja, sőt a szakálla is simára volt fésülve. Hogy miről beszélgettek, nem hallottuk, de arckifejezésükből ítélve, valami fontos dolog lehetett. Mottelberg folyton a jegyzőkönyvében firkált mintha számokat adna össze. Ekkor Irinyiit a kapu és bevonult a menet, amelyhez hasonlót a világtörténelem még nem látott; a kis homokfutót amely virágokkal és faágakkal telistele volt hintve, három pár fehér ökör húzta, szarvukat ütemesen ringatták minden lépésnél. Én a bakon, gazdag aranyhimzéssel díszített régi horvát mágnás díszruhában, a hosszú ostort lobogtatva. — Bimbó, na, Csengő, Rózsa! — kiabáltam tele torokkal, ahogy a béresektől láttam. A kocsiban a mama selyem menyasszonyi ruhájában ott állt Eke, a hajában buzakalászok, a tacskó buzakoszorus fejjel Eka hátán. Jobbjában férfikézelőbe dugott lóherecsomót, ami csokrot akart jelképezni, tartott. Mátó, a tarka kecske büszkén egyenesedett föl uj nyakravalója díszében és a Nyár királynője csokrából nyalako- dott. Ujjongó falusi gyerKőcök zárták be, mint apródok, a menetet. Csodálatosan szép volt, még sokkal szebb .mint tavaly, mikor a mama távollétében a Nyár királynője cimü darabot gyakoroltuk. Mottelberg éppen egy szivarra volt rágyújtandó. Kiesett a szájából. Félóra alatt csomagolt és elutazott. És Móráné? Elsápadt dühében, de nem szólt egy szót sem. Csak még gondosabban kellett kikerülnöm, mint azelőtt Egy év múlva Eka mégis férjhez ment — Jankovics Jankóhoz. Mikor most Ilkával a karján G.-ben sétál büszkén abban a tudatban, hogy az egész világ irigyli, eszébe sem jut, hogy én vagyok az, aki számára ezt az édes, aranyos kis asszonykát megszerezte. . Fordította: RODA EDITH,
