Prágai Magyar Hirlap, 1936. április (15. évfolyam, 77-100 / 3926-3949. szám)
1936-04-12 / 86. (3935.) szám
8 ^i^<^Ma<Aarhirlap 1936 április 12, vasárnap* Hogyan leff belőlem Háry János, avagy az igazság áldozata ? Irta: A ve r cs en ko A szlovenszkói magyarság j uj tartománygyülési képviselője Prága, április 10. Képes mellékletünk mai ünnepi fámában bemutatjuk az egyesült országos keresztényszocialista és magyar nemzeti párt uj tartománygyülési képviselőjének, dr. Gürtler Dénes ipolynyéki esperes-plébánosnak arcképét. Gürtler, mint ismeretes, Alapy Gyula elhunytéval került be a szlovenszkói országos képviselőtestületbe. A népszerű közéleti férfiú a tartománygyülés legközelebbi ülésén már megkezdi közérdekű tevékenységét. Gürtler nem uj ember a szlovenszkói magyarság közéletében, hanem uj szerepével csak szélesebb fóromon folytatja ugyanazt az áldásos munkát, amelyet szükebb hazájában, az Ipoly- völgyön mindenki ismer és hálával méltat. Gürtler 1801-ben a nógrádi Zsélyben született. Édesafyja állami adóellenőr volt Balassagyarmaton. majd Ipolyságon, édesanyja, Rakovszky Mária a hires (nagyrákői és kelemenfalvi) Rakovszky családnak volt a sarja. Középiskoláit Selmecbányán, a piaristák gimnáziumában, a felső osztályokat pedig a rozsnyói premontrei rend főgimnáziumában végezte s itt tette le 1900-ban az érettségi vizsgát. Ezután az esztergomi főegyházmegyei teológián folytatta tanulmányait. A teológián a boldogult emlékű Prohászka Ottokárnak, a papnövelde akkori spiritus rectorának egyik legkedvencebb tanítványa volt. Már itt kezdte kultiválni az irodalmat, éspedig nemcsak egyházi, hanem szépirodalmi alkotásokkal is. 1904-ben szentelték föl Esztergomban pappá, öt évig káplánkodott magyar, szlovák és német egyházközségekben, közben a budapesti Pázmány Péter egyetemen jogi doktorátust szerzett. 1910-ben magasmajtényi plébánossá nevezték ki, innen 1912-ben Ipolynyékre került s a mai napig itt végzi papi hivatását. Rövidesen esperes tanifelügyelő, majd kerületi esperes lett. Népszerűsége, melyet szociális tevékenységével érdemelt ki, csakhamar kiterjedt az egész Ipolyvölgyére. Mint fiatal pap tagja volt a katolikus néppártnak és ebben a pártkeretben dolgozott egész az államfordulatig. Az államfordiulat után az elsők között volt, akik az országos keresztényszocialista pártot megalapították és a pártnak híveket és népszerűséget szereztek. Rendíthetetlen hive és propagátora volt a pártnak, a jelöltlistáin állandóan ott szerepelt, úgyhogy az Ipoly-menti és általában a déLszlovenszkói magyarság egyik leg- hivatottabb vezetőjét látja dr. Gürtler Dénesben. Ezért Délszlovenszkón osztatlan örömet keltett, hogy bekerül a tartománygyülésbe. Kérdezzék csak meg azokat, akik gyerekkoromtól fogva ismernek, volt-e nálam igazság- szeretóbb fiú az egész városban! Sok mindenre képes voltam, csak egyre nem: hazudni! Egy kis ártatlan tréfa, egy kis huncut beugratás — legfeljebb ennyi! De a hazugság olyan érzéseket idézett fel bennem, mint az újonc hajóutasban a tengeri betegség. * Egy szép napon a Fő-uton hajtatok keresztül. A Fő-utról a Hajnal-uccába fordulunk, innen meg a Kapitány-ucca felé tartunk. Lovunk egyszerre autótülkölést hall, megtorpan, egy autó a kocsinknak ütközik, a kocsi felborul, rudja kettétörik. Én lepottyanok a kövezetre, a kocsis a bakon keresztül a lóra huppan. Feltápászkodom a földről és a kocsisra kiáltok: — Hé! Másszon csak le a ló hátáról, nem urlovas maga! Hajtson csak szépen hazafelé. Vagy húsz járókelő rohant hozzám. A tömegben előrefurakodó rendőrtisztet megszólítom: — Nem kaphatnék egy másik kocsit? Sürgősen tovább kell mennem. — Szabad a névjegyét kémem! — Kérem, én igazán nem tehetek róla. Ülök a kocsiban ... —- Ön nem hibás. A kocsis a hibás. — Akkor talán az ő névjegyét tessék elkérni. Egyébként ő sem hibás. — Mesélje csak el elölről. — Kérem, az úgy volt, hogy tegnap este táviratot kapok: Siess, ölelő karokkal vár Galam- bocskád. — Ez nem érdekel, azt mondja el, hogy történt a baleset. — Amint a Fő-utról a Hajnal-ncca felé fordulunk, egyszerre oldalról autótülkólést hallok. A paripa megrémül, nem mozdul álltöhelyéből. A sofőr nem tud olyan gyorsan fékezni, belénk- szalad... — Úgy. És most kérem személyi adatait: neve, foglalkozása, lalcása? A formaságok elintézése után hazamehettem. * Az eset után félnapig nyugtom volt. Másnap reggel hét órakor felver a telefon-csengetés. — Halló! Te vagy az?-— Igen, én vagyok. Á, te vagy az, Pelikán? Mi ütött beléd, hogy ilyen hajnali órában felzavarsz? — Drága barátocskám, rettentően nyugtalankodtam miattad! Hogy vagy? Ó, ezek az átkozott autók! — Honnan tudod? — Olvastam az újságban. Meséld el, hogy történt! — Hiszen olvastad az újságban. — Nem, meséld csak eí, az újságok mindent össze-vissza hazudoznak. Elmeséltem. — Szörnyűség! A viszontlátásra. Elindulok a telefon mellől, de vissza kell fordulnom. — Halló, maga az? — turbékol galamfoocs- kám búgó hangja. — Kezét csókolom, jó reggelt. Hogy van? — Köszönöm. De maga nincsen ágyban? Akkor a szerencsétlenség úgy látszik nem is volt olyan veszedelmes. Olyan nyugtalan yoltam! Mondja, hogy történt? — Benne van az ujságpoikban .. • — Mesélje el maga. Elnyomtam egy feátörni készülő sóhajt és újból elbeszéltem. A harmadik telefon érdeklődésre röviden válaszoltam. — Útirány: Fő-ut, Hajnal-ucca, Kapitány-ut. Autótülkölés. Összeütközés. Kocsi és ló felborul. Én a földön. Fájdalmak. Kocsirúd oda. Most már minden rendben. A negyedik telefoncsengetésre a baleset kurta ismertetése. — Az ördög vigye el! Lefeküdtem a kére vetne és elkezdtem töprengeni: tulajdonképpen szegények nem is tehetnek róla. A részvétükkel akarnak jelentkezni. Legyünk csak igazságosak. Egy és ugyanazt a históriát tízszer elmondani irtóztatóan unalmas, de ők csak egyszer hallják. Végtére is nem lehet mindenkit, aki hogylétem iránt érdeklődik, a fenébe küldenem! A telefon ismét csengetett. i — Halló! Maga az? — Igen! Az összeütközésről óhajt közelebbi részleteket megtudni? Olvassa el az újságokat! — Az újságok mindent elferdítenek! *— Igen, — robbant ki belőlem a düh, — igaza van, az újságok hazudnak. Hallja most az igazságot: a Fő-utra fordult be éppen a hintám, mellettem Öreg barátom, az angol nagykövet. Körülnéz és igy szól: „Üldöznék bennünket!" „Kicsoda?" „Egy indiai orgyilkos banda ... Amikor őrnagy koromban még a tizes hindu lándzsás ezrednél szolgáltam, sok ilyen orgyilkost akasztattam fel és most" ... Nem tudja be* fejezni a mondatot, egyszerre vad üvöltés, egy autóból öt hindu ugrik ki, megragadják a hintó kerekeit, a kocsi felborul. Az angol nagykövet kebléről letép egy amulettet, felmutatja, pár szót kiált feléjük hindu nyelven, mire azok futásnak erednek. — Borzalmas! Az újságok egészen másképpen írták meg! — Azt gondolom! * :— Haló! Igen, én! Minden bizonnyal. Hajmeresztő eset. Tőlem alkarja hallani? Rendben van. Éppen befordultunk a Fő-ut sarkán, amikor megpillantunk a járdán egy sötét árnyékot, mozdulatlanul áll és morog ... — Egy autó áll a járdán? •— Ki mondja, hogy autó? Egy királytigris! — Ne mondja! És hogy kerül egy királytigris a Fő-utra? — Megszökött a cirkuszból! Ezt olyan lehetetlennek tartja? Mindennap előfordul! Hatalmas ugrással a hintóra veti magát, a kocsi felborul, mi a halál küszöbén állunk. Szerencsénkre egy céllövőbajnok megy épypen arra. Felragadja fegyverét, céloz, lő és a királytigris holtan rogy össze. Meg voltunk mentve ... — Édes jó Istenem! És honnan került elő a mesterlövő?-— A cirkusziból! Ott lép fel mindennap, egy mogyorót eltalál minden lépésről! — De hiszen az újságok .,. — Ne adjon az újságokra! Az újságok hazudnak! * — Köszönöm, hogy személyesen idefáradt. Igazán kedves! Alig tudok még magamhoz térni... — Mondja el egészen aprólékosan! Az újságok bizonyára nem tértek ki minden részletre. Öntől szeretném hallani! — Valóiban, az újságok hazudnak. Először is az eset nem a Fő-uton történt, hanem itt, a lakásomban. — Hogyan? Itt a lakásban? Egy kocsi lovas-, rul és egy autó? — Bizony, képzelje csak! — No, de kérem ...-— Nem állítom, hogy az autó nagy volt. Egészen kicsi volt, játékautó, a kisfiamnak vettem. — És a ló? — Falovacska volt. A kisfiam mindenfélét rárakott az autóra, többek között öt kiló puskaport, amit a vadászatra vettem. A gyerek száguldozik a szobában, nekiütközik a lónak. A puskapor felrobban ... minden a levegőbe repül, gyerek, autó, ló, francia kisasszony, aki éppen akkor lép>ett a szobába ... — Hajmeresztő! És most hol van mindez? —■ Kisöpörték innen .,. Késő éjfélig meséltem. így lett belőlem Háry János! És ki tett azzá? Az emberek, akik az igazságot nem akarják elhinni ... Az alvilág királynőié Irta: HARRY LESLIE regény (16) A tisztaságra vajmi kevés gondot fordított, bamba engedelmessége mellett arcátlan és kirívóan olyan alak, aki a lóversenyen és azokon élősködik, akiknek meggondolatlanul gurul ki az arany a zsebükből. Jó szerencséjére bízza magát, de még véletlenül sem végez komoly munkát. Ott van a mások keresete, abból megél ő is. Turfügynöknek vallotta magát, ami elvégre nem Is lehetetlen mesterség. Vallomásában előadta, hogy pénteken délután hat óra tájban, amikor a verseny már vége felé járt és mindenki a kijáratok felé tolongott, történetesen a Sir John Geoffrey parkját szegélyező sövény mellett állott. Odafönt, a kert végén van egy lugas, ahol ebben az időben néhány hölgy és ur tartózkodott. (Vallomásának ez a része hamis. A néhány hölgy csak én voltam és Christie, a komorna. Hölgyvendégünk egész napon át nem volt.) Teáztak és lehallatszott a beszélgetésük is. A versenypálya felé néhány lépcső vezet le kissé balra és ő fültanuja volt annak a beszélgetésnek, ami Lavander és Sir John Geoffrey között folyt le. Mindkét urat ismerte látásból, de nem láthatta jól őket, mert a szegélyező ösvény eltakarta előle. Afelől biztos volt, hogy a két ur nem vette őt észre és igy úgy hitték, hogy zavartalanul beszélhetnek, senlrí avatatlan nincs a közelben. Kihallgatta beszélgetésüket, mert hát az a turfügynök hivatásához tartozik, hogy turftitkokat lessen el, hiszen ebből él. Sajnos, nem érthette meg a beszélgetés minden részletét. — Nézze. Lavander, ne okoskodjék sokat, ez az utolsó szavam, — mondotta Geoffrey egész nyug.an. — Én sem kaptam meg a pénzemet, nem tudok miből fizetni. Lesz szives várni néhány napot — Várni?! Erről szó sem lehet, én nem várhatok, — válaszolta Lavander. — Nekem ép- penugy lejártak a határidőim, mint lordságod- nak. Semmi kedvem nincs ahhoz, hogy ön miatt ugy kezeljenek, mint valami csalót és az engedélyemet veszélyeztessem. Ön kerek 7500 fonttal tartozik nekem. Jobb lesz, ha most mindjárt megadja, mert... De Sir John Geoffrey csodás nyugalommal szakította félbe: — Nos, jó ember, mert? — Mert különben kénytelen volnék arra kérni Sir Jamest, hogy vegye szemügyre ezt a papirost, amit két héttel ezelőtt kaptam Öntől. Talán Mylord emlékezik még arra, hogy ezen a váltócskán szerepel Sir James neve is és ugy-e, arra is emlékezik, hogy a tiszteletreméltó gentleman aláírása az Ön keze alól került ki. Nem vonom kétségbe, hogy Sir James szívesen kifizetné a potom 7500 fontot, ha ezt a váltót prezentálnám neki. Nem gondolja lordságod? Ha azonban csalódnék a föltevésemben és módot nyújtanék a rendőrségnek arra, hogy erre a szelet papírra rákacsintson, — elég éles nyelvem van. — Figyeljen ide, Lavander — mondotta Geoffrey —, tisztában van, ugy-e, azzal, hogy ezt a kisded játékot hogyan hívja a büntetőtörvénykönyv. — Tudom, de nem törődöm vele, — mondta Lavander. — Ha nem kapom meg a 7500 fontot, akkor végem van. Tönkremegyek. Már pedig, ha Ön ezt csinálja velem: miért lennék én különb Önnél? Kvittek leszünk. Nekem pedig ez az utolsó szavam. A társalgás hangja egyre emelkedett és olyan hevesen vitatkoztak, hogy a társaság tagjai is meghallhatták odafönn a lugasban, ö is erre gcndolhatott bizonyára, mert egész halkan ezt mondta: — Ember, ha nem fogja be a száját, a rendőrség kezére juttatom zsarolás miatt. — Dehogy, kérem, ezt ön nem fogja megtenni, — felelt Lavander nevetve. Ugyanekkor leszólt egy hölgy a lugas felől, . lé^r^őzet felső végéről: — Jöjjön, John, mert egészen kihűl a teája. tirre Geoffrey menni készült. Azonban mielőtt tovább ment volna, Lavander utána szólt: — Estére visszajövök és akkorra teremtse elő a pénzt. Az egész összeget Ugy látszik, hogy George Higgins, aki ezt a szóváltást éppen nem gentlemanhoz illőleg kihallgatta, pillanat alatt átlátta a helyzetet s olyan ember lévén, aki a gyors és merész elhatározások sikeréből él, fölismerte az itt kínálkozó kereseti lehetőséget s nem akarta elszalasztani a kedvező alkalmat. Merész előrelátással, kitartóan követte Lavandert, hogy minden pillanatban résen lehessen. — Lavander aztán elment ebédelni a Fekete Hattyúba — folytatta tovább vallomását Higgins — és magam is betértem egy szerényebb helyre, hogy megkosztoljak. Az uccán várakoztam rá. Hosszú és unalmas várakozásom végül is sikerrel járt. Egy ur társaságában hagyta el a Fekete Hattyút. Abban a tanúban, aki a bíróság előtt James Terry néven szerepelt, fölismertem Lavander péntek esti kísérőjét. Egy darabon együtt haladtak, aztán szívélyes bucsuzkodás után elváltak. Lavander kocsit fogadott, hirtelen beugrott és elhajtatott. Nem hallottam ugyan, hogy milyen címet mondott a kocsisnak, csupán azt láttam, hogy a kocsi a versenypálya irányában halad. — Most már még inkább, érdekeltek az eset fejleményei — folytatta a tanú —, de hamarjában nem találtam bérkocsit a közelben. Utánuk szaladtam. Természetesen nem bírtam az iramot, de látva, hogy merrefelé gördül a kocsi, a lehető legrövidebb utón a versenypálya felé siettem, Sir John Geoffrey kertjének sövényéhez.-— Ekkor már sötét éjszaka volt és langyos eső permetezett. Alig lehetett száz yardnyira is ellátni. Egyszerre csak ugy véltem, hogy bizonyos távolságból a Lavander hangját hallom. Előre siettem és egyszerre csak két sötét alakot láttam körülbelül ötven yardnyira tőlem . .. — Fölismerte a két alakot? — vágott közbe a biró. — Nem, kérem, nyugodt lelkiismerettel azt sem mondhatom, hogy az egyik Lavander lett volna, mert hiszen a sötétségben senkit fölismerni nem lehet. A következő pillanatban éles sikoly, az egyik alak lezuhant, a másik pedig elszaladt. Azt sem tudom, milyen irányban. Még egy kiáltás: segítség! gyilkos! Odaszaladtam, de már csak a földön fekvő, élettelen embert találtam ott. Zseblámpámmal rávilágítottam, hogy vájjon lehetne-e még segíteni rajta és ekkor hirtelen, hátulról nyakonragadott Lord John Geoffrey ... — Igen ... — mormolta a biró. Ez a vallomás határtalan izgalmat idézett elő a tárgyalóteremben, a bíróság és a hallgatóság , ... körében. Maga az elnök is, meg az esküdtszék minden egyes tagja lélegzetvisszafojtva figyelte ennek a nyomorult csirkefogónak minden szavát. Annyi bizonyos, hogy George Higgins vallomása egymagában nem sokat nyomott volna a latban, ezt azonban szervesen kiegészítette James Terry vallomása, akinek szavahihetőségében senki sem kételkedett, s igy egyszerre más elbírálás alá került Higgins vallomása is. George Higgins minden kérdésre kielégítő és a legapróbb részletekre terjedő vallomást adott. Mikor befejezték a kihallgatást, továbbra is őrizetben maradt, két rendőr fogta közre s azután a következő fontos tanút szólították be. Ez a tanú pedig Chipps volt, az uram főko- irornyikja. Chipps azzal kezdte a vallomását, hogy pénteken este féltizenegy óra tájban egy bérkocsi állott meg az Elms-villa előtt és egy „személy" szállott ki belőle. Chipps hosszú ideig állott a Geoffrey-család szolgálatában és mindenkit, aki nem tartozott a Geoffreyek társadalmi köréhez, személynek titulált. Gyakran éreztem a rám vetett tekintetéből, hogy bensejében engem is személynek tart. A tiszteletet sohasem szegte meg úrnőjével szemben, de hideg, kimért, tartózkodó magatartása mutatta, hogy velem szemben fönn kívánja tartani a distanszot. — Az illető személy ölordsága holléte iránt érdeklődött — vallotta Chipps — és nagyon ideges lett, amikor meghalotta, hogy Sir John Róbert Geoffreynek vendégei vannak. — Kértem az illető személyt, hogy adja át névjegyét — folytatta Chipps —, hogy megkérdezhessem, vájjon ölordsága hajlandó-e az illető személyt fogadni. Nagyon különös arckifejezése volt, nem nagy bizalmat keltett, ami nekem nem tetszett. A névjegye sem volt gentlemanhoz illő, kifogástalan állapotban. Megmondtam, hogy várakozzék az előcsarnokban, amig a formalitásokon átesünk. Idegesen pattintott az ujjúval és valami ilyest mormogott: Az ördögbe is ezekkel a formákkal, nekem sürgős dolgom van. Képzelheti, Mylord — fordult Chipps vallomás közben a bíróhoz —, hogy ezért az illetlenségért milyen pillantással mértem végig tetőtől-talpig. — Képzelem, — mondotta az elnök a néző- közönség hangos derültségére. Mert Chipps az a komornyik-tipus volt, amely az orrát állandóm a magasban hordja, mintha az állát a gallér alatt valami titkos rugó pöckölné föl. (Folytatjuk.) %
