Prágai Magyar Hirlap, 1936. április (15. évfolyam, 77-100 / 3926-3949. szám)
1936-04-12 / 86. (3935.) szám
6 'PrxgatMag^ar- hírlap 1936 április 12, vttcs&rnap. Kardos magára marad Irta: Bibó Lajos L A szülte félrehúzta a. finbamgot és ©Tőtebajoflvia kikémlelt az ablakon. A kocsi éppen befordult. — H>oó, Qxó -.. — mondta András, a gazda s hogy a ikét tó (megállít, magyott se/itt az orrán. Azitán teke vauké zö'tt a subával. A (két lába térd- bem nem akart, hajlani, holott a Ikarjadlt meg a hátát nagyon is könnyűnek érezte. A pitvair- aj tóban a szüle állít és fogta a kötője sarkát. A szeme repdeseitt, iegjo.bban könnyezni szeretett volna, de nem tudott. Azalatt a Ikét nap alatt, hogy András feleségét, Marist, aki meghalt, elvitték, elsírta minden panaszát és lelkében már megbékülit hantok alatt pihent a gyász. Nem szólt hát, engedte be a pitvarba Kardost. A suba lekerült, azután az ember csöndes méltósággal befordult a szobába és ten.lt az asztalhoz. A pipa a petróleumlámpa mögött, az ablakban pihent. A Kardos jobb 'karja mozdult, de fékutiról éppen olyan lassan visszatért. Csak a ikét lábát nyújtotta, előbbre. A szüle a szoba közepén várta, hogy esz a nagy osond elborítsa. Akkor egészein halkan megszólalt: — Hát elmönt... A hang azt mondta, hogy elvégeztetett, Maris maghalt, a Teremtő akarta igy, a dolgok pedig haladnak tovább zajtalanul a maguk utján. Kardos netm ügyelt a szóra, a poharat meg Levegőt nézte és úgy ködfllött, hogy a hallott asszony, Miaris, a pitvariban áll és a feje fölött egy nagy diófaknponeó fefceitélliík. Egész utón ezt a képet látta s amint gondolataiban odáig ért, hogy kiszól az asszonynak, a 6zive egyszerre hangosan vert és lehunyt szemeit felnyitotta. — Hát most mán nincs... — ismételte meg a szüle és Kardosra nézett. Az hallotta a hangot és látta, hogy aiz öregasszony a szoba közélten áflll, mögötte ott van a kemence, odább az ágy, a falon pedig jár az óira, — s a gyomrában megmozdult valami. A rémület, amely fullasztó döbbenetével most szakadt rá először, a bekövetkezett halál kietlen bizonyossága, amely ellem nem tehetett most már 6emm.it, egyszerre fagyott medrekben állította meg testében a vért. A megsebzet állat dühe horkaintott hirtelen a szive alatt. Érezte., hogy karjaiban nagy, ölő erő viharzik, testében a legyőzhetetlen étet ágaskodik, szembefordulva a halálai. Az öregasszony még mindig a szóiba közepén várt. Kardos a száját, .az orrát és a homlokát nézte. Világosan látta., most életében először, hogy a szülének két szeme van és néz véle. A szemeinél állapodott meg: — A kisebbik hordóból — mondta. A hang rekedtes volt. A szüle egyszeribe Ménzett hallgatásából. Az ember felé szimatolt, örökké éber ösztönével rögtön megérezte a veszélyt. Érteni azonban bírónak, ha megvéfeti a bikát. Hiába no. A vásárhoz ész kell. Megállapodtunk, hogy jövő vasárnap jövünk a pénzzel. Sötétségben vetődtünk haza. A birtokosság helybe hagyta a vásárt. Nem volt rossz vásár. Minden valamirevaló ember ismerte már a Küs Dénös bikáját. Híre volt annak, mint a szép színésznőknek. Másik vasárnap szélit a bíró, hogy menjünk Küs Dénösböz s igazítsuk el a bika dolgát végképp. Már akkor láttam, hogy valami baj van. Kedvetlenül kutyagolt mellettem, de csak a mezőn mondta meg, mi bántja. —- Le kell srófolnunk a bika árából legalább még ezör lejt! — De hiszen megvan a vásár! — lepődtem meg. — A birtokosság is belement. — Kedvetlenek az emberek — mérgelődött a bíró. — Drágálják a bikát... Ha Küs Dénös le nem ereszti azt az ezör lejt, én visszamondom a vásárt. — Ez elég kellemetlen!... Nem szeretek cigánykodni. — Jobb is, ha nem szól belé a tekéntetes ur. Bízza reám az egészet! Szégyenkezve kullogtam utána, mikor megérkeztünk Küs Dénöshöz, aki derülten fogadott. — Hozzák ugy-e a pénzt? — Baj van, Dénös! — horgasztotta le a fejét a biró... — A birtokosság úgy határozott, hogyha le nem eresztesz még ezöret, nem kell a bika. Küs Dénös megütközött, de pillajnatmulva Jelderült az arca. — Nincs azért semmi baj, Miháj bácsi! — Eléggé restellem — mentegetőzött a báró. — Mi mindent elkövettünk, de a többség ellene volt. — Ha igy van, igy van! — nyugtatott meg Dénös. — Egyet se búsuljon miatta!... Én jps 'meggondoltam a dolgot. Most már én se csak ezután értette meg, amit az ember mondott és megdöbbent. — Bont? ... — csodálkozott. A gerincén hideg szaladt végig és 'tekintetével hirtelen, végigkuitat ba az embert. Az nem mozdult, de ebben >a lángoló nyugalomban sö- féblő tűz lobogott. A szülte az asztalihoz Lépett, arrébb tolta a poharat és kötőjével eltörölte az utána maradt vizet. Azitán kiment és visszatérve, letette a borral teli íkancsót az asztál közepére. Negyedóra múlva Kardos kiszólt. A szüle fordult a kanoséval. Később az ember hátnanyufot a pipáéit is. így esteledett be. Akkor Kardos vérlbeborulit szemekkel felállt és kiltántorgott az udvarra. S csak úgy 6uba nélkül, nekivágott a.z alkonyat- mak. Éjfél, vagy hajnal két óra tehetett, mire hazakerült. n. Kint hullott a hó, a muzduliátlian puszta csendjében a közeli kutágasok viirasztottak. Kardos a fagyos csapáson haladt. A bor, amit ivott, a nagy hidegben savanyúra erjedt benne. Düllöngézett is, holott megszokhatta volna, mert a 'harmadik hónapja eljárt, nem tartva többé számon a® időit, amely az elmúlt három hónap alatt haraggal, vad keserűséggel vetette be a szivét és néma félelemmel a tanyát, amelyben az asszony halála óta tompa, fájdalmas és hulló élet bujkált. A föld, az embereik, az állatok mind hallgattak, mintha OiStor verte volna az éjszakákat és mintha ebben a dermedt csöndben egy elbitangolt éleit ieslkielődött volna. Az ösztöne mélyéin érezte ezt a daipuláist Kardos is, valahányszor csak hazafelé való igyekezetében a dülőutra tért és a félhomályban feléje sötétlefct az alvó tanya. A kéményt nézte most is, azután, hogy a .kazlakig ért, ott megállít. A szérűnél a kutya várta. A fairfca mereven kunkorodott és mind a négy lábát a földnek vetette. — Na... — szólt oda neki Kardos és eiőre- botiott. A kutya nem mozdult. — Hm ... — morgott az ember és isimiét meg- álortit. A kutya szeme közé nézett és látta, hogy annak a hátán egyszerre égnek mered a szőr. Nem tetszett neld a dolog és ahogy a kutyát vizsgálta, most már emlékezett, hogy az tegnap is, tegnapelőtt is igy várta s azóta morog, hogy egyszer ittas áflUapobban megrugta. Düih kavarodobt fői benne és megint belerúgott az állatba. Az utón, másnap, ahogy jött, egyszerre föl- gyulladt, amikor arra gondolt, hogy a kutya megint várni fogja. Kivette a szájából, kézbe fogta a pipáját, a nadrágot pedig feljebb húzta. A jieges utón zihálit és a nagy sietésben felső adóim a bikát azért a pénzért. Miháj 'bácsi rám nézett toppal, hogy érteni kell az efféle beszédet. — Hát akkor mi távozunk es! — sürgette a döntést a biró, de Küs Dénös megsértődött. — De az én házamból igy nem lehet elmenni! Még azt hinnék az emberek, hogy haraggal váltunk el. Semmi lettéképpen nem eresztem, hogy legalább meg ne tiszteljem. — Érdemtelenek vagyunk rá! — szabad- koaott a biró, de elégedetten ült le az asztal melllé s komótosan kinyújtotta a lábait. — Te, e még jobb bor, mint a múltkori! — Lehetős! — válaszolt szerényen Dénös. Jól ettünk-ittunk. Kétszer is megpróbáltam, hogy asztalt bontsak, de Küs Dénes nem tágított, vissza kényszeritett a pohár mellé, így telt el az egész délután, anélkül, hogy a bika dolgát elé hozták volna. Tudtam, hogy az egész vételár a biró zsebében van, de nem értettem, hogy miért csökönyösödik. — Fizesse ki s menjünk! — biztattam, mikor egy pillanatra magunkra maradtunk. — Nem értem, begy miit akar azzal az ezer lejjel!... Most már bőbeszédűbb volt Miháj bá a bortól. — No! — magyarázta. — A dolog úgy áll, hogy a birtokosság megszavazta az egész vételárat. Igaz-e? —- Úgy van! — Tehát a birtokosság nem károsodik, ha azt az ezör lejt magunknak lesrófotom költségekben. — Nekem nem kell! — utasitottaim vissza riadtan. — Kell nekem! — örvendett meg Mibáj bá az én részeimnek is. — Csak miaga fogja bé a száját! Hallgatnom kellett, mert bejött újra Dénös. — Köszönjük az irántunk valló szüves- ségödött. Dénös, — kezdett búcsúzni a biró, — de nekünk már indulnunk kell, hogy el ne esteledjünk!.,, Hát ha meggondoltad, magad testé vet minden második lépésnél élonebottóitt. Homlokát kiverte a veríték és száraz tűz fojtogatta a tüdejét. A csapás végén megcsúszott, elesett és meghempeiredetit. Négykézláb maradt és pusztító dühében belemart a levegőibe. Tiz körmiével feilkiarcolita a fagyos földeit, azitán íeiliáíliloitit. Szembe éppen a kutyával. Az átlát most remegett és beesett hompaszán látszott, hogy hosszan, mélyeket létek'zik. Nem mozdult, várt. Kardos óvatosan közeledett feléje. A kutya mélyebbre húzta a fejét, 6Z'ükölit, majd egész testiében remegve, könnyű, nesztelen szökéssel oldalt ugrott. Az ember ránézett, és egészen részegen, mély megvetéssel, kiköpött. Ekkor a kutya váratlanul, morogva előlépett. Most már lapított, majd bimteten, mohón, előreszimatolt. A szabadulás, az éltet kiáltó szava csendült fed benne, a menekülés vágya az ismeretlen veszedelem edől, — de ebben a pillanatban nehéz, kegyetlen ütés érte. Vérző szájjal odakapott és csontig fiel- hasitotta az ember kezét. Utána, nyitott szájjal!, ajkait felhúzva a hegyes fogak fölé, hátraug- noitt. Kardos elborult dühvei támadt rá és a kezében tevő bunkósbotot két kézire fogva, lesújtott. Az állat alulról ugrott néki és Kardos a 'levegőbe zuhant ütés utóin bukott. Hangtalan, forró és halálos küzdelem kezdődött-. Kardos még estében a kutya torkához kapott, de keze az összecsukódó szájba került. Baljával, lerántotta magához a kutyát, de az jóformán földet sem érve, a mellének ugrott. Kardos maga alá szorította és oildta.lt rámitota a tehát, hogy főiből kicsavarja. Az azonban megint csák gyorsabb volt és a hónalj alatt átbarapva ■a vastag posztóit, mélyen feilszalkitotta a kar- hust. Kardos ordított és hátravágta magát. Any- nyii ideje vodit csak, hogy előre kapjon, mert a kutya most már tajtékzó szájjal egyenesen a torkának ugrott. Kardos a levegőben kapta el, de mert a súlyos állat felkorbácsolt dühe és ereje utolsó megfeszitésével rontott rá, hanyatt vágódott és véresre sértette arcát a fagyos földön. Most már állati dühében szájával kapott ő te a kutya után. A hátulsó combjába mart 'bele és a levegőbe eme.lt kutya nyakán ujjai összetalálkoztak. Ráhasailt, átbemperedett rajta, hol ő, hol a fuldokló állat került feliül. Kardos egyre jobban szorította a kutya nyakát, az pedig lábaival fellépte az ember mellén és hátán a ruhát, az inget, körmeivel felszaggatta a nyakát, de mind erőtlenebb és gyengébb kapálódzással. A ikét első illába aztán lassan előremaredt, a két hátulsó pedig vonagló mozgással kezdett verdesni a levegőben. Kardos érezte, hogy a csomósra dagadt inak elernyedniek az ujjai alatt. A kutya hasán térdelt és ekkor belenézett az állat szemébe. A kuvasz két szeme könnyben uszcxt/t, a szema bika dolgában... — Reá érünk! — tért ki Dénös az egyenes válasz elől s gondtalanul uj poharat töltött. Már szürkült, mikor befogatott s mi fel- pakkolóztunk a szekérre. Annyira ment a barátsággal, hogy még el is kisért. — Hajts a rövid utón; — szólt oda a szolgának, ki nekiforditotta a Lovakat a kaszálóknak. Ruhán, kellemesen gurultunk, mintha féderes díványon járna a szekér. Dénös tartott szóval és mi csak akkor vettük észre, hogy hol járunk, miikor szekerestől süllyedni kezdtünk az ingoványbán. Akkor Dénös rémülten etorditotta magát: — Meneküljön, ki merre lát, mert mind itt pusztulunk! Ijedten ugrottunk ki a bíróval a szekérből, de térdig süllyedtünk a fekete, súlyos, alattomos iszapban s lassan, tehetetlenül vont a mélységbe a láp, mintha az ördögök húznának a lábainknál fogva. Küs Dénös és a szolga alig bírtak visszaemelni a szekérbe. Sokat nem teketóriáztak, hanem hirtelen levetették a hámiistrángokaí, pillanat alatt a rúdon elé mászva, kifogták a lovakat, azzal felkapnak a lovak hátára s mire a szemünket elpi'llantot- tuk volna, már cuppogtak is kifelé az ingo- ványból. — Adjon Isten jóccaikát! — csufondárosko- dott vissza Dénös az iintgovány partjáról. — Azt az ezör lejt használják egészséggel a másvilágon. Ebből láttuk, hogy, ez a gazember mindent tud s szántszándékkal hajtott bele az ingoványba, hogy miniket elpusztítson. Miháj bá nagyot káromkodott mérgében, de nem használt semmit. Akkor kérésre fogta a dolgot. — Ments meg, Dénös, ha Istent (ismersz. Dénös azonban visszakiáltott: — Megadják-e a tizenkétezer lejt a bikáért? Igen vagy nem? — Kötelet a nyakadra! —■ mérgelődött a bíró. — Nem nyugszom addig, mig tömlöcbe nem juttatlak! Tiszta arcbőr 14 nap alatt a valódi CORALL CRÉMTŐL (száras vagy zsiros). Már harmadik nap ntán javai az arcbőr észrevétlenül és az összes hiba, n. m. szeplő, pattanás, mitesszer, májfolt, nagy pórus, ráncos bőr, öreges kinézés teljesen megszűnik. Biztos eredmény. Ara Ké 11.— VÖRÖSRAK GYÓGYSZERTAR Bratislava, Mihály-ueca 20. bogaraik fáityola Martit mintha megkövült békesség virrasztótit volna. Kardos szédült, zúgott a füile, a feje., amikor föltópászk'od'ott. Körülnézett, nem mozdult semmi. A puszta mély, véget nem érő csöndben aludt és még csak 6Óhaj 6em hallatszott a holdfényes éjszakában. Hátára vette a megfojtott kutyát s a kerítéshez érve, bedobta a kertbe, a hóra* III. Másnap odahaza maradt. Azóta, hogy az asz- szony meghalt, először. Hanem aludni ezen meg a következő éjszakákon sem tudott. Harmadszor siratta el a hallott asszonyt, gyermekes, árva nagy zokogással, harmadszor érezte, hogy a rontás, amellyel pö:rbe akart szállni az Éggel meg a Földdel, kiköltözött belőle, a szivéből mégis minden éjjieil újra megindult a piros meteg vér. Ekkor egy éjszaka felkelt és kilopod zott a szobából. A puszta fölött március ébredezett. Az olvadó hó lassú szivárgással már utat vágott a vizecskéknek a kibomilott csirák felé. Kardos megáldott a holdfényes éjszakában. Az é'gen hófehér bárányfelhők csapata vonult és a magasságban tavaszi szelek kengietőztek. A .tanya aludt s az istállóból haillntszott a két pihenő tó csöndes ab.rakolása. Kardos az eresz alliatt húzódott el a kamráig Halkan benyitott. A sarokban megtalálta az ásót, meg a kapát. Hátulról került be a kertbe. A kerítés tövében ott feküdt a kutya. A fejét két összefagyott első tóba elé hajtotta és szeme. te volt csukva. Kardos megállított az állat előtt. Darabig nézte, azután a nagy, erős ember megingott. — Bodri... — mondta — Bodri, ne hara- gugy...! — ordította hirtelen fölszafcadt, áradt, zuhogó sirassak Negyedóra muliva kész volt a gödörrel, befektette a kutyát és rendesen elhantolta. Amikor elvégezte, fogta az ásót meg a kapát es megindult. A kertajtóhoz érve, hirtelen megáldott és visszafordult. Körülnézett. Kelet fedőd derengett s a távolból mintha kocsizörgés hallatszott volna. A hombárhoz sietett és odaérve, az ásót nekieresztette a kemény földnek. Pár perc allatt eizzed is elkészült. Betemette a gödröt és vlssmlopódzkodva a kertbe, a kiásott orgonabokrot odaitüzte fejfának a halott kutya sírjára. — Hát kied, Miháj bá, jószántából lemond- e arról az ötszáz lejről, amivel muszáj volt magát megvesztegetnem? — Kerülj csak a kezembe! — csikorgatta a fogait tehetetlen dühében a biró. — A tekéntetes ur peinnás ember, — kacagott Dénös, — azt ajállom, hogy miig látnak s miig nem késő, hát foglalják írásba, hogy a bikát tőlem megvették tizenkétezerért s maga Miháj bá lemond az ötszáz lejiről. Ami pénzt magukkal hoztak, azt mindjárt átadják, a többit megkapom, mikor elviszik a bikát! — Szakadt volna meg a nyakad kicsi korodban! — dühöngött a biró. — Nem, s nem, tudd meg! Inkább itt pusztulok! — Segédje az Isten! — válaszolt nyugodtan Dénös. — Én nem erőltetem! A szekér lassan süllyedt a kék-fekete dugványban. A kerekekből már alig látszott ki valami. Hideg is volt, kietlen hideg. — Ha megmáradunk, akkor is holtra betegedünk! Csináljon valamit! — haragudtam a bánóra. — Én inkább fizetek a magaméból ötszáz lejt! Nem volt mit tennie, meg kellett adnia magát. Mire az írást megírtam s a zsebkendőbe kötve, a dohánytárcámmal nehezítve kihajítottuk a pénzzel együtt Küs Dénösnek, már jött is a szolga két erős ökörrel, jó vastag szekérkötő láncokkal és nagy nehezen kivontattak az ingoványbái. Mázsás kő szakadt le szivünkről, mikor partot érhettünk. Szerencsére Küs Dénősben volt annyi tisztesség, hogy a lovakkal haza vitetett. A beígért ötszáz lejt alig tudtam összecsinálni, hogy az asszony ne tudjon róla. Küs Dénös már ügyvéddel fenyegetőzött. Ma hallom, hogy a bíróval megosztoztak rajta. Kicsinált dolog volt az egész! Maradt volna az a gazember az ingoványbán! Azóta látni se birom azt a bikát, pedig rilkasrzép állat, maga a megtestesült férfins- ság %
