Prágai Magyar Hirlap, 1936. április (15. évfolyam, 77-100 / 3926-3949. szám)

1936-04-12 / 86. (3935.) szám

1936 április 12, vasárnap.

'PRASGAItMAfifeAR-HlMiM?

A lyukas kád nemzedéke

Irta: S zv a tk ó P át

Ml most harmlncötévesek vagyunk illetve, ha pontos akarok lenni: huszonöttől harmincötig

„terjedünk", igy olvastam a nagyon komoly német lapban és — elámultam. Néha-napján az emberben is fölébred az évjárat-öntudat, s az asztalra csap, vagy elmerengve megállapítja, hogy vagyunk valakik, mégis csak kitűnő osztály volt a hetedik B, vásott kölykök, igaz, de eleven eszüek és életképesek, valami ilyen jut az ember eszébe, amikor a kávéházban véletlenül összejön a magához hasonló kókadtfejü egykoruakkal, — és olvassa a német lapban az érdekes fejtegetést az elsikkadt nemzedékről, a „Zwischengeneration- ról", amely 1901 és 1910 között született, vagyis nem élte át a háborút és az inflációt aktív szereplőként, de már érezte, mert végigfutott rajta, sőt a pubertásának élményét jelentette, iszonyatosat, hiszen jól tudjuk Freud-től, hogy a pubertásban az élmények méretei megnőnek, gyakran nem is a tudatfölöttiekben, hanem a tudatalattiban, s örökké fajankóvá teheti az embert, ha egy bamba cselédlány szögletesen mosolygott rá ebben az időben, — nos, mivé tehette a nemzedéket a világháborús négy év és a rákövetkező kusza idők? A legöregebb közülünk tizenhároméves volt, amikor kitört a háború, a legfiatalabb tizenötéves, amikor véget ért az infláció. Utánunk már a locarnói generáció következik, azok, akik 1925-ben kezdtek észbelileg nevelkedni, a nagy relatív csendben, a háború utáni prosperity éveiben, a rádióval, az autóval, az utazásokkal, a technikával, a sportokkal, a lányok rövid hajával, a week-enddel, a szabadevezősséggel, Chaplinnel, a demokráciával, a világforradalmi álmok hervadásával, a katolikus vallás megerősödésével, láthatárukon már abszolutumok derengtek, bizonyosság, állás, nyugdíj, a háborúsdiba vetett ősi emberi tévhit is visszatért és újra csodálkozni kezdtek, ha változás történt. így tartott 1932-ig, mi jött azután, ne kutassuk.

Nincs nemzedék-tudatunk, Isten óvjon. 1914-től 1924-ig nem gyüjthettünk elveket és szolid nézőpontokat. Amit akkor hinni véltünk, úgysem ért sokat, hamar elavult, amit jönni láttunk, nem jött el, amit gyűlöltünk, ma ismét szent dolog, amit szerettünk, ma illetlenség. Mi negatívumokban ismertük meg a világot, tizenegytől tizenhét évünkig csupa rossz létezett, s az emberiség a mi ifjúságunk idejére késő évszázadokban úgy fog visszagondolni, mint a legnagyobb szörnyűség korszakára. Gondolják él: valaki akkor volt gyerek Trójában, amikor a görögök tiz évig ostromolták és éheztették és nyugtalanították a várost Prlamusz fial vagyunk, az előttünkjövők büszkék, mert ők a „frontgeneráció", az utánunk- jövők büszkék, mert fiatalok, ki és mi vagyunk mi? Nincs nemzedék-tudatunk, pedig együttesen járjuk a számunkra kimért pályát, mi, az évjáratoktól összekötöttek, mint a píanetoidák, a szétrobbant bolygó törmelékei, szétesve, darabokra törve, le-lemaradva, le-lehullva, mégis együtt, közös vonzás igézetében, mintha teljes volnánk és az élet zöld levében forognánk a napunk körül. *

Nem szeretek nemzedékes lírai hangot pengetni, ma mégis megteszem, mert a kávéházban azt állította évjáratbeli kollégám, hogy most kezdünk magunkhoz térni. Éledünk a tetszhalálból. A német újság is ilyesvalamit irt: a Zwischengeneration legújabban megmozdult, jelentkezik a közéletben, az irodalomban, a művészetben, főleg az esszé-irodalomban, amin keresztül hatni akar s megjelenése szelíd és sima, de valahogy szolid és szívós is. A frontharcosok, a bátyáink, ott tombolnak az előtérben s a nyugati államok kivételével, ahol többnyire a háború előtti nemzedék uralkodik még, mert e demokráciák a bölcs öregek higgadtságára vannak bizva, mint a régi Róma és az indiánvilág, egyszóval az apáink vezetése alatt élő országok kivételével a bátyáink igazgatják kissé problematikus becsületességgel Európát, mit bánjuk, csináljanak vele. amit akarnak. Az öcséink más emberek. Ök lelkileg apáink mentalitása szerint élnek már, nem kiabálnak és hencegnek annyit, mint háborutjárt bátyáink, de ha kell, hajlandók uj háborút játszani. Például az olasz öccsök. Épp tegnap olvastam a Temps-ben, hogy az Abesszíniában harcoló fiuk átlag nyolc- tizévesek voltak, amikor Mussolini hatalomra került. őket már a duce nevelte, fegyelmezettek, kitartóak, jókedviiek, jó gyomruak. Ilyen lehet az uj szovjetgeneráció is, talán a német is, mert — sajnos — a birodalmi ifjúságot 1922 óta Hitler nevelte, — nevelhette, mert a weimari köztársaság hatalmonlevése alatt elmulasztotta a nevelést. A fiatal amerikaiakat ismerjük, az angolok és a franciák aligha mások.

A két nemzedék közé beékeltek bennünket, mint a Mars és a Jupiter közé a planeto!dákat, Tiz évig tartott, amig — ugylátszik — felépültünk a betegségekből. Az utánunkjövők bizony megelőztek, s nem bizonyos, hogy most tényleg jelenésünk lesz, mint barátom állította a kávéházban. Én mindenesetre hazamentem és készültem a szerepre, útközben azon elmélkedve, miféle törvényszerűség hajtja a mi nemzedék-turbinánkat? Ha megkésve most mégis megjelenünk, gondoltam, akkor csak ágostoni generáció lehettünk: kiábrándult, legyengült, sokat kereső, lassan fejlődő emberek, akik átestek a relativizmus betegségén, hogy nagynehezen, de annál alaposabban kikecmeregjenek bizonyos abszolutumok magasságáig, s fennen lobogtatva uj hitüket, keresztes vitézként lépjenek a színpadra. Most ébredeznek abszo- lutumaink, most állunk elő velük. Előbb mások voltunk, keresők, relativisták, akik minden lelkesedésre vállvonogatva legyintettek egyet. Mi voltunk a legyint© generáció, a lázitó nemzedék, a ,,sag schon" jégverte, savanyu évfolyama, — majd később megmagyarázom, mit jelent ez.

Otthon kezembe vettem az irataim közé eltett németnyelvű előadásomat, amit huszonegyéves koromban olvastam fel nagy sikerrel egy szlo- venszkói kisváros zsidó kaszinójában. Szépremé- nyü előadás. Akkoriban nagy tudományos láz gyötört, félrebeszéltem tőle, az előadásomban minden sorban átlag kilenc szó könyveim, szellemtörténelmi szakkifejezés, utalás bölcsészeti dolgokra, a világtörténelem mozgalmi embereinek neve és lakcíme, nagy eszmék telefonszámai, — ilyen ciin- és névtár-zsilipeken sistergett elő akkor az agyonterhelt értelemből a gondolat. Büszkék voltunk tolvajnyelvünkre, emlékszem, igyekeztünk túllicitálni egymást, hiúk voltunk külön, házi szellem-specialitásainkra, s voltak a középkorból kikapart s általában nem ismert nagyságaink és elméleteink, amelyek receptjét a világért nem árultuk el a konkurrenciának, s csak a szellemi tornák nagy ünnepein tálaltuk elő triumfálva az étket, hogy ellenfelünk elsápadjon az irigységtől. Többet akartunk tudni, mohók voltunk, legázolni tudás-inyencségeinkkel társainkat s a neveket, címeket úgy forgattuk a fejünk fölött, mint a lőszert, hogy rátüzeljünk a nyárspolgárokra. Betegek voltunk, ha valaki egyetlen címmel többet tudott, megevett a sárga irigység, sírtunk, üvöltöttünk, ha kollégánk elcsent ar orrunk elől egy kis tudást és lehengerelt vele. Emlékszem, egyszer álmomban megjelent a pesti egyetem, ahol nagy szellemi tornákat vivtunk, s különféle szellemtörténelmi modernségekre es- küdöztünk, megjelent kitűnő tanárunk, a nagyszerű Thiennemann Tivadar, ott járt-kelt a modern filológiai szeminárium folyosóján és nyakában elől-hátul két nagy tábla lógott a következő felírással: „Intellektuális ifjúság, olvasd és terjeszd Gundolfot!" — Álmaim rémképeit láttam viszont a régi német előadásban, ahol egy sorban kilenc könyveim és szakszó volt, s szerényen legfeljebb két-három közönséges nyelvtani kifejezés, egy-egy „és", , meg", „volt", „nem", „ó ‘, í;tévednek, akik", „mi, értelmi lények" és hasonlók. A németsége is különös az előadásnak, mert németül nem igen tudtam, illetve különösen tudtam. A szavak eleje sorra ragyogó, okos német kifejezés, ritka, helyes értelmi szavak, amiket ismertünk, mert bent éltünk a modern német tudományosságban, de amire a szó végére értem, kifogyott a szusz, a végződéseket szerencsétlenül összetévesztettem már, a nemek vonzását, a konjugációt, ahol „n" kellett ott „r“ volt, és hasonlók. Ugyanígy a mondatok: a szellemtörténelmi

lovagiasság összes szabálya szerint lendültek útnak az olvasmányokból ellesett remek szófüzé- sek, de amire a pont elé érkeztek, egy-egy nyelvtani grimbusz különös germán-magyar torzszülötté roncsolta a Goethei játszó stilus-fenomént.

*

Az előadás címe: „ A dekadencia problémája."

Mulatságos, nem? — Huszonegyéves voltam, de reszkető, öreges hangon csevegtem, mintha a sirból jöttem volna vissza. Nem egyéni szerelemről és halálról, mint a mindenkori gimnazisták, nekem és nekünk, akkori fiataloknak, kevés volt az egyéni halál, az egész világot akartuk kivégezni. A rendes fegyvert éppen letették a frontokon, s akkoriban nagyon megvetett jószág volt a

puska és a gépfegyver, mi a tudomány fegyverét ragadtuk fel, szakállt ragasztottunk, hátunkat begörbítettük és hektikásan köhécseltüuk, nehogy fiataloknak nézzenek, s igy indultunk halált jelentő aggastyánoknak álcázva a világ ellen. Persze Spengler vezetett, az előadásom szellemi pá.trónusa is a nagy kulturkritikus volt. Alkonyati pir ömlik végig szavaimon. Kifejtem, hogy a világ a tizennyolcadik század óta lefelé csúszik, a hit elvesztése dekadenciába vezetett a hérosz- kultuszhoz (egy kicsit előlegezett Hitler-magyará- zat volt a szavakban), a dandizmushoz, Nietzschén át Spenglerhez, a francia tizenkilencedik század lírájához, Baudelairehez. Az előadás tele van francia idézetekkel, egy tehetős párisi polgár lakását végig kitapétázhatta volna velük, a mellék- helyiségekkel együtt.

A tizenhárom év előtti fejtegetésekből látom, kik voltunk mi akkor, huszonegyévesek, akik éppen hogy elhagytuk a pubertás kinzókamráit. Rettenetesen okosak és müveitek. Az iskola padjában számtanóra alatt suttyomban Spinozát olvastunk, nem May Károlyt. Könyvekben éltünk, emlékszem, helyi rekordot állítottam fel a prágai bölcsészeti fakultáson, amikor egy vasárnap ezernégyszáz oldal „anyagot" olvastam át húsz óra alatt. Kiszorultunk az életből. — Mielőtt tettekre értünk volna, várni kellett a sok bennünk élő könyveim elhalványodására, hogy kivesszenek az olvasmányok, mint a gyógyuló testből a bacillu- sok, nem adtunk enni tiz évig a bennünk tobzódó könyvélmény-bestiáknak, éheztek, megdöglöttek,— ma már emberek vagyunk. Soká tartott, nem pusztíthattuk flytox-szal az ismeretbacillusokat, — de hál’ Istennek, maguktól nem szaporodtak- Ma egészségesen állunk itt, a betű nem öl többé. Megkésve, visszafiatalodva, mert huszonegyéves korunkban voltunk öregek, fáradtak, tele ..ennuie”- vel és ,,Weltschmerz“-ce], — e szépen csengő idegen szavakat sorra megtalálom az előadásban és halványan még emlékszem rájuk: „mai du siécle" kinzott, a baudelairei , gouffre" tátongott a lábunk előtt, szerencsére nem estünk a szakadékba. Ma úgy élünk, mint akkor kellett volna. Elméletek nem kínoznak. Pénzt akarunk keresni, egészségesen, becsületesen élni, s mivel tudjuk, hogy jólét csak kollektív megszervezés után létezik, elszánt szolidaritással törekszünk szociális igazságokra, az én esetemben például a kisebbségi sors biztosítására.

De ha igy van, ha ily egyszerű problémákkal jelenünk meg a színen, most megkésve* miben áll szerepünk, mi predesztinál arra, hogy mégis előrekerüljünk és szavunkat meghallgassák, vagy hogy jobbat tegyünk, mint mások?

Az, hogy valamikor sokat foglalkoztunk szellemi dolgokkal. Kigyógyultunk belőle, egyszerűen és a múltat feledve állunk itt, de nem volt felesleges a világfájdaíom-kura, a bősz nagy olvasás és elszánt gondolkozás korszaka, a sok legyintés és hideg leszámolás a világgal. A tudat alatt fel- sőbbrendüvé tett. Emlékeznek a tengervizet merítő bolond híres példájára? A bolond az óceán partján állandóan vizet merített és beöntötte a kádba, amelynek nem volt feneke. Arra jött az okos és kinevette:

— Bolond, mit csinálsz? Meríted a sok vizet s a lyukas kádból kifolyik. Mire való ez?

A bolond mélabusan ránézett az okosra.

— Kifolyik, igaz. De a kád tiszta lesz tőle.

A sok olvasás, elmélkedés, tanulás, kutatás amit magunkba mentettünk, s ami nemzedékünket jellemzi, igaz, kifolyt belőlünk. De tiszta a kád. Másokban sok lom és mocskos folyadék van. Tisztán állunk az őszi kertben, mint a kádak szüret előtt a prés körül, s várjuk, hogy megfelelhessünk rendeltetésünknek.

AZ OLASZOKKAL EGYÜTT BEVONUL AZ ABC IS ABESSZÍNIÁBA

VáncLortanitók járják végig az abesszin iskolákat és a bensziilött gyermekeket a betűvetés tudományára oktatják. Á megszállott területeken ugyanié az olaszok bevezették a tankötelezettséget.

J A W A

HÚSVÉTI

MEGLEPETÉS

Jawa kocsin utazni ~ ez a vágjam!

Est az utolsó fiusvéti gyalogkirándulásunk, pünkösdre már Ja\va~n karikazunk

Uj modelleket készítettünk az On számára, melyeknek ára megfelel a mai viszonyoknak. Keresse ki az Önnek való típust. Képviselőink bemutatják és megtanítják Ont vezetni. Írjon vagy telefonáljon részletes árjegyzékért.

WAFFENF ABRIK- ING. F. JANECEK

PR AH A - NUSLE II.

ünnepélyesen megnyitották a Jókai Egyesület múzeumát

Komárom, április 10. (Saját tudósítónk jelentése.) Csütörtökön délután 5 óraikon* ünnepélyes keretek között nyitották meg a Jökaá Egyesülteit újonnan rendezett múzeumait s Jókai-ezobajáit.. A megnyitáson a járási hivatali részéről Páráséin Sándor járási főnök és Soltész Pál közigazgatási főbiztos, a város részéről Nagy .Jenő kormánybiztos és dr. Igó Aladár rendőrkapitány jelent mieg. A Jókai Egyesület tisztikara és igazgatótanácsa teljes számban megjelent. Az Egyesület elnöke, dr. Szijj Ferenc néhány szóval üdvözölte a megjelenteket s megnyitotta a muzeum újonnan rendezett gyűjteményeit. Köszönetét fejezte ki Szoimbathy Vóiktoirnak, a muzeum vezetőjének s Zombory Györgynek, a muzeum titkárának a muzeum lelkes ujjáreinde- zéséért, valamint segítőtársainak: Nagy Barnának s Nagy Lászlónak, akik nagy 'buzgalommal működtek közre tavaly óta a muzeum ujijáren- dozésén.

A nagyszámú megjelent ezekmtán megtekintette a múzeumnak eddig átrendezett gyűjteményeit: a gazdag kőkorszaki, bronzkorszak- beli s a különösen nevezetes' római korbelá gyűjteményt, valandnt a történelmi korból származó emlékek dns gyűjteményét, az érdekes fajánsz- gyűjteményt, a metszetek gyűjteményét s ad uj Jókaii-szoíbát. A megjelentek nagy tetszésüknek adtak kifejezést a látottak fölött.

Az etnognafikus gyűjtemények s a negyvennyolcas, valamint háborús gyűjtemények átrendezésére a nyáron kerül sor. A muzeum gyűjteményei ezentúl vasárnap délelőttönként csekély belépődíj ellenéiben megtekinthetők. Iskolák osztályonként öt korona belépődíjat fizetnek. A Jókai Egyesület múzeumának vezetősége ezúton is kéri a délszolvenszkói iskolákat, hogy múzeumlátogatásuk idejét előre jelezzék, különben a muzeum megtekintése nehézségekbe ütközik. A muzeum megnyitásával Komárom idegenforgalmi nevezetességeinek szúrna növekedett.

— MÁJUS 24-ÉN RENDEZIK A POZSONYI KERESZTÉNYSZOCIALISTÁK MÁRIA VÖLGYI ZARÁNDOKLATUKAT. Pozsonyból Írják: A pozsonyi fceresztényszooiaiHstáík hagyományos máriavölgyi zarándoklatára már megkezdődtek az előkészületek. A zarándoklat idén május 24-én, vasárnap lesz és erre a nagyszabású rendezésre ezen az utón is felhívják a kar tolikus hívek figyelmét.

7