Prágai Magyar Hirlap, 1936. március (15. évfolyam, 51-76 / 3900-3925. szám)

1936-03-21 / 68. (3917.) szám

la^Mag^ádió melléklet ^ ^ 18 oldal. Ara Ké 1.20 J XV. évf. 68. (3917) szám * SzORlbat • 1936 március 21 Előfizetési ár: évente 300, félévre 150, negyed­évre 76, havonta 26 Ké., külföldre: évente 450, félévre 226, negyedévre 114, havonta 38 Kö. • R képes melléklettel havonként 2.50 Ké-val több. Egyes szám ára 1.20 K(, vasárnap 2.- Ki. A szlovenszkói és ruszinszkói magyarság politikai napilapja Szerkesztőség: Prága II., Panská u I i c e 12, IL emelet • Kiadóhivatal: Prága 11., Panská ulice 12, III. emelet. • • TELEFON; 3 0 3 1 1. •• SŰRGÖMYCIM HÍRLAP, PRRHR. A szegény rokon (*) Kínos kérdésekkel lepett meg az át­utazó idegen, aki a távoli Európa, a miszti­kus és delejes ködökbe burkolózó Nyugat szagát, napszinét és kulturvarázsát hozta magával s szerényen, figyelő tekintettel ült közöttünk a füstös prágai kávéház eme­letén. A kínos kérdésekre megpróbáltam őszintén felelni, a kísérlet azonban most, hogy utána nézek a mondottaknak, csak igen ki.s részben sikerült. Ösztönösen meg- retiráltam a teljes igazság elől, mert annyi­ra le kellett volna leplezni magamat s a ve­lem egy sorban, egy rangban, egy táj, egy illúzió alatt élőket, hogy inkább csak nagy általánosságban beszéltem arról a különb­ségről, ami közöttünk, európaiak között van. „Elvégre egyetlen nagy család tagjai va­gyunk" «— mondotta vendégem leereszke­dően. — Igen, —- folytattam a barátságos gondolatsort, — de mi vagyunk ebben a nagy európai családban a szegény rokon. Mi, középeurópaiak bizonytalan és változó színeinkkel, lármás világnézeti vitáinkkal, gyanús pénzügyi manővereinkkel, türelmet­len és harsány követelőzéssel valamiféle sürgős és lehetőleg komoly pénzsegéllyel egybekötött megváltás után, az európai csa­ládban a szegény rokon hálátlan szerepét játszuk. Ez minden mozdulatunkon,- min­den gondolatunkon meglátszik. Irodalmunk olyan, hogy ha valakire igazán nagyot akarunk mondani, hát azt mondjuk, hogy ez a cseh vagy magyar Maupassant s ha valkiről már az utolsó keresztvizet is le­szedtük s keressük a mentséget számára, kisütjük, hogy az angöl történelemben is van rá példa. A középeurópai ember hen­ceg Európával, büszke rá, hogy a család tagja. Egyebe sincs szegénynek, nem csoda, hogyha időnként ezzel dagasztja önérzetét. Hogy hivalkodva emlegeti nehéz pillana­tokban: mégis csak európaiak vagyunk. Európainak lenni számára rangot, civilizá­ciós lépcsőfokot, kiváltságot, vagy legalább is a kiválasztottság illúzióját és önérzetét jelenti. Ezért van annyi „européer" közöt­tünk, jóllehet Taine mindössze tizenhetet tudott összeszámlálni a „jó európaiakból'' saját korában, pedig azóta nem nőtt, in­kább csökkent a jó európaiak száma. Büsz­kék vagyunk a családra s ha otthon valami egészen szégyenletes családi perpatvar ke­rekedik, azzal csillapítjuk a lármázókat: mit fog szólni a nyugati közvélemény? Történelmünk télé van előkelő nyugati! rokonok jótéteményeinek emlékeivel. Ha még nem jutott volna senkinek eszébe, ajánlom, utazza körül valaki Európa nagy­városait s tekintse meg a múzeumokat, köz­tereket, olvasgasson kicsit a különböző tör­ténelmi okmányokban s aztán álljon ki ta- nuságtételre. hogy ki kinek mikor és meny­nyit adott? Tanulságos vallomás lenne csa­ládi intimitásokról, Középeurópa népeinek talán nem telne túlságosan nagy örömük benne, talán kijózanodnánk az Európa- imádatból. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy dacból merüljünk el a szegénység pat­riotizmusába s tagadjuk meg a közösséget a gazdag rokonokkal. Még csak azt sem mondom, hogy né essünk hasra előttük. Elvégre józan és becsületes számbavétele az értékeknek egyik és másik oldalon, bi­zony alázatra és megilletődésre inti a kö­zépeurópai embert Nyugattal szemben. Csak éppen ne próbáljuk vakon majmolni őket, ne játsszuk saját véreinkkel, saját kör­nyezetünkkel, saját sorstársainkkal szemben A rajnai kiürítés fettételét Németország nem fogadja el Kibontakoznak az európai konferencia körvonalai Malisban vagy júniusban ül össze a nany érfekez’el? - Európa rend­jének uj biztosítósa - Paris pesszimista, London világmego dist remél Flandin és Edén számot ad a londoni munkáról London, március 20. A két nap előtti pesszimizmust már tegnap optimizmus vál­totta föl az angol fővárosban s ma, amikor kiszivárgott, hogy a németek egyelőre nem gördítenek elvi akadályt a locarnói hatal­mak együttes terve ellen, az optimizmus an­gol mértékadó körökben még nagyobbra nőtt. Biztosra veszik, hogy az átmeneti ne­hézségeket sikerülni fog leküzdeni és az európai, sőt a tengerentúli hatalmak is má­jusban vagjy júniusban Brüsszelben vagy Londonban összeülhetnek a nagy európai vagy világkonferenciára, amely nemcsak a politikai, hanem a gazdasági és a katonai kérdéseket is tisztázná s hivatott volna uj alapokra helyezni a világ rendjét. Ez lenne az a konferencia, amelyet a világ régen várt. Ez volna az, amely egyrészt végérvé­nyesen megszervezné az általános kollektív biztonságot, másrészt a nyersanyagok és az egyéb javak helyes és liberális felosztásával a világ zsákuccába futott gazdasági rendjét életképesebbé tennék. Most történne eiő- ször, hogy Szovjetoroszország, Németor­szág, Japán és az Amerikai Unió a többi nagyhatalommal együtt közös konferenciá­ra ülne össze, azaz senki sem hiányozna, akinek szava van a világ rendezésénél. A Németország elé állított feltételek ugyan rendkívül szigorúak és az átmeneti intéz­kedések, amelyek Hitlert a március 7-i ak­ció miatt sújtják, bizonyos fokig a bünte­téssel is felérnek, de esetleg mégis sikerül ügyes jogi formulákkal olyanná változtatni a feltételeket, hogy azokat a békülni akr^ó Hitler is elfogadhatja. Elvégre a világ meg­békélésére irányuló terv tőle indult ki s ha a rajnavidéki német katonai szuveréniíást bizonyos átmeneti intézkedések után elis­merik, akkor nincs oka, hogy a konferen­ciától visszavonuljon, különösen, ha az, mint az angol jelentések mondják, a gyar­mati kérdésekről és a nyersanyagok újabb fölosztásáról is dönteni fog. A franciák túlzottnak tartják a tervet és nem igen hisznek benne. Ök megelégszenek azzal, ha megkapják a vágyva-vágyott angol katonai ga­ranciát, amit a tervezet kilátásba helyezett. Vé­leményük szerint a nagy konferencia ugyanúgy homokba fog fűlni, ha egyáltalán sor kerül rá, amint elposványosodott minden előbbi nagyará­nyú kezdeményezés. Viszont az égető problé­mák, elsősorban a középeurópai, a gazdasági, a katonai kérdések nem engedik meg a halogatást s bizonyára az erélyes Hitler is mindent el fog követni, hogy az átmenetileg magára vállalt bün­tetések után valóra váljék a nagy megbékülési terv és megkapja azt, amit Németország ember­fölöslege és gazdasági helyzete föltétlenül meg­követel. & parlamenti beszámolók Időközben a német válasz nem érkezett még meg, de egy-két előjelből látni, hogy bizonyos föltételekkel a birodalom hajlandó az angol— francia tervhez közeledni. Péntek a parlamentek nagy napja volt. A régi francia kamara utoljára ült össze a délutáni órákban, hogy meghallgassa Flandin diadalmas beszámolóját. A francia külügyminiszter tényleg meg lehet elégedve az eredménnyel és a mögötte álló kor­mány pártjai nagy sikerrel indulhatnak a vá­lasztási küzdelembe. Flandin emberfölötti erővel és ügyességgel legyőzte az angol ellenállást és váratlanul elfogadtatta a francia javaslatot. A parlament ezért egyöntetű köszönetét szavazott neki s bizonyosra vehető, hogy e kezdeti siker után Flandinnak még soká szava lész a francia külpolitikában. — Parissal egyidejűleg Edén is vázolta álláspontját a londoni alsóházban. Itt is helyesnek találták eljárását, de mig Flandin Pá­rásban főleg azzal érvelt, hogy sikerült a néme­teket megbüntettetni, a francia presztízst meg­menteni, a szerződések tiszteletbentartását kierő­szakolni és Franciaország biztonságát az uj an­gol—francia katonai együttműködéssel megszi­lárdítani, addig Edén inkább a londoni megálla­podások második részére utalt, arra, hogy tisztá­zódott az ut a nagy világkonferencia felé s meg van a kilátás valamennyi probléma egyöntetű a nyugati rokon szerepét. Ne Nyugat sze­mével nézzük saját világunkat, hanem a magunk szemével s ne lovagoljuk halálra az européerség vesszőparipáját. Az, hogy va­laki szívesebben olvassa Proustot. mint Móricz Zsiqmondot, még nem hozza őt kö­zelebb a francia lelkiséghez. Erősebben, el- szakithatatlanabbul él az ember saját vilá­gában, mélyebbre ágyazott gyökérszálak kötözik a tájhoz s családhoz, melyből kihaj­tott, hogysem intellektuális kiáradások ki­moshatnák alóla a hazai talajt. A két csa­lád között csak általánosan lehetne eltapos­ni a választóvonalakat, úgy, hogyha az egész szegény atyafiság sorsát jórafordita- ná valami derűs hatalmasság, vagy ha — mondjuk saját erejéből melléküzdené magát a nyugati rokonnak. Egyelőre azon­ban viszonyai, zavaros és súlyos családi körülményei hozzáláncolják minden jobb­szándéka, minden nosztalgiás elkivánkozá- sa ellenére is az úgynevezett européert az otthoni kapufélfához. Nyugati barátunk soha nem fogja meg­érteni, hogy mi abba a gazdasági életszem­léletbe, amely a nyugateurópai polgárságot áthatja, soha nem tudunk már belenőni. Hogy mindig kilógunk belőle valahol, hogy nem tudunk élni a gazdasági szabadság el­j vével és gyakorlatával. Hogy azt a közgaz­dasági elméletet, mely az angol ind-usztria- Jizmuss.al nőtt nagyra s vált valódi bázisává polgári jólétnek, polgári szellemű és értékű politikának, irodalomnak, világnézetnek és erkölcsiségnek, soha nem tudjuk minden izében magunkévá tenni, mert szegények vagyunk hozzá. Mert gondolkozásunkat még a jó percekben, még a szerencsés, a gazdagság illúziójával átmelegitett korsza­kokban is görcsösen markolják a szegény­ség emlékei. Nem születtünk polgárnak, hozzánk csak átszüremlett, áttélepedett a polgárság nyugatról. Inkább csak kísérle­tezünk vele, mint a gyapotültetéssel. Igaz, hasonlit a valódihoz, de csenevészeb'b s hatása is más. Mindig oltani kell, mindig kiütköznek rajta régi, származásbeli, a ta­lajból vagy talán a rossz kezelésből szár­mazó vadhajtások. Európai embernek hiá­ba magyarázza a derék és okos Hotowetz miniszter, hogy értelmetlen és kilátástalan dolog kísérleteket tenni az autarkiás gaz­dálkodással olyan országban, mint Cseh­szlovákia. Ha végighallgatja Hotowetz éles és pontos jellemzését a mi gazdasági, föld­rajzi és társadalmi viszonyainkról, önkénte­lenül is fel fogja vetni a meghökkent kér­dést: És ki gondolhat itt mindezek után* autarkiára? S nem fogja a francia, belga vagy angol polgár megérteni azt sem, hogy miért nem kártyázhatja el valaki a pénzét, —■■ ha történetesen erre van gusztusa — Monté Carloban? Erre ezer felelete van, okos és méltányos érveket lehet felsorolni, csak éppen nyugateurópai agyberendezés mellett mindez megfoghatatlan marad a leghatásosabb érvek ezüsttálcáján is. Amint­hogy a nyugati családtagok nem képesek megérteni a németek sértett és folytonosan háborgó nemzeti önérzetét s nem fogják el­hinni nekik, hogy ők ágyú nélkül alacsony- rendüségi komplekszumokat kapnak s hogy inkább a vajról mondanak le, mint a tan­kokról és gépfegyverekről. A család tagjai időnként, nagy családi események idején összeterelődnek itt vagy ott, lehetőleg a gazdag rokonság házatáján és akkor be nem vallott gyanús csodálkozással veszik tudomásul a rokonságot, regisztrálják is, esetleg pohárköszöntők hangzanak el. de mindvégig - megmarad közöttük az a hűvös és áthidalhatatlan távolság, ami szegénysé­get a gazdagságtól elválasztja. A szegény rokon mindig büszke lesz a családra a gazdag pedig nem tud szabadulni tőle. így vagyunk mi, európaiak.

Next

/
Thumbnails
Contents