Prágai Magyar Hirlap, 1936. február (15. évfolyam, 26-50 / 3875-3899. szám)
1936-02-09 / 33. (3882.) szám
! 1936 febrnár 9, vasárnap. tow^-Mag^ar-hirlak 13 lrodqiom*Muvészet Agg^fMfahááaUttaMiMBUMa—B—■——M—■ Egy szlovenszkói magyar fiafal— ember keresi az uj élet értelmét Irta; Szvatkó Pál A budapesti „Nyugat” februári számában Szvatkó Pál nagyobb tanulmányt irt a „Változás élménye4 címen az uj magyar lelkiség kialakulásáról. A szülővárosában tett látogatás és egy német újságíróval való beszélgetés formájában elmondja, hogyan lett „relativistává44 a báboruvógi nagy változás hatása alatt, mert tapasztalatlan szemével látta „az egyik elfogadott hordozó igazságot más elfogadott hordozó igazsággá válni” és a f’atalkori élmény következtében mennyire úrrá lett benne a viszonylagosság érzése, amely a kezdet pesezimizmusából hamarosan az illuziómentes tiszta látáshoz vezetett. Az alábbi részletben a tanulmányíró; életének azt a szakát írja le- amikor észrevette, hogy újfajta érzéseivel nem áll egyedül, mert a hasonló élményen átesett szlovenszkói fiatalemberek nagy része hasonlóan gondolkozott. Elérkeztünk a kényes pontokhoz. Fritz kérdésére nem tudtam felelni. Most éreztem. hogy hosszú magyarázatra van szükség. ki tudja, egész könyvre, nehéz, rendszerbe fogott fejtegetésre. Mindenekelőtt folytatni kell az életrajzot. Az üres kávéházban tovább beszéltem magamról s a nyári eső vidám nyári eső maradt, a fátyol csak viz. a ház ott velem szemben a jól ismert zöld egyemeletes ház otthon, Nagyszombatban. —- Az államfordulat — mondtam átmenet nélkül — nem érdekelt. A változás értelme később bontakozott ki, Prágában, Pesten, Párisban, német, magyar, cseh. francia egyetemeken. Vártam és vártunk az érettebb percekre. Akkor fő volt a ... —1 Szerelem. f) kedvemben mindenbe belemartam, ami elém került. — A nagy vitákon vettem először észre, hogy szakadás történt bennem: nem tudok fenntartás nélkül elfogadni egyetlen tételt sem. A mélyben dolgozni kezdett a változás élményének hatása s az uj tárgyilagosság mint kérlelhetetlen zsiroszkóp, nem engedte, hogy az egyik vagy a másik oldalra kilendüljek, egyenesen kellett járnom a szélsőségek között. Nehéz és fájdalmas feladat, de a külső körülmények megkönnyítették. Ekkor hagytam el Nagyszombatot, az egyetemre kerültem régi barátaimmal. Az első évben 1919 őszén Prágába. Rákövetkező évben Budapestre. Azután megint Prágába egy évre. Megint Budapestre egy évre. Közben fél évig Párisban voltam. Nos. elképzelheti, mi mindenen estem át Prágában. ! Ha szidták a magyarokat, rögtön megszólaltam: „nem egészen úgy van, az igazság a középuton van." Letorkoltak. Ejyéves prágai tartózkodás után, amikor láttam és megismertem a helyzetet. Pesten nem tudtam már tévedésekből kiindulni, félreismerni a valóságot, lenéző, hamis adatokból rémmeséket és olcsó leszámolásokat kovácsolni, ezt nem tudtam, mert ismertem Prágát. Veszekedtem. Felháborított a tudattalanság könnyelmű ítélkezése s éreztem, a felébredés e tévhitektől szerencsétlenségbe sodorhat. Talán az első egyetemi hallgató voltam Pesten, aki egy évig az uj állam prágai egyetemére járt, engem lehetetlen volt félrevezetni. Egyik barátommal különösen marakodtam; ő a magyar glóbusz pátoszát határtalan hévvel képviselte az én kétségbeesett dezilluzionáltságommal szemben. Föl- dim volt, együtt jártunk a gimnáziumba. Nagy magyar. Az államfordulat után Esztergomba ment. Dörgő hangon bélyegzett meg, ha „megint butaságokat" állítottam. Egyszer, 1920-ban tehetetlenségemben azt javasoltam: ne vitatkozzunk többé, hanem fogadjunk. „Fogadjunk, hogy Európa mai rendje tizenöt év alatt nem változik meg", mondottam. Harsogó kacaj kisérte szavaimat, mintha hülye lettem volna. Ellenfeleim ötéves fogadást ajánlottak, én kitartottam a tizenöt év mellett, végül megegyeztünk tiz üveg francia pezsgőben, rendes Írást készítettünk s tanukkal aláírattuk a szerződést, mig barátom kacagott „együgyüségemen és í naivságomon." A tizenöt év elmúlt, a fogadást megnyertem. A tiz üveg pezsgőt könv- nyen behajthatnám: a barátom itt van a közelben, nem Koltainak hívják már, hanem Kolecnek, tanár a szomszéd város szlovák gimnáziumában és — nem szereti többé a magyarokat. Én megmaradtam magyarnaK. Nem haragszom rá, jóban vagyunk, nagyon okos fiú, szeretek vele közös szakunkról, a francia felvilágosodás irodalmáról beszélni. A nyereséget nem hajtom be. Fritz nevetett -— Anekdoták. — jfirti, miért mondom el e kis esetet az életemből? Hadd lássa, mint született meg bennem az uj ember, micsoda poklokon át gázoltam, amig eljutottam a célig. Az örökös viták, az örökös másságok tudatosították bennem az uj mentalitást. Sehol sem értettek meg. Borzadva gondoltam ebben az időben arra, hogy különc vagyok, aki sehová sem tud beilleszkedni. Szoliter, kivert eb, hazátlan bitang az elvek világában. Elkeseredés fojtogatott, nem tudtam hová, merre menjek s voltak pillanatok, amikor revideálni kívántam gondolataimat, lelki erőszakkal valamit elfogadni, valahová bevágódni, csak ne éljek egyedül. Nagyon fájt egyedül lenni. — De gyakran hazaérkeztem Nagyszombatba, minden nyáron két- három hónapra az egyetemről, télen egykét hónapra s mint Antheus az anyaföldből, itt uj erőt merítettem. Eb ura fakó. gondoltam, vagyok, aki vagyok, az ottani emberek tetszenek és megfelelnek, „trnavesan" vagyok. Hovatartozás-érzésem ebben az időben lokálpatriotizmussá sűrűsödött s né* —• Yes. my dear. Tókedvüen turistáskodtunk felfelé s kor-vulkán oldalán, a láva nem erre hömpölygőit s mi csak azt láttuk, hogy verőfényes reggel van. Messziről hallatszó ágyutüzben szánkóztunk itt nem messze a sétatéren, boldogan, hogy szigorúságukban elernyedt tanáraink megengedték a fiuk és a lányok nyilvános együttlé- tét. A gimnáziumban ur voltam. Az osztály hivatalos lelke. Tanulás? Ki gondolt ilyenre a spanyoljárvány kéthónapos szünete után, a bolsevizmus előtornácán, a mi „oholhó"-s világunkban, amikor az az érzésünk volt, hogy tanáraink tehetetlen, beijedt senkik. Egyéni hajlamomnak köszönhetem, hogy a szellemi fejlődés vonala nem szakadt meg s az első szerelmekkel egyidejűleg eljött a lelki szerelem is: Leonarno s a renaissance. Ha az első szellemi szerelem tüze, verőfénye és elragadtatás örökké tartana! A szent odaadás. ahogy a kultúrát akkor néztem. A biztonság, a hit, a felismerés, a kutatás, az ismeret, a megismerés, a tudás boldogsága, a tisztelet, a mámor. Napokig bódultán jártam, amikor Leonardoval foglalkoztam. Kicsiben hozzá hasonlónak képzeltem magam, cortigliano-nak s a termékeny lelkesedésről félig elkészült naiv és kedves Leonardo-ta- nulmányom tanúskodik az íróasztalom fiókjában. Olvastam a népszerűsítő müveket. Páter Waltert, Burckhardtot, Romain Rol- land-t, persze Mereskovszkijt, Gobineau-t, már Daniét. Matteo Bandellot és a szakembereket, Müntzet, Freudot. Szent szívóssággal rágtam Machiavelli müveit és a Tratta- to della Pitturát. Ez a csendes renaissance- imádat amolyan „álfejlődés" volt életemben, mint Spengler nevezné. — Közben az uj hatalom kizavart az iskolából s 1919-ben Pozsonyba mentem érettségizni. Néhány hónapig szabad voltam ott, először életemben (a nagyszombati gimnáziumban hat óra után tilos volt az uccára lépni) s átadtam magara a mozi mámorának. Elmúlt 1919 nyara is s a világesemények, melyekről hallottam. hogy szörnyűek, nem jelentek meg a láthatáromon. Egyéni sirások viharzottak el. sok igyekezet roppant össze, sok irodalmi terv megfeneklett, sok vers sárgul a fiókomban, szép emlékkönyvbe másolva diá- kos írással, vagy elhalt vidéki folyóiratok lapjain. Egyéni időszak kezdődött életemben. a korszak, amit a legszívesebben a vitatkozások idejének nevezek. Olyan voltam, mint a fiatal kutya, gyakorló és játékos A szlovák Ady Vojtech Markos Orstfrcj Ady: Verse (Besztercebánya) Ady költészete nemcsak minálunk okozott forradalmat az irodalomban, nemcsak minálunk lett eyy yegész nemzedék számára a magyar költői nyelv, ki- i fejezéskészlet, meglátások uralkodója. Ady, a „közös magyar, oláh, szláv bánat44 énekese, talán az első a magyar géniuszok között, akikben tudatossá lett a középeurópai sorsközösség gondolata, a szlovákoknál is igen népszerű. Nevét már az ál- I lamfordulat előtt is sokat hangoztatták, sőt, Iíviez- doslav verset is irt hozzá. E háború előtti érdeklődésnek azonban nagyrészt még csak politikai okai vannak: Ady költői egyénisége C6ak a háború utáni szlovák lírára kezd hatni, itt aztán annál naI gyobb erővel, annál nagyobb sikerrel. E hatás okaira nagyszerűen mutatott rá Rudolf Uhlar, az ötvenéves Detvan-egyesület évkönyvében: Ady, a magyar ifjúság népszerű költője nagy népszerűségié tett szert a magyar iskolába járó s igy a magyar kultúra emlőin nevelkedő szlovák ifjúságnál is, annál is inkább, mert sokoldalúságával, le'ki mélységeivel, bonyolultságával nemcsak a saját nemzete sorsát, hanem a vele egy közösségben élő szlovákságét is ki tudta fejezni: a szlovák lélek is rezonált reá. Mégsem kell azt gondolnunk, hogy a háború utáni szlovák lírában sok az Ady-epig.n; Szvatkó Pálnak a Magyar Szemle 1934. novemberi és 1935. márciusi számában megjelent cikkéből (melyet annakidején kivonatosan a PMH is közölt) kitűnik, hogy nem egyoldalú Ady-utánzásról van itten szó, csupán mély élményről, melyet Ady a fiatal szlovák költők számára jelentett éppen a I köztük lévő lelki kapocsból, lelki rokonságból kifolyólag. Szinte mondihatnók: Ady nagy lendületet adott a modern szlovák lírikusoknak, akik a nagy magyar költőt eredetiben olvasták. Ady azonban nemcsak a szlovák líra. számára jelen'ett élményt; a szlovák irodalomtörténészek, Írástudók foglalkoztak vele, mindig nagy rokonszenwel ée megértéssel, ami szintén a mély lelki rokonság jele. Különösen E. B. Lukáő tanulmányait kell ezen a téren kiemelnünk, amelyek Adyt sokszor egészen uj oldaláról mutatják be. Elég sok a szlovák Ady-forditás is. melyek azonban sokkal kevésbé sikerültek és éppen ezért eokI kal kevésbé jelentősek, mint akár Adynak a szlovák lírára gyakorolt közvetlen hatása, akár pedig a szlovák tanulmányirók elmélyülése az Ady-li- rában. A szlovák Ady-forditók legnagyobb nehézsége ugyanaz, mint a többi Ady-fordifcóé: az Ady- forma, az Ady-nyelv visszaadása. Ady tömör és egész egyéniségére, költészetére jellemző kifő„ezés- modora, nyelve é6 mondanivalója között olyan nagy a szoros, szerves kapcsolat, hogy amint ez a teljes összhang a kifejezés és a belső tartalom között megszűnik, amint Ady sajátosan dacos, kemény magyar nyelvét a légy, szentimentális hangulatú szlovák nyelv helyettesíti, elvész az egész költemény Ady-ize, már nem Ady-vers többé. Sikerültek Vojteoh Marko Ady-fordiiásai, melyek nemrégiben jelentek meg „Verse44 címen Besztercebányán. Marko igen jól tudihat magyarul, valószínűleg a Szlovenszkón oly jól ismert kétnyelvűéi közé tartozik, mert jól ismeri az egyes szavak, kifejezések hangulati elemeit is, melyek Adynál oly fontosak. Sokszor másképpen fordít valamit, nem ragaszkodik okvetlenül ahoz a kifejezéshez, melyet Ady használ s mely grammatikailag épolyan jó volna szlovákul is, csakhogy a sor, a kifejezés hangulata megmaradjon. A Léda a Írj in c. versre utalok, melynek fordításában Marko különben nagyszerűen adta vissza a vers mámoros, érzéki hangulatát. A refrént, melyben Adynál csak éppen a kezdő szó jelenti a hangulatbeli különbséget: „Hurráh, mi rég nem láttuk egymást14 és Oh, jaj, mi rég nem láttuk egymást!*4 Marko nem fordítja szóról-szóra s ezzel fejezi ki a költő mohó diadalát, majd a kiábrándulásnak szinte tragikus keserűségét: „Hurá, my sa stretneme” és „Oh, joj, nestretnime sa . . ,u Sok ilyen mesteri átérzésröl tanúskodó példát tudnék idézni 6 éppen ezért csodálatos, hogy néha a vers kedvért, vagy talán félreértésből az egész vers, vagy verssor hangulatát, sőt értelmét is elrontja. Nézzük csak a „Vad szirttetőn állunk” kezdő sorait: „Vad szirttetőn mi ketten, Állunk árván meredten . . Szlovákul Marko fordításában: „Na dívom brale my dvaja Stojime p e v n e, ty a ja,“ Mondanom sem kell, hogy a két jelzőnek az eggyel éspedig egy egész másértelmü és hangulatú jelzővel való fölcserélése az egész vers bevezető akkordjait elrontja. Sőt, szinte érthetetlen lesz az utolsó sorban kifejezett: zuhanás. Az ilyen ki9 nyelvi eltérések, a megfelelő szó meg nem találása — éppen Adynál — tönkre esz k az egész vers mondanivalóját. Az „Ur érkezése44 c. versben pld, az ,.Átölelt az Isten“-t „Bob mi podal ruku”-val fordítja. A magyarban Istennel való teljes egyesülésről van szó, szinte a legteljesebb ha már nem is akartam az egyetemre menni. hanem köpni egyet a világra, amely nem ért meg s hazamenni inni ebbe a kávéházba, ahol most ülünk. S hogy legyen mit inni; bort termelni menni Szuhára a szőlőnkbe* élni, mint a parasztok. Fritz Símmel ismét nevetett. — Nagyon szerettem Nagyszombatot, amikor a gimnázium után elkerültem a városból. De felejteni akartam. Egyedül lenni. Magam is azt gondoltam, bolond vagyok sehová be nem illő gondolataimmal, sem Pestre, ahol kinevettek, sem Prágába, ahol soviniszta magyar hírében állottam, sem a jobboldalra, ahol forradalmár voltam, sem ! a baloldalra, ahol reakciós. E nehéz pillanatokban váratlan fordulat történt életemben. Az egyetemeken, a vakációkon sok szlovenszkói magyar fiúval jöttem össze, velem egykoruakkal s csodálkozva vettem észre, hogy ki sem kell nyitni a számat, s ezek mintha ledarálnák azt, amit én érzek és gondolok. Egyre többen, egyre határozottabban. Nyugtalanul kutatni kezdtem, hogy miért. Keresem a szlovenszkóiakat s amint megütöttem közöttük a hangvillát, visszhang érkezett. Csupa asszonáns, csupa rim, csupa rezonancia, valóságos hangverI seny. Egy év múlva már boldogan ordítani szerettem volna: nem vagyok egyedül, nem vagyok egyedül! A környezetem s azok, akik hasonló fiatal élményeken estek át, mint én, hozzám tartoznak, egyre többen. Először 1922-ben írtam le ilyesfélét a naplómban: „van valami közös bennünk, szlovenszkói magyar fiatalokban, másként érzünk s másként gondolkozunk, mint nz öregek, mert fiatalságunk élményei, a nagy változás, a más környezet, a más lehetőségek, a más társadalmi és szociális rend, a múlt nemismerése, a más iskola s az uj elvek uj mentalitásfélét teremtettek bennünk s azt hisszük, uj formánk jobb magyar lesz, mint az eddigi volt, dezilluzionált és gyakorlati, amelyből az összmagyarságnak haszna lehet. Ha felállítjuk a magyar diagnózist, teljesítjük missziónkat és megnyerjük a többi magyart indogermán és egészséges életünkI nek, győzni fogunk." — Nagyon helyes, most gyerünk ebédelni — mondotta Fritz Símmel. *— Behúzott nyakkal siettem/Utána a szitáló esőben. megsemmisülésről, az „átölelt az Isten” teljesen érthetővé teszi, hegy miért vakultak meg a költő hiú szemei, miért hall meg ifjúsága. (Ismerve Ady életszemléletét, tudjuk, hogy ez a legtöbb, ami nála az én megsemmisülését jelentheti.) Ha azonban Isten csali a kézfogé jelképes, ne nem valóságos szövetségét adja neki, a következő veraszak érthetetlen, legalább is fölöslegesen nagyképüvó válik. De a legtöbbször a fordító nem is tehet ró’a, hogy a vers fordítása nem tökéletes. Emlitette-m, hogy Ady képekben súlyos verseihez a magyar nyelv tömörségére volt szükség s abban a pillanatban, amikor a kevésbé tömör, epikusabb jellegű szlovák nyelv lép a helyébe, a vers, bár értelmileg teljesen megegyezik a magyarral, nem Ady-vers többé, mefrélőbb, könnyebb. Talán azért is van ez, mert a fordító sokszor változtat az Ady formán. Tudjuk, hogy Ady saját maga teremtette vereei formáját s ha tanult is másoktól, kijelentette: nem törődik vele, hogy Goethe, Arany hogyan csinálták eddig. Viszont éppen ezért verseinek formája annyira összeforrott, szinte belső egységbe került magával a lelki tartalommal, hogy elég egy sorban egy szótaggal többet irni s vége az Ady-hangulat- nak: „A lelkem édon, babonás vár, Mohos, gőgös és elhagyott . . .“ „Hrad je moia duSa, zakliaty a stary V nőm pycha, moch a prázdnota . . Marko fordítása mennyire más! Igaz, hogy minden izében szlovák vers. de éppen ezért nincs meg benne Ady gőgös, dacos e’jhagyatottságának súlya, tömörsége. Ilyen példát sokat idézhetnék még, azonban, Í mondom, nem a 6zerző a hibás, hanem a két nyelv elütő alaphangja. S éppen ezért tudom aztán érté’ kelni az olyan részeket, melyek — mégis — szinte tökéletesen adják vissza Adyt: „Tvoje zenstvo nech je stokrát pozebnano, iebo mna videlo, na mna sa divalo.” (Mert engem szeretsz.) Sokkal jobbak azoknak a verseknek a fordításai, melyek kevésbé tömörek Adynál is, melyekben már az eredetiben is több a narratív elem: „Mám niekoho kto mi VSctlco, kto odehádza, opüáfa ma: Paríz, Paríz, neprijmi ju, a vráf mi ju, mozr,o-li.“ „Van valakim, aki Mindenem, Aki elhagy, aki itthagy, Páris, Paris állj elébe, Térítsd vissza, ba lehet.” Vagy:
