Prágai Magyar Hirlap, 1936. február (15. évfolyam, 26-50 / 3875-3899. szám)
1936-02-02 / 27. (3876.) szám
rPRXCAI-A^AGtAR-H! RLM> 1936 február 2, vasárnap. TIM'FJL Élmény — A megvadult írógép Az írót többnyire azokért az élményekért szokták irigyelni, melyeknek semmiféle baisanát ne.m veheti. „Ezt majd meg fogja írni —“ biztatják bairátjaá, amikor összetörve, kétségbeesetten áll egy koporsó mellett, vagy amiikor élete valami ítéletnapi orkánon inog, minden eresztékében recsegve-ropogva. Ő elmosolyodik a tájékozatlan-gyermeteg, vigasztalásra’ 6 tudja, hogy ezt sohase fogja megírni. Vannak az életnek ingyen szenvedései is Éppen a legnagyobb és legöszintébb szenvedések özek. melyek amy- nyiira megtelitik lényét, annyira feldúlják, szétzúzzák egész mivoltát, hogy semmit se kezdhet velük, fájdalma ilyenkor haszontalan üzemanyag, oly tömör és teljes, hogy nem tűr széljegyzetet, zenekiséretet, mént azok a nagyon „dallamos versek, melyek már eleve magúikban foglalják a muzsika minden zengését s a zeneszerző számára éppen ezért értéktelenek. Egy, gyötrelméé, hosszú betegségünk annyi emléket se hagy maga után, mint egy fogfájás. Lelkünk felejteni igyekszik. Évek múlva még azt a, városrészt is elkerüljük, ahol a kórház van, melyhez szenvedésünk rögződik. A nagy, lázas, kiélt boldogság is meddő. Képzeletben nem tudjuk folytatni. Az irodalmi élmény nem hasonlít ahhoz, amiét az iskolában tanítanak azok, akik sohase alkottak s azt képzelik, hogy a költők tényekből teremtenek s a valóságot szöröstöl- bőröstöl könyvükbe mentik. Az irodalmi élmény szerényebb, igénytelenebb, de szövevényesebb. Az irodalmi élmény játékos. Az irodalmi élmény a valóság egy kis csücske, melyet valaha megpillantottunk és elkívántunk magunknak, anélkül, hogy a miénk lehetett volna s Szívesen visz- szatériink hozzá képzeletben, hogy kiteljesitsük és befejezzük. Az irodalmi élmény voltaképp nem is „élmény”, csak vasiak vagy sejtelem, egy óhaj veszélytelen bánatról. Az irodalmi élmény ködös, felületes, felelőtlen valami, ami a ' kivitelben, a művészi megvalósításban mélyül el, telik meg tartalommal, éppen azért, mert a be nem teljesült vágy titokban tovább munkálkodik. Az irodalmi élmény álom a jóról és rosszról, önjutalmazás vagy büntetés, koszorú, melyet- önmagunknak nyújtunk át, kárpótlás azért, ami egészen sohasem történhetett meg. Az irodalmi élmény egy gyufaláng, melyből tűzvész támad. Ami rosszat, gyatrát, unalmasat olvasunk, az többnyire a® a valóság, melyet- a kontár nem tud visszaidézni, az az átélt élmény, melyet a lélek törvényei sezrint nem lehet újra átélni, az a tűzvész, melyből a papíron pislákoló gyufaíáng lesz. Arany János, aki mindent tudott bonyolult mesterségünk titkairól, erre céloz „A dalnok búja” című költeményének e két csodálatos vitatkozó versszakában: Dalnok, ha van szivednek búja, S érinti azt fájdalmaik ujja, Hangot hogy még sem ad? „Hiszen a bu mester kezének Verésitől a legszebb ének, A legszeb dal fakad.” „Haj zönghet-é a szív húrja, Midőn a bánat tépi, dúlja S nem óva nyu! felé? Ha durva kézzel gyenge lantod Kemény sziklához paskoiandod: Harmónia kel é?1' Tanulmányt lehetne imi arról, hogy befolyásolják az Irószerszámok az irás művészetét. Mennyi áhítat, betütisztelet volt hajdan a lnd- tollban, melyet az iró maga választott, metszett, gömbölyített és hegyezett ki kezéhez, egyéni hajlamához és szeszélyéhez, hogy egészen belefeledkezzék az irás mámoros táügyszeretetébe. Azok a művészi hurkok és kacskaringók, melyeket a ludtoll rajzolt, megérzik a mondatok szövésén, a jelzők választékos építményén még a rímeken is, melyeket baibrálgató kedvtelés rakosgatott össze. Később jött az acéltól!. Hidegen és józanul csillogott, mint gyári áru, de még ott maradt az asztalon a tintatartó, ez a kút, melybe a toll le-leszállt, merített belőle s olykor merengve megpihen a káváján. Aztán a töltőtoll jelentkezett s minden tollforgatóból egyszere „aranytolilias író” lett. Már nem kellett megitatnia tollát, de az irás csodálatosképpen egyre hanyagabbá vált, mintha arra volna szüksége, hogy éppen a kicsinyes gátlásoktól s az apró-cseprő műszaki zökkenőktől kapjon fényt és erőt. Végül az Írógép köszöntött ránk ördögi zajával, v-allámgyore beidegzésével, elröppenő iveivel és másolópapírjaivá-: s vele együtt a műkedvelők borzalmas korszaka, amikor már senkinek se volt mondanivalója, de ezt sietve mondta el e lehetőleg bőbeszédüen tiz-fzenöt kötetes regényekben, kiadósán, a semmit fe felhígítva. Az Írógép megvadulté magától kezdett írni. Mindennek megvan a nyoma irásmo-dőrünkön, sőt helyesírásunkon is. Évek óta figyelem, hogy teremt az Írógép uj helyesírást. Ezeket a szócsoportokat: ugylátszik, maéjszaka, tegnapeste, jőnapot, jóé.íszakát önkényesen és következetesen egybe írja. egy re-m ásna alkotja és honosítja meg nyomtatásban is a hosszú és éktelen szószömyefcet, mintha nem volnának amúgy is eléggé hosszú szavaink Nekünk, akik még mindig kézzel körmölünk, fáradságos egybeírni a szavakat. A gépírónak viszont kényelmesebb. mert egy biMentést takarít meg vele. Vigyázzunk a megvadult Írógépre, különben érzéseink és gondolataink zenéje nemsokára oly lelketlen kattogássá válik, mint a gépzongora lármája. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ. Á Ueh/en éi/e& /latnamHolland Udvatlása: Senki se húzzon vonalai ember és ember közöli, amely elválaszt, ahelyett, hogy egyesitene Embereket és népeket csak korkülönbségek választanak el egymástól Hogyan teremt az alkotó ember ? Prága, február 1. Romain Rolland, a világhírű francia iró hetvenedik születésnapját most ünnepli az egész világ. Rolland oly nagy szerepet játszik a szociális változások etikai irány itá'sában, mint az irodalomban és megtéveszthetetlen, törhetetlen akarattal küzd a krisztusi elvek gyakorlati megvalósításáért, úgy mint Tolsztoj tette, aki egyébként Rollandra. döntő befolyást gyakorolt. Az utóbbi években a világsajtóban nagy viták voltak Rolland személye körül, gyakran félreértették, mert regényes irodalmi formáiban sohasem fejezte ki precízen a politikai bal- és jobboldal harcában elfoglalt álláspontját. Az alábbiakban leközölt levele, amelyet nemrég irt Neubauer Pálhoz, a PMH belmunkatársához, valóságos konfesszió a nagy író részéről és úgy van megfogalmazva, hogy minden kétséget kizár. A levélnek nagy időszerűséget kölcsönöz, hogy most az egész világsajtó foglalkozik Rollanddal, de egyébként is emelkedett s nemes hangjánál fogva a kor egyik érdekes emberi dokumentuma. A levél szövege a következő: Schöneck sur Beckenried (Vierwaldstátter See.) Kedves Neubauer Pál! Az utóbbi hetekben ide-oda utazgattam és levele utánam szaladgált. Nagyon köszönöm Önnek a beküldött vázlatot, boldog vagyok, hogy olvashattam. Külön köszönet a zenéről irt fejezetéért és azért, hogy nekem ajánlotta. Engedjen meg nekem néhány baráti megjegyzést. Úgy látom, hogy nagy általánosságban arra hajlik, hogy a dolgok és jelenségek különböző voltát illetően kate- górikusabban ítélkezik a kelleténél, mert a különféle dolgok ennyire nincsenek egy- mástól elkülönítve. Ez vonatkozik egyrészt a zenéről vallott felfogásomra, de egyébként mindenre, szóval teljes világ- szemléletemre. Elsősorban hangsúlyozni szeretném, hogy óvakodom a szellemi tudattól áthatott ember és a többi ember közt válaszvonalat huzni és őket egymásnak szembehelyezni. Ellenkezőleg, az indus bölcsesség módjára attól a hittől vagyok áthatva, hogy mindaz, ami az embereket különválasztja egymástól, nem más, mint a korok közt fennálló különbségek, mert az üdvhöz vezető utón még nem érkeztünk eP mindnyájan egy közös, azonos ponthoz. Sokan közülünk (akik kétségtelenül hosz- szu idő óta küzdenek, szenvednek az üdvért) beleolvadhatnak a Szellem időtlen és parttalan tengerébe, mig más embermilliók arra vannak hivatva, hogy még évszázadokon át rójják azt a göröngyös, akadályokkal és áldozatokkal teli utat, amely elvezeti a lelket a Végtelenbe, a fölszabadulásba. Azonban köztük és köztünk nincs különbség természettől fogva: ők most az, ami mi voltunk. Mi vagyunk, ami ők lesznek. Nem küzdők ellenük, nem harcolok velük. Igent mondok létükhöz. És várok. Nem érzek gyűlöletet vagy megvetést velük szemben. Az a rossz, amit velem tesznek, —• úgy érzem, hogy én tettem ezt a rosszat és gonoszát, hajdan, amikor én az voltam, ami most ők. És tudom, hogy ők is elszenvedik majd a szenvedést, amit nekem okoznak, ha valamikor az lesznek, ami én most vagyok. Sajnálom őket és várok. Ide tartozik az is, amit a zenéről akarok önnek mondani. Most már nem élek abban a meggyőződésben (amelyben hajdan ringatóztam), hogy a Szellem többi formái közt azt a kivételes szerepet játssza, amelyet ön neki tulajdonit. Áz az ellentmondásos különbség, amit Wagner és Schopenhauer a zene és a többi művészet közt tettek, a többi művészetről alkotott hibás felfogás tévedéséből származik. Már Michelangelo mondta joggal, hogy „az igazi festészet zene“; a XIX. arizad nagy művészeti mozgalma Delacroix-tól Cézanne-ig ezt mutatja, hiszen egyetlen értelme, a festészetet arra emlékeztetni, hogy nem a leírás és imitáció művészete, hanem expresszió és belső, szellemi konstrukció. Ugyanez áll a szobrászatra és az építészetre: valódi forrásuk és értelmük Mécs László: SZERENCSE ÁLL A HÁZHOZ Egy reggel rokkant vén anyóka jött hozzám: „Tessék venni szép cukrot-kivánó, édes kedves, planétát huzó gerlicét. Ott lent lakom a falu végen árván. Nincs senkim. Nincs csibém se tyúkom, mit eladni tudnék, csak ez a két pár gerlieém. Lyukas csizmámat megtalpalnák az árán s lenne kenyerem, tessék megvenni mind a négyet s szálljon házára kegyelem. Tgaz, hogy kálvinista volnék, de én imádom Máriát, tessék megvenni ezt a párat, vagy legalább ezt, a fiát.” — „Teremtményt nem szabad imádni!* tudóskodtam, mig édesen néztek reám a gerlék, Ö várt vénen, sántán és éhesen. „Nem vehetem meg gerlicéit, nincs hova tennem, nénikéin: van stiglicem, csízem, kanárim, jó hő fütty-koszton éleik én. Van száz galambom, rigó-füttyös szivem, mely úgy énekli szét a bűt, ködöt, mint egy varázsló.” — S nem vettem meg a gerlicét. De csizmáját megtalpaltattam és adtam néki liszt-jegyet. Tél volt. A jóság nagy f oly óin hó volt, vastag jégrétegek. Hogy aznap éjjel társaságból jöttem: kertemben a havon egy ró zsafácska kivirágzott s a gerle ott ült egy galyon. Planétaként egy rózsaszirmot tépett le s rajta írva állt: „Szerencse áll a házhoz, hogyha . Isten malasztp rádtalált!” Nem vettem meg a gerlicét, de mig másutt mindent tél temet, kertemre éjjel gerle rebben s telekacagja lelkemet a Szellem és tudatosan vagy öntudatlanul a számok törvényének hódolnak és az újkori esztétikusok arra törekednek, hogy ezeket a számbeli törvényszerűségeket kiderítsék. Az irodalomra vonatkozólag: saját tapasztalatom azt mutatta, hogy semmi szép és semmi életteljes nem épülhet az imitáción, a természet utánzásán, a természet dolgainak és az élőlényeknek a másolatán, mert nincs igazi teremtő aktus, csak az, amely a mélyből előtör, az, amelynél a magunk teremtette lélek a Lét ama sötét végtelenségéből nő ki, amelynek ugyan mindnyájan a részesei vagyunk, de amelynek a kulcsát csak a teremtő és alkotó emberek bírják. Annál is inkább beszélhetek most erről, mert jelenleg ebben a lelki helyzetben vagyok, ahhoz hasonlatosan, amelyben akkor voltam, amikor a „Breugnon mestert" írtam. Egy asszony, akit azelőtt sohasem ismertem, akit ebben az életben sohasem láttam, akire eddig nem gondolhattam, misztikusan megformálódott, csodálatosan kialakult bennem, mint a gyermek az anyában. Sötét, imbolygó Végtelenségekből jött ez az asszonyember, lassan, lé- pésről-lépésre megmutatkozott előttem, testi és lelki struktúráját vonaltól-vona- lig a saját egyéni törvényszerűsége szerint rajzolta meg: ösztöneit, szokásait, szenvedélyeit és gondolatait szinte megsúgta, elárulta ebben a különös, meghitt viszonyunkban. A külső megfigyelés mitsem ér, vagy csak igen keveset és szerepe alárendelt jelentőségű az alkotásban. Minden, ami lényeg, abban a szellemi lélegzetvételben él, amely a belsőből kifelé tör. A revelá- ció nagy cselekedete, vagy ha úgy akarja, a „csoda" nem a zene maga, hanem a teremtő aktus. Mert minden teremtő aktus zene, —■ a szónak abban a mélységes értelmében, ahogyan Ön, kedves barátom használja. Engedjen meg még egy megjegyzést. (Bocsásson meg, kérem!) A legsürgősebb szükségünk van arra, hogy az újkori filozófia szebb, precízebb és kiteljesedettebb stílust teremtsen magának. A hosszú, szószátyár, támolygó, bizonytalan és szentimentális frazeológia ma már kibírhatatlan. Szakítanunk kell egy nyelvezettel, amelynek használatánál az intuíció mintegy végtelen ködök tengerében fürdik és ecfyre alámerül. Engem gyakran érintett kellemetlenül és ellenszenvesen ez a nyelvezet, amely olyan, mintha nagy esőzések után a folyó elhagyja a medrét és mindent elönt. Az intuitív bölcsesség és igazság tisztára művészi fakultás. Nagy művésznek kell lennie annak, aki ezt az igazságot méltó módon akarja kezelni. Szeretném, hogy egy uj Flaubert zsenialitása üllő' jen szép ércből uj, tiszta, elpusztíthatatlan nyelvezetet kovácsolna az uj filozófiának, Ön költő, vegyen magának fáradságot ebben az irányban. Azt hiszem, hogy ezen a téren Indiát és az indus bölcseletet átható központi gondolattól még igen sokat kell tanulnunk: az indus bölcseletnél a Szépség az Igazság ijjának pompásan felajzott húrja. Szívből üdvözli önt. hive % _4 __ i 7
