Prágai Magyar Hirlap, 1936. január (15. évfolyam, 1-25 / 3850-3874. szám)
1936-01-05 / 4. (3853.) szám
8 1936 január 5, vasárnap. NYUGTALAN NAP Irta: Kovács Endre Reggel óta nyugtalankodott. Kora hajnalban he* * rés rohama volt, látta, amint három-négy fehérköpenyes körülveszi az ágyát, tanácstalanságot és béna tehetetlenséget látott az arcokon 6 tudta, hogy' a napja el van rontva. Alighogy kissé jobban lett, gondolatok támadták meg, képek és szavak keringtek benne határozatlan összevisszaságban a ringott vele a kórházi szoba, mint egy finom hajó. Nem tudott ellentállni a sebesen rohanó gondolatáradatnak. Valaki egyszer megtiltotta neki a gondolkozást. Csak nem gondolkodni, mert a gondolatok ölik meg az embert Úgy kell átevezni a napokat, mint a gondtalan gyermekek. Milyen világosan érezte ezt az igazságot. Mindezideig sikerült is agyonütni a napokat anélkül, hogy elmúlt élete betolakodott volna a fehér kórházi ágyra. Hosszú végtelenbe vesző napokat feküdt mozdulatlan egyhangúságban, a szeme mozdulatlanul meredt a mennyezet falára s a körülötte járó emberek zaja úgy hatolt el hozzá, mintha az emberek hangfogón beszéltek volna. Ha néha fel is idéződéit egv- egy elmúlt kép, felejthetetlen mozzanat, volt ereje hozzá, hogy megmeneküljön a képek zuhataga alól. De mára végérvényesen eltűnt a nyugalma. A visszatartott gondolatok mintha áttörték volna a vékony zsilipeket s mikor magához tért reggeli rosszullétéből, ott táncolt, zajgott szeme előtt az egész múlt. Olyan volt ez, mintha féliggyógyult sebről durva kezek letépik a kötést, szenvedett bele egész lénye. Sokszor úgy volt, hogy ez a regény ponthoz ér s a fehér ház után az örök csend következik. Ilyenkor érezte, hogy önáltatás, amit csinál. Az elrontott és sarokbadobott élet jogokkal áll elő. Neked családod volt, mondja, neked gyermekeid vannak, miért nem gondolsz rájuk s ők miért nem jönnek hozzád? Hát igen, valami azelőtt is volt, mielőtt a kórházba került. Ami életereje csak maradt a szörnyű világégés után, ahogy később nevezték az újságok azt, ami neki maga a Borzalom és Pokol volt, azt nekifeszitette az életharcnak, ügy dolgozott, mint az igavonó állat, nappá tette az éjszakákat. Tiz év alatt sikerült tiszteletreméltó egzisztenciát összedolgoznia. Addig el is készült mindennel. Az élettel is. Akkor jöhetett a fehér ház, a megnyugtató fehér falak, a vég. Néha meglátogatta egy harctéri barátja, ez volt a hir a nagyvilágból. Tőle tudta, hogy mi újság odahaza. A felesége úgyszólván a város sze- meláttára csalja, a gyerekek alig tudnak valamit apjukról. Szegény beteg ember, gyógyíthatatlan... Néha már elérte azt a boldog állapotot, hegy nem fájt semmi. Ilyenkor súlyos teóriákat eszelt ki, melyekben olyan frázisok szerepeltek, mint az „élet rendje*, „az élők joga a halottak felett*... Valami titokzatos erő mindig áthúzta ezeket a teóriákat. Hisz ő még nem halt meg, csak a teste, a szegény beteg teste volt roncs, de a szive úgy dobogott a bőr alatt, hogy néha azt hitte, megreped. Amerre ellátott, mélységes sötét ború lepte el az eget. Napok óta várták a havat s a felhők mintha leszakadni készültek volna. A távoli hegyek mint szürke ködök imbolyogtak elő a messzeségből. Elnézte ezeket a hegyeket, melyek hónapok, talán évek óta ngy meredtek közé meg a nagyvilág közé, mint tilos mutatók. Néha megnőttek, szinte az ablakig nyomultak előre, máskor elvesztek a ködben és a reménytelenségben. S a hegyek ilyenkor egy egész világot mozgattak magukkal. Tükrös, csillogó városok ragyogtak mögöttük, melyekben boldog emberek jártak az élet örömei után, néha meg hószinü bárányt, kék tavat és ragyogó lányszemet varázsoltak elő a bizonytalan homályból s ő kitágult pupillákkal itta a színeket. Igen, tudta, az újságokból is olvasta néha, hogy a világ fennáll s az élet megy tovább. Csak ő és még néhányon hullottak ki a nagy hullámzásból s köztük is talán ö volt az egyetlen, akit bántott a jelen s aki száguldani, repülni szeretett volna az élet felé. Hogy szánta, hogy sajnálta a társait apró örömeikért. Ezek az emberek ngy tudtak nevetni, mintha az élet csak annyi lett volna, amennyit a kórházi szoba mutatott. A hegyek ma különösen messzire távolodtak. Szürke, határozatlan masszában folytak össze az éjjel. A felhők, mint nagy sötét madarak lebeglek a tájon. Az ebédjét már alig tudta megenni. Peroről- percre nőtt az idegessége. A reggeli rosszulléte elpárolgott, helyette idegesítő, bizsergő vágyakozás járta át a tagjait. Csak nézte azokat a vértelen arcokat ott maga körül s gondolatban egyre jobban távolodott a környezetétől. Az emlékek, a dolgos élet emlékei megrohamozták, fantasztikus ötletekkel szórták be a fejét s egyszerre tele lett kívánságokkal. Szóltak hozzá, alig hallott va’amit s lassan annyira beleringatózott a saját külön világába, hogy az ebédutáni köteles vizitet is majdnem elkéste. Csak mikor már ottfekiidt a rendes helyén s a meleg szobában kedvére ábrándozhatott, jutott eszébe újra a jelen valóság. A kezelőorvos ma különös figyelemmel vizsgálta meg, mintha észrevett volna valamit az arcán, de végiil is fölegyenesedett, nem talált semmi különöset, fi pedig az egész vizsgálat alatt kifelé bámult az ablakon s szórakozottan felelgefett az orvos kérdéseire. A begyeit időközben mintha megnőttek volna, pontosabb körvonalakat, nyertek. Ennek láttára határtalan izga lom fogta el, nem tudott uralkodni magán, fölkelt az ágyból. Valamivel később bekopogott az iroda ajtaján. Szerencséje volt, a doktorkisasszonyt találta ott, aki nem tudott az ő reggeli rosszallóiéról. — Kimaradási engedélyt kérnék — mondotta. — Egy rokonom érkezett, be kell mennem a városba. Megkapta a cédulát. Úgy surrant vissza a szobájába, mint egy tolvaj. Magára kapkodta a ruháit, meleg salját a nyaka köré tekerte s óvatosan kifelé indult a folyosón. A portás kissé csodálkozott, mikor ntrakészen látta, de az engedély megtette a hatását. Néhány perc mnlva a szabad levegőn volt. A lábait gyengéknek érezte, de a belső tűz úgy égette, hogy szinte futni szeretett volna. Átsietett a kikövezett járóuton s befordult az országúira. Jobbra tőle terült el a kis város, mely ngy gubbasztott a téli szürkeségben, mint egy óriási veréb, balra a begyek nyúltak el szélesen és biztatóan. Balra indult el. Mit akart? Hová indult el? Nem tudta. Az ember nem felelhet mindig tetteiért. Hónapokig, évekig feküdt a béna csend karjaiban, hagyta ma- gárazuhanni a menetelő napokat anélkül, hogy eszébe jutott voln az élethez való joga. A hegyek csalogatták. Az élet szólította. Most mennie kell. Eleinte nehéz ég gyötrelmes volt a járás. Az el- aggott izmok engedetlenül feszültek, a térde megbicsaklott, könnyű szédülés fogta el. Már vissza akart fordulni, érezte, hogy liaszontalanságra vállalkozott, nem lesz ereje hozzá, de nem tehetett semmit, az akarata megsemmisült s egész lénye feloldódott egy öntudatlan mechanizmusba . . . Menni muszáj — mondotta hangos biztatásként s ettől eszébe jutott egy régi kép a hajdani életéből, amikor ugyanezekkel a szavakkal biztatta magát. Csakhogy akkor puska lógott a vállán s a végtelen lengyel mezőkön ez a muszáj életet, élethez való ragaszkodást jelentett. S mint akkor, úgy most is az élethez való vágya érttette meg vele a menés szükségét. Hisz nem messze innen a hegyek mögölt élet van . . . Még sohasem jöttek ilyen közel a hegyek. M g az idő múlását is elfelejtette számolni. Pedig a hegyek mögött titokban ott tollászkodott az alkony. Az országút elhagyott volt, néha egy-egy parasztMondáka régi Pozsonyból A szerelmesek útja ■ Tragikus végű fogadás ■ Szent László csodája ■ Pozsony, január eleje. (Pozsonyi szerkesztőségünktől.) Legendáikat és mondákat gyűjtött össze a régi Pozsonyból Benyovszky Károly, az ismert pozsonyi író és újságíró. Német nyelvem könyvalakban 1934-be.n jelentek meg, az idei könyvpiacon pedig szlovák nyelven adta ki egy társszerző közire működésé vei. A szlovák kiadás főként azok számára bír értékkel, akik a nyelvet akarják elsajátítani, ment könnyen érthető és leköti a figyelmet. A szerző engedélyével magyar fordításban vesszük át az alábbi károm legérdekesebb mondát. Magyarul még egyik sem jelent meg. * A pozsonyi Masaryk(Főj-teret. amely a nyugati oldal kivételével megtartotta régi középkori jellegét, művészi kivitelű kút díszíti.' Mint a rajta levő fölirásból kitűnik, a kutat Ballus történész szerint 1572-ben II. Miksa császár és király emeltette egy nagy tűzvész emlékére. A tűz éppen a király pozsonyi koronázása napján dühöngött a városban és rengeteg ház tett a martalékává. A műemléknek nyilvánított pompás kivitelű tatát, amely a város belsejét friss forrásvízzel volt hivatva ellátni, Luttringer András deutsch- aitenburgi kőfaragóineeter készített©. A kúton álló. valamikor színesre festett lovag egy középkori Rolandot. ábrázol. A tat a reneszánsz-kornak mestermüve és ma is ritka érdekessége a főtérnek. Persze, ennek is megvan a maga mondája. Eszerint Ro- land lovag minden év Szilveszter éjszakáján, amikor a városháza toronyórája tizenkét órát üt. megfordul saját tengelye körül. A monda szerint a szerelmes párokat, amelyek a lovag fordulását kilesik, abban az évben nagy ezeren- cee éri. Ezért a .régi időben sok fiatal leány, aki csak tehette, de sok fiatalember is Szilveszter éjszaka kilopózott a főtérre a Roland lovag fordulását meglesni. , * Az alábbi monda is Szilveszter éjjeléhez fü-J ződik: \ Messze kinn, a Károlyfalusi utón a Csaló-1 gúny völgyben van a város központi temetője. I Oda temetkeznek a szegények. Ebben a temetőben fordult elő a monda szerint a következő, nem mindennapi história. Egy pozsonyi iparoslegény menyasszonya, aki a ZuCkenmantel városnegyedben lakott, hirtelen meghalt. Éppen az év utolsó napját Írták: december 31-ét. -V holttestet a károlyfalusi temetőben ravatalozták fel. Ott feküdt a. koporsóban a szép menyasszony fehér mirtuszkoszoruval. fátyollal és fehér menyasszonyi ruhában. Temetése másnap lett volna. A vőlegény nagy fájdalmában meghívta kiét jóbarátját, akikkel Szilveszter éjszaka halotti tort ült az egyik kis zuokermantli halászcsárdában. Ettek-ittak, majd a menyasszonyról beszélgettek. Szobakor ültek a halottak, a kísértetek, a temetők. Á yőle^eny ekkor italos állapotban azt a kijelentést kockáztatta meg, hogy ő bem fél még éjjel tizenkét órakor sem a temetőbe kimenni. Két barátjával menten fogadott is öt liter borban. A kis társaság fölkenekedett és elindult a ká- rolyfalmsi temetőbe. Úgy á'la.podtak meg, hogy a két jóbarát künn a rácsos kapunál várja meg a bátor harmadikat. A fogadás egyik főfeltétele az volt, hogy a vőlegénynek a halottas kamrába kell mennie és menyasszonya hajából egy haj tincset kell elhoznia. Fújt a szél, zúzmara lepte el a fák kopár koronáit, a sírok csöndes birodalmában ilyenkor éjfélkor nem igen szokás látogatásokat tenni... A vőlegény azonban bátran nyitott be temetőkapun, két társa künn várakozott. A vőlegény egyenesen a halottas kamrának tartott, amelynek üvegablakait betörte és igy bejutott a belső terembe, ahol felravatalozva feküdt gyertyák között a menyasszonya. Elővette bicskáját és egy szőke fürtöt vágott le a halott leány fejéről annak bizonyságául, hogy itt járt. Már megfordult, hogy távozzék. Ebben a pillanatban úgy érezte, hogy a csípőjénél fogva valami visszatartja. Meghűlt benne a vér és a következő pillanatban — halott volt. Sziv- szélhüdéts ölte meg. A két barát hajnalig várt- a temető ajtajánál!. Mikor megvirnadt, bátorságot kaptak és belo- póztak a halottas kamrába. Borzalmas látvány szekér zörgött végig az utón $ a parasztok megfordultak a különös ember láttára. De ő már nem Itt élt ebben a csúf földi életben, szemei előtt megnyíltak a távlatok, egyszerre itt állott előtte az egész megsejtett világ. Felért a hegycsúcsra, ahol már nem állta útját semmi akadály, tükrös, csillogó városok ragyogtak a napfényben, ahol boldog emberek viháncoltak, csupa öröm volt az élet, hószinü bárányt is látott, meg kék tavat és ragyogó lányszemeket s azután jóságos csend lett körülötte minden . . . Egy parasztszekér szedte fel az utszélen. Tagjai meggémberedtek a hidegtől, az egész ember nem volt magánál, de az arca valami tulvilági öröm fényében ragyogott. A kezelőorvos már tudott a távozásáról. Szerte kerestette. Nem tudhatta, hogy betege túl a földi, bajokon és örömökön pár pillanatig az égben járt. Csak a meleg ágyban tért magához. A reggeli arcokat látta maga előtt, bensejét elárasztotta az öröm, szólni szeretett volna nekik, elmondani a boldog örömhirt. — Micsoda nyugtalan nap — mondotta az o vr$ és magára hagyták a beteget. Belebámult a levegőbe. Odakint sűrűn havazott. A hegyek teljesen elvesztek az alkonyban . . . Kelemben Sándor: Hiába minden ••• Te se tudod és ő se tudja, hogy életünk : a szent végtelenség pályáját honnan s hová futja. Jöttél ide mint párás reggel, mikor távoli hegyek mögül a piros nap dalosán ke! fel s úgy tűnsz el innen, mint az árnyak, kik csillagtslan éjszakákon hátad mögött osonva járnak. És a végén, jaj! — rájösz arra, hogy minden, minden hiába volt s holtan hullsz a téli avarra . . B5H tárult ©léjük. Barátjuk ott feküdt menyasszonya koporsója mellett a padlón halva... Jobb kezében még görcsösen ott tartotta a szőke bajtimeset... kabátja azonban a koporsó egyik kiálló szögében fenn volt akadva... (A mondából azonban egyszer valóság is lehet. Nemrég a csehországi lapok megemlékeztek egy Pre,ranban történt hasonló esetről.) mt * * állatkerti csendélet A« óriást jegesmedve és játszótársa — a parányi mókus A XI. században a magyar királyi család kebeléiben az egyetértés nem volt valami nagy s nem egyszer polgárháborúra is került a sor. Igv történt ez Salamon király uralkodása alatt, aki Géza és László királyi hercegekkel nyiilt' ellenségeskedésben állott. Ebben a szomorú időszakban Pozsony jelentős szerepet játszott. A város nagy történelmi események színhely© volt, mert a. hercegek által legyőzött Salamon király előbb Mosonba. onnan pedig Pozsonyba menekült. A király ezt a két várost már előzőleg megerősítette. Állítólag a XVIII. században lebontott Vödria- kaput, amit. a néphagyomány ,,S5tét-kapu“-oak :s nevezett, még Salamon király építtette. Salaimon fed,adta a reményt, hogy trónját a német császár segítségével vissza tudja szerezni, azért visszavonult Pozsonyba, amelynek falai között biztosnak érezte .magát. De hogy a király pozsonyi menedékhelyéről esetlen: ne nyugtalanítsa az országot., László megkezdte a város ostromát. De akármilyen vitézül is harcoltak emberei, mégis sokáig tartott a.z ostrom, mert Salaimon király csapatai sem voltak ám restek és bizony visszaverték a támadó sereget. A Pozsony falni között lefolyt harcok persze nem nélkülözik a középkori romantikát. Az egyik ilyen néphagyomány például a következőképpen szól: Az ostrom alatt az egyik ebédszünetben László herceg a vár falai közé ereszkedett • le és amikor Salamon őt meglátta, hirtelen kicserélte hercegi címerét, más címerről és ugv közeledett feléje. Salamon katonái a várfalakon ültek és nézték, mi történik. Salamon, aki Lászlót nem ismerte föl. azt hitte, hogy valami nemes lovag közeledik feléje és kedve kerekedett öt- párviadalra kihívni. De mikor László herceg közelebb lépett és Salamon ránézett, a feje Felett két lebegő angyalt pillantott meg. kezükben lángoló pallossá,í. amint az ellenséget fenyegetik ... A király annyira megrémült, hogy azonnal visszatért a várba Harcosai azonban megkérdezték tőle: „Mit jelentsen az. urunk és parancsolónk, amrt az imént láttunk? Mi még nem .láttunk téged két-három lovag elől se meg- hátrálni és most egy elöl is megfutottál? Mire a király igy válaszolt,: — Jegyezzétek meg magatoknak, hogy én embertől még nem ijedtem meg soha. Ez azonban ott nem ember, mert az Ég védi őt lángoló pallosokkal... * Ez a monda is igazolja, hogy a nép már abban az időben is mennyire tisztelte László hercegiét, akit később szentté avattak. REHÜROVSZKv' JENŐ. r TOXgM-TVVAGfciiRHIKti^
