Prágai Magyar Hirlap, 1936. január (15. évfolyam, 1-25 / 3850-3874. szám)
1936-01-05 / 4. (3853.) szám
Tamás, a bakter Irtás Nyirest-Tiehy Kálmán Furcsa, elfogult népség az épkézláb ember. Azt hiszi, hogy az ő fajtáján kívül neon létezik boldogság, szeretem meg éppenséggel nem. Pedig hát nemcsak épkézláb kell ahhoz, hanem érzelem és hajlandóság is és lelhet, hogy ezekből néha több lakozik azokban, aki!k némi testi fogyatkozásokban találhatók, merthogy abban szenvednének, azt. nem léhet olyan bizonyossággal állítani. Tamás, a bakter nem szenvedett abban, hogy ő sánta,. Mi az, hogy sánta? Hogy egy kiesét nem egyformán lép? Olyan nagy dolog_ az? Ugyan mi múlik rajta? Míg ő a város végről leballag a meredek közön a Sa,jórétre, a réten át, onnan fel a bányatelepre, a zalait bizony annyi mindenféle utón kell járnia, hogy éplábu ember sem lép ott sok egyformát egymásután. Azért hát éppoly egész ember a Tamás, mint akárki. A tekintélye is megvan Nem a rézcsat- tos tarisznyába,n, — amiben az egv éjszakára való mindent hordja, — sem a fényesre mar- kolászott somfa-botjában, a bőven zsírozott bagaria-csizmájában sem, pedig az nem akármilyen, miért ha kilép belőle, akkor is állva maiad azon egyhelyt. A nagy lefüggő bajusz már inkább szóbajöhet tekintély szempontjából, i mert igen kemény kuruc nézést kölcsönöz Tamás orcájának, de még inkább az a nagy csuda pontosság az ijesztő, ahogyan Tamás hazulról elindul, a völgybe leballag, a telepre megérkezik s ottani dolgát is végzi. A napnak — | vagy igazában: az estének és éjszakának ugyan-1 azon percében mindig ugyanazon helyen talál- 8 ható és korábban összedőlhet a századokra épi- 8 tett nagy pönkölőtorony, semhogy ő megkéssen j valahol, csali egy árva minutát is! De a legeslegéélelmeeebh benne s ezért tekin-| tél yenek főfő hordozója: a hangja. Ha ő azt rá- 8 bocsátja valakire, ott kő kövön nem maradj nemhogy élő emberfia baj nélkül kiáí.llbatná. jj Harsog, dörög, recseg, mint az égszaka dás és j éppúgy nem lehet megfellebbezni, megakasztani, tiulkiabálni, mint az égzengést sem. Hallgatni kell, nyakat be, gallért, fel és hamar valami tető alá, ha van a közeliben. Tamás nem ismert pardont-. Ha ki mulasztásban találtatott, arra rábocsá,tóttá a vihedert és az mege-ml égette a. napot! Jobb volt hát igye-1 ke zni, hogy az ö színe előtt mindenek rendben | találtassanak. Imigyen tisztelet, félelem és valami fekete. J vaspor os glória övezte Tamást, a baktert s ügyi élt a köztudatban, mint egy hatalmasság, aikij mek nincsenek, nem is lehetnek gyöngéi. Pedig voltak... Az egyik gyöngéje egyszer heti bérfizetéskor feléje jött, egészen a völgyi útra. Csodálatos volt hallani, hogy a Tamás égzengéshez s a pörkölő vastorkába zuhanó érc robajához szokott hangja szinte fuvola-tónust váltott! Olyan volt ez, mint. mikor egy hatalmas orgonán, — melyet eddig csak földrengető regisztere,ilben hallottunk, — a mester egyszerre „flutetremolo44 regisztert kapcsol be. Tamás egyenesen gyöngéd volt, becéző szavakat mondott, teszem azt, ilyesfélét: „Te kis büdös, te...“ aztán a rézosatitoe tarisznyába nyúlt, csomagot kotort ki belőle 6 a gyöngéjének adta egy széles vi- gyorral, pedig előbb semmi sem vallott arra, hogy a Tamás marcona kuruc-bajusza körül nevetőizmok is léteznek. —• A szövetkezetbü hoztam neked Fald meg, oszt gondujj rám! Csokoládé volt. Tamás és csokoládé! De még a kebelébe is benyúlt az átalvető ezij alatt, a vasporos ing alá. a mejjére, onnan elő- huzigálta a pénzes zacskót s abból pénzt számlált gyengéje markába. És megint fuv-olázott hozzá: — Ne, te kis cudaT, most elég legyék ennyi, de oszt nehogy magén annyit vonass az ajtód előtt, mint a mutkor! — is zen ttiggya, mosakottam! — Tudom, hót. de attu engem beericfihecc, te muja, ‘ezen még segítek, úgy memmoedatlák én, hogy ojjan leszel, akár a galamb. Tamás és a galamb. Csokoládé és galamb! Mit lehet még megérni? Jaj, rosszat... A meredek közön felhőnél sötétebben ereszkedik le valaki a völgyre, — valaki, Tamás igazi gyengéje. A felesége ... Messziről is hallatszott miár olyasféle zörgés, magában-mormoMs, mint mikor a közeledő zivatarnak csak a zúgása ér a fülünkig. Mikor pedig ez az asszony-formát öltött vihar leért a. völgybe, belekiá.ltott a párás félhomályba, olyan hangon, mely teljes illúzióját adta 37. ókor Erinniseinek: — Tamás, héjj, Tamás! Merre vagy te bitang csavargó? Tamósss! Tamás és a gyöngéje egyszerre rezzenitek össze, ahogy eiz a vércsehang hozzájuk csapott s egyetlen pillanat alatt átlátva a reménytelen helyzetet, gyorsan befejezték a gyöngéd páros jelenetet és a csokoládén élő galamb máris világgá indult, neki a réti dűlőnek. Arra bizony nagyot kell kerülnie hazáig, de mit meg nem tesz az ember, hogy egy égi veszedelmet elkerüljön. íla, nem sajnálunk utána nézni Tamás sietve távozó gyöngéjének, a szürkületbe vesző bicebóca mozdulatain észrevesszük, hogy ő is ugyanazon testi megkülönböztetéssel bir, mint szerelmes. és áldozatkész lovagja. Ennél a megArchép — Lélektani regény Irtás Kosztolányi Dezső Miért annyira magyar e® a rokonom, aki itt ii! előttem a vidéki tisztaszoba alkonyi borulatában 8 havas, téli utazás után odatessékel a zöld kandallóhoz és értő mozdulattal, hamiskás oldalpillantással barackpálinkát tölt poharamba? Voltaképp semmi se jelzi magyar voltát. Valamivel túl jár a hatvanon. Gyérülő haja zuzmarás, de fésült, nein kócos. Bajusza nem villásan pödört és nem tor- zonborz, inkább petyhüdt és konya. Szürke ruhát visel, szürke selyemnyakkendőt, hogy a közelitő aggkor elül belemeneküljön ebbe a szintelenségbe, szerényen a korhoz hasolitson s igy mintegy látatlanul maradjon. Nyugateurópai jelenség. Bejárta az egész világot s öt nyelven beszél. Külseje után biz vást el tudom őt képzelni egy norvég egyetem dobogóján, francia vidéken, Lyonban vagy Dijjon- ban, mint nyugalomba vonult, tehetős nagykereskedőt, Németországban is, mint előkelő köztisztviselőt. Mégis, ahogy szól s ahogy bólint egyet lemondóan és fökép ahogy elhallgat, vagy hallgat, ahogy köszönt a bejöttemkor atyafiságos bizalommal, de távoli embertisztelettel, valamicskét összeverve a sarkait, katonásan, láthatallan huszár- sarkantyuk pöngését és villanását éreztetve, ahogy mulat esip-csup dolgokon, egy gyermeteg megjegyzésem. egy közös csempeségén, egy felsülésen, egv nyelv botláson, egy étel, egy töltőt tkáposzta szagán és izén ,ahogy úri kedvességgel és lovagiassággal, de éles csalafintasággal megítéli a nőket, ahogy nem-fecsegő tapasztalatából humor és fájdalom viliódzik, ahogy bölcseleti magasából sóhajtva néz le a múló időre s tulajdon hanyatlására és kopására is, ahogy’ él, ahogy' lelckzik, minden annyira izig-vérig magyar, annyira a mi életünk századokba visszanyúló szellemét idézi, hogy bárhol a földgolyón tízezer ember közül is fölismerném a meghatottam rajongva mutatnék rá: „ez az én testvérem". I Kétkötetes német regényt olvastam. Tündöklő I * készséggel irt munka. Lélektani regény. Az iró az első kötetben (647 oldalon át) azon fáradozik, hogy bebizonyítsa, milyen jó a hőse, aki egy ébként nem tud közeliinkbe férkőzni, annyira nem, hogy egy másodpercig, az iró segítsége nélkül, saját jótszán- tunkból képzelődjük felőle, vájjon milyen is ez az ember, hogy borotválkozik, hogy fürdik, vagy hogy fekszik le az ágyba. Aztán az iró a második kötetben (711 oldalon át) költséget és fáradtságot nem kiméivé azt bizonyítja be, hogy ez az ember, akiről végre elhitette, hogy jó, nem is jó, hanem rossz. Mind a kettőt elfogadjuk. De akkor miért ez a játék? Ha előbb azt állította valamiről, hogy fehér, később azt állítja ugyanerről, hogy fekete. Azért építgetett, hogy kártyavárát lerombolja. Mindössze ennyi meglepetéssel szolgál. Ez a meglepetés átlátszó, gyerekes. Nem lehet belékötni, de télele egyszerűen nem érdekes. Annyit ér, mint a kísérleti lélektan, mely megméri & lelki történések és visszahatások idejét s belőle semmiféle mélyebb következtetést ne tud levonni. Akkor már ezerszer becsesebb egy csipetnyi szemléletesség, mely sehova sem igyekszik mutatni, semmiféle törvényszerűséget se igyekszik hangsúlyozni, csak az életet jeleníti meg, a maga összetett, színes, föl n<>m í bontható bonyolultságában. Hiába, a költőnek elsősorban láttatni és hallatni kell, érzékeltetni. Az olyan regény, mely a maga szerénységében és igénytelenségében csak erre törekszik, sokkal többet árul el az élet szövevényes voltából s a lélektan titkaiból is, mint az, a ielyik alakjait állandóan lombikok és vegyszerek közt szerepelteti, egy lélektani munkateremben s minden szavukat, mozdulatukat a mai tudományosság túlbecsült műszereivel ellenőrzi, A lélektani regény nemesak reménytelen vállalkozás, hanem erősen regénytelen is. SZERETEM... Szeretem azokat, akik nagy alkalmaidkor kis dolgokat mondanak, ilyesmiket: „no látod44, „szervusz44 6 bennük reked az ünnepi buzgalom, mely „a helyzethez méltóan44 megvilágítaná örömük vagy fájdalmuk roppant voltát. Ezzel a távlat növekszik. * Szeretem a világmegváltókat és emberboldogítókat, akik nem azt jelentik, hogy ezután a jólét általánossá válik és mindenki pezsgőben fog fürödni, kappanban törölközni, hanem egyszerűen közük, hogy holnaptól kezdve a kenyér kilója három fillérrel olcsóbb. * Szeretem a józan, prózai lényeket, akik kerülik a versekben divatos szókincset s a „mindörökké44 vagy a „sohasem44 helyett igy biztosítanak hűségűkről: „körülbelül január 27-ig“. * Szeretem a költőket, akik nem életük főmüvére készülnek, nem remekműveket gondolnak el, csak folyton firkálnak, kapirgálják a papirost, vegyitgetik a szókat, aztán maguk is boldogan, ámulva hallják, hogy amit utóbb megjelentettek, nem egészen rossz. * Szeretem a hűséges, szerény, odaadó feleséget, aki oly föltétlenül s kizárólagosan imádja urát, hogy titokban még lábvizébe is három kocka cukrot tesz, abban a hiszemben, hogy ezzel is megédesíti életét. * Szeretem a kutyákat, melyek nem pillangókhoz, diszpintyekhez és denevérekhez hasonlítanak, nem viselnek se selyemkabátot, se aranyszemüveget, nem túlságosan kicsinyek, de nem is túlságosan nagyok, nem illedelmesek, nem jólneveltek, de nem is dühös fenevadak, nem tiszták és nem is piszkosak, nem olyan tanultak, állapit ásná,1 ismét szándékosan nem használóim a testi fogyatkozás és abban szenvedő kitételeket, mert nyilván nem leket fogyatkozás az, ami a gyengeséget Tamá6 előtt saját hites feleségénél is kedvesebbé tette s bizonnyal nem szenvedhet az semmiképpen ezen áliiiapotjában, aki csokoládét, gaiamibi címet kap s a heti bérből is előbb s talán tekintélyesebb perceinkben részesül, mint a törvényes hitves. Az pedig most már csakugyan a vihar szárnyaival közeledett. Keselyű tekintetéit dehogy is kerülhette el a másik, de győzte ő két szólammal is, hogy mindkét bűnöshöz vagdossa rettenetes viLlámaiit. A Sajó-panti égenfáík és füzek riadt juhókként dérmodeztűk földibe kapaszkodó gyökereiken, a Sajó maga olyan alamuszi alázattal bujt át a hid alatt, — amely éppen most reccsent meg az asszony lépteitől, — mintha ö is bűnös volna és reszketne, nehogy a förgeteg ellene is forduljon. A temetőárok irtózva verte vissza a megindult szidalmak dühös vijjogását, a bús felhők egészen alászállani látszottak, talán le akarták dunyiházni ezt a nagy haragkitöróst, hogy a hangjai ne j uthassanak a csillagfáim pákáit gyújtogatni kezdő magasságokig. Tamás pedig, — mialatt, gyengéjét lassan elnyelte m esti köd, — azon egy helyiben, ahol értelmesek és müveitek, hogy mellettük mi is merőben fölöslegesnek tarthatjuk magunkat, csak kedves, ugató, vakaródzó kutyák. * Szeretem a részvétleneket, akik hamarosan elfelejtik betegségünket, melyet mi is igyekszünk mennél előbb elfelejteni s évek múlva, amilyor már makkegészségesen toppanunk eléjük. nem nyújtják arcukat szivalaknra, nem re- zegtetik gonoszán emlékező, hamis hangúkat és nem kérdezik tőlünk „Hooogy vaaagy?44 * Szeretem a szerényeket, akik dicséretünket azonnal tudomásul veszik, nyugtázzák, elkönyvelik, anélkül, hogy elsápadnának, tiltakoznának ellene, vagy a földbe süllyednének a szégyentől, mert azzal, hogy sokallnák elismerésünket, voltaképp keveselnék a szándékunkra, figyelmünkre, jóindulatunkra mondják ezt: „Köszönöm44. * Szeretem a gyászolókat, akik miután eltemették legkedvesebbjüket, hazamennek és vacsoráznak, vagy nem, aszerint, hogy van-e étvágyuk, vagy sincs. * Szeretem a szegényeket, akik nem sokkal büszkébbek szegénységükre, mint a gazdagok a gazdagságukra. * Szeretem a béke izgalmas barátjait, akik még a katonákra se nagyon haragszanak, hogy meghalnak értük. * Szeretem a jó lelkeket, akik egy koldus láttán nem érzik, hogy oda kellene adni mindenüket, csak kigombolják télikabátjukat ? csikorgó hidegben, lehúzzák keztyüjüket is s átnyújtanak tíz fillért. az első kiáltás érte, földhözragadt csizmákkal áiilt, megroggyanva, minit akiire b irháién súlyos terhet raktak. Zsíros kalapja alól elborult tekintetet vetett a közeledő asszony felé, aztán elszántan beilyretasziitotta a rézcsattos tarisznyát, begombolta inejjén a megbontott vasporos inget, egy keserű nánditáissai mélyebben húzta arcára a kalapot, mint aki csakugyan zivatar éllé megy, aztán az ő halálosan egyforma, rövid-hosszút toppantó bicegő lépteivel megindult hazafelé, szembe a veszedelemmel. Arrólfelől pedig már bőven kopogott a jégeső: — Tebitaing! Te akasztófa virógja, te kocsma- betyár! Hát ezer nem gytisz te haza? Ezér várlak híjéba? Món megen evvel a cafatval tanullak? Láttak món ijjen sónia betyárt! Még a réten is tanólkozik a szeretőjével! Tehhang! Te- rongyos! Teeudair! Hóit ezér vagy ok én a gondviselőd? Ez csak egy lélegzetre, Tamásnak. A másik lélegzet a, menekülő „gyengeség44 után vijjogott: — Megójj, te világ ezemettye, szemem elé ne kerti jj, mer kitaposom a hurkodat, ha békét nem hacc a mós tisztességes asszon férjinek! Máj4 adok én neked, csak kerti jj a körmöm közé, te ezipirtyó, te sánta kutya, tó, ‘szén tó is 1936 január 5, vasárnap. só ruta vagy, mint ez a bitang itt, e, öszve kék titeket kötöznyi oszt úgy dobni a Sajóba! Hogy az istennyíllá csapna, a sónta ló hatóikba, miikor igy osajjótok a becsületes asszont, aki csak odahaza dogozik, mint a. marha, csak bele dög- ,lik a munkóba, oszt. nem lót érte semmi jót a férjitü, ettti a b tengted Most összeértek Tamás: halálosan egyforma léptekké!, komoran hallgatva, az asszony: dühösen hadonászva, szitkozódva, átkozódva. Tamás egy pillanatra sem állt meg, gép-pontossággal lépte a rövid-hosszukat, a feje leszegve, a tekintete a földön jár előtte, de nem rossz lelkiismerettel, hanem valami csendes utálto- zással. Az asszony dühösen körül-tárco-lja, öklét rázza az orra előtt, a füle mellett, jobbról, balról, a nyakába rikácsol a háta mögül, közbe egy-egy átkozódás száll megfelelő gesztusokkal a gyengeség után is. Nehéz volna mindent leitottázni, amit ez a vihar elzugott, nem nagyon irodalmi szótárból válogatta a kifejezéseit. , Abban azonban határozottan erő és méltóság voilt. ahogyan Tamás rendíthetetlen szikla-nyu- gailomimal rótta az útját, mintha a k örülte tomboló förgetegben nem is róla volna szó. Igaz, hogy a hires-nagy tekintéllyé ilyen megvadult aisszony-ördöggel szemben fabatkát sem ért, mert a tekintély utóvégre is emberekre van számítva és nem elszabadult fúriákra. Meg aztán aiz ő hatalmas hangja legerősebb bőségében sem vehette volna fel a versenyt a fülhasogató asszonykiáltásisail. Kellő mély értékelés, bölcse- ség és önbecsülés vagyon abban, hogy Tamás igy hallgatott. Mert mi lelhet nagyok a haragvó tengernél? Csak a rend hihetetlen. néma szírt, I melyen a tenger minden dühe megtörik. Tamás nem állt meg, nem is szólt, még akkor sem, mikor az asszony a legkényesebb pontra tért át. vad ökö húzásokkal táncolva mellettié tovább: — Hol a. béred, tebitaing? Hol a hetibér? Csak nem futtáim,' mér kell neked mindig oly késő gyünni bérfizetéskor. Hót ezér, ügyi? A sónta szeretőd vei tan ólkozol elébb? Tón-g pénzt is acc néki? Te tolvaj, gyilkos, gyilkos vagy, tudódé, hacsak egy garas is hiibódzik a pénz- bű! Adidde rögtön*! Tamás most sem áll meg, csak ugv menet közben, félkézzel rántja előre a tarisznyát, felkapcsolja s betekotorászva előszedi az asszony- nak szánt pénzt, odaadja. Az asszony tiz körömmel csap rá s a sötétben vakulva, púposra hajolva, számolja a tenyerén, mennyi? — Meccsalsz, tolvaj, gyilkos, haramija-gaz- emíber! Hol a többi? Tamás hallgat, megy. Az asszony addig visít a fülébe a többi pénz után, ónig elunja s odavet, neki morogva egyetlen szót: — Ennyi. — Ennyi, ügyi? De a szeretőd többet- kapott? Ahhid szalkaggyék le alattad, gazember, ha meccs-aísz! Csak gyerünk a lómpa aló, ott még megszámolom. Kikaparom a két szemedet. ha kevesebb, te gyalázatos! Evvel a tiz körömmel kaparom ki! Az a tiz köröm, mellyel! fenyegetőzik, nem tréfa dolog. De Tamás rengeteg nyugalmát meg nem rendítheti az sem. Úgy látszik, kiállt ő már pár ilyen vihart. Gyakorlata van benne. Hogy az asszony még nagyon zörög, odamorogja néki, megint csak foghegyről: — Annyi, min mőskor. — Min móskor, min móskor, de ha máskor is meccsalsz, tocudar, hót ki mongya. meg nekem, hogy mennem csalsz? Hogy a főd el nem siijjed az ijjen utóssó ember alatt, amijen vagy! 0tinin az asszony csak bajok az csak a dologra, de ideldivel a szerető, az minden jóra, ügyi kutya? Megójj, csak gyerőnk a lómpa adó, megójj! A hidon átdobognak s a hídon túl már ott ég a lámpa, a meredek köz elejém Az asszony kicsit csendesedik még zsörtöl szakadatlan, de a fülhasogató vijjogásbó1 alábbhagyott a malomegyhangusáigu duruzsolásba. Mikor a lámpa alá érnek, aiz asszony megáll, a tenyerén gyorsan szét teregeti a bankó pénzt, mellé csörgeti az aprót s számolni kezdi. Tamás nem várja be ezt az ellenőrzést sem, szabályos egyformasággal] kopogja tovább bicegő Morse-jeleit, most már fel a meredek közön, de a lélegzetfojtó parton sem lassít egy gondolatnyit sem. Kiér a lámpa fénykoréból, az asszony még mindig lent számol, zsörtöl, morog, szitkozódik, de nagyobb baj aligha lesz már, csakugyan annyi a pénz, minit máskor. Tamás a meredek tetejére is felért s hogy aluliról nem csap utána uj vihar, ebből tudja: rendben vagyunk. Sötét van, a. bajusza- is jól megtermett, árnyékadó, az asszony is messze: immáron meg lehet ereszteni egy elégedett mosolyt- Azután egy kis mozdulattal meg lehet, tapogatni a pénzes atskót, ott a nyakban, az ing alatt. Abban még akad pár garas, de kell is egyne-másra, dohányra, itókára, no meg netalán a, gyengéje is kérni találna még a jövő bérfizetés előfctLohol utána az asszony. Liheg erősen, hogy a parton utolérje. Kifulladva köhögi magából -a fenyegetést, mikor Tamás mellé kerül: — Még ofethun menmézem a tarisznyádat, v zsivóny, nem dugtál-e belié a szeretődnek valót? Tamás még egyet mosolyog. — de már esik befelé és azt, mondja nagy-szilárd fen úszóra : — Nézhietedl Jegyzőkönyvem 6 ___
