Prágai Magyar Hirlap, 1936. január (15. évfolyam, 1-25 / 3850-3874. szám)

1936-01-26 / 21. (3870.) szám

m mmuHl « 1936 január 26, vasárnap* KÜLÖNVÉLEMÉNY Nincs velszi herceg Néhány perccel György király halála után a velszi herceg tradicionális szokás szerint rövid üzenetet fogalmazott a londoni lordmajor szá­mára: „Elszomorodott szivvel tudatom, hogy szeretett atvám, a király, békésen elhunyt." Év­századokkal ezelőtt lovashirnök vitte az angol trónörökös e híradását, most a táviró továbbí­totta. A múlttal szemben még egy változást je­lentett a mostani hiradás: nemcsak a király ha­lálát adta tudtul, hanem azt is jelentette, hogy nincs többé velszi herceg. A velszi herceg e pil­lanatban vált VIII. Eduard angol királlyá és uj velszi herceg -— nincs. Eduardnak nincs fia, már pedig a velszi herceg cime csak a tényleges ki­rály legidősebb fiát illeti meg. A velszi herceg mindig különös fogalmat jelen- 5 tett a világon és talán éppen az utolsó velszi herceg volt az, aki ezt a fogalmat kiteljesitctte •— a legjobb értelemben. Népszerűségben fölül­múlta nagyatyját, a mulatós VII. Edvárdot is. Ö még mulatósabb velszi herceg volt és — ha az arány helyes — még több energiát és politikai sikert várhatunk tőle, mint nagyatyjától. De nem politikáról van szó. A volt velszi her­cegről csak ünnepélyes alkalmakkor — mint most például, trónralépésekor — derül ki, hogy kiváló politikus, ilyenkor fölsorolják erényeit, politikai és világkereskedelmi sikereit, mély szo­ciális hajlandóságát, de a közönség tudatában, sőt a népiélekben is, a mulatós, jómegjelenésü, rokonszenves divatfi élt a velszi herceg gyanánt, nem pedig a jó politikus. Ha őszinték akarunk lenni, államférfim képességei zavarták a róla al­kotott képet, talán ezért akartunk megfeled­kezni róluk. A velszi herceg megingathatatlanul a boldog királyfi volt képzeletünkben, minden jót kíván­tunk neki, boldogságot, mulatságot, gondtalan­ságot. Ha körülnézünk életünkben és a világon, már valóban csak ő volt a boldog királyfi, a győzelmes és sikeres fiatalság élő alakja, aki kö­rül megsürüsödtek öntudatlanul a magunk vesz­tett álmai. A csalódott ember képzeletének szük­sége van a boldog királyfi élő alakjára, nemcsak mesében, hanem főleg a valóságban. És itne, az élő alak eltűnt, — király lett belőle. A vidám várományosból komoly király lett, állása szerint a legkomolyabb király a világon. Övé a gond és nincs, akire a vidámság marad­jon. Úgy érezzük, hogy az életünk szegényebb lett, — nem az angol királlyal, mert angol király van ismét — hanem a velszi herceggel, aki nincs többé. Vannak még királyfiak a világon, vannak aranyifjak, vannak ifjú hősök, tehetséges fiata­lok és győzelmes fiatalok, de egy sem helyette- sitheti azt a szükséges fogalmat, amit a velszi herceg jelentett számunkra. Ez talán romantikának, operettes nosztalgiá­nak hat első pillanatra, — van egyéb gondunk is, — mondhatják sokan, mondhatnák legtöbben, — mint a velszi herceg. És talán éppen azért, mert annyi gondunk van! Kell valami mélyenfekvő, egészen komoly okának lenni, hogy éppen ezt a királyfit szerették és szeretik annyira a világ legnagyobb birodalmában és mindenütt az egész világon, ahol megfordult. Nem azért, mert ajj munkanélküliek táborában ebédelt, nem azért, mert sztrájkoló bányászokat békéltetett és való­színűleg nem is azért, mert Budapesten cigányo- zo tt. Hanem — nehéz megtalálni az okot — talán azért, mert a legtöbb remény sűrűsödik a válla kö­rül a mai nagy reménytelenségben, mert minél nehezebb az életünk, annál jobban kívánjuk, hogy gyermekeinknek jobb sorsa le­gyen és ösztönszerüen keressük szeretetünkkel azt a vezetőt, akire gyermekeink sorsát rábíz­hatjuk. Mert egyszerűen ő volt a boldog királyfi. Akármennyit szenvedünk, talán éppen akkor, ha nagyon sokat szenvedünk, szeretjük tudni, hogy van a világon egy boldog gyermek, akire vigyáz az élet, akinek szimpatikus lénye és szimpatikus életöröme és életfolyama rehabilitálja magát a megcsufolt életet. Elsősorban saját gyermekeink­ben keressük ezt a rehabilitációt. De a gyermek iránti szeretet nem véges és talán az ebbéli fö­lösleges érzelmet vetítjük ki egy idegen gyer­mekre, aki képes és alkalmas az élet örömeire és éppen ezáltal közel tud jutni szivünkhöz. Min­den körülmények között érezni akarjuk, hogy megélésre érdemes az emberi élet és minél ke­vésbé találjuk megélésre érdemesnek a magunk életét, annál inkább kell valaki, akire élni akaró reményeinket rá tudjuk vetíteni. Mert egyszerűen a jövőnkre vágyunk elégte­len jelenünkben és jövőnk mindig a boldog ki­rályfi legszinesebb jövője. De nem is kell magyarázat. Elég, ha meg mer­jük állapítani a valóságot. Ne beszéljünk misz­tikus hitünkről, amely a boldog gyermek felé su­gárzik. Csak igyekezzünk szembeszállni a jó­zanság sznobizmusával, amely valóságos érzé­seinket igyekszik elferdíteni. Nincs szükség ar­ra, hogy vitatkozzunk arról, vájjon az ember élete a Földön princípiumok vagy emberek irá­nyításával folyik-e. A princípiumok csak embe­rek utján juthatnak hozzánk, ugyanúgy, ahogy a hangot csak fülünkkel, a világosságot csak sze­münkkel foghatjuk, föl. Az utolsó tiz év nagyon is megtaníthatott bennünket arra, hogy az em­beri kollektivum nem tud meglenni a vezető va­rázsvesszője nélkül. Ezért volt olyan nagy a bizodalmunk az ifjú emberben, amíg egész élete csak ígéret és re­ménység volt. Mintha saját ifjúságunkba mene­külnénk, amikor még mindent rendbe lehet hoz­ni, jóvá lehet tenni. Úgyis ki kell egyeznünk re­ményeinkkel alacsony százalék mellett, amikor megkezdődik a felelősségteljes, valóságos élet. Mintha százszázalékos reményekben élnénk, mi­kor az előkelő fiatalember életét figyeljük, aki Keletafrikában vadászik, Délamerikában üzletet köt és Budapesten mulat. Aki világrészeket ösz- szeabroncsozó tradíciót hordoz személyében, amikor a bányszok nagyobb darab kenyeréért izgul. De most Itt van számára a valóságos király­Budapest, január 25. (Budapesti szerkesztősé­günktől.) Dr. Fettich Nándor egyetemi magán­tanár, a Magyar Nemzeti Muzeum történeti osztályának tisztviselője december végén tért vissza második oroszországi tanulmányutjáról. Első utazása 1926 nyarára esett, amikor két hó­napot töltött Oroszországban, hogy az ottani múzeumokban fölhalmozott hatalmas anyagot ta­nulmányozza. Mostani utjának főcélja a leningrádi Eremi­tage iráni kiállításának tanulmányozása volt. A régi cári palota lakosztályában és termeiben van kiállítva az a hatalmas anyag, amely az iráni területek művészetére vonatkozik és igy a ma­gyar archeológust is legközvetlenebbül érdekli, mert ez az anyag a magyar őstörténettel kap­csolatban áll. Fettich Nándor a puszta történeti népeinek művészetével, kultúrájával, történeté­vel foglalkozik és tudományos körökben nagy elismerést és figyelmet keltenek ebből a tárgy­körből vett tanulmányai, munkái. A múlt esz­tendőben jelent meg a muzeum barátainak ki­adásában hatalmas összefoglaló munkája a hon­foglaló magyarság fémművességéről, amely az eddig föltárt anyag és az edig megjelent teljes irodalom ismeretével Íródott és sok uj megálla­pításra jutott, amelyek a magyarság őstörténe­tére vonatkozólag sok kérdésben uj szempon­tokat hoznak; A puszta, a sztyeppe a maga sajátos klimati­ság, tudjuk, hogy neki is meg kell kezdenie az egyezséget. Van trónörököse, de nincs utódja, akit a világon velszi hercegnek ismernének. Úgy, mint őt ismerték. Lelkűnkben szegényebbek let­tünk egy boldog, reményteljes királyfival. Talán egy kicsit mindnyájan szégyeltük ma­gunkat, hogy lelkendezve követtük minden lé­pését, mikor a közelünkben járt. Budapesten vol­tam akkor és láttam, hogy a legmeghiggadtabb intellektuelek éppen úgy lelkesedtek, mint az egyszerű nép. Az intellektuelek csak titokban ol­vasták az ujságtudósitásokat, de az őszinte nép kiállt az uccára is, hogy lássa. A pesti „okosok" indokolással rejtegették szégyenkezésüket, azt mondták, igen, ez jó, mert föllendül az idegen- forgalom, mert az angol közvélemény a herceg nyomában megtanulta végre, hol fekszik Ma­gyarország. Magyarázatra volt szükségük, pe- dik ők is oktalanul lelkesedtek. De most már nem fogunk többet szégyenkez­ni, mert a velszi hercegből király lett és a király lépteit — akármilyen súlyosak lesznek is — nem fogjuk többé az eddigi lelkesedéssel, fiatalos reménységgel követni. kus, növényföldrajzi, gazdasági viszonyaival el­határozó fontosságú volt a rajta élő népek jel­legének, történeti sorsának kialakulására. Az óriási sztyeppeterület, amely az erdők övétől délre egész Keleteurópán elhúzódik, nyugatra vonulólag ékalakulag keskenyedik és ennek az éknek a vége a magyar alföldön ér véget. Az erdők övébe ékelt sztyepoék világa egészen más, elkülönült életet élt a többitől. Más népeket nevelt. Erős, hóditó nomádokat, széleslátókörü, nagy területeket igénylő, hóditó fajtákat, akik szittyák, hunok, avarok, magyarok né­ven jelennek meg a történelem színpadán. Közülük a hunok a d., az avarok az 5., a magyarok a 9. században birodalmat ala­pítanak és a hunok birodalma valóságos világbirodalom, amely csaknem megvalósította azt a célt, amit Augustus légiói sem tudtak végrehajtani: az egész Európának egy uralom alatt való egyesí­tését. A gazdasági érdekek, a kereskedelem, a napi élet problémái késztetik a puszta eme tör­téneti népeit a vándorlásra és a sztyeppe legkeletibb részén ez a nomadizáló pusztai élet még ma is tart Azok a történeti pusztai népek, amelyek a kora középkorban a sztyeppén történelmet csinálnak és sokban elhatározó hatással vannak egész Európa sorsának kialakulására, nem nemzeti egységek a szó mai, modern értelmében, hanem fajilag, sőt nyelvileg is konglomerátumok, száz és száz fajtabéli és nyelvcsoport alkotja őket és ez nem a gyengeség, hanem az erő okozója, amellyel föllépnek és történelmi missziójukat betöltik. Innen a szentistváni hagyomány is: Gyönge az egynyelvű nemzet A puszta népeinek kultúrájáról a leletek adnak fölvilágositást és írásos emlékek hiányá­ban ezek a leletek a légfontosabb történelmi források is a puszta népeinek őstörténetére és igy a magyarokra vonatkozólag. A kutató mun­ka és a véletlen már nagyon sok értékes leletet hozott napvilágra, amelyet a különböző államok múzeumaiban halmoztak föl. Fettich professzor­tól megtudjuk, hogy a legtöbb és legértékesebb anyagot Magyar- ország múzeumaiban, aztán az oroszokban, kisebb anyagot Lembergben és Stockholmban talál az érdeklődő. A múzeumok, kiállítások anyagának tanulmá­nyozása aztán sok uj és fontos eredményre ve­zet. Ilyen tapasztalatok birtokában tért vissza Fettich professzor is második orosz tanulmány­utjáról. A puszta történeti népeinek ősi kultúrája nem­csak rokonságot, hanem csaknem azonosságot mutat. Igen érdekes például, hogy az a lelet, amelyre 1935 nagyhetében bukkantak a Kiskő­rös melletti Bocsa határában, ez az avar királysír, föltűnő hasonlóságot mu­tat a Poltava melletti Malaja—perescsepínai lelettel. A bócsai lelet egy 7. századbeli avar fejedelem, khagán síremléke, amelyben aranyvereces kar­dot, arany- és ezüstedényeket, arany övdiszit- ményeket és arany ostornyelet találtak. Ez és az orosz lelet egy és ugyanazon kultúra emléke, annak az időnek emléke, amikor az avar ura­lom a puszta hatalmas területeit: a délorosz sík­ságokat és a magyar medencét egyesítette, sőt még a Morva medencéjére is kiterjedt. Ennek a hatalmas központosított pusztai bi­rodalomnak a súlypontja a mai magyar al­földre esett, valahol a Tisza mellett volt a khagán székhelye, akit aztán a birodalom tá­volabbeső részeiben helytartók cépviseltek. A leletekben felszínre vetődő emlékek arról tanúskodnak, hogy ezek a pusztai népek nem voltak ám primitív kulturájuak, az a gyakran szemünkbe vetett gúnyos célzás a pusztai, az ázsiai eredetre nem is annyira megszégyenítő, amint talán sokan érzik. Az akkori Európa életében ezek a pusztai tör­téneti népek igen magasfoku gazdasági, katonai és politikai szervezetet jelentettek, sokkal maga­sabban állót, mint egykorú hegyvidéki és erdei népek kultúrája volt. A leletekben a bizánci é3 perzsa hatások is föltűnnek, bizonyságául azok­nak az élénk kulturális kapcsolatoknak, ame­lyekben ezek a népek a bizánci és iráni kultú­rával állottak. A leningrádi kiállítás hatalmas anyaga élénken mutatja azokat, a rokonhatásokat, amelyek a honfoglaláskori magyar ezüstmüvesség és az iráni művészet alkotásai között megvoltak. A magyarok levcdiai őshazájában részben az eredeti perzsa műalkotások hatása alatt ala­kult ki a magyarság igen magasfoku fémmű­vessége. Ennek az emlékein látható, hogy a perzsa állat- és növénymotivumokat a maga népi Ízlésének megfelelően miként veszi át a magyarság és az­zal, hogy milyen motívumokat vesz át és mi­lyeneket hagy el, miként alakítja ki a sajátlagos magyar fémmüves kuliurát. Fettich professzor megállapította az ősi ma­gyar kultúra belsőázsiai kapcsolatait is. Mindez az értékes tudományos anyag most áll rendezés alatt és vár földolgozásra. PAUL-BON COUR, a népszövetségi képviselettel megbízott francia állam mi ni.s?tefu Történeti leletek tanúskodnak a hunok, avarok és magyarok magasfoku kultúrájáról Roftonsóg a magyar és orosz puszta nagy történeti leletei hozott Fettich Nándor most téri vissza oroszországi tanulmányutjáról % 6 TŰZKŐ!’) Az aszfalton két ócska talp ványadtan csosszan. Fáradt redői közt tolakodó pocsolyák vize loccsan: ' Tűzkő ... tűzkő ... tűzkő... Küzkö .. ♦ küzkö ... küzkö ... diink ... kűzködünk ... de valahol — Fényárban úsznak a termek és suhognak, susognak, suttognak a selymek. Dohosszaau, penészes pincevermek kivert lakója elszántan, sziszegve, sietve súgja — Tűzkő ... tűzkő ... tűzkő ... Küzkö ... küzkö ... küzkö .. . elünk ... kűzködünk ... de valahol — Tavasz van már most, lankad a tél és Langyos lankákat lágyan borzol a szél'. Két szederjes ajk hadarva tovább beszél... — Tűzkő ... tűzkő ... tűzkő ... Küzkö ... küzkö .., küzkö ... dünk és kűzködünk és valahol — Ezüst kupákkal a mámort mérik és Valahol szűz-lányok szemérmes, szeszélyes szerelme érik, Valahol szirom szakad és csira fakad és zendül az ének, Valahol ölelő ölekbe ömlik az élet, Valahol csókot vált Élet s Halál, Valahol az Éhség igy kiabál!: Tűzkő! Tűzkő! Tűzkő! Budapest, 1936 január. ÁSGŰTHY ERZSÉBET. *) A pesti uccai zug-árusok közismert kinálkozása.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents