Prágai Magyar Hirlap, 1936. január (15. évfolyam, 1-25 / 3850-3874. szám)
1936-01-19 / 15. (3864.) szám
1936 január 19, vasárnap. 'PRXGAlMAGtARHtRLAP Emlékeikről beszélnek Látogatás a magyar tanárok nesztoránál, az Eperjesről elszármazott 97 éves Ludmann Ottónál Hatvan évtizednyi tanárkodás az eperjesi kollégiumban ■ Aki még Humboldtot hallgatta és megérte a relativitás tanát is Budapest, január. (Budapesti szerkesztőségünktől.) Kissé bajos volt megtalálni őt, a Gellérthegy déli lejtőjén kapaszkodik íel az az ucca, ahol villája áLl. És' ebben a villában lakik leányával két. évtized óta csöndes visszavonulteágban Ludmann Ottó nyugalmazott tanár, a magyar tanárok nesztora. Néhány magányos fenyő a villa előtti kertben, a meglépett fák testvéreikről susognak. Fehér hőiénél a földön s a bokrokon, a kerítésen egy páva kényeskedik és tárja szét ragyogó tollazatát a déli napfénynek. Az úri lakás küszöbén egy nő fogad, a patriarchának a leánya, Ludmann Paula, maga is tanárnő és igen jeles festőművész, akinek képei, főleg aíkvarelljei má.r sok kiállításon szerepeltek. Az eperjesi tanítóképzőnek volt rajztanárnője mindaddig, amig a viszonyok változása édesatyjával együtt vándorútra nem kényszeriéette. Előadom jövetelem célját. — Nem igen hiszem, hogy valamire vergődhetik az apámmal. Szegényke' már nehezen beszél nagyon nehezen is érti meg, amit hozzá szólanák ... — De azért megpróbálhatnék. ■— Tessék parancsolni, — invitál befelé szívesen. . Kis szobába nyit ajtót előttem. Az egyik szögletben két könyvállvány fut össze és ide van téve egy karosszék. A székben töpörödött kis ember, fehér haja, szakálla és bajusza mintha teljesen befödné az összeaszott arcot. Az ajtónyitás zajára felfigyel. Leánya feléje hajol és lassan, tagolva elmondja jövetelem célját Néhány pillanatnyi csönd, aztán egy halk, erőtlen hang szólal meg: — Beszélek szívesen. Ami az eszembe jut. Ha hasznát tudja venni Negyvenkilenc emlékei Magunkra- maradunk, magam elé teszem jegyzőkönyvemet, hogy lehetőleg minden szavát hüea órökiteem meg. Most, hegy ' szemközt mézek vele, valami különös kifejezést fedezek fel az arcán, az .az érzésem, hogy az öreg ur nem lát- engem, nem tudja,"hogy aki most itt szemben ül vele, öreg-e, fiatal-e és önkéntelenül felszakad belőlem a kérdés : . . —- Bátyám, már nem lát, agy-e? Olyan nyugodtan felel, mint amikor a legtermészetesebb dologról van szó. Ebben a korban mindenki eljut a sztoicizmus .nyugalmához. Egy éve nem látok már. Semmit. Lassan elhagyják az embert az érzékszervei. Először a szemem hagyott cserben. Aztán a hallásom gyöngült meg nagyon. Hangosan kell beszélni hozzám, ha azt akarják, hogy megértsem. Hát mit is akar tőlem megtudni, kedves öcsém? — Az emlékeit szeretném feljegyezni, azt a hosszú nyole évtizedet, amit körünkben, Szloven- szkón töltött. — Nem tudom, használhatja-e, amit mondok. A memóriám is nagyon meggyöngült. Legtisztábban a gyermekkori évekre emlékezem. Ez mindenkivel úgy van, aki megöregszik. Ezeknek az éveknek eseményei most ■ egész- világosan elevenednek meg előttem. Látom magam, mint ki6 elemista gyereket Lőcsén, a szülői házban, a mezőn, a réteken. A mi családunk törzsökös szepesi család, a Ludmannok nagy szerepet játszottak a Sze- pesség társadalmi és gazdasági életében. Hadusfalván, Mahalíalván, Káposztafalun volt birtokuk és kúriájuk. Sok neves ember került ki közülük. Az én édesapám, János, a lőcsei elemi iskolának volt a rektora és én az iskolában is a keze- alatt nevelkedtem Ö vezetett be a nyelvek ismeretébe, német anyanyelvemen kivül tőle tanultam meg magyarul is. Szlovákul is beszédem már gyermekkoromban. A nyelvek Iránt mindig nagy hajlandóságom volt, később megtanultam angolul, franciául olaszul. Beszéltem a klasszikus nyelveket, a latint és a görögöt. A nyelvek iránti rajongásomon kivül természetrajongácomat köszönhetem apámnak és Grezmacher János nevű tanáromnak. Sokat jártuk hármasban a természetet és én- hamarosan megismerkedtem szükebb hazámnak, a Szepességnek minden szépségével. 1839-ben születtem, tíz éves voltam, amikor a szabadságharc kitöri Még most is emlékszem 1849-nek arra a februári éjszakájára, amikor Lőcse főterén Schlick tábornok fehérkabátos osztrákjai nagy tábortűz mellett készülődtek Görgey előnyomuló serege ellen. Schlick meg akarta lepni Görgeyt és ezen az estén felvonult ellene. Iglónái találkoztak. Az ágyu- lövések zaja egész éjszakán hallatszott és egyszerre csak az égboltozatot nagy pirosság lepte be, Igló lángokban állott Schlick vereséget szenvedett és visszavonuló csapatai a Branyiszkón foglaltaik állást. Reggel aztán szekereken hozták Lőcsére az iglói csata sebe sültjeit . . . — A szábadságharc leverése után osztrák idő következett be Lőcsére. Lőcsén addig két középfokú iskola volt. Az egyik az evangélikus, amely líceumból és teológiából állott, a teológia akkoriban megszűnt. A másik a katolikus gimnázium volt, amelyet a piaristák vezettek. Az osztrák uralom a piaristákat elkergette és a katolikus gimnáziumba cseh anyanyelvű tanárok jöttek és nyomban bevezették a Thiun-féle gimnáziumi tervet, amely sok tanárt követelt meg. Ezeknek a követelményeknek az evangélikus iskola nem tudott megfelelni és átalakult reáliskolává. Én az evangélikus intézetben jártam az első hat osztályt, akkor aztán átmentem a katolikus gimnáziumba és ott ■ • . ' megtanultam csehül. Itt maturáltam le, Egyetemi évek — A matúra után továbbtanultam. Átmentem Eperjesre, ahol a híres Thököly-alapitotta kollégiumba iratkoztam be. Egyik tanáromhoz,- Flórián Károlyhoz kerültem kosztra, kvártélyra, innen datálódik a Flórián-családdal való barátságom. A „kis“ Károlynak, a későbbi jogakadémiai tanárnak és polgármesternek én voltam a keresztapja. Az eperjesi kollégium középfokú és felsőfokú oktatásra tagozódott, volt ott teológiai fakultás, jogi képzés és tanárképzés. Én tanárrá képeztem magamat és különösen Hazslínszky Frigyesnek, a híres magyar természettudósnak stúdiumaival foglalkoztam, a botanikában és földrajzban. képeztem magam. Amikor aztán kollégiumi tanulmányaimat befejeztem, egy ideig ne- velősködtem. Juhos János családjához kerültem nevelőnek, aki a szepesi bányatársulat igazgatója volt és eleinte Lőcsén lakott, majd Kassára került. Emlékszem, (hogy amikor Kassára készültünk,’ akkor kezdtek hozzá a vasút építéséhez és éo az első éjszakát ott künn töltöttem a szabadban, néztem, hogyan rakják le a vaspályát, amely Kassát Sátoraljaújhellyel köti majd össze. Akkor • láttam először • vasutat. Bizony, abban az időben, aki Pestre akart utazni, Nyíregyházáig volt kénytelen lemenni, a Kassa—-Miskolc közti vonalat csak később építették. Később épült ki aztán a KSOD-vonal és amikor az megvolt, akkor majdnem minden szabad időmet a Tátrában töltöttem. No, de ez már akkor volt, amikor Eperjesre kerültem tanárnak . . . " — A áéveíőskodés után egyetemi 'tanulmányokat folytattam. A berlini egyetem bölcsészeti karára iratkoztam be. Nagyhírű tanáraim voltak. Kik is? Itt elgondolkodik. — Humboldt Sándor, a legnagyobb természet- tudós, a Kosmos halhatatlan szerzője. Ranke a nagy histórikus. Aztán Dowe. Aki a Gesetz des Sturm-est, a vihar törvényét állította fel. Hiába erőlködik, hogy többi professzorára vlss;zaefníékezzen,. Nem. sikerül. 53 évig az eperjesi kollégium katedráján — Még javában tanultam Berliniben, amikor az eperjesi kollégium meghívása ért. Nyomban elfoglaltam állásomat. Ez 1863-ban történt. És azóta 1916-ig, 53 éven keresztül megszakítás nélkül az eperjesi kollégiumban tanítottam. A klasszika filológiát adtam elő és teraészettUr 4om4nyi tárgyakat, botanikát, geográfiát tani- tottaip ... A falra mutat. _ Csoportkép függ ott, az eperjesi kollégium tanári testületé 1864-ből. Látszik a képről, hogy a legnagyobb tekintélye annak a két professzornak van, akik ott ülnek a középre helyezett asztal mellett: Vandrák András, Hazslinszky Frigyes, a két halhatatlan. A mögöttük állók között a legfiatalabb Ludmann Ottó. — Eperjesen aztán végleg megtelepedtem. Családot alapítottam. 1864-ben házasodtam, Riedel Edének a leányát Annát vettem feleségül. Az apósom galíciai származású lengyel mérnök volt, akinek Koromipán is volt érdekeltsége és Perecsényben volt birtoka,. Ott ismerkedtem meg velük. — Eperjest mindig nagyon szerettem, igazi kul túr város volt a múlt század végén. A Tarca-parti Athén, ahogy mondották. A város a hatvanas években háromnyelvű volt, magyarul, szlovákul és németül egyaránt beszélt az intelligencia. Nyelvi viszály, nemzetiségi súrlódás abban az időben ismeretlen fogalom volt Eperjesen. A magyar és szlovák intelligencia testvéri jóviszonyban élt, közös nagy mulatságokat tartottunk Bártfa-für- dön, még Lengyelországból is kaptunk mindig vendégeket. Eperjesnek, tudvalevőleg abban az időben igen élénk kereskedelmi forgalma volt a lengyelek felé, ennek is köszönhette fejlődését, gyarapodását, A ázeme® előtt szépült, fejlődött és modernizálódott ez a város. A magyar kullajv élet pedig egyre fokozódott. Leghatalmasabb lakÖjR a kollégium és a jogakadémia volt, amely* ne-k ..... ' y- -......... — — ' .... pr ofesszori karában olyan nagyságokat tisztelhettünk, mint Vécsey Tamást és Berzeviczy Albertét. Amikor a Széchényi-Kör megalakult, egyre- másra kerültek sorra a nagyértékü kulturrende- zések. Én magam az angol és francia szakosztálynak voltam az elnVe. — Gyönyörű élet. volt az Eperjesen és soha sem vágyódtam el onnan. Ha. szabadidőm volt, felszaladtam a Tátrába, Füredre, bejártam a hegyeket, völgyeket. Nincsen a Tátrának egy csúcsa, egy völgye, amit ne ismernék. Nyaranként hosszabb külföldi utakra mentem a leányommal, bejártuk Északafrikát, Előázsiát A leányom festegetett, pasztelleséit . rajzolt, én meg megfürdettem ,a lelkem Hellasz ragyogó napsütéséiben . így, ezekkel a szavakkal mondta.. —- És csöndben elkövetkezett az , idő, amikor a kor kikezdett. Élétem alkonyára következett be a világháború. Talán jobb lett volna,-ha Isten megkímél ettől. De legyen meg az ő szent akarata ... —-- 1916-ban nyugalomba mentem, de mint nyugHajrá! Nelc ünk jogaink vannak! (Pál apostol: „A ti asszonyaitok hallgassanak a gyülekezetekben, mert nincsen megengedve nékik, hogy szóljanak; hanem engedelmesek legyenek, amint a törvény is mondja/*) A legszebb hangot tulkiabálták, a legszebb életet meddő földbe ásták „a jogok" . . . Mintha a fü zöldéin! megunt volna, mintha a szem látni nem akarna, mintha két-kéz do gára kapott volna kedvet, igy indult neki — és elveszett a nő ! Eltévedt ... Szomorú, mint egy perverz szerelem —■, mikor jogtalan jogok áldatlan utján fut, rohan, — vergődik az asszony. Óh, álljatok meg! Ho! jártok ? Előttetek idegen, iránytalan Irányok. És mint fattyúhajtásokban a tobzódó nedvek, úgy keringenek szivetekben a fattyú jogok! És megkaptátok ■— nem-elégnek; hogy rózsátlan rózsa lettél, hogy válság-felhőkbe tűni boldogság-napod, hogy kifosztottak az „egyenlő jógok" és kiűzték Ádám-Évét a paradicsomból. Asszonyság királynői, lányság gazdagai hívnak a hajrázó sötétből: „Hol vagytok ? !* Nem vagytok sehol! Ml történt ? Istenem, kifogyott a balga szüzek lámpa-olaja, a homokra épült dicsőség és férfi-dolgok után való futkosásban, lámpás nélkül pedig: nem látja, nem tudja önmagát a nő ! « . , MIRIAM. 17 díjas is tanítottam mindaddig, amig az államfőre dűlat be nem következett. —- És most itt élek csöndes magányomban, emlékeimnek. Már csak az bánt, hogy nem látok. A háta mögé mutat. — Nézze ezeket a könyveket. Azért vettem a legnagyobb részét, hogy a nyugalom óráiban végigolvashassam őket. Nagyon szerettem olvasni. Különösén nagyon szerettem az angol literaturát, aztán az utazási irodalmat ... De a múlt évben . . . Éppen Cicerónak a De amitlája volt a kezemben . . . Egyszerre csak kihullott a könyv a kezemből . . . Nem láttam többet . . . — És egy esztendeje nem látok semmit, nem olvashatok, nem inhatok, nem foglalkozhatom semmivel. És Simeon megadásával várom a végső elhívást . . . Két nő az étkezőkocsiban Az étkezőkocsi jobbsarkában, szemben egymással két nő ül. Az egész kocsi titkon őket figyeli. A íőpincér rájuk sandít s egy fiatalember, ujságja mögül folyton leselkedik, nehogy elveszítsen egy mozdulatot is. A szomszéd fülkéből egy idősebb ur sunyin á ballag, leül a két nővel szembe s le nem veszi a szemét róluk. Nagy és megérdemelt feltűnést keltettek, mondhatni, ők az est sikere. Az egyik ócska, pecsétes kabátban ül, fején hőre golt sapka, lábán ormótlan fekete cipő. Kabátja félig nyitva, az olcsó és kopott nyúl prém alól vastag, széltől kifújt vörös nyak tűnik elő, a kezek hasonló mód vörösek és nagyok. A szembenülön hörgőit kendő van s ha lehet, keze s a nyaka még vörösebb. Húszévesek lehetnek mindaketten, csapzot- tak, gondozatlanok, félszegen s széttett lábakkal ülnek a széken., mintha minden pillanatban ugorni akarnának innen. Hangosan beszélgetnek, véleményüket ismeri már az egész kocsi. A főpincér lassan s gyanakodva közeledik feléjük, ezek összenevetnek, mint a csinytevő gyerekek s bevezetőnek rumot rendelnek, málnaszörppel és szódával. — Proszit! — mondja a kabátos, ekíkelően . igyunk. Először tisztán isszák, aztán málnaszörppel, végül szódavízzel keverve. Most az étlapot bújják. Végre megszületik a komoly rendelés: először sonka, hidegen, tojással. Ennek esak a felét eszik meg. Utána bécsiszelet, hatalmas adaggal. A szelet két széle lecsnrog a tányérról. Befőtt és paprikasaláta. Felbontják az asztali lekvárt is. Esfyre fesztelenebbek, jobbkedvtiek. Izgatottan és sietve tárgy álnak, elolvassák az árakat, uj ételeket hozatnak. A pincérek aggodalmasan járnak körülöttük. A főpincér .feje ide is, oda is leheli az asztalokhoz, gondbaborultan suttogja, hogy na- gon fél . . .. Ezek nem. fognak fizetni. Kik lehetnek? — senki sem tudja. Úgy jelentek meg, mint a tünemény: egyszerre csak rendelni kezdtek s vihogtak félhalkan. A vonat robog, zakatol, kin éjsötétség: a figyelem a két lányra összpontosul s már mindnyájan, nyíltan, leplezetlenül fordulunk feléjük. Az öreg német leteszi az újságot, mert ez érdekesebb, a fiatalember közelebbkönyököl. Az étkezőkocsi halk, előkelő levegőjében ez a két falusi, friss egészség, ez a két elhanyagolt ruha, ez a két piszkos kéz, félrecsapott kalap és zsíros kendő hallat'an feltűnést okoz. Az étkezőkocsi nem tud állást foglalni. Két részre ősziünk hangtalan, szó nélkül: van, aki a lányoknak drukkol, van, aki a főpintért sajnálja. ‘ — Ha ez falusi kocsma volna, — találgatta az egyik vendég, — ki lehetne őket dobni. De itt hová dobja ki, ha nem fizetnek? Várjuk be a végét? Teljes egy óra hosszat ettek. Sokat és jót. Ittak. Sokat és jót. A pincér arca, egyre borusabb. — Fizetek! — mondja végül, nagy gesztussal a kabátos, a vezér. A főpincér már cipeli, vonszolja kis kézitáskáját. — Amit visszaküldi ern, azt, ugy-e, nem kell kifizetni? — kérdi a lány. Megdöbbenés. De csak egy pillanatig. A lány látja a megrökönyödést: — Kifizetem azt is, — mondja szótagolva, — habár azt nem szokás. De én tudom, ini az előkelőség. S blúzából, hosszú madzagra akasztott fehér zacskót von ki. Megdédelgeti a zacskót s kiolvassa a pénzt. Nyolcvanöt koronát olvas le. A vissza á ó pénzt besöpri s a zacskó visszakerül a kebelbe. Gondosan gyűri le a pénzt, talán a gyomráig. Jóllakva, pirosán s kissé becsiccsentve áll fel a két lány. Egy pillanatra ijedten néznek körül, mintha csak most ébrednének tudatára annak, hogy uj « merész levegőt csempésztek a hidegen, fénuyel zakatoló előkelő kocsiba. Az ajtóban még megállnak s a lány odaszól az ámuló főpincérnek: — A félhavi béremet itthagytam, Úgy akartam u*azni, mint a nagyságám! Én meg tudom mutatni, ha kell! S rámutat a kendős lányra: —- Vendéget is hoztam magammal, Rám ne mondhasson senki semmit! S elvonultak. Valaki a hátsó páholyból halkan tapsolt, összeverődtek a tenyerek. A két lányrak határozottan nagy sikere volt, ahogy kivonultak s magukkal vonszoltak egy háránybőr bundát s egy kosarat. Olyanok voltak, mint valami tünemény. Senki nem találta meg aztán őket a vonatban, l ehet, hogy csakis vacsorázni jöttek. (thyvi)
