Prágai Magyar Hirlap, 1935. december (14. évfolyam, 275-297 / 3827-3849. szám)
1935-12-25 / 294. (3846.) szám
.. , ■ ; V ; 26 ^nvsCTMAö^-Hiram (fokháló irtat Dienes Adorján i Biki Garas Péter ott vagdicsAlta kertje végiben az akácok kiálló galvait és lehajlitgatta szépen a kerités mentén. Olyan összeálló sövény lesz abból, hogy azon ám nemcsak, a tyuk, de még a csibe sem búj keresztül szomszédéké- ból. Egyszerre csak fölszisszent: a kis fejsze derekasan belecsúszott bütyökujjánalc húsába csontig. Baj, baj. De a férfiember máskor sem, ilyenkor meg éppen nem siet, hogy senki ne láthassa pt ijedező pulyának. Péter is hát majesztetikus léptekkel ballagott a ház felé vérző kezével. Ott megállt a pitvarajtóban és a benn daüászó asszonyának imigy adta fel a szót: — Hékám, hallod-e. Szedj le valahonnan sok ? unkhálót, mert hogy megsebzettem magamat, 'együk rá. Márta asszony abbahagyta a daliást, ki is jött a házból és előbb összecsapta, majd csípőjére támasztotta két kezét a megrökönyödött szóval: — Mennyei Atyám, ne hagyj el! Két okból is ne hagyj el: ez az ember akácnak véli bütyökjét és belevági & fejsze élit, de meg még punkhálót is adjak rá. Amióta most három éve együvé kerültünk, láttál-e te ember csak egy grajcárnyi nagy punkhálőt is házunk táján? Nem láttál. Mert tiszta, híresen tiszta asszony vagyok én. Sepréssel kelek, sepréssel fekszek és még punkhálót ... —■ Asszony, ne lefötyeíí — vágott közbe türelmetlenül Péter — nem látod piros vérem hullását? Keríts hát csillapítására punkhálőt, penig- kn és onnant, ahun van. — Nincs. Az én házam tája sem punkháló fabrika. —■ E' penig szén házam tája és az kgytk benne, amit én akarok. Most punkhálót akarok, hát legyék rögvest, azt mondom, mer'.,. — Mer’?... — tolta oda haragtól pixosló arcát ura elé Márta. — Mer' punkhálóvA téplek te Juli cserep, ha nem adói punkhálót — kiáltozott Péter is dü- hődten és meg is csapta Márta pufók, friss arcát úgy akurátusan véres kezével. Nagyot sivitott erre az asszony, körbe forgott, mint a kerge birka, majd kiszaladt az uc- cára hangos szóval: — Jaj, jaj! Juli cserépnek mondott, megvér- zett. Emberek, segítség? megöl ez az ember. No, e segítség különleges felhívás nélkül Is megvolt, mert az ucca népe már az első hangos szóváltáskor ott ácsoraott körülöttük. Mondta az alsó szomszédbeli Juli néni a nagy sivalko- dásra: — Nem is a te véred az, te Márta, ha az övé rajtad. Hát mit bőgői, he? Bólingatott az öreg Boksa Lajos bácsi: — Ni csak. összeprfcskálódtak a fiatal házalok, oszt megen megbékélnek. Ez a világ sorja. Mit rivalkodol hát hugám, akár a fütykös var- nyu? Várj türelemmel sort, amiglen esmég csak megkapod majd urad bizodalmának mutatványát, egy újabb nyakleves formájában. De Márta neki volt ám keseredve, nem használt az okos szó. Csak jajongott, csak tördelte kezét: — Nem várok, nem várok! megyek a Bodrog vizének, ott rágatom annak mélyein a halakkal patyolat testemet, ott maid nem kell nekem sertések helyett punkhálókat hizlalni engem gyilkoló hitestársam részire. Azonban nem jutott a Bodrogig: nagy ricsajkodás közben csak a felső szomszédos szülői házig jutott, ott is maradt. Biki Garas Péter pedig nem ment utána, hanem a föltétien gyógyhatású pókháló hiányában, megfontolt lassúsággal kapirgálta le sérült ujjára a ház falának mészporát n. Elmúlt majdnem másfél év. Ez idő alatt sem Márta nem enyhült, sem Péter nem közeledett. Pedig hiszen egy faluban, sőt szomszédságban laktak. De ha szembekerültek egymással: mintha katonai kommandóra tennék, egyik jobbra, másik balra vetette fejét. Közvetítő oékekisérle- tekben nem volt hiány. Megkörnyékezte Juli néni Mártát: — Nédd mán, te. Hisz’ olyan vagy mán, mint a virág nyári aszály Idején és csak úgy finte- legsz, mintha saját árnyékod vónál. Van ám herbateája Péternek részidre. Alig véri, hogy felpirositson véle. — Hát csak várjon — rlszált egyet magán Márta — van elég ideje hozzá, az angyal trom- bétájának megharsanásáig. Viszont Lajos bácsi meg Pétert vette elő úgy néhanapján: — Te, Péter. Látom én, hogy úgy kínlódtok egymás nélkül, mint a káposzta hús nélkül. Valamiképen penig a káposzta hús nélkül paszulyt se ér: azonképen a férfiember asszonyszeméj nélkül rihes eb, akit nincs, ki jóllakasson — mindennel. Föléred? No. Hát tégy egy lépést feléje, ő kettőt tesz feléd. Péter meg éppen szóra sem érdemesítette az ilyen mókabeszédet, hanem mogorván fordult be házába. Ez a ház pedig sanyaruságos képet mutatott. Falazata ütött-kopott s meszeletlen, udvarát fü nőtte fel, a kerítések ki-bedőlve, zsindelyfedelén át a napsugár itt-ott vigan kukkin- tott be a padláson nagy rendetlenségben szétszórt llm-lom közé. Belsője pedig? hát ott akár szövőszéket állíthatott volna be Péter a sok pókháló feldolgozására. Minden sarokban,, komóton, ruhákon, edényeken, nyitott kéményben, istállóban, hambárban méternyi nagy pókhálók és ujjnyi por. Mikor házának külsőjét-bcl- sőjét körültekingette Péter, meglóbálta fejét s maga elé dünnyögte, hiszen most lehetett, most nem hallotta senki: — Hm... punkhálóm hét mán van dögivei, de asszonyom az meg nincsen ... Cudarság. No. Kéne valamit csinyálni... Hogy a cudarságot a pókhálók tömegére, vagy az asszonyhiányra értette-e Péter, azt nem kötötte senki orrára, arról a világ nem szerezhetett tudomást. De hogy a cselekvési fölbuzdulás házának külső roggyantságára irányult: az szent igazság. Mert pár nap múltán már ott pepecselt az udvaron Liskó Béni, a falu ezermestere. Értett az mindenhez, a tetőszék megszerkesztésétől egész a rokolyák kiszabásáig. És valamint hónapokig el tudott gyönyörködni az általa összetákolt fedőlékekben: éppen úgy a kezei közül kikerült rokolyákat éber szemmel kísérte még akkor is, ha azok már az asszonyok-lányok testét födték. Vagy hogy nem is a rokolyák, hanem a fehércselédek járás-jövése és sejtéses cselekvései érdekelték? Lehet. Hiszen ez is az ezermesterség egyik ága. Hát ott furt-faragott Biki Garas Péter udvarán Liskó Béni, segédjével egyetemben. Szó esett közöttük munka közben erről is, arról is, Szenteste volt. A fagyos északi szél vadul vágtatott az utcákon, felkavarta a havat és a csípős hópelyheket a járókelők arcába vágta. Az iró és a festőművész meleg bundájukba burkolva baktattak a hófedte utón. Egy karácsonyesti ünnepélyre siettek. Lélekben látták már a díszesen terített asztalt, a lobogó karácsonyfagyertyákat és a meghívott vendégek között a sok karcsú, csinos hölgyet. A hideg lépésről-íépésre növekedett, — Tudod, ma már nehéz karácsonyi történetet írni, — mondta az iró. — Az ember csak ir, csak ír és végül az elbeszélés vagy lapos lesz, vagy valami szellemhistóriának sikerül. Végül az ember maga is röstelli. Megállt egy pillanatra és cigarettára gyújtott. Egyszer csak megpillant a kapualjban egy kis emberformáju göngyöleget. — Néz csak, mi az ott? — kiáltott a festő felé. — Hé. kisfiam, mit csinálsz ott? Csendes sirdogálás hallatszott a sarokból. Aztán a szakadozott rongyok közül egy kékrefagyott kezecske bujt elő, majd kilenc év körüli gyermek kisirt ábrázata. — Hideg van ... hideg van vacogott a kisfiú. — Szegény ördög, nézd csak a rongyait! — jegyezte meg a festő szánalommal. Az iró elgondolkozva nézte a gyereket, aztán megszólalt: — Mondd csak, fiam. milyen ünnep van ma? — Ma? Ma Szenteste van. — Úgy, szóval ma Szenteste van. — Igen. Hócipője orrával a gyerek felé bökött. *— Nos? — kérdezte a festő. — Nos, ez a megfagyott gyermek, akit karácsony estéjén az uccán találnak. — Hát... Ami azt illeti, bizony ez nem lehet kétséges. — Igen. Ez lenne a karácsonyi történetek híres megfagyott gyermeke. Végre teljes egészében, természetben láthatom. Mindketten a gyermek fölé hajoltak és tü.iődve figyelték. — Bizony, bizony. Kétségtelen, hogy ez a gyermek valóban a megfagyáshoz áll közel... És a naptár sem csal... Karácsonyeste van ma ... — Várj csak, nézzük meg ezt a házat. Látsz valahol kivilágított karácsonyfát? — Igen, a második emeleten, négy, öt, hatodik ablak. — Akkor mindem a legnagyobb rendben van. legfőképpen pedig a világ kerekének rossz utakra fordulásáról. — Sárba tápodnak ma az emberek, öcsém — fűzte Béni a gondolatok zsinórját egymásba — a rossztét cselekvések sarába. Ennek is la, olyan napsütéses viganót eszkábáltam össze, hogy magam se hittem vóna. És úgy halllk, sötétekbe meg pocsékoskodásba hurcol! vele együtt lelkét is.-— Kiről beszél kend bátya igazában? — így a segéd értelmetlen arccal. — Kiről? Hát arról, akinek Itt e házban puha fészke vót, böcsülete vót. De most mán aztat elvesztette, emezt veszitgeti. A Márta ... kikapós utak élveit taposi és a tilos örömségek mézeit szopogat!, úgy hallom én. Az ezermesterség legboszorkányosabb formáját — a böcsületrágást — mivelte Liskó Béni e szavakkal s úgy vélte, csak az idegenből való senki-semmi segédke füle vette be azokat. Jaj, de ott gyomlálgatott a szomszédkertben Márta és ha nem is akarta volna, hallotta ő bizony a megrögzött szószátyár minden szavát, amivel lemosta róla a — tisztaságot. Bíborra gyűlt arccal éppen már föl akart emelkedni, hogy védje magát Liskó áspisnyelve ellen: midőn meglátott ám valakit a beszélgetők mögött. Biki Garas Péter csöndesen, magábamélyed- ten jött be az uccáról éppen e percben és csak arra ütötte föl fejét, midőn Liskó éperte kifejtette, hogy kiről beszél. Márta kesergő szívvel várta, milyen hahotával fogja most ez az ember az ő szapulását igenelni s milyen öröme lesz, ha róla az ő mostanság is még tiszta-hűséges asszonyáról rosszat s piszkosat hallhat. Már éppen el akarta hagyni helyét, hogy ne legyen hallója e gyötrelmeknek... midőn látja ám, amint Péter a súlyos szavak elhangzása után — Hogy-hogy rendben? — A gyermek megfagy egy ház előtt, amelynek emeleti lakásában ragyogó fénynyel kigyul a karácsonyfa. Milyen elcsépelt! Hányszor olvastam, hányszor Írtam erről a gyerekről, még egy karácsonyi tárcám is megjelent e tárgyról. És most szem- től-szemfee állok vele, — Valóban, — nevetett a festő. — Ha most a társaságban elmesélnénk, hogy egy kivilágított ablaku ház kapualjában ma, a Szentestén, egy megfagyott gyermeket láttunk, mindenki kinevetne! — Azt mondanák, hogy banálisak vagyunk! Pedig mégis csak itt van előttünk elevenen. — Istenem, hányszor szerepelt már a karácsonyi történetekben! — Ha most egyszerű parasztemberek lennénk, vagy olyanok, akik nem olvasnak karácsonyi történeteket, akkor bizony a gyereket bevinnők hamar egy közeli korcsmába, megetetnők és karácsonyfát gyújtanánk neki. No, látod, szegény fiacskám! És reggel frissen húzott pihés ágyban ébredne és ágyacskája fölött egy szakállas bácsi jóságos feje pillantana rá. A festő gúnyosan nézett az íróra. — Hm. A rögtönzés nem is rossz. Tárgy: A majdnem halálrafagyott és a túlvilág széléről megmentett gyermek. — Pfuj! Mindent megbocsátok egy Írónak, csak egyet nem: az elcsépelt témát. Csak semmi szokványosság. Gyerünk! — szólt az iró. — Várj csak! — szólt a festő határozatlanul és a hidegtől remegő, didergő gyerekre nézett. — Hát hagyjuk itt ezt a szerencsétlent? Ne vigyük inkább egy közeli korcsmába? Megetetjük és szerzünk a kis nyomorultnak valami hálóhelyet. Az iró bosszúsan válaszolt: — Úgy, úgy. És holnap reggel hófehér ágyacskában fog ébredni és ágya fölött egy szakállas bácsi vagy mosolygó néni fog szeretettel ránézni. —- Igazán nem vagy valami derűs hangulatban, legalább is nem karácsonyesti hangulatban. Gyerünk! — Igen, ami pedig a karácsonyi tárcámat illeti, arról fog szólni... Beszédük zaját lassan elnyelte az ucca. A gyerek, ott a kapualjban, nem szólt egy szót sem. A mind sűrűbben hulló hó lassan befedte kis alakját. És a szegény gyermek lassan megfagyott a szent karácsony estéjén, anélkül, hogy megtudta volna, milyen elcsépelt léma is ő. íloeácsfotyi tödének írtat Arkadij Avercsenko 1935 december 25, azerda. most meg már leszegzett fejjel, mint vaduk bika nekiugrlk Liskónak: — Hazudol!... bitangság!.., latorsági.. • beste komisz, te!.., Ahány szó, annyi hatalmas öklözés felre, hát* ba, hasba — ahol érte. De hát Liskó Béni sextt volt bábember és a váratlan támadásra azzal felelt, hogy az éppen kezében tartott súlyos vaskapoccsal bizony alaposan homlokon tapintotta Pétert. Talán emberhalál is fejlődött volna a cécóból, azonban Márta sikongása mint a félrevert harang szava süvített a légbe: — Emberek, ide gyüjjenek! jaj, ölik egymást! se-glt-ség! Péter, én hites jó uram!... És már ott is volt Péter oldalán. Az emberek is besereglettek az udvarra és hamarosan szétfejtették a két összeakaszkodottat. Béni nagy nyögések közepette omlott le az egyik oerendá- ra és gyomrát simogatta, Pétert meg Márta támogatta be a házba. Ott letörölte a félájultan ülő homlokáról & arcáról a vért, de csak foly- dogált az ismét. —» Mivel állítom mán meg? — nézett körül aggódó tekintettel. Nem kerülhette el szeme a sok pókhálót. Felkapott egy marékra valót és jól betapasztotta vele a sebet. Péter mintha csak erre várt volna, felnyitotta szemét és mosolyra húzta ajkát: — Most mán rendbe. Mer’ hogy igen csak te tettél punkhálót vérző sebemre. — És te borítottad be vérző szivemet a hitvesi megvédelmezés punkhálójával, édes egy uraml — Most mán hát esmég elpusztítod házunkban a punkhálókat, ügyi? — Nem, nem. Egy zugolyt hagyok valahol é« ott szép nagy punkot fogok nevelni. Ennek szövése említse nekünk mindig is, hogy nem vá- liszt el minket többé semmi, még a punkháló se. Ab éke embere Feleség: Kérlek, szeretném véled megbeszélni, hogy Pistikének . . . Férj: Tudom, tudora, hogy mit vegyünk karácsonyra a gyereknek. Hát mit vegyünk! Feleség: Talán valami hasznosat . , . Cipő ügyi! kellene neki . . . Férj: Ugyan, kérlek. Az akkor is kell, ha nincs karácsony. Valami játékszert inkább. Feleség: Tényleg, hetek óta kínoz, hogy vegyek neki katonasipkát, játékkardot, pus ... Férj: Puskát! Nem, nem. Azt már nem. Feleség: Miért ne, ha úgyis játékot . . . Férj: De nem ilyent. Én nem nevelem háborús szellemiben a fiamat. Feleség: Azzal még, hogy egy kis katonásig kát . . . Férj: Kérlek, én pacifista vagyok. Én a béke embere vagyok. Undorodom az erőszaktól Feleség: De ha egyszer a gyerek . . . Férj (türelmetlenül): Nézd, fiacskám, te ehbe* nem értesz. Én azt akarom, hogy a fiam, ha felnő, a békét hirdesse, mini az apja. Feleség: Attól, hogy egy kis kaídot . . . Férj (ingerülten): Hagyd abba végre, kérlek^ Karácsony a szeretet ünnepe, nem veszek gyilkol szerszámokat a fiamnak. Punktum. Feleség: De az még csak . . , Férj (dühösen): De az még csak, mit akarsz azzal a deazmégcsakkal! Mondtam már: nem tűröm, hogy egész nevelési szisztémámat kereeztfillődd azal az ostoba puskával. Feleség: Hiszen én nem . . . Férj (kiabál): Te nem? Hát ki! Azt akarod állítani, hogy nem te akarsz gyilkos fegyvereket venni a fiadnak? A végén letagadja! Feleség: De hisz azzal nem is lehet . . . Férj (ordít): Még mindig agitálsz? Közönségei háborús uszító vagy! Ezt nem tűröm! A szeretet ünnepén! Feleség: De kérlek, miért kell olyan ingerülten .. . Férj (tombol): Nem vagyok ingerült! De ezt nem tűröm! A tulajdon lakásomban! A béke ünnepén! Gyűlöletre neveled . . . Feleség: De hisz én csak azt mondtam, hogy * gyerek örülne egy . . . Férj (földhöz vág egy széket): Egy puskának, mi? Egy kardnak, mi? (Üvölt) Én pacifista vagyok, érted? (Földhöz vág egy vázát.) Én a békét szeretem, érted ? (Letépi a függönyt.) A karácsony a szeretet ünnepe, tudod? Pistike (benyit, nyafog): Mama, ne hallgass a papára! Én puskát akarok! Férj (hörög): Hallgatóztál, te bitang? Na várj csak, majd adok én neked! Pistike: Puaká-át akar-o-okf Férj (üvölt): Takarodj ki! Mars a szobádba! Kölyök! (Nyakonüti, kidobja.) Majd én megmutatom, hogy nem kapsz puskát! (Liheg.) Nem engedem elmérgezni a gyerekem lelkét . . . (kimerültén még földhözcsap egy hamutartót) a szeretet ünnepén ! . . ; U. M. A RIKKANCS. Az ujságáirusföu üvöltve rohan végig a körúton: — őrcníáeí csalás!! Harminonégy áldozat!?!! Egy jólöltözött ur megállítja a gyereket é* újságot vesz tőle. Nyomban ki » nyitja, sőt végiglapozza, de az Ígért szenzációnak nyomát sem leli benne. Csodálkozva szól a rikkancs után: — Hol van ebben a csalás? A rikkancs nem válaszol: tovább szalad éc folytatja a kiabálást: — Szenzációs csalás! HvmfoeOt áldozati
