Prágai Magyar Hirlap, 1935. december (14. évfolyam, 275-297 / 3827-3849. szám)
1935-12-22 / 293. (3845.) szám
6 KARAMBOL Irta: Terescsényi György Többe sz te ndőe IMvatali munka után megkaptam az első hosszú szabadságot. Négy hétig a magam ura tettem, oda mehettem, ahova a kedvem tartotta. Egy távoli fürdőhelyet választottam ki, lefoglaltam a szobát és előrekiűdtem a poggyászomat. Izgatott voltam és nem késlekedtem egyetlen napot sem. A kitűzött időben a vonat indulásakor irgalmatlan nyári zivatar kapott el. — Talán csak nem ér emiatt valami karambol az utón, — bátorítottam magány amikor felszállottam. A kellemetlen idd nyomasztólag hatott rám ée elhatároztam, hogy nem fogok szóbaállani az utón senkivel. Elindultunk. A vonat a kupéablakok oldaláról kapta a szelet ée úgy tűnt fel, hogy a vastag üvegtábla remeg és befelé hajlik a ferge- teg nyomására s a mozdony fuldoklóit, zihált, mint valami kergetett állat. Olyan volt az egész, a kerekek kísérteties nyöszörgése, a váltók csattogása, a robajt tuldűbörgő égzengés, mint egy eszeveszett, vak menekülés. Irtózatos volna, — rémüldöztem — ha most ki- siklanánk. Erre a gondolatra vad ijedelem fogott el. Eddig örültem, hogy egyedül vagyok, most nem bírtam elviselni az ürességet. Látni szeretne ilyenkor az ember másokat is és összebújik, mint a falkába riadt áLIatok. Lüktető halántékkal, de önmagam előtt hanyag egykedvűséget tetetve, fütyörész- gettem egy darabig. Aztán, mintha hirtelen egyS ötletet ugratott volna a szemem elé egy villanás, 8 felugrottam a bőrülésről. Lekapkodtam csomag-1 jaimat a hálóból és elindultam uj helyet keresni. Majdnem üres volt a vonat. A szomszédos szakaszban két alvó alakot vettem észre. Ők boldogan horkoltak az iiléspárnán, mit sem tudtak a viharról. Ezek nem érdekeltek. A kocsifolyosó végének személyzeti fülkéjében tátott szájjal horkolt a kalauz. Lábujjhegyen surrantam el előtte, hogy ne vegyen észre. A kis | csattogó, mozgó hídon, testi épségem, koekáztatá- k sával átbóklásztam a másik kocsiba. Félrehúztam az első szakasz tolóajtaját és beleselkedtem. Sötét volt a szakasz, csak a kupé ablak lói! nézett velem farkasszemet a fergeteges éjszaka. Láttam a mozdony szürke füstbóbitáit, amint elkapta és rongyokra tépte őket az orkán. Szikrák is röpködtek, éles, rubintparazsak villantak fel és vesztek el a sötétben, — Itt egy kis pihenőt tartok, — állapodtam meg ennél a fülkénél. Felraktam a málhát és elhelyezkedtem a folyosó felé eső ülés sarkában. Szememre húztam az utazósapkát s letakartam t magam a pléddel. Szemben a menetiránnyal! Aztán felnyúltam a villany lámpa gombjához : és felcsattantottam. Enyhe kék fény villant fel i s éppen elég ahhoz, hogy tájékozódni tudjak. 01- í dalt, az ablakok felé eső részen, a támla szögle- 1 tébe húzódva, egy alakot pillantottam meg. Aludt. : Szája nyitva volt, haja összezilálódott, de ameoy- nyire a homályban észrevehettem, szabályosaim, i fiatal nő volt. Később meg kellett állapitanom,— mert izgatottságom most ezt az érdeklődést hasz- ■> nálta ki, — hogy orra is formás volt, ideges, fi- 1- mom cinipákkal. Illán gödör mélyült be s lehunyt i szemét stirü, fekete pillák árnyékolták. Amint igy gyönyörködtem benne, mintha kívül 1 a vihar is alábbhagyott volna, idegességem pedig- percről-percre enyhült. Találgattam, hogy ki le- • hét, miért utazik egyedül, hol fog leszállani. Megállapítottam, hogy leány és rögtön elképzeltem, hogy milyen kedves lesz, ha felébred és meg fogok ismerkedni vele. Ezalatt nagyon hosszú idő múlott el, a vihar is megszűnt, de ő csak nem ébredt fel. Állomásokon haladtunk át, a vonat megállót!, sípjelek hangzottak fel, aztán ismét nekiszaladtunk az éjszakának, ő nyughatatlanul aludt, keskeny, kisleányos válla néha megrándult a pléd alatt Egy kisebb állomás előtt benézett a kalauz, aztán ránkvágta az ajtót No most, no most! Közömbös és ostoba arckifejezést erőltettem magamra, mint ahogy ilyen esetekben cselekedni szokott az ember s egykedvűen bámultam az ellenkező irányba. Megvonaglott és halkan felnyögött, mint álmában a gyemnek. Erre lopva odapillantottam. Száját feltátotta s valamit suttogott is, de nem tudtam kivenni az értelmét. Aztán megint elaludt. Erre megharagudtam. Mit is törődök vele? Idegen utas. Felébred, nem ébred, mindegy. Odakint megint erősebben kezdett zuhogni az eső s az ablakok üveglapjain rézsútos, sürü vo- I nalak mutatták a felhőszakadást. Előhúztam az [órámat: éjfél után kettőt mutatott. Hirtelen egyj blokkház lámpáinak sugárkévéje csapott a kocsi-1 szakaszba s a vakító villanásra lehunytam eze-g ine-m. Ugyanabban a pillanatban halk sikoltással felriadt a nő. — Hol vagyunk? — meredt rám. — Nem tudom. Felugrott és elébem állott. Karcsú volt, fius- vonalu teste csupa ideg. Könyörögve még egyszer megkérdezte: —- Uram, az istenért, mondja meg. — Várhelyen, — mondtam ki találomra — mindjárt beérünk. Erre kapkodni kezdett és leránoigálta a hálóból csomagjait. Köziben lihegve beszélt: — Itt le kell szálla/nom. Segítsen, segítsen! összecsavartam a plédjét, elrendeztem a málháit a nem tudom miért, még mindig bosszús voltam rá. Fölényesen megjegyeztem: — Ne siessen úgy, van még idő. — Igenis, kérem, köszönöm, — lebegett és a szájaszéiét harapdálta. Most csattogtak át a kerekek a váltókon, de a vonat még teljes sebességgel haladt Kihordtam neki mindenét a lejáró ajtajához. Végtelen kocsisor mellett haladtunk el, majd a raktárépületek következtek. Ebben a pillanatban a nő feltépte az ajtószárnyat s le akart lépni az első hágcsóra. — Vigyázzon! — kiáltottam rá. — Éles a kanyarodó! Melléje ugrottam, hogy visezafartsam. Ekkor erősen megrándult a kocsi s megrémülve láttam, hogy szegény elveszítette az egyensúlyt. Kicsúszott kezéből a kapaszkodó réz pálca és kifelé zuhant. Amit ezután tettem, ahhoz semmi köze nem volt az értelemnek. A lélekjelenlét és az ö6ztön reflexe működött karjaimban, Hirtelen utánakaptam és jobbkarom még át- nyalábolhatta a derekát. Balkezem ujjait, — mert erősen fogtam a rózrudat — majd leszakította a kettős súly hatalmas ránditása. Pillanatokig tartott az egész, amig igy küzdöttem vele, szinte az ég és a föld között, hogy visszahúzzam. Lábaink alatt, mint valami sebes folyó, rohant az olajos kavics, a talpfák, a sínek. Ha nem vagyok elég erős, mind a ketten elvesztünk volna. Iszonyú erőfeszítéssel végre mégis sikerült. Visszahúztam a szűk folyosóra. Félig ájulva reszketett a karjaimban. Ziháló tüdővel ott állottunk, egymáshoz simulva, a sötét kuckóban. Emlékszem, hogy még mindig fölényes voltam, néhány szemrehányó szót is mondtam, talán gorombáskodtam is: — A teremtésit! Látja, mit csinált? Vigyázatlan! A hangja gyenge volt, de tiszta és kedves. — Ó. Istenem ... a cipőm sarka akadt meg valami szögben . . . Ekkor egy forró gondolat csapott át agyamon : — Vele maradok. Nem bocsátom el. ő már az enyém! A vonat megállótt már, de tudtam, hogy legfeljebb két perc múlva megint megindul Közel hajoltam hozzá és az arcába súgtam: — Most aztán itt fog hagyni Ezt csinálják maguk! Minden szó nélkül. — Mit akar? Gyermekesen felhúzta vállait, nagy zavarban volt, az ajka remegett. Szepegő gyermek volt, halálból kimentett madár, csakugyan, mit is csinálhatott? Átkarolta a nyakamat és megcsókolt. Kislá- nyosan, úgy, mintha az édesapja volnék, össze- szoritott, édes és puha szája éppen csak hogy érintette ajkamat. Nem tudta, mit csinál és csak nagy izgalmában cselek edhette meg ezt a lehetetlent, ezt az illetlent, ezt az örök és csodálatosan egyszerű emberi mozdulatot. Én is átkaroltam és dühösen visszaadtam a csókját. Az én csókom vad volt, mohó, követelő. Nyöszörgőit és hebegett valamit Aztán összeszedte minden erejét s kitépte magát karjaimból. Az ajtó sarkába húzódva, ezt súgta: — Ne bántson ... Ha már igy történt, akkor legalább ne bántson. Védenie kellett magát, most már én ellenem, ügy emlékszem, sirt is és arcát két- kezébe .szorította. Lenn, a talpfák között, sípszó visított fel, erre eleresztettem. Nyomban leugrott a kocsiról és felkiáltott: — A málháim, jaj, jaj! Még mindig lángolt bennem a harag és a vér. Nyilván ezért viselkedtem vele ilyen lehetetlenül ostobán. Képtelennek tűnt fel előttem, hogy visz- szautasit, hogy el akar hagyni, hogy ellenkezik, ö tovább könyörgött: — Segítsen , . . Adogassa le. — Ha csak ezt akarja, — vetettem oda. gőgösen — ezt még megkaphatja tőlem. 1935 december 22, vasárnap. Még néhány példányban kapható az illusztrált Mécs-kötet Megdicsőülés Mécs László legszebb versei H incz Gyula litografált rajzaival E bibliofil kiadós ára 40‘- korona Szines kiadásban ára50 -korona Portó Ké 5--, utánvétnél Ké 7*A szivem vadul lüktetett, 6zinte fájt, de a hangom rideg volt, nevetséges és erőltetett. Leadogattam neki csomagjait és szegénynek reszketett a keze, ahogy felnyulkált értük alulról. — Na, mit akar még? — Minden rendben van? Nem felelt, csak akkor, amikor már mozgásban volt a vonat. Akkor, egy pillanatra megrándult valami a mellemben. Most, most, utána kell ugrani! Mindegy, hogy mi történik és hogyan végződik ez a kaland. Csomagjaimat elviszi a vonat, nem baj. De ezt az alkalmat nem szabad elszalasztani, mert ez nem fog visszatérni az életben soha. Hallottam a hangját is, mintha a vér lüktetett volna a fülem mögött. Egyetlen szó volt és háromszor mondta, ki, hívogatva, fájdalmasan, szinte kétségbeesve: — Köszönöm, köszönöm, köszönöm . . . Egyre gyorsult a vonat, a kavicsok megint, elkezdtek folyni visszafelé. Leléptem a'lépcsőre és messze kihajoltam utána. Még láttam, amint megrakodva cipekedett a teherrel s eltűnt a málhaterem ajtajában. Senki sem volt az állomás per- ronján, csak a forgalmi iroda ablakában pislogott a fény. Aztán megint kattogni kezdtek a kerekek és a mozdony köhögve rángatta maga után a kocsisort, csitt-csatt, brum, brom, e'őre. a fekete éjszakába . . . * Sohasem láttam többé. A szabadságom minden különösebb kaland nélkül telt el azon a távoli fürdőhelyen. Sok, nagyon sok esztendő múlott el ezután. Ma már tudom, hogy akkor mégis karambol. nagyon furcsa összeütközés történt velünk. Kisiklott a vonat és kisiklott az ő vonata is. De nem a vasból való, a valóságos, hanem az a másik, a titokzatos, amely összerendezi és irányítja az egymás felé kanyarodó és egymástól távolodó életek útjait. Milyen kár . . „ írfa: John Amos Cleever Bűnügyi regény (19) — Hogy az összetett erők könnyebben dolgoznak együtt és a siker nagyobb reményében várható az eredmény, körülbelül ez az értelme, adta meg a fel világosii ást Sir George ... — Szóval nem bántom meg magát azzal, hogy a Yard támogatását felajánljam olyan értelemben, hogy esetleg néhány tisztviselőt kölcsönöznék önnek ... — Oh, ezt nem is kiérem, Sir... — Annyival kevésbbé teszem ezt, mert akkor önmagunkat becsüLném le Patrik, hiszen ön a Yardnak egyik leghasználhatóbb tagja volt és ha a dublini rejtély igazi rejtélynek is mutatkozik, mégsem fog maga elé leküzdhetetlen nehézségeket állítani. Kis ideig elhallgatott és a két barát nagy füstkarikákat eregetve ült egymással szemben. Újból Sir George Hilyary kezdett beszélni. — Nagyon helyesen tette, hogy Londonba jött, mert tényleg George Bruns szerepének tisztázásával kell kezdem a dolgot. Lehet, hogy az, amit a fickó elmesélt, szín tiszta igazság. De én is azt kérdezem, mint maga: milyen szörnyű titok birtokában lehetett George Bruns, hogy meg kellett halnia. Mert, hogy nem természetes halállal halt meg, hogy eltették láb alól, annyi bizonyos ... Újból elhallgatott és kis idő múlva elmélázva szólalt meg. — ;oltaképpen irigylem magát Patrik. Olyan ügyhöz jutott, amely minden vérbeli Yard-embert lázas izgalomba hozna. Ilyen ügy tetszik nekem. A bünügy csak akkor érdekel engem, ha úgy bonyolódik, mint egy érdekes sakkjáték, tele érdekes húzásokkal, amiknek egytől-egyig mind az a céljuk, hogy sakkmattot adjanak az ellenfélnek. Az ellenfél pedig rendszerint mii vagyunk, Patrik és én nem szeretném, ha ez alkalommal a dublini rendőrség kapna mattot. — Vizsgáljuk meg csak a figurákat, akik ebben az ügyben számitásba jönnek, a sakktáblán szerepelnek. Tisztek és parasztok... Patrik Fitzmaurice tekintély tisztelő volt és különösen sokat adott volt főnökének képességeire. Tudta, hogy klasszikus idézetekkel fűszerezett fejtegetéseiben sok érdekes és megszivlelésre méltó gondolatot hint el. —- A figurák; elsősorban a három halott: Wetihered ügyvéd, Samiuel John Brooks, a zsirkirály és George Bruns, a fegyházból kiszabadult botos gyilkos. Ezek nem tudnak beszélni. Hiszen, ha megszólaltathatnók őket! Szent meggyőződ esem, hogy egyikük sem tudja, ki volt a gyilkosuk. Wetheredet hátulról érte a csapás, amely rögtön elkábitotta. Előrezuhant és hasmánt vágódott el. A másik halott... — Sámuel John Brooks, de hát csak nem... hiszen a leggondosabb orvosi kezelés és ápolónői felügyelet volt betegágyánál... ö érezte is a halálát, azért hivatta az ügyvédet ... — Érezte a halálát, de neon olyan közeliinek, kedvesem, mint ahogy tényleg bekövetkezett. Az orvos is azt mondta, ugy-e, hogy az a szívroham meglehetősen váratlanul következett be. Az orvos is meglepődött, mert úgy hitte, hogy hetek, sőt talán hónapok vannak hátra. És maga Sámuel John Brooks sem volt elkészülve a halálra. Én anglikán vagyok, de ismerem az ír katolicizmust. Hát elképzeli maga, hogy ha az a Sámuel John Brooks, aki soiha el nem mulasztott egy vasárnapi misét és minden körmeneten büszkén hordta a Christ Church Máriáslobogóját, érzi azt, hogy a halál órák alatt bekövetíkezihetik, az ügyvédet és nem a papot hivatja magához az Ur vigasztaló testével? Sámuel John Brooks nagyon jó üzletember volt, ő az Istennel való számvetést is el akarta intézni, de mindent sorjában. Először az anyagiakkal akart tisztában lenni, hogy aztán minden figyelmét a lelkiekre koncentrálhassa. Patrik Fitzmaurice előtt uj örvények nyíltak meg, hogy beleszédült, amikor beléjük pillantott. „ — Ez az, Sir — mondotta az őszinte elismerés hangján. — Ezt tanultam meg én Sir oldalán a rövid yardi szolgálatom alatt, hogy filozófiával kell dolgozni. Persze, az ilyen nagy darab Írnek kissé nehezebben megy a dolog, mint Sir kifinomodott tudásának és nagy ízléséinek ... Sir George Hilyarynak nagyon jól esett az elismerés és a bók, hiszen alapjában jó adag emberi hiúság lakozott benne. — Hiigyje el barátom, hogy Sámuel John Brooks ugyanúgy pusztult el, mint George Bruns és csak újabb áldozatok ne következzenek! Nagyon résen kell lenni és igen óvatosan kell eljárni. — Azonnal telefonálok Granston ügyésznek, hogy rendelje el az öreg Brooks holttestének fellbonoolását — A világért sem! Csak semmit elhamarkodni — fogta le a felpattanó ember karját Sir George. — Ne feledje, amit mondtam: óvatosság és megfontoltság. Hogyan gondolhogy Írország legtiszleltebb polgárát felbon- coltassa? Hiszen a kezelőorvos, a halottként, egybehangzóan adott jelentést, hogy az öreg régi szívbajából származó szervi betegségben halt meg. Hát talál olyan ügyészt, aki vállalná a nagy kockázattal járó felelősséget? Én nem hiszem. Az ügyészeket óvatos embereknek ismerteim meg. Mind fél a botránytól és a felsüléstől. Én csak egy ügyészt ismertem, aki vérmesebb volt a legtemperameniu- mosabb detektivnél is. Nem is maradhatott meg a törvénykezés keretében. Itt ül magával szemben, la! — Tehát George Bruns szerepéi kell tisztáznia elsősorban — folytatta Sir George. — Ebben megállapodtunk. És nagyon okos gondolat volt, ismétlem, hogy Londonba jött. Úgy hiszem, a nővére majd beszélni fog, ha valahogy óvatosan kifejezi a gyanúját, hogy fivérét eltették láb alól. Megnyomott íróasztalán egy elefántcsont- gombot. Pár pillanat múlva megnyílt az ajtó és titkára lépett be. — Huxley! Szerezze be azonnal Amuy Bruns táncosnő lakásának címét. Aztán kéretem Parker felügyelőt. A titkár mély meghajlással vette tudomásul a rendelkezést és máris szaladt, hogy a kiadott utasításnak eleget tegyen. — Ez a Parker volt megbízva George Bruns és társai ellenőrzésével. Talán megtudunk tőle valamit. (Folytatjuk.) ja, hogy a legkifejezőbb gyanuokok alapján is megkapja az ügyészi hozzájárulást ahhoz,
