Prágai Magyar Hirlap, 1935. november (14. évfolyam, 250-274 / 3802-3826. szám)
1935-11-10 / 257. (3809.) szám
6 vpi^GAltMACítAR-HlRLAR Százkoronás a ragyogó tavaszban — Elbeszélés — A ragyogó napsütésben senkise vette észre a szabályosra nyírt pázsiton lepke módjára röpködő zöldhasu százkoronást. A szellő fujdogálta, de ilyenkor, tavasz idején, senkinek se jut eszéibe a földre nézni, mikor szembe nézhet a nappal és beleibeIheti az illatos levegőt. A százkoronás tehát vígan libegett-lobogott a sima pázsiton és kit udja, meddig kellette volna mágiát a mámoros tavasznak, ha -még ilyenkor se lennének a világon búslakodó emberek. Akadt egy a/zonban ebben a napsütésben is és éppen ott, ahol a gondozott fűszálak között ez a jókedvű százkoronás poroezkáit. Már csak poroszkált.. Egészen kimerészkedett az aszfaltos gyalogjáróig, úgyszólván az emberek lába alá. Valami kósza, bolondos szél fújhatta ki valakinek a. pénztárcájából, mikor fizetett. Tálán egy újságot v-ett a rikkancstól, vagy egy pohár pasz-tőrizált tejre szomjazott. Mellékes. A százkoronás kiszabadult börtönéből és vigan élvezte a nem remélt szabadságot. Örült a természetnek, a madárcsicsörgésnek é-s a virágvi-ritásnak. A nagy fieánkolásban nem is vette észre, hogy egy kérlelhetetlenül féléje induló kéz felkapja és zsebre gyűri. E kéz tulajdonosa volt az a bús ember, aki még ezen a szép, szellős és ragyogó tavaszon se a felette csodásán kéklő égre nézett, hanem le, a földre. Az aszfaltra, melyet csak az imént locsolt fel az uccas-eprő. Minden lélekbúvár megesküdött volna tő, hogy ez a bús ember csalódott szerelmes volt. Egészen mellékes, hogy kibe volt szerelmes és hogy kiben csalódott, mert a szabadságit oly rövid ideig élvező százkoronás további sorsára ez egyáltalán nem volt hatással. A bús ember, aki alig lehetett több huszonöt évesnél, kezébe vette a százkoronást és nézegette. Egészen ösztönösen nyúlt utána az előbb, mint ahogy az ember ösztönösen üt rá a tarkójára, ha úgy érzi, hogy ott szemtelen légy fut- kározik. Abban a pillanatban nem gondolt arra, hogy ezt a vígan játszadozó százkoronást valaki el is veszthette. Talán éppen szegény ember utolsó pénze volt. Vagy szegény alkalmazottat küldött el a főnöke valahová bevásárolni, avagy felváltani ezt a pénzt. Mindenképpen szokatlan volt előtte az eset, mert pénzt az emberek rendesen pénztárcával együtt vesztenek ed. Körülnézett a parkban. Hátha valaki keresi. A kezében lobogtatva sétált a ragyogó napsütésben. Hátha a tulajdonosa észreveszi és megszólítja? Milyen boldogan adná oda. De senkise szólította meg. Az emberek kissé el is mosolyodtak rajta. Azt hitték, kérkedik a zöldhasu bankóval Már kiért a parkból és útját beárnyékolták a feje fölött ágaskodó házak. Megállt a sarkon és arra gondolt, hogy a talált százkoronást átadja egy rendőrnek. Vigye be a kapitányságra, majd csak eligazítják ott a további sorsát. Rendőrt azonban sehol sem látott. Mintha csak ezek is kerülnék ezt a százkoronást, hogy ne találkozzanak vele. Egy kirakat elé állott, hogy beküldje tekintetét az üveg mögé s azalatt zavartalanul töprenghessen a százkoronás sorsa fölött. Nem látta, mik vannak a kirakatban; azt se látta, hogy mellette egy csinos arcú -pisze kislány áll, csak hallotta a sóhajt: — Istenem, de szép ruhák!... A bús ember ránézett a még busábban sóhajtó leányra. Kopottas ruhája elárulta, hogy szegény és hogy munkával keresi sovány kis darabka kenyerét. Bizonyára valamelyik üzletben dolgozik napestig, hogy meg legyen a mindennapija. Valami ösztökélte, hogy megszólítsa és ő maga is f-elsóhajtott: — Istenem, de szép ruhák. A leány elpirult. Elhúzódott a fiatalembertől és azon igyekezett, hogy feltűnés nélkül elillanjon. A bús embernek ekkor megmozdult kezében a százkoronás. Úgy sejtette, hogy kihallgatásra akar nála jelentkezni Felemelte kezét és belenézett a tenyerébe. A százkoronás mintha intett volna. Mintha ráka-csintott volna, a szegény leányra... A bús ember megértette az intést, még jobban a kacsintást és odafordult a már tovasietni készülő leányhoz: — Bocsásson meg ... ezt a százkoronást magának adnám ... Találtam és nincs szükségem rá ... Maga talán f-cöka^zuálhal/ja. Irta: Rácz Pál A kopott leány -arca lángba -borult. Úgy -érezte hirtelen, hogy nagyon éhes. Erre a pénzre éhes. Keze önkéntelenül megindult a százkoro- -nás felé. Vonszolta valami bomlottul. De talán mégse. Ezt -belülről érezte fed. A bús ember azonban elkapta a kezét és belegyömöszölte a zöld papírt. — Vegyen -magának, kislány, ruhát ezen a pénzen. Senki pénze ez. Bitangjára hagyta valaki ott, a parkban ... Kár lenne, ha rossz -helyre kerülne ... Fogadja el csak bátran és itt, ebben az üzletiben vegye m-e-g magának azt a ruhát, amely után oly mélyen sóhajtott az előbb... A leány ráem-elte szemét a bús férfire. Olyan voilt ez a két szem, mint két vonzó mélység. Az ember bele szeretne merülni, hogy örvénylő fenekén megsemmisüljön... A bús ember ilyen szemet még nem látott. Zavarban volt. Hirte len keresgetni kezdett zsebeiben és elökotorá- szott még egy százkoronást. — Nézze kislány... ha ezt a mási-k százkoronást is elfogadja, biztosan megveheti azt a ruhát, amelyikre vágyik! — És a kezébe nyomta a másik bankót is. A nedves szemű leány nem tudott magán tovább uralkodni, és szép kemény ajka ráesett a bús ember kezefejére... * A bús ember egy hét múlva elfelejtette az örvénylő szemű kopott leányt. Két hét múlva, egyszer észrevette egy villamoson. Lemosoly- gott rá az üvegen át, de mire a bús ember visszamosolyoghatott volna, a villamos már messze járt. Annyit mégis észrevett, hogy a leányon igen csinos ruha volt. A nyári divat egyik legszebb példánya. Az arca is simább és öntudatosabb v-oilt, mint akkor. A félénkség eltűnt róla. A bús embernek eszébejutott, a százkoronás. Kicsi, hosszúkás papír és milyen szerepe lelhet egy leány életében. Ugyan milyen? ... Valahol egy este isimét megpillantotta. A nyílt terraszon fagylaltozott egy csinos fiatalemberrel. A. bns ember úgy érzékelte, mintha ruhája százkoronásokkal volna díszítve .. a Felment a terraszra és elsétált az asztaluk előtt. A leány felnézett rá, de aztán elsiklott a 6zeme a válla mögött. A bús ember az örvénylő mélységet nem érezhette. Ettől fájást érzett belül. Talán mégis -hálátlan ez a nő, hogy -meg nem ismeri. Szeretett volna visszafordulná és meg-: emelni előtte a kalapját: — Kezét csókolom! Nem ismer meg? így szerette volna, de mégse tette meg. Él- végire semmi köze hozzá. Éppen úgy megtalálhatta volna ez a leány is azon -a tavaszi napon azt a százkoronást, mint ahogy ő találta meg. A Gondviselés kezében ő bizonyára csak eszköz volt, hogy hozzásegítse ezt a leányt a boldoguláshoz, vagy esetleg a boldogsághoz ... Talán éppen ez a csinos fiatalember a vőlegénye... Szemébe húzta kalapját és elkeveredett az emberek -között. * E naptól kezdve már nem csodálkozott semmin. Elegáns hintóbán látta viszont egyszer a leányt. Hanyagul dőlt hátra és olyan kecsesen, mintha gyermekkorától igy korzózott volna. Ideje volt szemügyre venni. Csodálatos szép volt. A szemébe nézett, hogy lássa az örvényt. Helyette azonban mosoly bujt ki a nő szempillája alól. Semmitmondó mosoly. Mintha azt kérdezte volna a szeme: —■ Tetszem? A bús ember elkapta tekintetét a mosoly elől. Érezte, hogy ez a nő nagyon fent van. Szédületes íveléssel került fölébe és most igyekszik őt elfeledni. Még látszik, hogy emlékében él a ezázkoro- nás, de már szeretné, ha senki se tudna róla. Este a sziniház-bán egy páholy árnyékos odújában ült. Előkelő öreges ur tartotta eléje olykor-olykor a cukros csemegét. A nö minden mozdulata bájos és behízelgő volt. A bús ember •elhatározta, hogy megismerkedik vele. Színház után megleste. Autóba szálltak és -elsuhantak a kijárat elől. Nem tudta követni őket. MagáJbaméiyedten indult el a Lármás éjszakában. Ilyen vonzódást még sohase érzett utána. Csak egyszer találkozhatnék vele. Csak -még egyszer foghatná meg a kezét úgy, mint amikor a százkoronást csu-sztatta a tenyerébe. A bús ember nem tudta, hogy mi történt a -bensőjében. Hajtotta valami a ragyogó nő után. Minden előtte haladóban őt ismerte fel. Utána sietett, de nem az volt. Csalódott. Naponta százszor csalódott. Sohasem ő volt. Viselte konokul a csalódásokat és nem vette észre, hogy -múltak a virágos tavaszok és rohannak a nyaraik, az őszök és telek. Néha itt-ott fel-feltünt ez a ragyogó asszony, (((ttifttti útkűMl Irta: Kosztolányi Dezső Berlinben szálltam vonatra. Nyomban Ie- heveredtem egy félfülkébe, elfüggönyöztem s füstöltem, teázta-m, olvastam, aludtam fölváltva, nem törődve azzal, merrefelé zör- günk s reggel van-e vagy este. Egyszer csak vizet hallottam csobogni magam körött. Tavon úszott vonatom kocsija, szűk, pöfékelő kompon. Később ismét a földön- lihegtünk. Aztán egy gyors tengerihajó vett hátára, mint Orpheust a delfin, már a skandináv félsziget felé igyekeztünk, vastag hajókötelek gubancait bogozva, tengerészek kukkantak be félfülkémbe, mely már majdnem állandó lakásommá lett. Végül Svédország szilárd talaján vágtattunk, vörös városok, kék vizek, zöld fenyveserdők, fekete gyártelepek között s délután félötkor, a korán leszálló, nyirkos svéd alkonyban megérkeztünk Stockholmba. Mire vártam? Arra, hogy itt, ahol sohase jártam, egyszerre megvalósul gyermekkori tündérálmom, mindaz a sejtelem és rendki- vüliség, melyet egy ismeretlen helyről szövögetünk évek hosszú során át, hogy csak hallottunk vagy újságok cikkeiben olvastunk róla. Nem ez történt. Vitte a hordár pogy- gyászom a pályaház kivilágított jegypénztárai között s egy gépkocsira tette. A gépkocsis azzal a hanyag, figyelmes mozdulattal hajolt felém, mint mindenütt a világon, amikor a pályaudvar előtt egy utastól a címet tudakolja s szó nélkül indult. Közkerteket láttam, padokat, szobrokat, államférfiak és költők viharvert érckoponyáját. Közlekedési rendőr áll a sarkon s a járdaszigeten tolongó gyalogosoknak jelt adott. Piros és kék lángbetük ragyogtak a háztetőkön, egy gyermektápszert vagy egy töltőtollat hirdetve s az utazási irodák neon-rudaktól bekeretezve tündöklő villanyfényben lubickoltak. Eoy fiatalasszony izgatottan tárcsázott az uccai telefonfülkében. Sajtkereske- dések sárga csöndélete tűnt föl az egymással feleselő szagok cikázásával és az ezüst- papirok csillogásával, patikák rózsaszín és piros üveggolyója, ázzál a szegény, meggyötört emberrel, akinek, ugylátszik, sohase múlik el a fejfájása, hentesüzletek díszlete, a hentes hatalmas alakjával, aki vérrel be- fröccsentett fehér köpenyében hosszú kését mutogatva szinte szemérmetlenül járkált vevői között, mint valami elvetemült gyilkos. Számológépek zenéje csilingelt a levegőben. Szállók előtt kapusok, kifutófiuk füttyentet- tek gépkocsikért. A főpósta előtt levelek röpködtek fehér sirályszárnyukon és színes bélyegek, mint a kolibrik. Könyvesboltok komoly, áhitatos csöndje csalogatott. Mindez oly otthonos volt, oly meghitt és ismert, hogy elcsodálkoztam. Ekkor pedig ott az idegenben, a stockholmi alkonyban fölszakadt szivemből egy testvéri kiáltás. Város, köszöntelek. Mindegy, hogy mi a neved és merre fekszel, északon vagy délen, lehetsz te Athén, Varsó, Palermo vagy Kopenhága, nekem maga a fészek vagy, az otthon. Mennyit papoltak a természet nemzetköziségéről, egy fűszál és egy rózsa jóságáról, mely mindig egyforma nyájassággaj. fogadja a számüzöttet, eszébe idézve legrégibb emlékeit. A város az igazi nemzetköziség, a város az igazi emberi közösség diadala, a város az igaz nemzetfölöttiség. Ha nyelvét nem is beszéljük, értjük néma jel-beszédét,‘értelem teremtette mértani beosztását, azonos szokásait, mentőállomásait, gőzfürdőit, kézápolótermeit, vendéglőit, Egy falu, egy kisközség tulajdon országomban idegenebb nekem, mint egy idegen város. Valahányszor városba érkezem, ugv tetszik, hogy érkezcs. 1935 november 10, vasárnap* Tamás Lajos: ZUHANÁS A csúcson álltam akkor s te sziklát tettél elém: „Ugorj, kapaszkodj tovább, nem vagy még az égbe." Nem láttad ziháló mellemet se, csak büszkén, Kacéran rászöktél a szikla hegyére. Szavam se hullott már. Megfordultam lassan. Azóta se bántalak és nem jár hála érte. Nem volt ez szeretet. Játék ? Csak azt tudom, Hogy akkor zuhantam a tetőről a mélybe. MÁR CSAK ŐRZÖM... Már csak őrzöm lábald nyomát És betemetem fonnyadt, szomorú lombbal. Virág és tömjén nélkül gyászolok, Sötét kabátom nincs, se fekete nyakkendőm. Barátkozom másokkal és néha nevetek. Csak a lelkem olyan, mint az őszi pince, Ahová láthatatlan, nehéz hordókat guriíanak S fanyarul gőzölög belőlük • A nyár összetört, aranyos kincse. mint valami csábító kísértés. Utánar-ohant, de már tovatűnt. El nem érte. A bús embeír ilyenkor a mellét verte. Bűnbánóan. Akkor kellett volna, mikor azt a száz- koronást adta és először nezett a szemébe ... De aikk-o-r szürke volt még és kopott. Akkor még félénk volt és alázatos. Akkor -még kezet csókolt a pénzért... Hát igen! ... Ebben a pillanatban ötlött fel -benne ez a gondolat. Nincs mit várnia, nincs mit követelnie ettől a nőtől. Megfizetett érte akkor nyomban ... * Zavartan állott meg előtte, mikor egyszer meghívót kapott egy estélyére. A csillogó terem fényében csodásán ragyogni látta a nőt. Ekkor már özvegy volt és gazdag. Belső remegéssel fogadta el csókra nyújtott kezét, és zavarában. -bemutatkozott. A nö mosolyogva nézett a szemébe. — Régóta ismerjük egymást... A bús ember megdöbbent. Nem szerette volna visszaidézni a múltat. Csak most ne ... A nő azonban folytatta: — Élénken emlékszem vissza az első találkozásunkra ... Sohasem felejthetem el azt, a pillanatot.. A bús ember fellelkesedett. — Óh, annak igen örvendek. A ragyogó nö lehütötte: — Ne örvendjen, mert akkor igen megalázott. Már pedig egy nő mindent el tud felejteni, csak a megaláztatást nem. — Nem értem ... nem értem ... — Pedig ha egy kissé gondolkodik e pár év előtti jelenetein, megértheti. — És mégsem értem. A méltóságo-s asszony láthatóan ingerült lett. — Kedves uram! Maga nekem akkor alamizsnaként száz koronát adott... Nem először, hanem másodszor... Az előbbiről ne beszéljünk, mert nem a magáé volt. Úgy mondta, hogy találta. Akár én is találhattam volna. Maga volt a szerencsésebb és a szerencsét átruházta re ám. Rendben lett volna. De az a másik százkoronás, amelyet a. zsebéből kotorászott -elő... Azéirt, hogy -megfizesse, amiért a szemembe mólyedt... Azzal a másikkal megalázott ... Mert az alamizsna volt... A bús ember dadogva védekezett: — De ... de... méltóságos asszonyom ... én csak jót akartam ... A méltóságos asszony lesütötte a szemét. — Bizonyos, hogy jót akart, de azóta ahányszor találkoztam magával, mindig végtelenül lesújtottalak, végtelenül megalázottnak éreztem magam és úgy véltem, hogy igen nagy árért vásároltam meg a boldogságomat... Érti? ... Ugye, most már érti... — Értem, méltóságos asszony — felelt a bús ember és életében most először derült észrevehetetlen mosoly a,z arcára, mikor a nő elé tartotta remegő kezét. — Nagyon kérem azért, adja vissza azt az alamizsnát, hogy ne érezze többé soha magát megalázottnak... de úgy adja vissza, hogy ezzel a szép fehér kezével együtt, hogy 6oha el ne bocsássam többé ... A nő pillanatra elcsodálkozott. Aztán lassan megenyhült, a tekintete. Szeme már ismét két vonzó -mélység volt, mint akkor, évekkel előbb a kirakat előtt. * Azok mesélték, akik látták, hogy az esküvő utáni tavaszon az uj pár kisétált abba. a parkba, ahol oly ragyogóan sütött a nap és játszadozott a tavaszi fény s a virgonc szellő hátán szabadon cr&ztett -öldhasr: ezéskoronás barnk-M .
