Prágai Magyar Hirlap, 1935. október (14. évfolyam, 224-249 / 3776-3801. szám)

1935-10-06 / 229. (3781.) szám

/ 1935 október 6, vasárnap* 17 A keletafrikai olasz hadjárat és a világháború Tamás Lajos: ALOM Húsz év alatt háborúvá érett a londoni szerződés egyik hifelejtett pontja A világháború „megiratlan fejezetéi“ írja Olaszország a keletafrihai harcmezőn ■ Szociális problémák nyomása alatt született az uj háború Csak ablaka lesz, az ajtaja Két karod, hogyha rám kitárod. Csupa virág lesz az ablakon S a függöny szempillád, ha lezárod. Szép volna igy.., a szemed színét Mint szikkadt homok, innám, innám. Biztos tető volna a hajad, Mikor becézőn kibontanád rám. Reggel harmatfürdőt vennénk és Az alkonyban állnánk rőt parázson. Mennyi arany és mennyi ezüst Fénylene akkor a lakáson,, * (*) Ez év tavaszán volt huszadik éve, hogy Olaszország belépett a világháborúba. A béke­kötések után az egyik legnagyobb olasz törté­netiró megállapította, hogy Olaszország számá­ra * maradt egy megiratlan fejezete a háború­nak — s a világnak nem árt néha gondolni er­re á megiratlan fejezetre, mert eljön az idő, ami­kor az olaszok akarva-akaratlan fel fogják ütni a történelemnek ezt a még ismeretlen lapját. Olaszország tehát nem találta meg számítását a világháborúban vagy ahogyan, némi túl­zással, de nem egészen alap nélkül maga Musso­lini állapította meg egy ízben: a harcban a győzők oldalán volt, de a béke­tárgyalásoknál a vesztesek, vagy kisemmizet­tek oldalára került Olaszország. Olaszország belépése a világháborúba ugyanis nagyrészben Mussolini agitációjának következ­ménye volt,\s nem számítva sok egyéb, ugyan­csak nem mellékes szempontot, emberi szem­pontból is érthető, ha azóta is élén jár Musso­lini annak az irányzatnak, hogy Olaszország számára korrektúrát követel és a világháború megiratlan fejezetét semmiképpeen sem akarja örökre megiratlanul hagyni. A békeszerződése­ket követő súlyos szociális válság idején a szo­cialista pártok forradalommal fenyegették meg a királyt, amire Mussolini a volt frontharcosok nevében kijelentette, hogy csakis a frontokról hazatérő olaszoknak van joguk forradalomról beszélni, g e forradalom nem irányulhat a király ellen, hanem minden hatalom ellen, mely az olasz né­pet természetes és Vérrel biztosított jogaitól ütötte el. A fasiszta mozgalomnak tehát kezdet­től fogva egyik hajtómotorja volt a londoni szerződés be nem váltott, sőt őszintén szólva meg sem Írott pontjainak kikényszerítése a tör­ténelemtől. Róma és Bécs sorsdöntő tárgyalásai Á világháborúba való belépés előzményeiről el kell mondani egyet-mást, hogy megértsük Olaszország különleges helyzetét az egész há­borús kérdésben, mely nem véletlenül ujult ki most húsz esztendő múltán Európának éppen ezen a pontján, Olaszország a háború kitörésének pillanatában jogilag a hármas szövetséghez tartozott, — de már akkor senki sem számolt komolyan azzal, hogy Olaszország a központi hatalmak oldalán harcbaszáll. Történtek ugyan kísérletek, külö­nösen német részről, Olaszország bevonására, — de nem vezettek eredményre. Németország római követe Ausztria olaszlakta tartományait ígérte oda az olaszoknak arra az esetre, ha Olaszország részt vesz a háborúban, s nem egé­szen felel meg a valóságnak, hogy az osztrákok felhördültek ezen az ajánlaton, mert a Ballplatz — eltekintve néhány szerencsétlen személyi vagy általánosabban szólva: lélektani aggálytól, — hajlott a kompromisszumok felé, hiszen előre­látták, hogy nagyobb katasztrófával és súlyo­sabb megaláztatásokkal is kell számolni. Meg is indultak a tárgyalások Róma és Berlin, ké­sőbb Róma és Bécs között, — de a tárgyalá­sok nem vezettek eredményre. Még pedig nem­csak azért, mert Ausztria ebben a kérdésben is előtérbe tolta a presztízs szempontokat és nem csak azért, mert „a bécsi urak fölöslegesen so­kat taktikáztak" és kihúztak a döntést, mind­addig, mig az olasz kormány nem tudott többé eílentáljni á háborús közvélemény nyomásának, Mario Toscano kiváló olasz történettudós, — áld a világháború olasz dokumentumait dolgoz­ta fel és igen érdekes tanulmányokat bocsátott közre számos jogi, diplomáciai, sőt politikai vo­natkozásáról a háborús kérdéskomplekszumnak *— megállapítja, hogy Róma és Bécs között azért hiúsultak meg a tárgyalások: 1. mert a központi hatalmak, de különösen Ausztria részéről nem találtak meg­értésre Olaszország létproblémái, 2, mert túl­ságosan kihúzták a válaszadást Sonino köve­teléseire, 3. mert a felajánlott engedmények túlságosan szukkeblüek voltak és végül 4. mert Olaszországra kikerülhetetlen történel­mi események nyomást gyakoroltak. Az olasz szempontok ismertetése után talán nem árt mérlegelni az osztrák álláspontot sem: Az igaz, hogy végzetes négy hónap múlott el 1914 december 9-től 1915 március 5-ig, de viszont Burián báró osztrák-magyar külügyminiszter feljegyzéseiből tudjuk, hogy a Ballplatz nem cselekedhetett másképen, hacsak nem akart ma­gára venni egy emberileg semmiképen sem vál­lalható felelősséget. Abban az elvi kérdésben kellett döntést hoznia a Ballplatznak, hogy Ausztria belémehet-e önként területi engedmé­nyekbe Olaszország javára vagy sem? Az ola­szokkal megkezdett tárgyalások idejére esik a nagy galíciai offenziva, aminek kimenetelétől a hadvezetőség döntő fordulatot remélt. „Úgy a német, mint az osztrák vezérkar egybehang­zóan azt az információt adta kérdezősködé- semre, — irja emlékirataiban Burian báró, — hogy a Kárpátokban folyó hadműveletek előre­láthatólag olyan fordulatot fognak hozni, amely a helyzetet Javunkra jelentősen megváltoztatja. Éppen ezért mindenképen szükséges, hogy megakadályozzuk Olaszországot abban, hogy legalább két hónapig, mig a nagy téli offen- zivát lebonyolítjuk, beavatkozzék a háború­ba." A hadvezetőség álláspontjával szemben nem állott semmiféle támpont a Ballplatznak rendel­kezésére ahhoz, hogy esetleges különvéleményt jelentsen be s Olaszországot megpróbálja túl­zott engedményekkel feltétlen semlegességre birni. A cél tehát az volt, hogy egy offenziva lebonyolításának tartamára távoltartani Olasz­országot a háborútól, — ha ez végzetes hiba volt és rövidlátás, akkor nem a politikusok, ha­nem a tábornokok követték el, akik természe­tesen minden offenzivától sorsdöntő fordulatot vártak. Az „olasz árulás" legendája Olaszországban közben a háborús agitáció meg­dolgozta a tömegeket s a kormány számára alig maradt más választás, mint a háború. A hábo­rús párti politikusoknak volt ezenkivel egy erős érvük a király felé is: ha ugyanis Sonino ösz- szes követeléseit teljesítette volna Ausztria, akkor is csak az egyik háborús motort sikerült volna kikapcsolni: az olasz irredentizmus mo­torját. Csakhogy ugyncsak Mario Toscano állapítja meg, hogy ezenkívül még három sokszáz lóerős motor dolgozott a háború gépházában: a trentinoi határkérdés, az Adria-kérdés és a Középtenger déli részé­re irányuló olasz expanzió. A négy háborús motor közül az Ausztriával való megegyezés csak az egyiket kapcsolta ki, — igaz, hogy ez lett volna az olcsóbb megoldás, mert nem tartana nyilván Olaszország hatszáz­ezer halottat, másfélmillió sebesültet és száz­húsz milliárd államadósságot a háború leltárá­ban, s a mai helyzetet tekintve nem sokkal ke­vesebbet ért volna el, mint amennyit tényleg kapott. Csakhogy akkor egészen más perspektí­vák nyíltak meg Olaszország előtt s az antant füt-fát Ígért. Az ígéretek nagyrészét azonban néhány hűvösen látó olasz politikus irreálisnak tartotta, s az volt a kormány véleménye is, hogy az elérhető eredményeket háború nélkül is meg lehet kapni, — a vérmesebb követelések­kel szemben pedig pesszimisták voltak. Ezt a pesszimizmust tagadhatatlanul igazolták később a tények. De a háborús hangulat nyo­mása egyre elviselhetetlenebbül nehezedett a kormányra és végül is 1915 tavaszán megkez­dődtek a londoni tárgyalások, amelyek azzal végződtek, hogy május 4-én Olaszország elhagyta a hármas szövetséget és május 23-án hadat üzent a monarchiának. Ezen a ponton beleütközünk az egyik legis­mertebb háborús legendába, — az olasz hűtlen­ség, a „digók árulásá"-nak kérdésébe. Történt-e árulás? Történelmi és politikai szempontból sem­miesetre sem, elvégre minden nemzetnek nem­csak joga, hanem kötelessége, hogy minden helyzetet saját érdekei szempontjából mérlegel­jen, különösen, ha olyan elsőrangú nemzeti ér­dekekről van szó, mint amilyenek Olaszországot a háborúba való beavatkozásra bírták. További kérdés, hogy jogilag történt-e árulás? Annyi bi­zonyos, hogy a központi hatalmak megszegték a hármas szö­A következő lépés felett általános emberi és speciálisan olasz szempontból majd csak a most megnyitott történelmi fejezet lezárulása után le­het ítéletet mondani. Az antant-hatalmakkal va­ló tárgyalásokat 1915 március 4-én Londonba küldött olasz emlékirat nyitotta meg — s azj olasz történetírók hangsúlyozzák, hogy eddig az időpontig minden ösztökélés ellenére sem volt hajlandó az olasz kormány tárgyalásokba kez­deni. Sőt később, amikor már a londoni szerző­dés körvonalai kibontakoztak, csak a bécsi olasz követ pesszimisztikus hangú távirata adta meg a döntő lökést, hogy az olaszok visszavonhatat­lanul az antant oldalára lendültek át. A londoni tárgyalásoknál .a legtöbb nehézsé­get az Adria-kérdés okozta, mert minden más olasz követelést minden ellenvetés nélkül el­fogadtak a szövetséges hatalmak. Egyedül Oroszország fejtett ki ellenállást, s Franciaországnak s Angliának nem volt könnyű a nyakas Sasonovot a kompromisszumos meg­oldás elfogadására birni. (A londoni egyezmény­nek az Adria-kérdésben hozott döntése szerint Olaszországnak jutott volna az Adria dalmát partvidékén 12.385 négyzetkilométernyi terület, amelyből Dalmáciára esett volna 6326 négyzet- kilométer: a területnek 287 ezer lakosa van, te­hát az összlakosságnak mintegy negyvennégy százaléka került volna olasz impérium alá, de a szerződés értelmében Dalmácia teljes független­séget kapott volna.) Az igazság az, hogy a világháborúba való be­lépés előtt a londoni egyezmény minden egyes pontjának sorsdöntő jelentősége van. Ebből a szempontból azonban egészen különös elbírálás alá esik az úgyneve­zett expanziós kérdés, mely csak később me­rült fel és pedig az olasz diplomácia hibájából. Az az ígéret, melynek beváltására most húsz év múltán fegyvert fogott Olaszország — csak 1917-ben hangzott el, tehát akkor, amikor már Olaszország nyakig gázolt a háború viharában. Kétségtelen, hogy az olasz diplomáciát terheli elsősorban a fe­lelősség, hogy nem vetették föl a tárgyalások elején az olasz expanzió kérdését, pedig nem­csak szociális, de politikai szempontból is ez vétségét összetartó szerződés két kardinális pontját: a harmadikat és a hetediket. Olaszország nyíltan kifejtette álláspontját a szerb kérdésben Giolitti ismert beszédében, mely 1914 januárjában hangzott el s nem hagyhatott kétséget Ausztriában aziránt, hogy Olaszország semmiféle Balkán-akciót nem fog támogatni. Azonkívül a szerződés harmadik pontja értelmé­ben Ausztriának előzetesen értesítenie kellett volna Olaszországot a Szerbia ellen elfoglalt ál­láspontról, ami nem történt meg. A hetedik pont pedig arról beszél, hogy külön egyezményt kel­lett volna a kompenzációk kérdésében kötni Ausztria-Magyarországnak Olaszországgal — ez sem történt meg. Olaszország tehát jogilag helyesen járt el ak­kor, amikor 1914 augusztus 3-án semlegességi nyilatkozatot tett. De . igaz az Is, hogy Olaszországnak 1902 óta titkos szerződése volt Angliával és Franciaor­szággal, mely különben is semlegességre köte­lezte volna — s ez a körülmény az olasz jogi álláspont tisztaságára némi árnyékot vet. volt Olaszország legsúlyosabb gondja s amint látjuk, további komplikációknak, egy esetle­ges uj világháborúnak magvát hordozta ma­gában. I Az olasz kormánynak olvasni kellett volna tudni abból az intő adatból, hogy a világháború kitö­rését megelőző esztendőben 872.598 olasz ki­vándorló hagyta el az országot, hogy a tengeren túl keressen hazát és kenyeret magának. Ez az adat rendelkezésére állott a kormánynak akkor, amikor megkezdődtek a londoni tárgyalások, mégis csak két évvel később egy pótegyezményben jutott szóhoz ez a legfontosabb olasz köve­telés, akkor is Kisázsia egyik értéktelen pontjára ka­pott expanziós teret Olaszország s még ebből se lett semmi, mert Oroszország távol maradt a bé­keszerződésektől s nem volt, aki beváltsa az Ígéretet. A londoni egyezmény 13, pontja foglalkozik gyarmati kérdésekkel, de ebben nem történik említés Olaszország expanziós jogairól, csupán Lybiát, a Szomáli-földet és Eritreát érintő ha­tárrendezésről. Az olasz expanziós követelés olyan pregnánsan és erőteljesen, mint ahogy Mussolini felvetette, csak sokkal később, a fasizmus uralomrajutása után s nyilván súlyos szociális gondok nyomása alatt nyomult a problémák előterébe. Az igaz­ság tehát az, hogy „a világháború e megiratlan fejezete" ,— akkor az olasz diplomaták hibájá­ból maradt el. Vagy megiratlan maradt volna akkor is, ha az olasz diplomaták élesebben és tisztábban látják a történelem rugóit ezelőtt húsz évvel? Vagy a világ valóban olyan roha­mosan fejlődik egy bizonyos irányba s úgy tódulnak a tegnap még jelentéktelennek látszó szociális problémák az előtérbe, hogy ami húsz év előtt még mellékes kérdésnek lát­szott, amit egyszerűen elfelejtettek számba- venni, ma annyira megnőtt, hogy uj háborúk sarjadnak belőle? Az az érzésünk, hogy ez az-, egyetlen történelmi tanulság, amelyet már is le lehet vonni az olasz eseményekből. Egy megiratlan fejezet története

Next

/
Thumbnails
Contents