Prágai Magyar Hirlap, 1935. szeptember (14. évfolyam, 200-223 / 3752-3775. szám)
1935-09-08 / 206. (3758.) szám
1935 szeptember 8, vasárnap. Széljegyzetek a lévai Gyöngyösbokréfához Irta: Sziklay Ferenc Közel egy hete, hogy megvolt, de különös varázsa alól máig sem tudok szabadulni. Valami oly meglepően hatott rám, hogy napokig szólni sem tudtam róla, csak a legmélyebb megható- dás primitiv szavával ismételgettem, magamnak, másnak: „Gyönyörű volt". — Talán azért se tudtam Írni róla eddig, mert nem tudtam számot vetni magammal, mi vette le bennem a sokat csalódott, szinte cinikussá edzett „kritikus szellemet" a lábáról s mi ébresztette fel civilizálttá fajult lelkemben az egyszerű lelkek ősz- cönös örömét, teljes odaadását, a lelkesedést. Próbáltam gondolkodni ezen a rám tört, a kisebbségi életünkben először megérzett hangulaton. mely megmagyarázhatatlan, mint minden hangulat s melyhez idő kell, hogy megértéssé, céltudattá érjék. Mára talán szétbogoztam ugy-ahogy ezt a szinte lelki komplexummá vált hangulatot, de, hogy tökéletesen-e, nem tudom s ha ma is kuszán, értelmetlenül dadogok majd róla itt-ott, előre bocsánatot kérek. Próbáltam megkeresni a lelkem tudástartalmában, a szivem érzésvilágában, milyen élettörmelékkel eltemetett régi szépségekről sodorta fel a friss élmény élő ereiével a boritó réteget, milyen szenvedésektől elhangolt lelki húrokat feszitett újra, hogy rezo- nálni tudjanak megint a szin-muzsika csoda- hangjaira. — Ezt, a napokig tartó álmodozásból lassan kibontakozó megismerést szeretném elmondani. szinte ön-pszichoanalizis után. Valahogy sokminden, — amit átéltem, amit könyvből tanultam. — asszociálódótt a filmszerűen lepergő jelenetek egyes mozzanataihoz. Filológia és néprajz, — népköltési gyűjtemény, — mifchológia, — rokon népek sámánkodásának ismerete kell ahhoz, hogy minden jelenséget meg is értsen az ember, ne csak átérezze. szinte tudat alatt. „Eladó lány" — mondja a köznapi szóhasználat, ősi, pogány szokásra utalva, máig teljesen elhomályosodón. És íme, valamelyik falu lakodalmas ceremóniája közt visszakisért, mint szimbólum a menyasszonyért adott váltságdíj. A „zabkirály" megjelenése tisztára északi rokonaink groteszk ruhába öltözött „pogány"- sámánját idézte a mába. Az ipolynyékiek három égő gyertyája talán a göcsej-vidáki regősénekek visszatérő motívumával a csodaszarvas ága-bogán égő tüzekkel tart rokonságot. Mind-mind az ősmagyar, pogány múltra emlékeztet. Érdemes lenne ezeket a máig megmaradt motívumokat tudományosan feldolgozni s akkor nem látszanék merésznek az állítás, hogy igenis, az, amit a „Gyöngyösbokréta" felszínre vetett, nem csinált valami, nem betanított vásári holmi, de a népiélek ősi kincse, melyet az uralalji őshazából hozott magával, ide, végső letelepülési helyére és megőrzött máig, tucatra növő évszázadok minden szenvedésén és minden kulturváltozásán át. Ez volt az első, lelkem mélyét is megrázó rá- eszmélés arra, amiről eddig tudomásom nem volt legföljebb sejtésem. Tatár-dulta, török-járta, demográfiái szempontból elkevert vidéken ennek a jelenségnek kétszeres, százszoros értékét érzem, mert arról biztosit, hogy a magyar néplélek olyan konzerváló erő, mint a drágakővé szilárdult borostyánkő, mely időtlen időkig megőrzi a lágy állapotában belehullott virágszirmot, lepkeszárnyat. Mi adja ezt a törhetetlen, konzerváló erőt a 1 magyar népléleknek? Ez volt a második elámuló kérdés, mely lelkemben felötlött. Ez is megnyilatkozott a Gyöngyösbokréta egyes jeleneteiben, < sőt, mint az egészen végig uralkodó orgonapont adta az alaphangot. A nem kérkedő, nem fari- zeuskodó, de a lélek lényegét képező, mély, megadott vallásosságban láttam ezt a fenntartó erőt. ' Keletről hozott fatalizmus és élő hit, bizó biza- , lom, alázat olvadtak egybe ebben, igy lett a : vallásból erőforrás, mely kiapadhatatlan. Az uj, j teremtő életre őszülő nászpár jövőt tervezgető dialógusának refrénjét: „Dicsértessék a Jézus Krisztus", nem lélektelen szólásmondásnak fogtam föl, de ennek a belső, lelki lényegnek sza- , vakban való megnyilatkozása gyanánt. Aztán, — ami a jelenvolt külföldi előkelőségeknek is feltűnt s előttük érthetetlen volt, — ■ a szereplő személyek fesztelen, könnyed, szinte arisztokratikus fellépése! Kisportolt „uri‘‘ férfi- , r.ép, szaténban csiszolódott mondain hölgyek < tanulhatnak előkelőséget a nyitraegerszegl meny- < asszonytól, és legény-leány-pajtásaitól, akik- ] nek „parkettje" pedig csak a szérű döngölt földje, sportja pedig a szőrin való lovaglás, vagy a magvetés-kaszálás. Ez az arisztokratikus vonás a magyar nép gyermekeinek külső megjele- 1 nésében, ami nem eltanult, nem „sliff", — de veleszületetten ösztönös valami, nemcsak szemre elbájoló, de egy mélyebb, lelki kultúrába vezető Ariadne-fonál, mely titkokat tár főj s az elesett, magabizásában megrendült magyarságot öntudatra és önbecsülésre indíthatja. A harmadik nagy élményem az volt, hogy ebből a csiszolatlan gyémántból, melynek fénytörése igy nyersen is szemkápráztató, mit lehet a forrás és a cél megértésével kialakítani. A bényiek dalkulturájára gondolok, mely tanítójuk csodával határos vezetése alatt megmutatta a múltból, az őseredetiségből s az ezekben rejtőző értékektől a jövő felé vezető utat, az ösztönösből öntudatossá átváltható nemzeti kultúrát. Ezt sem lehetett amúgy „csinálni". Ha nincs meg a képesség valamely közösségben, — tömegdiszpozició, — hiszen a nyolcvan gye- rek(!) a falu egész ifjúságát, jövőjét képviselte, — nincs erő, akarat, „pár force" dresszura, mely ezt a produkciót színre hozhatta volna. Sokat, nagyon sokat lehetne még beszélni a Gyöngyösbokrétáról, — nekem ez a pár tanulság volt a gazdagodásom, amit magammal hoztam Léváról. A többit elmondta más, mindenki, aki jelen volt a tízezres tömegben. Hogy a szlo......... ■' ... ~ ' " ' Ór iási választéki Legolcsóbb áraki Pausz T., Koslce Üveg — porcellán — villany csillárok! liiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiffl Modern képkeretezés, üvegezés IIIIIIIUIIIIIIIIIIIIItlIlllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllHllllllllllllllillliiiiiijiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii^ Telefon 2423 dlapttva 1833 £ . 11 1" 11 1 , , , . — venszkói gyongyösbokréta-mozgalomnak nem, nem szabad ennél a —*■ mindenesetre kirobbanó — kezdetnél megállania. — Hogy ez volt eddig a kisebbségi magyar kulturéletünk legimpozánsabb megnyilatkozása. Hogy hála legyen azoknak, akik a mai elkókkadt világban igy meg tudták rázni a lelkeket. Hogy a SzMKE most ért el hivatásának magaslatára s megtalálta igazi célját. 10.000 ember nézte végig nagy lelki gyönyörűséggel a „mókákat", — amit „eljátszottak" a „nép egyszerű gyermekei", — mert hallottam ilyesmit is a „közönség köréből", — s úgy érzem, hogy ezeknek, — igaz, keveseknek, — volt legkevésbé igazuk. Nem móka volt az, de jókedv, a szenvedésben edződött lelkek egészséges, törhetetlen humora, de játék volt az, de megnyilatkozása mások előtt, annak, ami a falu kert-falán belül egyéniség, élet, s nem a nép, vállverege- tésre méltó gyermekei álltak pódiumon, mint mutogatni való exotikum, de a magyar nemzet jövője, a magyar nemzeti kultúra örök és elpusztíthatatlan erőtartalékja, melynek nemcsak hivatása, de egyenesen kötelessége, hogy a kisebbségi társadalom gerincévé fejlődjék. Azon a hármas bázison, melyet sikerült a gyönyörűség szédületében is öntudatositanom: az ősi, földben és lélekben gyökerező eredetiség, a meg- győződéses mély hit és fejlődés képessége. Ha ezt sikerül a ma népnevelőinek és nép- vezetőinek megérteni és megvalósítani, megfogyatkozhatunk, de meg nem törhetünk s a kisebbségi magyar nemzettest jövője biztositva van, — „etsi fractus illabatur orbis". Ma 1 Hegedűs Lóránt A nagy hajó búgott, mint elfogott sirály s mi naphosszat ködországban éltünk. Messziről — s ez a „messze" hol nagyon távol volt, hol nagyon közel — fehér gomolyagok érkeztek felénk, vagy mi feléjük s nem tudtuk, levegő-e, hegy-e vagy — álom. A felső fedélzetet járta a hajó egész társasága szüntelen s kémlelte a láthatárt, ame#/ hol bennünk volt, hol rajtunk bivül. A Ködfejedelem bevont hálójába s mi immár rabjai voltunk, messze-messze mindentől, ami nem hullámzó viz, vagy rezgő, nehéz pára. A Ködfejedelem várt minket főotthonólban ... Mikor horgonyt vetettünk, elértük Izlandot. Ahogy lassan, mintha ablaküvegen jönne a fény, a hozzánk érkező ködországbeli sugarak megengedték a látást, a Hekla hóval födött tűzhányója meredt egyik oldalon előttünk, a parton pedig, ahol egy szikla a nagy hullámzó vizet érte, fehér karácsonyi bálványok: hótömbök sorakoztak. Reykjavik, az izlandi főváros (aminek neve „füstös kikötőt" jelent), fogadott minket s fábordáju, komor házai között szétoszlott az utazó karaván. Egyetlen nagy látvány van, amely művészileg lebilincselt — s erről most, e történetben nem beszélek — egy óriási szobrász- lángésznek, Jonsson Einarnak páratlan és meglepő alkotásai, amikről majd külön éneket kell kezdenem. Egyébként nem az ember, hanem a ködország szólott hozzánk s a görgeteges partról megindultunk, hogy bejussunk Izland közepébe. Ez a rejtelmes pont különös nevű hely: Thingvallir. Ez az igazi Izland, a zord és büszke vikingországnak sziveközepe. A történetkönyvek elmondják azt, hogy Thingvallir volt az ezeréves, ősi izlandi alkotmány bölcsője, ide vonultak fel a nagy főnökök, hogy a szabadság-fogadalmat letegyék. A kalauzkönyvek pedig arról beszélnek, hogy a Reykjaviktól Thingvallirig vezető nagy ut „azért meglepő, mert minden fordulónál azt hiszi az utas, hogy valamely uj meglepetés éri, holott a végén semmi meglepetés nincs". Vatóban, mihelyt elindult a mi karavánunk, a lejtők s dombok váltakoztak egymással, de mindegyik kiaggott tűzhányó- kráterek maradványait tartogatta s hol főforrás, hol geizir, hol éles sziklacsompákról legördülő vízesés váltotta egymást szoros sorrendiben, mig elértünk ama völgy széléhez, ahonnan látszott Thingvallir. Itt le kellett szállni a gépkocsikról és mord, kirágott, ér- desszegélyü sziklák kövein kapaszkodtunk, hogy megnézzük azt a feledhetetlen láto- mányt, amelyet itt nekünk a Természet adott. Szerencse, hogy a régi izlandi főhelynek sémimiféle emberi maradványa nincs, tehát kézalkotás nem zavarja azt, ami történt. r Egy óriási katlan, mely körülbelül fele a Balatonnak, elsüllyedt, szigeteket hagyott s ugyanakkor megtelt vízzel, úgy hogy távol s közel egy holdbéli tájkép fogja el azt, aki a szikla élére íelérkezett. Ám a megdöbbentő rejtelmet fokozza nemcsak az, hogy dördülő vízesés szakad le szemben az egyik szikla- padmalyról, hanem hogy a fölemelkedő gránittornyok irtózatos meredélye mellett viz- ásta sikátorok tárulnak ki a sziklasorok között. Egy sziklavilág, amelyet legmélyén elöntött a másik őserő, a viz s a rozsdavörös kövek, óriáskezektől egymásra rakva fenyegetőn tükröződnek abban a holdbéli tóban, amely, mennél tovább nézem, annál inkább a hold térképén látható különös, kiégett tűzhányó képét ölti magára. Az egész fenyegető látképet bezárja azután a havasok sorozata. Ott már a gleccser világa kezdődik, amihez hozzá kell szoknia annak, aki az északi sáriikor csodáinak megszemlélésére vállalkozik. Jogtörténészek beszélnek majd arról, hogy öt esztendő előtt ünnepelte Izland büszke népe itt, Thingvallirban, az első igazi parlamentnek, ősi demokrata alkotmányának mil- léniumát s tudósok mondják el, hogy az európai jogtudomány első könyve, a szürke lud- bőrbe kötött Cragas, Reykjavikban őriztetett, hol másolatát magam is láttam. Mind e történelemteremtette érdekességen felül milliónyi mázsa súlyával nehezedik mindenkire, ki belép e csodálatos birodalomba, a ködkupoláknak az a felséges nyomasztósága, amelyhez csak akkor találunk hasonlatot, amikor valamely óriási gótikus székesegyház oszlopsorán és láthatatlanságba elvesző szoborfonásu kóruson akad meg a csodálkozó emberi szem. A köd teremti mindazt a képzetet, amit Izland annak ád, ki földjére merészkedik. Különös fenségérzet szállja meg az embert, ez már nem a turfás lávának (amely itt a talajt képezi) a lenyomata bennünk, nem is a rőt és ijesztő szikláknak bennünk visszatükröző képlete, hanem valamely tengerből és levegőből, az óriás vízből és óriás légből láthatatlan óriás által félénkbe, körénk és mellénk szőtt kupola-alkotás: a Ködfejedelem harangja, mely mindnyájunkat elborít. Az izlandi nap később áldozott, hogy a hajó elhagyta Reykjavikot. Egy be nem fejezett, rettentően komor, halálszinü épület, mely kimeredt a sok kis piros-zöld fábordáju ház közül, sokáig integetett felénk. Ki hinné, hogy ez lesz egyszer, ha valaha befejezik, a zord izlandiak operettszinháza ... Annin! megindult hajónk, hogy most már az izlandi part mellett fusson tovább merészen északra, hogy másnap átfusson az északi sarkkörön, a Ködfejedelem kiteregette felénk siSebesi Ernőt Halát az ablakban Vén arcát kaján ráncok parcellázzák És nem uszítja dühét már ökoi, Zsibbadó lábbal és roskatag háttal A szellő? ablakon kikönyököl. Félélet óta igy őrködik csendbon Elmúlt szépségek komor özvegye. E ráncok helyén egykor báj sugárzott Hogy visszhangzott hírétől hét megye. A* esti korzó viharzik előtt© S csak sápadt morajt lenget száz dolog, Egyetlen pontra figyel ő meredten S az alkony bágyadt színe párolog. Most villámgyorsan ér az ablakszámyboz És leereszti nyomban a zsalut. A hü pamlag már várja mély ölével És sajnálja, hogy előbb nem aludt. Mert elkerülte volna azt a szörnyű Vendégek, aki senkit se kiméi Ki furcsa névjegyét kivétel nélkül Leadta eddig még mindenkinél. Egy pillanatra az ajtóhoz szökne Reteszbe bizik, csodát tesz a zár. Még nem tudja, hogy beomlott a teste: E szinétvesztett, kongó, bús bazár. rályszárnyait, de ugyanakkor csodálatos világítási hatásokról gondoskodott. Miután kelet és nyugat tájai lassan mind északba vonultak vissza, ml mentünk e nagy fényvisszavonulás után s órákig állva a hajó orrán, ahol az a malachitszinii Atlanti óceán habját szelte, káprázott a szem ama fénycsodáktól, amely- ködország nagy zsinór padlás ári át bevetődtek a vízbe. Mert a vízből keltek a szinek. Először legtávolabb egy hosszu-liosszu narancs- szin sáv feküdt végig a láthatáron, jeléül annak, hogy az előttünk lógó szürke ködfüggöny mögött van az a fénypont, ahonnét e visszaverődés felénk érkezik. A hajó siklott tovább a nnalachitszinü vizen s akkor köztünk és ama uarancsszin sáv között, végig a tengeren, egy vérvörös szalag rohant végig, olyan, mintha bíborra festették volna magát a vizet, holott a hullám malacihitszinü volt s maga a felhő szürke, ahonnét ezek a fénycsődéi! felénk jöttek. Mikor elérkezett az az idő, amit másutt estének mondanak, akkor a harmadik felhő- kárpit mögül felcsillant egy nagy vörös golyó s ettől eltűnt a narancspántlika, el a vörös sáv is. Ellenben mintha a menyországban uj világ megszületését várná az Idő, az egész tenger széthintett arany- és ezüstfoszlányokra bomlott s minden hullámon ott csillogott egy lassanként megint a Ködkirály birodalmába eltűnt, igazi korongnak, mit már nem hátha- iánk, az idedobott, pazar kezekkel világszerte széthajigált, tündöklő adománya. így hagytuk el Ködkirály felséges birodalmát, Izlandot. Királyi fényben búcsúzott tőlünk a Felség. Húékkáfy, fdéf!
