Prágai Magyar Hirlap, 1935. szeptember (14. évfolyam, 200-223 / 3752-3775. szám)

1935-09-08 / 206. (3758.) szám

1935 szeptember 8, vasárnap. Széljegyzetek a lévai Gyöngyösbokréfához Irta: Sziklay Ferenc Közel egy hete, hogy megvolt, de különös va­rázsa alól máig sem tudok szabadulni. Valami oly meglepően hatott rám, hogy napokig szólni sem tudtam róla, csak a legmélyebb megható- dás primitiv szavával ismételgettem, magamnak, másnak: „Gyönyörű volt". — Talán azért se tudtam Írni róla eddig, mert nem tudtam szá­mot vetni magammal, mi vette le bennem a so­kat csalódott, szinte cinikussá edzett „kritikus szellemet" a lábáról s mi ébresztette fel civili­zálttá fajult lelkemben az egyszerű lelkek ősz- cönös örömét, teljes odaadását, a lelkesedést. Próbáltam gondolkodni ezen a rám tört, a ki­sebbségi életünkben először megérzett hangula­ton. mely megmagyarázhatatlan, mint minden hangulat s melyhez idő kell, hogy megértéssé, céltudattá érjék. Mára talán szétbogoztam ugy-ahogy ezt a szinte lelki komplexummá vált hangulatot, de, hogy tökéletesen-e, nem tudom s ha ma is ku­szán, értelmetlenül dadogok majd róla itt-ott, előre bocsánatot kérek. Próbáltam megkeresni a lelkem tudástartalmában, a szivem érzésvilá­gában, milyen élettörmelékkel eltemetett régi szépségekről sodorta fel a friss élmény élő ere­iével a boritó réteget, milyen szenvedésektől el­hangolt lelki húrokat feszitett újra, hogy rezo- nálni tudjanak megint a szin-muzsika csoda- hangjaira. — Ezt, a napokig tartó álmodozásból lassan kibontakozó megismerést szeretném el­mondani. szinte ön-pszichoanalizis után. Valahogy sokminden, — amit átéltem, amit könyvből tanultam. — asszociálódótt a film­szerűen lepergő jelenetek egyes mozzanataihoz. Filológia és néprajz, — népköltési gyűjtemény, — mifchológia, — rokon népek sámánkodásának ismerete kell ahhoz, hogy minden jelenséget meg is értsen az ember, ne csak átérezze. szinte tudat alatt. „Eladó lány" — mondja a köznapi szóhasználat, ősi, pogány szokásra utalva, máig teljesen elhomályosodón. És íme, valamelyik fa­lu lakodalmas ceremóniája közt visszakisért, mint szimbólum a menyasszonyért adott váltság­díj. A „zabkirály" megjelenése tisztára északi rokonaink groteszk ruhába öltözött „pogány"- sámánját idézte a mába. Az ipolynyékiek há­rom égő gyertyája talán a göcsej-vidáki regős­énekek visszatérő motívumával a csodaszarvas ága-bogán égő tüzekkel tart rokonságot. Mind-mind az ősmagyar, pogány múltra em­lékeztet. Érdemes lenne ezeket a máig megma­radt motívumokat tudományosan feldolgozni s akkor nem látszanék merésznek az állítás, hogy igenis, az, amit a „Gyöngyösbokréta" felszínre vetett, nem csinált valami, nem betanított vásá­ri holmi, de a népiélek ősi kincse, melyet az uralalji őshazából hozott magával, ide, végső letelepülési helyére és megőrzött máig, tucatra növő évszázadok minden szenvedésén és min­den kulturváltozásán át. Ez volt az első, lelkem mélyét is megrázó rá- eszmélés arra, amiről eddig tudomásom nem volt legföljebb sejtésem. Tatár-dulta, török-jár­ta, demográfiái szempontból elkevert vidéken ennek a jelenségnek kétszeres, százszoros érté­két érzem, mert arról biztosit, hogy a magyar néplélek olyan konzerváló erő, mint a drága­kővé szilárdult borostyánkő, mely időtlen idő­kig megőrzi a lágy állapotában belehullott vi­rágszirmot, lepkeszárnyat. Mi adja ezt a törhetetlen, konzerváló erőt a 1 magyar népléleknek? Ez volt a második elámuló kérdés, mely lelkemben felötlött. Ez is megnyi­latkozott a Gyöngyösbokréta egyes jeleneteiben, < sőt, mint az egészen végig uralkodó orgonapont adta az alaphangot. A nem kérkedő, nem fari- zeuskodó, de a lélek lényegét képező, mély, meg­adott vallásosságban láttam ezt a fenntartó erőt. ' Keletről hozott fatalizmus és élő hit, bizó biza- , lom, alázat olvadtak egybe ebben, igy lett a : vallásból erőforrás, mely kiapadhatatlan. Az uj, j teremtő életre őszülő nászpár jövőt tervezgető dialógusának refrénjét: „Dicsértessék a Jézus Krisztus", nem lélektelen szólásmondásnak fog­tam föl, de ennek a belső, lelki lényegnek sza- , vakban való megnyilatkozása gyanánt. Aztán, — ami a jelenvolt külföldi előkelősé­geknek is feltűnt s előttük érthetetlen volt, — ■ a szereplő személyek fesztelen, könnyed, szinte arisztokratikus fellépése! Kisportolt „uri‘‘ férfi- , r.ép, szaténban csiszolódott mondain hölgyek < tanulhatnak előkelőséget a nyitraegerszegl meny- < asszonytól, és legény-leány-pajtásaitól, akik- ] nek „parkettje" pedig csak a szérű döngölt földje, sportja pedig a szőrin való lovaglás, vagy a magvetés-kaszálás. Ez az arisztokratikus vo­nás a magyar nép gyermekeinek külső megjele- 1 nésében, ami nem eltanult, nem „sliff", — de veleszületetten ösztönös valami, nemcsak szem­re elbájoló, de egy mélyebb, lelki kultúrába ve­zető Ariadne-fonál, mely titkokat tár főj s az elesett, magabizásában megrendült magyarságot öntudatra és önbecsülésre indíthatja. A harmadik nagy élményem az volt, hogy eb­ből a csiszolatlan gyémántból, melynek fény­törése igy nyersen is szemkápráztató, mit lehet a forrás és a cél megértésével kialakítani. A bényiek dalkulturájára gondolok, mely tanítójuk csodával határos vezetése alatt megmutatta a múltból, az őseredetiségből s az ezekben rej­tőző értékektől a jövő felé vezető utat, az ösz­tönösből öntudatossá átváltható nemzeti kultú­rát. Ezt sem lehetett amúgy „csinálni". Ha nincs meg a képesség valamely közösségben, — tömegdiszpozició, — hiszen a nyolcvan gye- rek(!) a falu egész ifjúságát, jövőjét képviselte, — nincs erő, akarat, „pár force" dresszura, mely ezt a produkciót színre hozhatta volna. Sokat, nagyon sokat lehetne még beszélni a Gyöngyösbokrétáról, — nekem ez a pár tanul­ság volt a gazdagodásom, amit magammal hoz­tam Léváról. A többit elmondta más, mindenki, aki jelen volt a tízezres tömegben. Hogy a szlo­......... ■' ... ~ ' " ' Ór iási választéki Legolcsóbb áraki Pausz T., Koslce Üveg — porcellán — villany csillárok! liiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiffl Modern képkeretezés, üvegezés IIIIIIIUIIIIIIIIIIIIItlIlllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllHllllllllllllllillliiiiiijiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii^ Telefon 2423 dlapttva 1833 £ . 11 1" 11 1 , , , . — venszkói gyongyösbokréta-mozgalomnak nem, nem szabad ennél a —*■ mindenesetre kirobbanó — kezdetnél megállania. — Hogy ez volt eddig a kisebbségi magyar kulturéletünk legimpozán­sabb megnyilatkozása. Hogy hála legyen azok­nak, akik a mai elkókkadt világban igy meg tud­ták rázni a lelkeket. Hogy a SzMKE most ért el hivatásának magaslatára s megtalálta igazi célját. 10.000 ember nézte végig nagy lelki gyönyörű­séggel a „mókákat", — amit „eljátszottak" a „nép egyszerű gyermekei", — mert hallottam ilyesmit is a „közönség köréből", — s úgy érzem, hogy ezeknek, — igaz, keveseknek, — volt legke­vésbé igazuk. Nem móka volt az, de jókedv, a szenvedésben edződött lelkek egészséges, törhe­tetlen humora, de játék volt az, de megnyilatko­zása mások előtt, annak, ami a falu kert-falán belül egyéniség, élet, s nem a nép, vállverege- tésre méltó gyermekei álltak pódiumon, mint mutogatni való exotikum, de a magyar nemzet jövője, a magyar nemzeti kultúra örök és el­pusztíthatatlan erőtartalékja, melynek nemcsak hivatása, de egyenesen kötelessége, hogy a ki­sebbségi társadalom gerincévé fejlődjék. Azon a hármas bázison, melyet sikerült a gyönyörű­ség szédületében is öntudatositanom: az ősi, földben és lélekben gyökerező eredetiség, a meg- győződéses mély hit és fejlődés képessége. Ha ezt sikerül a ma népnevelőinek és nép- vezetőinek megérteni és megvalósítani, megfo­gyatkozhatunk, de meg nem törhetünk s a ki­sebbségi magyar nemzettest jövője biztositva van, — „etsi fractus illabatur orbis". Ma 1 Hegedűs Lóránt A nagy hajó búgott, mint elfogott sirály s mi naphosszat ködországban éltünk. Messzi­ről — s ez a „messze" hol nagyon távol volt, hol nagyon közel — fehér gomolyagok érkez­tek felénk, vagy mi feléjük s nem tudtuk, le­vegő-e, hegy-e vagy — álom. A felső fedélze­tet járta a hajó egész társasága szüntelen s kémlelte a láthatárt, ame#/ hol bennünk volt, hol rajtunk bivül. A Ködfejedelem be­vont hálójába s mi immár rabjai voltunk, messze-messze mindentől, ami nem hullámzó viz, vagy rezgő, nehéz pára. A Ködfejedelem várt minket főotthonólban ... Mikor horgonyt vetettünk, elértük Izlandot. Ahogy lassan, mintha ablaküvegen jönne a fény, a hozzánk érkező ködországbeli sugarak megengedték a látást, a Hekla hóval födött tűzhányója meredt egyik oldalon előttünk, a parton pedig, ahol egy szikla a nagy hullám­zó vizet érte, fehér karácsonyi bálványok: hó­tömbök sorakoztak. Reykjavik, az izlandi fő­város (aminek neve „füstös kikötőt" jelent), fogadott minket s fábordáju, komor házai kö­zött szétoszlott az utazó karaván. Egyetlen nagy látvány van, amely művé­szileg lebilincselt — s erről most, e történet­ben nem beszélek — egy óriási szobrász- lángésznek, Jonsson Einarnak páratlan és meglepő alkotásai, amikről majd külön éne­ket kell kezdenem. Egyébként nem az em­ber, hanem a ködország szólott hozzánk s a görgeteges partról megindultunk, hogy bejus­sunk Izland közepébe. Ez a rejtelmes pont különös nevű hely: Thingvallir. Ez az igazi Izland, a zord és büszke vikingországnak sziveközepe. A történetkönyvek elmondják azt, hogy Thingvallir volt az ezeréves, ősi izlandi alkotmány bölcsője, ide vonultak fel a nagy főnökök, hogy a szabadság-fogadalmat letegyék. A kalauzkönyvek pedig arról be­szélnek, hogy a Reykjaviktól Thingvallirig ve­zető nagy ut „azért meglepő, mert minden fordulónál azt hiszi az utas, hogy valamely uj meglepetés éri, holott a végén semmi meg­lepetés nincs". Vatóban, mihelyt elindult a mi karavánunk, a lejtők s dombok váltakoztak egymással, de mindegyik kiaggott tűzhányó- kráterek maradványait tartogatta s hol főfor­rás, hol geizir, hol éles sziklacsompákról le­gördülő vízesés váltotta egymást szoros sor­rendiben, mig elértünk ama völgy széléhez, ahonnan látszott Thingvallir. Itt le kellett szállni a gépkocsikról és mord, kirágott, ér- desszegélyü sziklák kövein kapaszkodtunk, hogy megnézzük azt a feledhetetlen láto- mányt, amelyet itt nekünk a Természet adott. Szerencse, hogy a régi izlandi főhelynek sémimiféle emberi maradványa nincs, tehát kézalkotás nem zavarja azt, ami történt. r Egy óriási katlan, mely körülbelül fele a Balatonnak, elsüllyedt, szigeteket hagyott s ugyanakkor megtelt vízzel, úgy hogy távol s közel egy holdbéli tájkép fogja el azt, aki a szikla élére íelérkezett. Ám a megdöbbentő rejtelmet fokozza nemcsak az, hogy dördülő vízesés szakad le szemben az egyik szikla- padmalyról, hanem hogy a fölemelkedő grá­nittornyok irtózatos meredélye mellett viz- ásta sikátorok tárulnak ki a sziklasorok kö­zött. Egy sziklavilág, amelyet legmélyén el­öntött a másik őserő, a viz s a rozsdavörös kövek, óriáskezektől egymásra rakva fenye­getőn tükröződnek abban a holdbéli tóban, amely, mennél tovább nézem, annál inkább a hold térképén látható különös, kiégett tűz­hányó képét ölti magára. Az egész fenyegető látképet bezárja azután a havasok sorozata. Ott már a gleccser világa kezdődik, amihez hozzá kell szoknia annak, aki az északi sárii­kor csodáinak megszemlélésére vállalkozik. Jogtörténészek beszélnek majd arról, hogy öt esztendő előtt ünnepelte Izland büszke népe itt, Thingvallirban, az első igazi parla­mentnek, ősi demokrata alkotmányának mil- léniumát s tudósok mondják el, hogy az euró­pai jogtudomány első könyve, a szürke lud- bőrbe kötött Cragas, Reykjavikban őriztetett, hol másolatát magam is láttam. Mind e törté­nelemteremtette érdekességen felül milliónyi mázsa súlyával nehezedik mindenkire, ki be­lép e csodálatos birodalomba, a ködkupolák­nak az a felséges nyomasztósága, amelyhez csak akkor találunk hasonlatot, amikor vala­mely óriási gótikus székesegyház oszlopsorán és láthatatlanságba elvesző szoborfonásu kó­ruson akad meg a csodálkozó emberi szem. A köd teremti mindazt a képzetet, amit Izland annak ád, ki földjére merészkedik. Különös fenségérzet szállja meg az embert, ez már nem a turfás lávának (amely itt a talajt ké­pezi) a lenyomata bennünk, nem is a rőt és ijesztő szikláknak bennünk visszatükröző képlete, hanem valamely tengerből és levegő­ből, az óriás vízből és óriás légből láthatatlan óriás által félénkbe, körénk és mellénk szőtt kupola-alkotás: a Ködfejedelem harangja, mely mindnyájunkat elborít. Az izlandi nap később áldozott, hogy a hajó elhagyta Reykjavikot. Egy be nem fejezett, rettentően komor, halálszinü épület, mely ki­meredt a sok kis piros-zöld fábordáju ház kö­zül, sokáig integetett felénk. Ki hinné, hogy ez lesz egyszer, ha valaha befejezik, a zord izlandiak operettszinháza ... Annin! megindult hajónk, hogy most már az izlandi part mellett fusson tovább merészen északra, hogy másnap átfusson az északi sark­körön, a Ködfejedelem kiteregette felénk si­Sebesi Ernőt Halát az ablakban Vén arcát kaján ráncok parcellázzák És nem uszítja dühét már ökoi, Zsibbadó lábbal és roskatag háttal A szellő? ablakon kikönyököl. Félélet óta igy őrködik csendbon Elmúlt szépségek komor özvegye. E ráncok helyén egykor báj sugárzott Hogy visszhangzott hírétől hét megye. A* esti korzó viharzik előtt© S csak sápadt morajt lenget száz dolog, Egyetlen pontra figyel ő meredten S az alkony bágyadt színe párolog. Most villámgyorsan ér az ablakszámyboz És leereszti nyomban a zsalut. A hü pamlag már várja mély ölével És sajnálja, hogy előbb nem aludt. Mert elkerülte volna azt a szörnyű Vendégek, aki senkit se kiméi Ki furcsa névjegyét kivétel nélkül Leadta eddig még mindenkinél. Egy pillanatra az ajtóhoz szökne Reteszbe bizik, csodát tesz a zár. Még nem tudja, hogy beomlott a teste: E szinétvesztett, kongó, bús bazár. rályszárnyait, de ugyanakkor csodálatos vilá­gítási hatásokról gondoskodott. Miután kelet és nyugat tájai lassan mind északba vonultak vissza, ml mentünk e nagy fényvisszavonulás után s órákig állva a hajó orrán, ahol az a malachitszinii Atlanti óceán habját szelte, káprázott a szem ama fénycsodáktól, amely- ködország nagy zsinór padlás ári át bevetődtek a vízbe. Mert a vízből keltek a szinek. Elő­ször legtávolabb egy hosszu-liosszu narancs- szin sáv feküdt végig a láthatáron, jeléül an­nak, hogy az előttünk lógó szürke ködfüggöny mögött van az a fénypont, ahonnét e vissza­verődés felénk érkezik. A hajó siklott tovább a nnalachitszinü vizen s akkor köztünk és ama uarancsszin sáv között, végig a tengeren, egy vérvörös szalag rohant végig, olyan, mintha bíborra festették volna magát a vizet, holott a hullám malacihitszinü volt s maga a felhő szürke, ahonnét ezek a fénycsődéi! felénk jöt­tek. Mikor elérkezett az az idő, amit másutt estének mondanak, akkor a harmadik felhő- kárpit mögül felcsillant egy nagy vörös golyó s ettől eltűnt a narancspántlika, el a vörös sáv is. Ellenben mintha a menyországban uj világ megszületését várná az Idő, az egész tenger széthintett arany- és ezüstfoszlányokra bomlott s minden hullámon ott csillogott egy lassanként megint a Ködkirály birodalmába eltűnt, igazi korongnak, mit már nem hátha- iánk, az idedobott, pazar kezekkel világszerte széthajigált, tündöklő adománya. így hagytuk el Ködkirály felséges birodal­mát, Izlandot. Királyi fényben búcsúzott tőlünk a Felség. Húékkáfy, fdéf!

Next

/
Thumbnails
Contents