Prágai Magyar Hirlap, 1935. szeptember (14. évfolyam, 200-223 / 3752-3775. szám)

1935-09-29 / 223. (3775.) szám

1935 szeptember 28, szombat

^I^CSlMAC^AR-HTRLga

17

Angol diplomata élményei és megfigyelései Prágában

Lockhart érdekes feljegyzései a háború utáni Középeurópa problémáiról, városairól, népeiről és politikai vezéreiről • ■

(*) Prága, szeptember 27. Kevés olyan érdekes és hamis képet festettek a háboruutáni Kö- zépeurópáról, mint R. H. Bruce Lockhart, akinek könyvét most olvasom néha orrfintoritással, de tagadhatatlan gyönyörűséggel. Ez a gyönyörűség nem éppen irodalmi természetű, sokkal gyarlóbb, de talán sokkal emberibb: egyenesen izgat, hogyan látja ezt a földrészt egy hűvös és előkelő angol vendég, aki ha majdnem évtizedet töltött is közöttünk mégiscsak vendég volt itt, s tekintetében soha egy pillanatra se olvadt fel az az idegen kuriózumoknak szóló hideg és gu- nyoros érdeklődés, amellyel apróra megvizitálta lakásunkat, szokásainkat, hiányainkat, elveinket, szenvedélyeinket, italunkat, ételünket és végül a kedves és szeretetreméltó félvadaknak kijáró simogatással elbúcsúzott tőlünk. Igen, ebben a könyvben úgy járunk-kelünk, mint ahogy angol regényekben járnak-kelnek általában a gyarmati világ színes és ősi, misztikus kultúrájuk és félvad szokásaik ködfüggönye mögött élő népei. Menthetetlenül gyarmati népség vagyunk ebben a könyvben, mely talán azért is tarthat számot az érdeklődésre, elvégre nem árt megtudni, hogyan vélekednek rólunk Európában azok, akik állítólag láttak bennünket itthon s akiktől London klubjaiban vagy teaestélyein meg szokták kérdezni: igaz-e, hogy a magyarok nyereg alatt puhítják a búst és a rendhagyóigéiket? Sajnos, Lockhart erre valószínűleg igennel felelne, de nem fontos, elvégre mi nem az angol sznoboknak élünk, hanem magunknak és nincs a földkerekségnek olyan népe, mely a másik szemével nézve, ne hódolna egészen rendkivüli szokásoknak és mitoszoknak. De éppen azért érdekes, mert Lockhart a tipikus angol szemlélő, aki nem szép és mégcsak nem is hü, de csalhatatlanul angol képet fest rólunk. így látnak bennünket ők — ez az, amit Lockhart könyvéből meglehet tudni.

esélyeit nem akarta kockára tenni.

Lockhart, aki hive és barátja volt lord Mil- nernek, idézi a kitűnő és józan angol államférfiu mondását: „Hogyan reméljük, hogy a németek fizessenek nekünk, ha egyetlen tollvonással valamennyi fizetési lehetőségüket megsemmisítjük". Hogy lord Miinemek volt igaza és nem az ellentábornak, az események rövidesen beigazol■ ■

ták. Milner mellett azonban az angol diplomatáknak egész soráról ad ügyes és találó portrét a szerző, — többek között Hoare is szóba kerül, akinél többször megfordult a szerző, hogy oroszországi kalandjairól beszámoljon és Lenin egyetlen angolnyelvü levelének eredetijét akkor odaajándékozta a mostani angol külügyminiszter feleségének.

Lockhart Prágában

Lenin merénylője

Lockhart moszkvai konzul volt, aki ebben a minőségben egészen fiatalon nagy dolgok középpontjába került, — mert a. háború vége felé és a. bolsevizmus uralomra jutása után' úgyszólván ő volt az egyetlen hivatalos kapocs, ami á szovjet forradalmi lázban reszkető világát összekötötte a brit világbirodalommal.

Lockhartot a Lenin elleni merénylet után az angol kolónia számos tagjával együtt letartóztatták, mert az volt a hivatalos szovjet felfogás, hogy a merényletet az angolok inszcenál- ták. Később kicserélték őket Litvinowal, aki akkor Angliában tartózkodott és természetesen az angol hatóságok szigorúan ügyeltek rá. A fiatal diplomatáról persze egész Angliában azt hitték, hogy valóban része volt a Lenin elleni merényletben s ahogy akkoriban az angolok „rajongtak" a bolsikért, nem győzték ünnepelni Lockhartot. Saját bevallása szerint nem örült ennek az ünneplésnek, mert noha maga se lelkesedett túlságosan a bolseviki rendért, homlokegyenest ellenkező véleménye volt azokkal az angol politikusokkal szemben, akik például véres, de rövid átmenetnek tartották a bolseviki uralmat Lockhart jobban ismerte az erőviszonyokat, mint a hivatalos angol hírszolgálati iroda emberei, akik szerinte kitűnő regényírók voltak, de kevés érzékük volt a realitások iránt s igyekeztek Churchill szájaize szerint írni, mert ez felelt meg az angol vezető körök Ízlésének és hangulatának is.

Lockhart volt sokáig az első angol, aki személyesen ismerte az orosz forradalmi rendszer vezéreit, Trockijjal, Leninnel többizben személyesen konferált s néhány értékes dokumentumot is hozott magával Oroszországból. Úgyszólván estéről-estére más és más előkelő szalonban kellett megjelennie, hogy beszámoljon oroszországi élményeiről. Ezeknek a látogatásoknak leírása könyvének talán legbecsesebb része, mert éles és bátor kritikát mond angol politikusokról, politikai divatokról és divatos babonákról. A békekötések idején Londonban uralkodó szélsőségesen németellenes hangulatról is jó képet fest s valószínűleg igaza van abban, amikor megállapítja, hogy Lloyd George helyzetét jelentősen megerősítette volna, ha nem megy el személyesen Pá- risba, hanem maga helyett Lord Milnert küldi a béketárgyalásokra.

Nem mondja meg, Nicolson kiváló könyvéből tudjuk, hogy Lloyd George a választási agitádó- nak esett áldozatul, — engednie kellett a közhangulatnak, amely „akasztófára kívánta a német császárt", mert a liberális párt győzelmi

Közelebbről érdekel azonban bennünket a könyvnek at a fejezete, amely Lockhart prágai élményeiről számol be. Lockhart ugyanis néhány évig diplomáciai küldetésben járt a csehszlovák fővárosban, később pedig az Angol-Csehszlovák Bank vezérkarához került. Közvetlen az összeomlás utáni években került ide Lockhart, amikor saját megállapítása szerint egész Közép- európában kínosan alacsony volt az átlagos polgári életnívó. „Austria delenda est" — Írja a szerző, — „ez volt a szláv és Ausztria-Mágyar- ország elnyomott kisebbségeinek a harri jelszava. Nos, a megsemmisítés munkája kezdetét vette". — S el kell ismerni, a kívülálló hűvös tárgyilagosságával néha megdöbbentő részleteket tár elénk ebből a történelmi fölyamatból. mely utolsó szakaszába lépett éppen azokban az években. amikór Lockhartnak alkalma volt helyszíni megfigyeléseket tenni.

Prága olyan benyomást tett rá, mikor a Wil- son-pályaudvarról keresztülhajtatott a városon,

mint egy belga vidéki város. Másnap azután a szállodából autón az angol követségre ment, — útközben megélte az egész mai Prágát: „Néhány perc alatt a modern kereskedőnegyed materializmusából egy egészen uj világ panorámája tárult fel előttem. A bejárata volt a lőportorony. A másik világ uccáit apró színes macskafejkövek borítják és régi patrícius házak szegélyezik. A barókkpaloták világa tele van titokkal és misztikummal." Ezután következik az Óváros vonzó és szellemes leírása, kicsit felületes ez a szemlélet, nem mélyed el ennek a válóban érdekes és különös városrésznek lelkületében, csak a kulisszákat látja. — de a kép, amit nyújt, mindvégig hatásos és eleven. De a zsurnalisztikus elevenséggel meglátott kép alá odabiggyeszt egy megjegyzést, amely arról tanúskodik, hogy sokkal mélyebbre ereszkedtek benne prágai benyomásai, mint ahógy a képből elibénk tárul.

„Az uj és a régi Prága annak a misztidzmus- nak és materializmusnak sajátságos keveréke,

A> csodák UóMtiáuúU

neveztem valami ösztönös belső szóval azt a kis vaskaput, amely a ma már világhíres Do- mica-barlang bejáratát fedi. S a szó bizóny nagyon gyönge althoz, hogy csak morzsáit is érzékeltesse annak, ami a kapun belül van. Mint egy szédítő örvény, úgy szívja be. az embert az ámulat, a fekete odvak titkokat suttognak a süket némaságba, a fényszórók sugarában tündöklő gigászi kristály-remekek elakasztják a lélegzetét, a szűzi tisztaságban ragyogó évezredes színek valóságos orgiában kápráztatják a szemet s a Föld véghetetlen, idővel nem is mérhető titkos, belső életének szinte nyomasztó szentségével némitják el az ajkat.

Iszapos, sötét csatorna-meder. Erre kúszott be a felfedező, derékig gázolva a hideg lében. Most már vaskorlátós cement-járdák, dupla- kapcsolásos villanykábelek, rejtekbe helyezett fényszórók, tiindéri hatásokkal, hangtalanul lebegő denevérek puha csapongása a fejünk felett és előttünk az ősember kihűlt tűzhelyei, szén, korom, csontmaradványok ... Szinte látjuk a torzonborz, szőrbori tóttá alakokat, amint csámcsogva rágcsálják bunkóval leütött zsákmányuk véres húsát. A kézimalmok maradványai, — mintha kábult vízióban mellette látnok most is a forgató kezet... És ragyognak, szikráznak, tüpdököl- nek a mész kristály-csodák, kimerithetlen gazdagságban, minden fantáziát megcsufoló, abszurd, mesénél is lehetetlenebb formatobzódással. Tonnás kőfüggönyök, mázsás kristályrudak, melyek friss fehér hab köny- nyedségével szikráznak a villanyfényben. Mint megfagyott zápor: millió fehér kőszálka függ dermedtem Operadiszletek, tündérpaloták, revüszinpadok minden erőfeszítése hitvány utánzat ehhez a valósághoz.

És jön a földalatti folyó, a rejtelmes Styx. Hibátlan tükre aeél-mereven fekszik a mélyben. És visszaveri a fölötte széditő ijesztő boltozatot s megnyit magában egy olyan mélységet a tükörképpel, amely beteg vággyal húzza a reszkető embert a megsemmisülésbe. Nesztelenül, simán úszik velünk a csónak. Néha csobban a viz, körülrepesnek a denevérek, — ez maga a Nirvána, de nem a boldog megsemmisülés, hanem a félelmetes, szivszorongató kilendülés a létből. A Styx medre fölött egy irtóztató bedőlt mész-szikla támaszkodik. Talán ezer éve. Talán öt. Ha éppen most jutna eszébe lezuhanni ...

Folytatódnak a ésodák, olyan crescendóban, hogy az embert egészen összetöri. Ez már nem is káprázat, valami lásálont, istenek óe

démonok közös müve. S ha a szem már nem képes többet befogadni, az ész ott bénul meg, mikor hallja: tiz év kell egy milliméter cseppkő lerakodásához. A millió stalaktit végén millió vizcsöpp ül most. is. Nagyritkán, ha lehull egy-egy, hogy stalagmitját tovább építse. Az évezredek olyan széditő messzesége hallgat ebben a titokzatos mélységben, hogy az egész látvány elnyomó grandiózus volta mellett talán ez ül legjobban a lélekre és csaknem összeroppant- I ja felfoghatatlan súlyával.

! Látunk egy kidőlt, fürtös, gazdag ornamentikája oszlopot. Azt hiniíők, a barlang feltárása közben érte valami baj s akkor tört el. Nem. Saját súlya alatt roppant össze, ezredévekig nőtt, vastagodott, magasodott, valahol túlsúlyt kapott egyik oldala, ezt a túlsúlyt is elhordta pár ezer évig, aztán egyszer a boltozatról lecsöppent az utolsó vízcsepp, melyet már nem birt el a mázsás kolosszus. Mdst itt fekszik derékba törve. Most? Lehet itt ilyen szavakat használni? Ez a m o s t talán évszázadok előtt kezdődött, mert a törés helyén már friss kéreglerakodás van. De ez a pár évszázad itt csak egy kis „tegnap*4, vagy csak „az imént**.

Az ember, a nyughatatlan földlakó pedig elhozza a maga műszereit, fúr, robbant, kábelt fektet, utat éj)it s egy sokezeréves kristályfülkébe nagyérzékenységű mérleget dilit be, azon méri a bizonyos pontra lecsöp- penö vízmennyiséget s a lerakódás súlyát. Be akar látni a titkos műhelybe, mely ezt a földalatti világot felépítette.

A vezető kioltja a reflektorokat. Az éjszakánál sötétebb éjszaka vesz körül és rettenetes némaság. Akkor azt mondja: — „Ilyen volt a barlang a felfedezés előtt.** Aztán meggyujtja újra a reflektorok egy sorát s igy szól: — „És ilyen most.** Nyilván programszerű mondat és hatáskereső trükk. Mint ilyen, már merkantil szagu és illuziórontó. De ha véletlen volna, ha a kábel felmondaná a szolgálatot s ott maradnánk a démoni labirintusban, vaksötétben, a lecsöppenő viz és denevérszárny- rebbenés hangjai mellett, büszkén hordott kis kulturemberségünk szánalmas féreggé zsugorodna a denevérek diadalmas, biztos szárny- verése mellett.

Kilépve megcsap az édes, izes meleg. Nagyot kell sóhajtanunk, azt sem tudjuk, miért? Szép volt, kápráztatóan szép, amit láttunk, de ez a szó is illik rá: borzasztóan szép volt!

És mégis csak jó itt fent, a földön!

NYIBESI-TICHY KÁLMÁN.

ami a cseh jellem alapját képezi." A megállapítás csak felerészben igaz, amennyi tudniillik Prágára vonatkozik belőle, mert Prága valóban sajátságos keveréke egy erősen materialista és egy mélyen misztikus szellemiségnek, — csakhogy, ami materializmus belőle, az egész 'mai, tipikusan prevrat utáni materializmus s a cseh felszabadulás dinamizmusa hozta magával, ami. pedig az Óváros gótikus és barokk miszticizmusát illeti, ez már tipikusan német. Rilke és Kafka városa ez, — mig a Vencel-tér és a Graben uj részei, s egyáltalán az uj Prága, már a cseh indusztrializmus és merkantilizmus letagadhatatlan védjegyeit viseli minden kövén.

Politikai portrék

A csehszlovák politikai élet eseményeit közelről és ha nem is egészen elfogulatlanul, de elég jól látta az angol diplomata, aki sok elismerő szót talál Masarykra és Benesre, de az utóbbi portréja nem egészen mentes a maliciától. Nagyon érdekes, amit a többi csehszlovák vezérről mond. Különösen Rasin és Tusár képe éles. Kevésbé jól sikerült évehla portréja, — túlságosan merev s akik jól ismerjük a dolgok igazi rugóit, azonnal felismerjük a hivatalos beállítás 1 mázát rajta. Benes politikájáról a következőket ' mondja:

„Benes politikájának két célja volt: először megerősíteni az uj köztársaság pozícióját, azáltal, hogy mindazokat a szálakat, amelyek a régi osztrák-magyar monarchiához fűzték a cseheket, szlovákokat, németeket, magyarokat, elszakítani, másodszor pedig uj gazdasági rendet felépíteni Középeurópában, amely anélkül, hogy az utódállamok függetlenségét érintené, visszaállítaná a régi rend gazdasági egységét.

Saját szavaival élve: először rombolni s azután építeni. A rombolás munkája, — állapítja meg Lockhart, — tökéletesen sikerült, — sőt túlságosan tökéletesen. Azok a vámhatárok, amelyek kínai falak módjára választják el egymástól az utódállamokat és megakadályozzák, hogy a kereskedelmi és gazdasági élet folyama szabadon járja át az egyes országokat, ennek a rombolási munkának következményei. S ez talán a legnagyobb hiányossága Benes államraüvészetének. hogy az újjáépítés munkája kínosan kihúzódik. Nem ő az első forradalmár, akinek jobban és gyorsabban sikerült a bomlasztási munka, mint az újjáépítés munkája."

Ezeket a szavakat mindenesetre olyan valaki írja Benesről, aki nemcsak távoli tisztelője, hanem személyes barátja volt a külügyminiszternek s aki nem győzi méltatni Benes érdemeit és személyi kiválóságát. A szerző, mint már mondottam, különben is igen jóindulatúan, sőt néhol lelkesen emlékszik meg csehszlovák államférfiakról, — de legnagyobb bámulója Rasin- nak, akiről valóban megható képet fest. Idézi 1 RaSiri egyik megfogadásra méltó mondását:

„Mi kis nép vagyunk, tehát mindannyiunkat át kell, hogy hassa az a gondolat, hogy két ember helyett kell dolgoznunk. Csak ezen az utón válhat nagy nép belőlünk."

Rasin tanácsát minden kisnép megfogadhatná. Rasin mellett a legtöbb elismerést kapja Tusar, az ő portréja van talán a legmelegebb színekkel megfestve. Tusar őszinte kijelentéseiből egész csokrot gyűjtött össze a szerző s nem ártana emlékezetbe idézni egyiket-másikat e találó megjegyzések közül azoknak, akiket illet. A szerző megállapítja róla, hogy ő volt az egyetlen az összes cseh politikusok között az államfordulat után, Masarykot is beleértve, aki a középeurópai problémát szenvedélymentesen, elfogulatlanul, teljes egészében és ami a fő: nemcsak a cseh nacionalizmus szempontjából tudta megítélni.

Az angol diplomata egyébként nem szívesen mélyed el a bonyolult középeurópai problémákba, de a kézenfekvő, egyszerű igazságok felismeréséhez nagyon jó érzéke van s az az anek- dotaszerü, de számunkra inkább tragikus, mint mulatságos történet, amellyel az angol közönség számára megfoghatóvá akarja tenni a Duna- medencében uralkodó lehetetlen gazdasági állapotokat, valóban éles megfigyelő képességről és az igazság iránt való csalhatatlan érzékről tanúskodik. De vannak dolgok, amelyeket már nem jól lát a szerző, éppen azért, mert túlságosan leegyszerűsíti a problémákat és nem egészen ment bizonyos jelszavak szuggesztivitásá- tól. A magyar kérdést néhány sorban, egyenesen történelmi alakjában akarja elintézni s természetesen egészen hamis megállapításokra jut, nem is beszélve arról, hogy adatai tévesek és szemléleti módja túlságosan egyoldalú. Lélektanilag jól látja a dolgokat, de politikailag nem, — s nincs is meg a megfelelő történelmi és irodalmi felkészültsége hozzá, inkább patronjai vannak, de ösztönei jók és egészségesek, tehát mindent, amihez személyes és közvetlen megélésen keresztül jut el, élesen lát és Ítéletei is mindig találók. Mindenesetre van néhány olyan mondata, amit nem lehet és nem is szabad elfelejteni.