Prágai Magyar Hirlap, 1935. szeptember (14. évfolyam, 200-223 / 3752-3775. szám)

1935-09-29 / 223. (3775.) szám

KfóttíAH * tAÜ^AftHlRIiAK

Gr

1935 szeptember 28, szombat

A szociáldemokrata párt szlovák nyelvű topja, a Robotnické Noviny vezércikkben utasít ja, vissza azt a tételünket, hogy Dérer iskolapolitikája nacionalista jellegű volt. „Élesen visszautasít juk a magyar ellenzék invektiváit — írja a top — mert azok tévesek és — rosszhisze- miiek. Bizony a magyar kisebbség sokat köszönhet' Dérer elvtársnak. Ha nem lett volna Dérer elvtársnak és a szociáldemokrata pártnak a munkája1, akkor ma rossz dolga volna a magyar kisebbségnek. Az ő érdeme volt az 1926-ban a kormány által elfogadott állampolgársági törvény. Ha nem lett volna ez a lex Dérer, milyen sorsa lenne most sok magifar polgártársunknak? Érthetetlen, hogy a nacionalista magyarok hogy támadnak Dérer elvtárs eben az iskolai kérdésekben ..így bizonygatja a Robotnické Noviny. hogy állitásaink ,.tévesek és rosszhiszemüek“. Pedig a Robotnické Noviny az, aki téved. Elfelejtette, hogy a lex Dérért nem Dérer és pártja valósította meg, hanem egészen más valaki. A lex Dérer tervezete éveken át a parlament bizottságaiban porosodott és végleg él is volt temetve akkorára. amikor Dérer és pártja a vámkoalició idején ellenzékbe vonult. És ekkor. Dérer ellenzéki korában történt az. hogy Szent-Irány József, a magyar nemzeti páti élén. a vámtörvény megszavazása ellenében elővéfette a többséggel Dérer elporosodott javaslatát és megszavaztatta a parlamenttel. Tehát nem Dérer, hanem Szenf-Ivány harcolta ki a lex Dérért. Aki azt másképp akarja föltüntetni, az téved és pedig rosszhiszeműen téved. Csodálatos, hogy a Robotnické Noviny azt sem sejti, miért állítottuk Dérer iskola politikájáról, hogy nacionalista jellegű. Egyetlenegy tényre hívjuk föl a Robotnické Noviny figyelmét. Ama. hogy Dérer mint. * iskola ügyi miniszter volt az. aki az ugyneve- í zett . kisebbségi csehszlovák iskolák*" építésére 1 280 milliós alapot létesített. S ezzel túltett min- 1 (len nacionalista elődjén. '<

Az egyik harmadrangú prágai színház a minap azzal a hírrel lepte meg a világot, hogy vendégjátékra szerződtette Alpár Gittát, a világhírű magyar énekesnőt. A hír első pillanatban különösén hangzott, mert Alpár Gittáról köztudomású, hogy csak nagyon borsos fellépti dij ellenében hajlandó énekelni, viszont a szó- banforgó prágai színház, — mely csak anyagánál fogva tartozik a kőszinházak sorába, anu művészi színvonalát illeti, a faszinházak között van a helye, — aligha fizetett fennállása óta kétszáz koronánál magasabb esti fellépti dijat. De ez még nem lenne hiba. és eszünk ágába sincs ilyen apró reklámtrükköket szóvá tenni: Alpár Gittának bizonyára nem árt s a derék szín igazgatónak talán hasznát. — Ellenben azt a mód.ot, ahogy aztán a hirt másnap az egyik prágai délutáni lap megcáfolta, igenis szóvá kell tenni. A délutáni top ezúttal a nyilvánvaló reklámhirt azzal cáfolta meg, hogy a magyar művésznő jelenléte nem kívánatos a csehszlovák fővárosban, mert, igy meg úgy, az iüető hölgy Lxda Baarovával való afférja kapcsán állítólag szidalmazta a cseheket. Nem tartjuk ízlésesnek, hogy egy szoknya-ügyet, pláne ilyen légből kapott apropóból, összefüggésbe hozzanak olyan kérdésekkel, amelyek alkalmasak arra. hogy a magyarok és csehek között ellentétet szítsanak. Nem tartjuk ízlésesnek, hogy egy nagy magyar énekesnőről kijelentse egy kis prágai színigazgató, hogy jelenléte a cseh- ■ szlovák fővárosban nem kívánatos. Nem tartjuk valószínűnek, hogy Alpár Gittának egyáltalában eszébe jutott volna, hogy a szóbanfor- gó színházban fellépjen, de ha az igazgató jónak látta, hogy színháza részére ezzel a magyar névvel csináljon reklámot, igazán kiagyalhatott, volna barátságosabb formájú cáfolatot is. Mi nem tartjuk valószínűnek. hogy ha például arról volna szó, hogy a kitűnő és bűbájos Jarmila Novotna fog fellépni az egyik budapesti színházban, akadna egyetlen egy újság a magyar fővárosban, amely azt hirdetné, hogy „a művésznő jelenléte nem kívánatos1'Mi azt tartjuk, hogy egy nagy művész jelenléte mindenütt kívánatos, sőt egyenesen missziót látnánk benne, hogy az egymással talán nem a legideálisabb viszonyban álló nemzetek nagy művészeiken keresztül próbáljanak összemelegedni. Csak ezt akartuk megjegyezni e különben teljesen méltatlan apropóból.

xx Ha azt akarja, hogy reggelre üde, bársonyos arc mosolyogjon vissza önre a tükörből, úgy mossa meg este arcbőrét gyengéden a Leton-szappan krémszerü hflbjéval Hagyja rajta e krémes babot néhány másodpercig Kzután^iblitse arcát bővt-n meleg vízzel, utána közvetlenül hideg vizzeL

(Augusztus.) Süvölvény koromban mennyit ábrádoztam róluk, valahányszor skandináv könyv került a kezembe: Lofotok! Mint a szétszórt csillagokat a mennybeli égen, úgy dobálta el a Teremtés Északnorvégia partjai előtt a töméntelen szigetet.

A nagy hajó most megállóit a mesebeli Lofot szigetcsoport kellős közepén. Hogy kitekintek, első benyomásom az, hogy valamely óriási festett színpadi kárpitot bocsátottak le előttem. Szemben Digermulen aprócska kikötője a maga rozsdaszin hajóházával, kanyargó ösvényeivel, amelyek a víz partján járnak, fekete turf a-gúláival és hosszu-hosszu karósorokkal, amelyeken a kősziklához szokott norvégus száritgatja szálanként drága kincsét, a szénát. A kárpit festőjének nagyszerű palettája lehet, mert rozsdavörösre festette a kőtörmelékeket s messze a távolba kiáltó fehér szint használt, mikor a magas hegyek ormait alakította ki vásznán. Megérkeztünk hát a fjord-világba.

A berregő kis motoros zakatolva apró kis szigetnyulványokat hagy el velünk s az a határozott érzésem, hogy most neki fog menni annak a kiugró sziklafalnak, amely mindig közelebb érkezik hozzánk. Ha jól látom, a sziklafal előtt zölden türemlik a viz és fehér habfodor csipkéje ugrik ki alóla. A rejtélyt mindjárt meg fogjuk fejteni. Mihelyt a kis motoros orra már majdnem súrolja a zöld- mohás kőpadimalyt, az egyszerre kettéválik és mi bennvagyunk a Troll-fjordban. Hozzá kell szokni a szemnek a látványhoz. Jobb- és balkézről a zöld viz két kapuja ezer méterre kapaszkodik s mind a kettőről zuhogva hull alá a vízesés, fantasztikus operadiszletek köd- fátyolainak utánzata gyanánt. A fjordnak mindenütt vége van és mindig újra kezdődik, mert minden kanyarulatnál a zöld viz uj türemlése látszik; ez mind uj ránkzuduló vizizápor jele. A Természet nagy csalafintasága mindegyre elbújik az utazó előtt, bezárja a láthatárt., hogy egyszerre megint szétszakítsa az egész panorámát s még merede- kebb hegyet, még zuhogóbb görgeteges zuha- tagot láttasson előtte. És a sziklacsodáknak minden uj kezdődésénél más-más távlat lyukasztja ki a hátteret s a nagy palletáról újabb, még kiáltóbb fehér színek kerülnek elő, hogy a távoli hókupokat ragyogó világosságra emeljék.

A Troll-fjord után következett a mi fjord- látogatásainknak sorozata, amely a zord sziklaország csodáit hihetetlen változatosságban forgatták meg a szemünk előtt s valahányszor egy újba mentünk s valahányszor egy újból jöttünk, az áLmélkodás mindig újra kezdődött, s lefedve mindig — mintha átlátszó fátyol lenne — a lelkünket valami belső misztikus izgalommal. A szót, amit itt ki kell mondanom, akkor találtam meg, mikor következő nap a hajó Andalsnes előtt állott.

Oly furcsa volt. Furcsa volt tudniillik az, hogy három hét után megint vasúti kocsikat láttunk, amitől egészen elszoktunk. S a hegyi vonat a maga tekergő, kanyargó hidmerész- ségeivel, szédítő viaduktjaival és egymásba- forduló alagutjaival majdnem azt a benyomást tette rám, mint midőn a svájci Engadiu- ben az Albulla-vasuton a Palü-gleccser felé haladtam. „Majdnem*4* — mondom és mégsem azt, mert megtaláltam az első állomásnál a szót, amely a fjord misztikumát velem megért tette. Ez a szó egy nagy költő lelke volt: Ibsen.

Valóban, ki most itt járok, nem magam vagyok, hanem Peer Gynt,

„légvár után légvár épül, iszonyú ■mélységeken**

az a Senki Péter, aki egy nagy lángész zord látományában jár ma is az emberiség között. A Dovre birodalmában vagyunk, ahol Aase asszony kunyhója volt, ahol a Dovre király uralkodott s megjelennek manói és csatakos tündérei, ahol, mint, Peer Gynt oly kápráztató szépen látja, a Róndana hegy küzködik s ahol — most hallgassatok ide szivek — örökre énekli a vak Solvejg a szeretetnek el nem apadó dalát. Peer Gynt járt velem a Róndana hegység kúpjai között, amiknek nagysága a szélrohamtól függött, mert a ködben akkora ormot láttunk mindig, amekkora fölött a ködöt szét tudta kergetni a vad szellő. Most már benne éltem a fjord világban, mert 'megszállott Peer Gynt szelleme s elképedve 1 vártam az utolsó jelenést, amit a nagy költő

e legzseniálisabb müvében úgy énekelt meg, hogy;

„No lám, a Halling téli díszbe van Piroslik alkonyat sugáriban ...“

Az én f jo rd -á lmodé soron ak legfenségesebb látománya, Peer Gyntnek legmerészebb elképzelése, akkor ért utói, amikor a kis Oye kikötőből megkezdtük a felkapaszkodást, csillogó zöld tavak sorozatán át, mikben csodálatos visszfénnyel, embérikápráztatón látszottak a havasok fehéren s a zöld gyepek.

Mikor ezeken át, át a Norangsdal fölséges kúpjain, át kékrókafarmok sorozatán, át Grotli és Grodas gleccservidékének fantasztikus panorámafordulásain, több mint ezer méter magasságban megint a jégvilágba értünk. Mert közvetlen a Djupvass-magaslat előtt eltűnt minden tenyészet. Szürke gránitvilág ölelt, körül bennünket s az égignyuló szürkeség legtetején, közvetlen előttünk, mintha csak mellettünk szállt volna le emberfölötti hazájából, ott feküdt ragyogón, csodálatosan •és feledhetetlenül a fehér-kék gleccser. Behunytam szemem s azt álmodám, hogy a vad skandináv szobrász, Junson Elimar valamely gigászi alkotása az, a gleccser ott előttünk ruhátlan nővé változott. Felséges merev tagjai feküdtek az óriási szürke gránitpad- malyon, kitárta keblét a napsugárnak és szétbontott haja végigomlott köveken, csodálatos fejalakulata mintha széttárta volna ajkait, hogy várja a nap felséges, élesztő csókját.

írta: Kosztolányi Dezső

A bőrgyógyászok imént lezajlott budapesti nagygyűlésén a sok egyéb kitűnőség között nálunk a magyar fővárosban járt Jean Darrier is, a francia tudomány büszkesége.

őróla meséli nekem ezt a történetet Török Lajos tanár, aki viszont a magyar tudomány büszkesége.

Még 1889-ben ismerkedett meg Darrierrel egyik párisi tanulmányutján. Darrier közölte vele. hogy a magyarsághoz régi kapocs fűzi. Budapesten született, régesrégen, még a kiegyezés előtt, 1854-ben. Édesapja annakidején hivatalos küldetésben járt Magyarországon, letelepedett Budapesten, évekig itt lakott. Miután elvégezte munkáját, — fia akkor töltötte be hatodik évét — visszaköltözködött családjával Párisba. Az a kisfiú, aki a Duna partján pillantotta meg a napvilágot, a Szajna mellé került, hamarosan elfelejtette azt a néhány magyar szót, melyet tudott, elfelejtette a magyarok kenyerének és gyümölcseinek izét is s a „fény városában** a francia szellem egyik lobogó lángja lett.

A két tudós ismerettsége barátsággá mélyült. Leveleztek egymással. A magyar kartárs bivta- hivogatta, hogy látogassa meg szülővárosát. A francia kartárs készült-készülődött, lelkében a gyermekkor honvágyával, de sok munkája fogva tartotta. Útja folyton halasztódott.

Végre 1909-ben csakugyan el vetődött Budapestre, először gyermeksége után, egy orvosi nagygyűlésre. Akkor már ötvenöt éves volt.

Nyugtalanul szállt ki a vonatból s a viszontlátás lámpalázában figyelte ezt a keleti fővárost, mely szélesen, kényelmesen terjeszkedik el a Duna partjain s a budai lankákon és mégis nyugatiasán fürge, lüktető. A sok békebeli, vidám kávéház, ahol pezsgősdugók durrogtak s késő hajnalig hullámzott az élet, közel volt az ő párisi szivéhez, ö azonban más emlékeket keresett.

Vájjon mire emlékezett? A lélekbúvárok azt állítják, hogy voltaképpen semmit sem felejtettünk el s mindaz, ami valaha érintkezett akárcsak a lélek felületével, nem mehet veszendőbe, ott marad hatóerőként, ha rejtetten és tudattalanul is s bármely pillanatban fölszinre bukkanhat. Egy féléves csecsemőnek is lehet valamiről emléke.

Darrier ezt nem tapasztalta. Budapestet nyomban megszerette s élénk népét is, de a város és lakossága merőben uj volt, idegen Eljárt az ülésekre. Aztán, amikor már hazafelé készült, az utolsó napon ezt mondta magyar barátjának:

— Emlékezem. Most már emlékezem. Egy

fára emlékezem, egy nagy-nagy fára, amilyent sohase láttam életemben. Egyszer édesapám mutatta nekem, talán négyéves koromban. Egyedül állt fönn a hegyen, valami tisztáson.

Mindketten fölkaptak egy kocsira, kihajtottak a Svábhegyre, a Normafához. Darrier nézegette a legendás fát, melyet egy operadiszlettől kereszteltek el s a régen letűnt, regényes korban sokszázezer kiránduló és szerelmes zárt szivébe. Közben villám sújtotta, felpörkölte ágait. Vaspánt vette körül a magával tehetetlen aggastyán-roncsot, mint sebesültet a kötés. Az a fa, melyre ő emlékezett, nagyobb volt, sokkal nagyobb, égig és csillagokig érő, a gyermekkori emlékek tündérlámpáival. Csalódottan utazott haza.

Elmúlt egy negyedszázad, Darrier most ismét itt járt. Már nyodevanegyéves volt. Ismét szerepelt a nagygyűlésen s a tiszteletére rendezett diszlakomán fölszólalt, kezében pezsgőspohárral, Budapestet éltetve. Az utolsó napon pedig ismét igy szólt magyar barátjához:

— Emlékezem. Auwinkel — mondta, mert akkoriban még többnyire németül beszéltek Budapesten — Zugliget, Zugliget. Ott laktunk. Volt ott nekünk egy kis földszintes házunk, halványsárgára meszelt, abban töltöttem első éveimet, afféle nyaraló, üveges tornáccal, körötte hatalmas mezőségek, szabad terek, rétek. Azt hiszem, meg fogom találni. Egy dombtetőről nézett le az erdőre. Keressük meg, kedves kartársam.

Kocsira szállt a két tudós — az egyik nyolcvanegy éves, a másik csak hetvenegy — s a csöndes szeptemberi délutánon i'lyenféle utasításokat adtak a kocsisnak:

— Előre, vissza, vissza, vissza, a múltba.

De a kocsis hiába tévedezett, hiába fordult parancsuk szerint jobbra és balra, hiába kanyarodott be kis ösvényen, a párisi emlékezőre egy ismeretlen városrész meredt gyönyörűen épített villasoraival s nem lelte meg sem a halványsárgára meszelt házat, sem azokat a hatalmas me- zőségeket, szabad tereket és réteket, melyekről valaha pitypangot szedegetett. Néha már úgy rémlett, hogy céljához ér. De akkor hirtelenül észrevette, hogy az a nyaraló és az a gyöp, melyet ő keres, egészen más volt.

Alkonyig bolyongtak igy. Akkor ezt az utasítást adták a kocsisnak:

— Visszi, vissza, vissza, a jelenbe, előre.

Darrier moszolyogva, fájdalmas tanulsággal

bucsuzkodott el szülővárosától. A múlt — a Normafa és a Zugliget — csak a lélekben van.

SJRagyar asszony lapja a

Rendelje meg a P. M. H. kiadóhivatalában Ara egész évre 36 K, számonként 3.50 K

Dovre tanyája

Irta: Hegedűs Lóránt