Prágai Magyar Hirlap, 1935. augusztus (14. évfolyam, 174-199 / 3726-3751. szám)

1935-08-06 / 178. (3730.) szám

4 1935 augusztus 6» keHd. vSzázötvenezer koronát sikkasztott és nyomtalanul eltűnt Jurás Sándor dunaszerdaheíyi járásbiró Árverési bánatpénzeket tulajdonított el a fiatal, mulatós járásbiró Dunaszerdahely, augusztus 5. (Saját tudósitónktól.) Két évvel ezelőtt uj járásbirót kapott Dunaszerdahely Jurás Sándor személyé­ben, aki rövidesen nagy közkedveltségre tett szert az egész városban. Csakhamar beválasztották a Slovenská Ligá­ba, sőt rövidesen vezető pozíciót juttattak ne­ki, A fiatal bitónak a járásbíróság vezetője főleg végrehajtási ügyeket osztott ki, úgyhogy állan­dóan tekintélyesebb pénzösszeg fordult meg Ju­rás Sándor kezén. Az ingatlan árveréseknél ugyanis az árverési vevő a törvény értelmében köteles a végrehajtást vezető biró kezéhez a vételár tiz százalékát bánatpénzül letenni. Jurás Sándor ezeket az összegeket kézhezvet- te, de nem helyezte bírói letétbe, hanem saját céljaira használta fel és a végrehajtási ügye­ket hónapokon keresztül visszatartotta* minden valószinüség szerint azért, hogy a sik­kasztás ki ne derüljön. Az érdekeltek azonban panasszal fordultak a járásbírósághoz, főleg az ügyvédek interveniáltak a járásbíróság vezető­jénél és elpanaszolták, hogy a fiatal biró az összes végrehajtási ügyeket visszatartja és lehe­tetlen befejezni egy végrehajtási ügyet nála. A felek sürgetésére azután újabb hasonló módon szerzett pénzösszegekkel tömte be a hiányokat és egy ideig igy lavírozott. Természetesen nem lehetett sokáig igy folytatni ezeket az üzelme­ket, különösen azért nem, mert az utóbbi idő­ben nagyon felszaporodtak a végrehajtások és az ügyvédeknek egyre gyanusabb lett, hogy szinte „szenvedélyesen fekteti" a fiatal biró a végrehajtási aktákat. Voltak olyan ügyek is, amelyeket hónapokon keresztül egyszerűen meg sem lehetett talál­ni. Az ügyvédek bizalmas közlése alapján Csóka Béla járásbiró, a dunaszerdaheíyi járásbíróság vezetője, alaposan utána nézett a dolognak és megdöbbentő adatoknak jutott birtokába. A terhelő adatok alapján magához idézte a fiatal bírót és felszólította, hogy azonnal adja át az összes nála lévő végrehajtási ügyeket. Jurás Sándor a felszólításnak eleget tett, át­adta az aktákat, de a következő napon sza­badságra ment és elutazott Dunaszerdahely- ről. Az akták átvizsgálása néhány napot vett igény­be, majd amikor tiszta képet nyert Cscda Béla járásbiró az ügyről, Pozsonyból azonnali vizsgálatot kért, mire leutazott Jónás felsőbiró- sági alelnök és Palicska ellenőr, akik megkezd­ték a revíziót. A revízió folyamán megállapították, hogy Az uj Grossglockner-ut, Középerópa legmagasabb alpesi magasutja, ahol tegnap az első autóvor^envrk folytak le. Képünk a Grossgl • ..rí északi í „tótól mutatja. 150.000 korona tűnt dl a fiatal járásbiró ke­zén. Azonnal jelentést tettek az államügyészségnek, amely megindította a nyomozást és megállapí­tották, hogy bűnös üxelmeit már hónapok óta folytatta Jurás. A fiatal biró rendkívül költekező életmódot folytatott, éjszakákon át lumpolt és költséges nőügyei is voltak, Erre kellett neki a rengeteg pénz. Pénteken dél­után Mafkovfcs vizsgálóbíró rendeletére ház­kutatást tartottak Jurásnál. A házkutatás során rengeteg végrehajtási akta került elő, vannak azonban olyan ügyek is, amelyeknek teljesen nyomuk veszett. Amikor napvilágra kerültek Jurás Sándor sik­kasztásai, felettesei azonnal visszarendelték őt szabadságáról, minthogy azonban nem jelentkezett, az ügyész­ség kiadta ellene az elfogatási parancsot. Az eset a csallóközi gazdák körében nagy iz­galmat okozott. A felek aggódnak pénzükért és valósággal megrohamozzák a járásbíróságot és mindenki a pénzét követeli. A harminc év körüli fiatal járásbirónak egyébként felesége és kis­gyermeke van. Diszes mauzóleum hirdeti Ulászló és keresztény hősei emlékét a várnai csatatéren Várna, augusztus 5. Ulászló lengyel-ma­gyar király s a várnai csatatéren elesett hő­sök emlékére állított mauzóleum ünnepi át­adása tegnap délután történt meg Boris ki­rály, valamint a bolgár, magyar és lengyel kiküldöttek és igen nagyszámú érdeklődő közönség jelenlétében. A mauzóleumot Boris király a bolgár had­seregnek adta át A bolgár király a ma­gyar és lengyel küldöttségeket hétfőn Euxinogradba hívta meg. Vasárnap este díszvacsora volt a külföldi vendégek tiszteletére. Hétfőn délelőtt Buda­pest város külön küldöttsége adta át aján­dékait Boris királynak. Az átadási ünnepségen Tosev miniszter hatalmas beszédben méltatta Ulászló király érdemeit s a hősi halált halt király emléké­nek adózott. Ulászló hősi halála példaképül kell hogy szolgáljon azoknak, akik ez ün­nepségen megjelentek, de azoknak a nem­zeteknek is, amelyek ott nem jelentek meg. Ulászló király különös érdeme volt, hogy több nemzetet tudott csoportosítani maga körül s e tevékenysége kell, hogy például szolgáljon ma is az összetartás és a nem­zetközi együttműködés kérdéseiben, mert ezekre sohasem volt olyan szükség, mint éppen ma, Matuska Péter követ hálásan megköszönte a bolgár nemzet lovagias gesztusát, amely- lyel lehetővé tették, hogy ez az emlékmű létrejöhessen. A lengyel és a magyar nem­zet mindig példás védelmezője volt a ke­reszténységnek s ez az emlékmű éppen ezt a tényt fogja örök időkre hirdetni. A fenyőfa titka Irta: Harsányt Zsolt Az asszonyoknak megvan az az adományuk, hogy ka idegenben belépnek egy nyilvános helyre, puszta testtartásukkal értésére tud­ják adná a külvilágnak, hogy ismerkedni szán­dékoznak a nekik megfelelőkkel, vagy egye­dül óhajtanak maradni. Némelyik hölgy körül sem néz, egyetlen pillantást sem vet senki­re, szemét a tányérjára süti, vagy mereven maga elé tekint a levegőbe, mégis azonnal szemmellátható, hogy a bridzsezni vagy ki­rándulni óhajtók nyugodtan izenhetnek neki a szálló-igazgatóval, vagy titkárral. Más hölgy viszont messzire árasztja magáiból az ismeret­ség ellen való előzetes tiltakozást, noha nem viselkedik szigorúbban, vagy ridegebben, mint a többiek. Az már a nők külön tudomá­nya, hogy ezt hogyan csinálják. Az a hölgy, akiről beszélek, a magány meg­testesült szándéka volt. Mikor először ült le az asztalához a balatoni üdülőhely közös ebédlőjében, minden szem feléje fordult, mert az ilyen ikis népességű tavaszi idényben min­den kicsiny eredmény szenzációnak számit. Kivált ha az érkező uij vendég ilyen csinos, ilyen magas, karcsú, szőke, elegáns és érde­kes. De ő nem viszonozta a feléje szegődő általános érdeklődést. Látni való volt egész magatartásából, hogy magának akar maradni. A fürgébbek és kiváncsiabbak persze rög­tön ebéd után kiszaladtak a portáshoz, hogy kicsoda az újonnan érkezett hölgy. De abból, arait a portás tudott mondani, alig lehetett okosabb valaki. A hölgy Kiss Matild magán­zónak irta be magát, családi állapotának ro­vatában a bejelentőlapon ez szerepelt: haja­don. Született Budapesten, kora huszonnyolc év. Hogy kiféle-miféle, kinek a lánya, nővére, rokona, mi a társadalmi állása, milyen kör­iben forog, az (mindebből nem volt megállapít­ható. Délután három fiatalember összeállt és megkérdeztették tőle a szobalánnyal, nem óhajt-e részt venni egy bridzsben. Udvariasain dó a*t yálaszőlta, hogy nem óhajt, . Nem is kötött ismeretséget még a hölgyek­kel sem. Egyedül járt-kelt, sétáin is olyan helyeket választott, ahol a közönség rend­szerint nem járt. Minden csoda három napig tart: az emberek belenyugodtak, hogy az is­meretlen hölgy magányosan akar maradni. Nem törődtek vele többet, ő pedig keveset láttatta magát. Saját erkélyén napozott leg­többet, vagy messzi sétákra ment, kezében angol regénnyel. Az étteremben nem nézett sem jobbra, sem balra. A hetedik napon vacsora után sokáig kár­tyáztam és elhatároztam, hogy mielőtt lefek­szem, fordulok egyet a koratavaszi Balaton- parton. Enyhe volt az idő, szinte nyárias és a hold álmatag, mesebeli tájjá szépítette a vidéket. Hát ahogy elhaladok a gyalogösvényen, a fenyőfák csoportja felől motoszkálást hallok. Odapillantok. Az ismeretlen hölgy motozott az egyik fenyőfa gallyai között. A hold éppen odavilágitott, tisztán láthattam, amint valami fehéret odarejtett a fenyőlomb közé. Azonnal elkaptam a fejemet, mintha nem láttam volna semmit. A szőke hölgy meg­hallotta lépéseimet és meglátott. Azonnal mozdulatlan maradt. Úgy látszott: megnyug­szik abban, hogy nem vettem észre. Változatlan léptekkel mentem tovább a part felé. És magamban azon tűnődtem, hogy mennyire csal a látszat. Lám ez a szigorú és merev szépség sem jobb a Deákné vásznánál. Nappal adja a megközelithetetlent, este pedig kilopódzik és levelet rejt a megbeszélt helyre. Most már nyilvánvaló, hogy van valakije. De hát baj az, ha van valakije? Az a szép, ha az emberek szeretik egymást. 3 ha ez a huszon­nyolc éves leány megtalálta a neki tetszőt, azt csak helyeselni lehet. Egyébként semmi közöm az egészhez, előlfordult már ilyesmi a világtörténelemben, kár törnöm a fejemet rajta. MAfWfl dtőilteea httgával a Weri höl­gyei találkoztam. Arcán ott volt a szigora tartózkodás. Magamban azt gondoltam, hogy kár ilyen ridegen feddhetetlen álarcot öltenie annak, akinek tudom azt a huncut kis titkát. De mingyáirt meg is bocsátottam neki. Aki szerelmes, annak önkéntelenül igyekszik töb­bet elnézni az ember. Sőt nemcsak elnézni, hanem segíteni is. Közvetlenül ebéd után elmentem a fenyő- csoport mellett, mert délben valami könyvet a parton felejtettem. Ilyenkor nem jár erre egy lélek sem, az üdülővendégek ebéd utáni szunyókálásukat végzik szobáikban, vagy más módon sziesztáznak. Látom ám, hogy egy tizenkét éves forma, csenevész paraszti kislány ott ólálkodik annál a bizonyos fenyőfánál és éppen nyúl be a gallyak közé. A helyzet nem volt kétséges: ez a gyerek meglátta csatangolás közben az elrejtett levelet és most kíváncsiságból el fogja csenni. Ezt már nem engedhetem. Rá­szóltam: — Mit csinálsz ott, te gyerek? A kislány riadtan megtorpant és hátra­fordult. Tettenkapott rémülettel nézett rám. Azonnal elkezdett bőgni. Otthagytam a gyalogösvényt, beléptem a •gyepre, odamentem a gyerekhez. Megsajnál­tam, hogy ennyire megijedt. Álla alá nyúltam és magam felé fordítottam az arcát. Az ar­cocska engedelmeskedett ujjaim parancsának. De a szemlét behunyta. S a pillák alól tovább szivárogtak a könnyek. — Hogy hívnak? — Tímár Julis — szepegte a gyerek. Rongyos volt, sovány, sápadt. Sajnáltam. — Ki lánya vagy? — A Tímáré. Aki odafent lakik Akarattyán. De most kapál. Nagyságos ur, kérem, ne tes­sék bántani, mink nagyon szegények vagyunk. Nagyságos ur, kérem, ne tessék bántam, töb­bet nem gyövök ide. — Dehogy bántalak. És tőlem jöhetsz ide, amennyit akarsz. Rámnézett félénken, mintha ismeretlen ha­talmamban támogatást keresne. — Nem szabad. Kitiltottak. — Ki tiltott ki? — A gondnok ur. Itt nem szabad kéregét- ni. De nagyságos ur, kérem, mi nagyon sze­gények vagyunk. Én nem pénzt kéregetek, hanem kenyeret. De többet nem jövök ide, csak ne tessék bántani. — Kenyeret? Hát nincs mit enned? — Nincs. Édesapámnak nincs munkája. Mink csak ürgét szoktunk enni. És mostan azt, amit a nénitől kapunk. — Miféle nénitől? — Attól a... nem tudom a nevit. Olyan szép, magas néni. ő mondta, hogy mindig ad nekem ennivalót, ha gyövök. De mondtam, hogy ide nem szabad gyónni a telepre. És ő mondta, hogy mindig itt lesz az ennivaló, csak győjjek érte, mikor senki sem jár erre. — Hol lesz az ennivaló? — Itt, a középső fába. Piszkos kis mutatóujjával a fenyőfára muta­tott. A gallyak között valóban most is otf fehérlett valami. Benyúltam érte. Nem sze­relmes levelet húztam elől, hanem egy kis csomagot. Tapintásáról érezni lehetett, hogy hús van benne, meg kenyér. Papírszalvétába tette, aki odatette, nyilván, hogy madár ki ne szedje, hangya hozzá ne férjen. A gyerek izgatottan nézte kezemben a cso­magot. Odaadtam neki. Meg sem köszönte, gyorsan kapott utána, mint valami mohó kis állat és nesztelenül elszaladt az alig sarjadó füvön. Utána pillantottam. És elmosolyodtam magamon, a nagy emberismeretemen. Én ezt a hölgyet képmutatással és titkos szerelmi levelezéssel gyanúsítottam magamban, és ime, mi sül ki az egészből: egy kis jótékony gyengédség, igazi, amely nem kíván tanukat. Hiszen gondolnom kellett volna ilyesmire. Annak a hölgynek arcára van írva, hogy egé­szen egyedül él, nincs senkije és leszámolt a világgal. Mikor aznap este vacsoránál láttam, ezt még biztosabban meg tudtam róla álla­pítani. De vacsora után pesti hívást vártam a tele­fonnál. A fülkénél kellett tartózkodnom. —» Restellem és sajnálom, de kihallottam belőle azt, amit a szőke hölgy beszélt. Mert ő beszélt a fülkében, miég pedig franciául. Restellem és sajnálom, de tudok franciául. A tartózkodó és szigorúan magányos szőke hölgy, aki meg­állapításom szerint leszámolt a világgal, töb­bek között ezt mondotta: „Egész nap rád gon­dolok, alig várom, hogy már lássalak, te gonosz, te haszontalan, te édes, te!“ (.Fordí­totta Harsányi Zsolt.) Aztán befejezte a be* szélgetést. Én következtem. Gyorsan végeztem és mentem a parkba a fenyőfához, mert ma­gam ás bátorkodtam odavinni — papírszal­vétába csomagolva — egy tekintélyes nagy­ságú borjú szeletet és két darab mokkatortái Eddig wlt , mese yojt,

Next

/
Thumbnails
Contents