Prágai Magyar Hirlap, 1935. augusztus (14. évfolyam, 174-199 / 3726-3751. szám)
1935-08-04 / 177. (3729.) szám
----------------------------------------------1935 augusztus ?» vasárnap* jJ/Icíyi {/ott tnccj, Uú-twp&histu, akinek $®á&na&ása anuyiea- etetőit v(&*&■, mntneketn" ivi&ttdfa EeteeUdz^ hetem fycóQ, tatai föuc, cLUtátaca" - Ocoszocszáyi tűzném Uívják a UimtS zeneszerzőt Pőstyén, augusztus 3. (A P. M. H. kiküldött munkatársától.) Amikor 1933-ban a tatai Esterházy-parkban az első ünnepi játékokat bemutatták, az ott megjelent közönség nagy részvéttel értesült arról, hogy Esterházy Ferenc gróf, a tatai hit- bizománynak, legalább 60.000 holdnak ura hónapok óta ágyban fekvő beteg s nem vehetett részt az ünnepség előkészítésén. Csak egyik készülő operájának nyitányát játszhatták el. A szabadtéri előadáson megjelent közönség, amely nagyrészt zenei gourmandokból állott, udvarias közönnyel készült az arisztokratazeneszerző zenemüvének meghallgatására. Sok előítélettel. Ez az előítélet azonban taktusról-taktusra elhomályosodott, mert az Operaház zenekara által bemutatott alkotás kétségtelenül nem volt dilettáns munka. Vérbeli muzsikus tehetséges alkotása volt. Ausztria zenediktátora A magyar nyilvánosság szélesebb rétege tulajdonképpen ekkor figyelt fel elsőizben a tatai szerző nevére és működésére s fokozott érdeklődés nyilvánult meg a személye iránt, amikor a lapok arról Írtak, hogy Esterházy gróf — magyar állampolgár létére — irányitó szerepet tölt be Ausztria zeneéletében. Az osztrák kormány legfőbb zenei tanácsadója lett — Starhemberg herceg alkancellárhoz fűződő barátsága révén — a bécsi zenei körökben csak mint — osztrák zenediktátort emlegetik. Ez az érdekes ember most itt ül velem szemben, a pőstyéni Schmidt-szanatóriumban berendezett appartementjának egyik fogadószobájában s nobilis készséggel válaszol a feladott kérdésekre. Magas, valóban arisztokratikus megjelenésű ur, aki még mindig nyomát viseli annak az ischiatikus megbetegedésének, amely több mint egy éven át ágyba kényszeritette őt s amelyből csak a pőstyéni források csodálatos ereje mentette meg. íróasztal mellett ül, hátratámaszkodik karosszékében s pillanatokig gondolkozik, amikor azt a kérést hallja, hogy művészi terveiről számoljon be. Lassan, elgondolkozva kezdi megadni a feleletet: — Két dolog foglalkoztat. Amin a jelenben dolgozom, arról engedje meg, de nem beszélhetek. Nem is oly nagy dolog, csak olyan ötlet, amit én nagyon szerencsésnek érzek s nagyon sokat várok tőle. Egy zenei átdolgozás, igen hatásos formában, egy Kolumbus tojása zenében, csodálom, hogy mások még nem gondoltak rá. S mivel nem kívánom, hogy megelőzzenek, jobb lesz, ha nem is beszélek róla. A másik munkaprogramom egy opera, amelyet Fóthy János szövegkönyvére fogok csinálni. Az olasz cinquecentoban játszódó kitűnő téma. — Gróf ur teljesen a zenének szentelte idejét és munkáját? — Zenével másképpen nem lehet foglalkozni. Vagy-vagy. Az én érdeklődésem nem a „jó- akaratu mecénás" érdeklődése, mert a mecénás nem más, mint hyperdilettáns. Én végigtanultam ennek a tudománynak alapjait, elejétől végéig, éppen úgy, mint más hivatásos muzsikus s büszkén állíthatom, hogy bármennyire is ártott a pályámnak nevem és származásom, sikerült a legmérvadóbb zenei körökben komoly méltánylással találkoznom. Csendesen jegyeztem meg: — No, az Esterházy-név nem éppen nagyon rossz hangzású név ... — Művészeti érvényesüléshez a legnagyobb handicap — felelte élénken — s higyje el, nem volt még muzsikus az egész zenetörténetben, akinek a származása annyira ártott volna az érvényesülésben, mint nekem. % * Ha sok vonatkozásban nem vált volna zenei körökben nagyon ismertté a nevem, úgy még most is foglalkoztatna az a gondolat, hogy álnevet vegyek fel s müveimet ne a magam nevén adassam elő. Magamat sok zaklatástól, a szerzeményeimet pedig sok előítélettel teli megítéléstől menthettem volna meg. Most az a helyzet, hogy a legtöbb ember persze, az igazi muzsikusok s az igazi zenei szakértők kivételével — bennem nem a muzsikust nézik és látják, hanem a származásomat. Ezért van az, hogy idegenkedni szoktam az ön kollégáitól is, mert az újságírók is — ameny- nyiben nem zenei referensek, tehát szakemberek — bennem az úgynevezett személyi szenzációt keresik s nem a művészt. A tatai ünnepi játékokról — Pedig a művészi megítélésnél nem a külsőségen van a hangsúly, hanem a belső tartalmon, a művészi jelentőségen. Egyáltalán nem titkolom, hogy a tatai ünnepi játékoknál is látok egy hibát, bár a dolog nagyon tetszik nekem s a művészi jelentőségét rendkívül nagyra becsülöm. Amit azonban a legnagyobb hibájának tartok, hogy a tömegek számára szánt attrakciónak csinálják és súlyt helyeznek arra, hogy legalább olyan nagy társadalmi esemény legyen, mint amilyen művészi esemény. Én azonban ebben a tekintetben szívesebben állok a legszigorúbb művészi állásponton, különösen, mert' jól ismerem a pesti Operaház személyzetét, úgy a művészi, mint a technikai személyzetét s tisztában vagyok vele, hogy a legnagyobb művészi teljesítményekre képes ez a müvész- ensemble. Ut a múzsák felé — Hogyan lett muzsikussá, gróf ur? Tradíció ez az Esterházy-családban? — Egyáltalán nem tradíció, sőt egyáltalán nincs és nem volt még egy hivatásszerűen dolgozó muzsikus a famíliában. A magyar arisztokráciából sem ismerek — Zichy Géza gróf kivételével — magam előtt senkit. S hogy miképpen sodródtam a zeneművészethez? Ezt nehéz megállapítani, épp oly titok ez nálam, mint minden más művésznél. Őszintén szólva, még azt sem tudom egészen pontosan megmondani, hogy melyik volt a legelső szerzeményem. Csak az biztos, hogy azt az orgonamüvet, amelyet Opus 1-nek számoztam, több más előzte meg. Ezek azonban elkallódtak. — Amikor a háborúból hazatértem, akkor fogtam neki a zenetanulmányoknak. Az orgona volt a tulajdonképpeni hangszerem, de végigtanultam — a hárfa kivételével — valamennyi zenekari hangszert, de a főérdeklődésem mindig inkább a zenetudományos kutatásokhoz vonzott. Egy nehéz kérdés — S melyik klasszikus zeneszerző áll legközelebb gróf úrhoz? Egy pillanat szünet: — Erre a kérdésre nehéz felelni. Amit mondhatnék, annak hitvallásnak kellene lenni. Bach, Beethoven, Wagner, olyan titánjai a zeneművészetnek, hogy közöttük válogatni nem is lehet. Én rám az élők közül leginkább Richard Strauss hatott erősen, a modernek közül talán Casella . .. — A magyar modernekről, Bartók, Kodály, Dohnányiról mi a gróf ur véleménye? — Kodály „Psalmus Hungaricus‘‘-ától el vagyok ragadtatva, egészen kolosszális alkotásnak tartom. Az igaz, hogy Toscaninin kívül más dirigálásával nem hallottam. Már pedig Toscanini olyan, hogy úgy mondjam természetfeletti lény, hogy talán az egyetlen dirigens, ahol az ő személye a dirigálásnak olykor markánsabb része, mint maga a mü, amelyet interpretál... A feudális főur és a demokrácia — Engedje meg, gróf ur, hogy a véleményét kérjem, mit tart a demokráciáról? Esterházy Ferenc hátradőlt a karosszékében és elgondolkozott. Az eddigi kérdésekre csaknem mindig azonnal válaszolt. Most hosszú másodpercekig adós maradt a válasszal. Egyszerre mosolyogva fordul felém: — Hogyan válaszoljak erre a kérdésre? — Ha a kérdés kényelmetlen, készséggel visszavonom... — igyekeztem a helyzet feszültségét enyhíteni. — Szó sincs róla, semmi akadálya sincs annak, hogy erre a kérdésre is válaszoljak, csak egy kicsit nagy az a komlexum, amit ezzel kapcsolatban el kellene mondani s ezt nehéz bele- zsufolni egy interjú keretébe. De nehéz nekem 1935 augusztus 4. vasárnap. más okokból is válaszolni, mert bennem a művészet és politika ugyanazokat az ellentéteket hozzák létre, mint az életben. Minden művészben van valami forradalmi hajlam s ez a hajlam belőlem sem hiányzik. Bizonyosan szívesen elfogadnám a demokráciánál forradalmibb eszméket is, ha azt látnám, hogy ez a fejlődés boldoggá teheti az emberiséget. Anélkül, hogy politikai állásfoglalást kívánnék megkockáztatni, azt kell látnom, hog^ a politikai fejlődés az emberiség boldogtalanságának a fokozódását hozta magával ... Ami pedig a felfogásomat illeti, demokratikus gondolkodású vagyok. A grófi cim használatát régen abbahagytam s bécsi életem valóban a dolgozó ember élete. — Gróf ur Ausztriában — magyar állampolgár létére — fontos közéleti pozíciót tölt be? — Igen, zenei tanácsadója vagyok a kormánynak s Bécsben zene-diktátornak aposztrofálnak. Nincsen más igyekezetem, minthogy szerény képességeimmel hozzájáruljak ahhoz, hogy Bécs megmaradjon Európa zenei középpontjának ... S hogy magyar létemre az osztrák kultúra munkása lettem? Ez a mi korunk tele van ilyen nemzeti komplikációkkal: Franciaország legnagyobb mérnöke — Eiffel, — a németek legnagyobb kitüntetése a Pour la mérite rendjel, a magyarok legnagyobb építésze Clark Ádám volt... ■— Mi a közeljövőben gróf ur programja? j — Ez bizonyára meg fogja lepni. Moszkvába kaptam igen megtisztelő meghívásokat. Elfogadom s a legnagyobb érdeklődéssel készülök erre az útra. SÁNDOR DEZSŐ. Az ellentétek városa: Az ujjászuleto Belgrád Irta: Szombathy Viktor Belgrád, augusztus 3. Azt mondják, hogy aki húsz esztendővel ezelőtt járt Belgrádban, az nem ismerne rá most a városra. Csak a kikötő-negyed a régi. Néhány vakolathullató ház, néhány busán bóbiskoló épület a Dunaparton; az első benyomás — (mint később tapasztaltuk: kelet felé mindenütt igy van) — valóban kiábrándító, nem kellemes. Beljebb azonban hirtelen és meglepetésszerűen egy lázasan fejlődő, modern nagyváros terjeszkedik, keresi a lélekzetvétel mindenféle lehető alkalmait, itt még tétován tapogatózik, ott azonban már felhőkarcolót próbál építeni, tele van életkedvvel, lendülettel, — és tapasztalatlansággal: a birodalom huszonöt év alatt váratlanul s hatalmas mértékben megnagyobbodott, a hajdani kis szerb fejedelemség, operettirók humorának gazdag lelőhelye komoly európai tényezővé szélesbült s most a főváros szalad a birodalom nyomában, hogy „reprezentáns" várossá nője ki magát. így aztán a legnagyobb ellentétek városa lett, a szónak legszínesebb, leggazdagabb értelmében: félig még Balkán, félig már Európa. Kikötőállomása a külvárosban van, elhagyatott és kezdetleges, de közelében már átíveli a Szávát a hatalmas és tekintélyes zimonyi hid, a belgrádiak legújabb büszkesége; a modern nyolcemeletes bérpalota mellett még büszkén mutatják azt a töpörödött, alacsony kis sarokházat, amely ma is élénken látogatott kávéháza Belgrádnak s amelyben állítólag minden esedékes összeesküvést kifőztek, a diplomaták kávéháza előtt öreg török árul fantasztikus illatú s izü cukrozott gyümölcsöt, a villamosok egy Mitics nevű úriember hatalmas áruházát hirdetik nyakra-főre, de az áruháztól nem messze valóságos vidéki piac van még, ahol selejtes nadrágtartótól kezdve a tökkáposztáig és tengeri halig mindent árulnak az uccán s kapualjban, hangos keleti lármával, mértani arányban szálva alá az árral, ha komoly vevő vagy és félkiló hús vétele után hálásan és meleg szeretettel kisérnek a boltajtóig, kérve, jöjj el máskor is s kívánva, hogy egészséggel használd, amit vettél, de kétszer is kőhöz pattintják a dinárt, hogy jól cseng-e, nem hamis-e, amit adtál. A belgrádi metropolita fehér palotája mellett előreugró emeletii török házak eladók s nem messze a francia követség szokatlanul szép, szinte tündériesnek látszó márványépületétől öreg török mecset tántorog, bezárva, udvar mélyén, kapuja előtt papucsokkal, melyet minden igazhivő felhúzhat, ha egy kis találkozásra van kedve a mindenható Allah-val. A hajdani „parlament" még most is ott áll a főúton, jó mélyre süllyesztve, mint egy furcsa, szürke mementó a kis Szerbia hajdani politikai életére, nevetségesen kicsi, alacsony épület, mint egy apró külvárosi színház, — nem messze épül a hatalmas parlament, de a belgrádiak nem tudják bevárni az építkezés végét s állítólag lemondtak arról, hogy a parlamenti épületet valaha is készen lássák ... A hajdani királyi palota nagyablakos, földszintes épület: konzervatívabb Ízlésű vidéki ügyvédek, orvosok építenek ilyet a piacon, nagy tükörablakokkal: a fejedelem itt házastul, mindenestül valóban „primus inter pares" lehetett. Szemben vele, mint a múlt és jelen kőbevésett ellentéte, a virágos parku, nagy királyi palota, de még mindig a főuccán, a házsorok között. A kis király nincs itthon: a dalmát tengerparton nyaral s ha itthon is van, kint él a királyi nyaralóban, Dedinjében, túl a topcsideri erdőn, a királyi gárda kaszárnyáin is túl, néhány kilométerre a várostól s mivel az udvar divattá tette az ittlakást, a gazdag jugoszláv urak ezeken • a dombokon olyan különleges, hatalmas villákat építettek, hogy mindegyiket külön-külön is érdemes megcsodálni. Ez azt mutatja, hogy Belgrádban van pénz. A pénzt még csak most kezdik „kifelé" is mutogatni, eddig keleti szokás szerint befelé építkezett Belgrád, befelé, az udvar felé gazdagodott: most hirtelen kikönyököl ezzel a pénzzel az uccára, a világba s megmutatja magát... Van ebben a megmutogatásban valami fél- szegség, halk bocsánatkérés s valami szívós elhatározás, hogy „megmutatjuk mi is!" Igen, meg akarják mutatni Európának, hogy Belgrád nem Balkán többé, valami nagy láz van a levegőben; az érvényesülés láza, az „uj rokon" be akar érkezni a családi közösségbe s miközben félszemmel már megnyugodva néz körül: a bejutás talán nem is olyan nehéz. A család annyi minden mással, gonddal-bajjal van elfoglalva mostanság, hogy nincs ideje felesleges ajtónyitásokkal, üdvözletekkel foglakozni, há valaki nagyon akar, beléphet az ajtón s megállhat csodálkozva: hogy, nini... Európa sem különb, mint mi, az is tele van fegyverrel s felemásságokkal, mint Belgrád, vagy Athén, vagy éppen Róma... Ebben az érdekesen fejlődő városban az a legkevésbé érdekes, hogy minden második nagy épülete előtt fegyveres őr áll. Mindig őriz valamit. Este hat után az uccai csendőrök is puskát vesznek a vállukra s úgy irányítják a forgalmat* kissé elszánt pózban, szigorú arccal. — A lévai férfikongregáció augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján, a Katolikus Kör dísztermében előadja a francia Antiiéira® „Abbé" cimü színmüvét. Léva katolikus társadalmában a drámai erejű darab előadása iránt igen nagy «z érdeklődés.
