Prágai Magyar Hirlap, 1935. augusztus (14. évfolyam, 174-199 / 3726-3751. szám)
1935-08-25 / 194. (3746.) szám
s 1935 augusztus 25, vasárnap. Babay József: hasem váltó Lépés Bálint kézvándorral, akit vonz a világ, örökké kezel és sohasem talpal szegény ,.. Jól esett neki a borocska is. Felzen- dült a szava, kicsillant a tekintete. hiföszítukoul 0 tóitlutú&íifúl". Budapest, augusztus. Vannak ilyen különös királyok, mint ez a Fillérkirály és nem túlzás azt mondani, megírásra vágyó regény az életük. A Visegrád—leányfalusi országúton találkoztam vele, szemben a Kisoroszi szigettel. Király létére ő igen halk, tiszteletteljes hangon szólt fel hozzám: — Dicsértessék a Jézus Krisztus. Utasembernek jól esik az ilyen köszöntés, különösen ebben a hitetlen-világban. Én a magam részéről örömmel viszonoztam, pedig jókedvre éppenséggel nem volt okom. Valami törött sörösüvegaljba ütközött a hátsó gumi, kereket kellett cserélni. Testvérek között is negyedóra a szerelés, szerencsére igy, koradélelőtt, kevés autó száguld ezen a vidéken. Az ut porában térdepelve éppen a csavarokat húztam mozdulat- talanra, amikor felcsattant a hangja a hátam mögött. Pillanatra megborzadtam. Mintha derékig a földbe süllyedt volna... Szakállas, nyájas arca, nevető ráncu két szeme, és különös, mély- zengésü hangja azonban enyhítették a döbbenet hideg hangulatát s a pillanat másik felében már láttam, hogy ember, akit a természet meglopott és elcsúfított kegyetlenül, — hogy is mondjam, — alig van lába, nincsenek is lábai, csak fejtől altestig ember, azon alul szomorú, megcsufolt, szánnivaló csonk. Két kezén szijjal felerősített fatalp. Teste súlyát igy emeli előre. Szóval a két kezén és a törzsével jár. Arcát barnára verte a nyári nap. Haján vastagon feküdt a por. Földet érintő öregrokk, hímzett póring, elnyűtt, piros nyakkendő és szártőnél elkötött nadrág volt rajta. Kalapot nem viselt, mert mint kitűnt a későbbiek során, a kalapszegély eltakarná előle az utat. Soká néztem. Persze, nem úgy, hogy csonkult emberi méltóságát megalázta volna vizsgálódásom, szánalommal és részvéttel néztem és hogy bizonyítsam jóindulatom, cigarettával kínáltam. Beszédbe elegyedtünk. Egyre jobban kedvemet nyerte kedélyes és talpraesett beszéde. És amikor igy szólt: — Uram, én a világ leglassubb vándora vagyok, — leültem a kocsi hágcsójára, cigarettára gyújtottam magam is és elkezdődött életem leg- kü’önösebb interjúja . . . ' utolér a csecsemő is ... — Embernyi ember vagyok, mégis alacsonyabban viselem a fejem a gyermeknél. — Egy bizonyos, hogy engem még a négerek se tennének meg királynak. — Sohse lép a kezem se bogárra, sem virágra, hiszen még engem is az Isten teremtett, hát még őket! — Akkor áld az Isten, ha azt álmodom, hogy lábam van és zenére táncolok, muzsikára... De hát ez az áldás ritka ... Felnevettem, amikor ezt mondta: — Lábatlan lélek vagyok, mégis csatangolok községről községre. Nem félek én se vihartól, se fagytól, se szekértől, se autótól. Még a háborútól se, mert hogy engem el nem visznek katonának, ez már oly biztos, mint ahogy az ég felül van mindig, a föld meg alul __ De megfacsarodott kicsit a szivem ezt a szavát hallva: — Olyan felnőtt vagyok én, uram, akinek elég lesz egy gyerekkorporsó is..* Miért iillérkirály? Bevallom, kevéske bor is került elő a hátsó ülés alól. Uramisten, hadd koccintsak lépést so— Király vagyok! — kiáltotta és kacsintott1 hozzá, — a harmadik pohár után... — No-no! Hogyan érti? *— Fillérkirály vagyok. A múlt évben Szentendrétől Dömösig, — négy hétig tenyereltem le azt az utat, — junius, julius, augusztus hóban, ha tetszik hinni, ha nem, 2228 fillért gyűjtöttem össze . .. Mert manapság legsűrűbben fillért adnak házaknál. Minthogy bekullogok minden házba ... kétezerkétszázhuszonnyolc fillér igen sok pénz, úgy szeretem gyűjtögetni, jobban, mint a bankót. — Bankót is gyűjt? — Spórolós ember vagyok én. Isten segítségével megpihenek majd újra Esztergomban, ahol születtem. Veszek valami szegény viskót, ha a hatóság engedélyezi... Időnként s apránként beváltja a filléreket, — megkért, ne áruljam el, hát nem is teszem, — az egyik dunaparti község jegyzöségén hagyja hátra őrizetbe vagyonkáját, tenyerei, vándorol a két kezén télen-nyá- ron, esőben, fagyban, napsugár fényében, világot lát, s ha kicsi is a birodalma, az ő számára I bőségesen elég ... Elkezeltünk. Búcsúzóul még mondta: — Szívesen adok szót máskor is. Köszönöm kedves, őszülő szakállu Lépés Bálint, szívesen is veszem. Indult szaporán Visegrád felé ... Nem porzott az ut utána .., „Hej, én még a négereknél sem lehetnék király..." vásároskocsival. A vásárosláda mögött egy nagybajusza kövér ember ült, napernyőt tartott a feje fölé. Ezerkilencszáztizenhárom nyarán volt ez, olvadtak a hegyek a melegtől. Én az ország- útszegély fövenyén iparkodtam magam tovább- tenyerelni. A kövér ember megállította a kocsit és ledobott a porba tiz krajcárt. .. Két nap alatt értem Visegrádra, jóllaktam a tiz krajcárból... Tetszik tudni, nagy pénz volt az akkor... Talpalok a kezemen a Salamon tornya felé, — akkor még mit se tudtam róla, — egyszerre egy őszült szakállu, egyenes tartásu, de hideg szem- páru öregur jön velem szemben. Megáll, néz. Megállók én is. Ijedten álltam meg. Egyszerre nagy, régi bukszát vesz elő s egy koronát dob az ölembe... Teccik tudni, ki volt az az ur? Görgey Arthur volt. Hej, de sokat láttam aztán nagy éveken által... Megpihent a szóval. Evett. ízlett neki a kihü- tött hús, a kenyér, a barack. Mikor aztán újra eredt a szava patakja, elmondta, hogy az emberi irgalom eltartja azóta is. Korcsmák félszerében! szokott meghúzódni. Ezeket a mondatait jegyeztem fel: — Olyan vagyok, mint a hangya, elférek a föld lukában is. — Sohse hordok kalapot, mégis ritkán látom az eget, mert egyre csak előre kell figyelnem. — Templomba csak olyankor megyek, ha nincsen benne mise, ne rontsa rútságom az áhítatot. — Megvert engem az Isten, Magyarország a második helyre opoit elő a varsói sakkolimpiász 10. Maláján A csehszlovák Flohr megbetegedett ■ Svédország még veretlen Varsó, augusztus 24. A nemzetekközti sakkversenyen tegnap a 10. fordulóval befejeződött az olimpiász első fele. A vezetést 3.5 ponttal Svédország szilárdan tartja, azonban melléje tegnap Magyarország zárkozott fel, legyőzvén 2.5:0.5 arányban Svájcot. A csehszlovák csapatban az éljátékos Flohr megbetegedett, úgyhogy a lengyelek ellen a küzdelmet tartalékkal kellett felvennie. A mérkőzés egyelőre 1.5:1.5 arányban függőben maradt, amennyiben három játszma remisre végződött és a dr. Treybal—Neudorfer parti a csehszlovák játékos számára nehéz helyzetbe félbeszakadt. A magyar—svájci mérkőzésen Havasi Michelt, a 18 éves Szabó Gyglit győzte le, mig Lilienthal remisre egyezett ki Grobbal. A vezetők játszmája függőben maradt. Egyéb eredmények voltak: Argentina— Írország 2.5:0.5, Olaszország—Franciaország 1.5:0.5, Svédország—Lettország 2:1, Jugoszlávia—Amerika 0.5—0.5, Kostics remizált Dakeval. — Dánia—Anglia 1.5:0.5, Románia —Ausztria 1.5:0.5, Finnország—Palesztina 0.5:0.5, Észtország—Litvánia 1.5:0.5. A verseny állása a 10. forduló után: Svédország 28 (2), Magyarország 24.5 (2), Lengyel- ország 24 (3), Csehszlovákia 24 (1), Amerika 23.5 (4), Jugoszlávia 23 (3), Argentina 20.5 (3), Ausztria 19.5 (5), Észtország 19.5 (4), Anglia 18.5 (4), Finnország 18 (6), Lettország 18 (2), Palesztina 16.5 (6), Litvánia 16.5 (5).: Dánia 16 (3), Franciaország 15.5 (4), Románia 15 (3), Olaszország 11.5 (3), Svájc 7.5 (3), Írország 6 (2) pont. * A csehországi német sakkszövetség Kon- stantinsbadban rendezte mesterversenyét. — Győzött Gilg (M.-Ostrau) 6 ponttal. A bajnoki versenyen Szirmai (Prága) nyert mesteri cimet. Hogy a szót ne szaporázzam, a ,,világ leglassubb vándora" szegény, tisztaindulatu országúti koldus. Mi más pályát választhatott volna igy, — lábatlanul. Kézen járva bolyong a világban és majdnem szóról-szóra illik rá Jókai novellakezdete: anyja mosónő volt, apját leütötte a ha- jokötél. Apja ugyanis esztergomi hajóács volt, anyja, az ő világrajöttének pillanatában kiszenvedett asszony, Lépés Bálintné, született Kis Rozália, „szép kellemü, édes menyecske" volt... Pillanatra megütött a név. És kérdem: — Csakugyan igy hívják: Lépés? — Ez a nevem, keresztségbeli, azaz anyakönyvi, igy, hogy Lépés Bálint. Ez a sors játékkedve, uram. Pedig ahogy ez a fekete autó nem sétált lábon soha, épp úgy nem tettem egy lépést ér. se. Kikutathatatlan a sors tréfálkozó kedve, könyörgöm, de most már, hogy negyvenbe fordultam, megbékélek, kérem. Néztem körszakállas, barnára égett, férfiasán szép arcát. Furcsa szokás, ahogy szájba veszi a cigarettát és szippant mélyet, szétnyílik az ajka és kivillog porcellánfehér fogsora. A válla széles, a kabátujjvarratnál felduzzad az izma. Látszik, észreveszi kíváncsiságomat, gyors mozdulattal leveti a kabátját, felgyüri az ingét s megmutatja izmait. Olyan duzzadok, egészségesek, hatalmasak, mint egy birkózóé. — Hát csoda? Hiszen az én két karom a lábam, rajtuk járok, himbálódzok, olyan a törzsem, mint egy nagy harangnyelv, vagy mit mondjak, kérem: egy inga, uram, inga ... Megcsodáltam roppant izomzatát. Izom a nyaka, a válla, a karjai. És rendkívül jól esett, hogy abban a pillanatban, amint részvétet látott az arcomon, megzendült szépen mesélő szava, felküldött felém egy mondatot, ilyet a többi közt: — Fél ember vagyok én, de egészbe van a szivem. Mert bizony sok egész-embert látok én félszivvel. Előkeritettem a kocsiból az ebédcsomagomat. Megkínáltam hússal, kenyérrel, gyümölccsel. Úristen, micsoda tenyere volt! Ha illett valaha valakire e jelző: tenyeres-talpas, hát Lépés Bálint országúti lábatlan koldus ilyen ember . .. Csoda? Milliószor és milliószor emelte fel testét vándorlásainak évei alatt, tenyere szétterült, tenyere alján fejlődött ki a sarok, amit más épkézláb ember a lábán visel . .. — Fogjunk kezet, — mondtam. Megértette . . . Iszonyatos erővel szorította meg a jobbomat. Nem tagadom, felszisszentem. — Bocsánat, — mondta enyhén és jóizün kezdett enni. Igen, Eszergomban született. Anyja meghalt a kínban, amellyel őt világra hozta. Apja elhi- degült tőle. Barátja sohsem volt. Gyermekségét átokként emlegette. És. — különös, különös az emberi lélek, — hívta, csalta, ingerelte a világ! Mi lehet a városka szegélyén túl? Hol, hogyan, milyen szívvel járnak az emberek? írni és olvasni megtanult. Könyvek kerültek a kezébe . . . Budapest. .. Messzi városok ... Rónák ... A tenger ... Kikötők .. . Felhőkarcolók ... — Tizennyolcéves koromban megszöktem, uram. Nyáron . .. augusztus 30-ika volt, Jeromos napja. Egyetlen fillérke nélkül. És észre sem vettem, meqtar'- " az emberi kegyelet... Túl a városé: >; ^Lon találkoztam egy Ele! a szállóban Irta : Bónyi Adorján. így kezdődik: az ember elvonul a hegyek közé, mondjuk három hétre. Elég volt városból, társaságból. zajból, éccakából. Itt majd másképp lesz. Szálló, európai kényelem, tópart, hegy, erdők. Itt pihenünk, itt csak magunknak élünk, visszahúzódva. A szállóban kétszáz vendég. Mind idegen. Nincs egyetlen ismerőé se. Misem köny- nyebb, mint itt magunknak élni. Na jó. Első héten remekül megy a dolog. Ha pincérek, portások, szobaleányok, szolgák nem lennének, elfelejtené az ember, hogy köszönni is szokás. Kétszáz ember közt élsz pazarul és soha senki se kérdi tőled azt a hülyeséget: „hogy van?“ Senki se kiváncsi a könyvre a kezedben: „mit olvas?11 Egyáltalán senki se kiváncsi semmire, amit csinálsz. Aztán, körülbelül nyolcadik nap, valahogy elkezdődik. A hallban ül6z, egy fotelben, ebéd után, épp most olvastad el az újságot. Egy ur megszólít: — Bocsánat, kegyed nem bridzsezik. — Nem. — Sajnálkozás. Kézszoritás: — doktor X. vagyok — mondja és faképnél hagy. Nem történt semmi. Csakugyan? Hoibó: másnap délelőtt a strandon doktor X. melléd ül a napra. — Jóreggelt. Hogy van? Már fürdött? Még én sem. Isteni ez a tó. Az a szép zöld szihe, kérem. És az a tisztasága, Akvárium. És milyen mély, ön szeret úszni? Halló, méltóságos asszony! Ide üljön, itt remek a. nap. Szabad bemutatni: Izé ur... Izé ur te vagy.. Percek telnek és kiderül, hogy doktor X.Tiiek tizennégy ismerőse van a strandon, azzal minddel akad beszélnivalója, annak mind a tizennégynek bemutat. Délben, amikor bevonulsz az étterembe, már jobbra-balra köszöngetsz, már jobbról-balról kö- szöngetnek neked. Még kissé bizonytalanul megy, még kissé habozva — de a kutyafáját neki, ha valakinek bemutatták az embert, akkor illik köszönni vagy visszaköszönni. No mindegy. A bemutatás végre is semmire se kötelez. Délután elmégy ozsonnázni a terraszra. Zsúfolt. Nincs egy üres asztal. Valahonnét itt jobbról valaki integet kedvesen, egy barátságos hölgy: — Itt van hely, jöjjenek ide. Lehetetlen visszautasítani: a hölgy délelőtti ismeretség a strandról. Egy kopasz ur még ül ott: műtörténész és gyűjtő Becsből. Kellemes ember. Később ő is odainvitál két ismerőst, két elegáns dámát.. A kör bővül, észre se veszed, egvre bővül. Vacsora után zenét hallgatsz a hallban. Na most mingyárt lefekszünk. Még két karszék van az asztal mellett üresen, A méltóságos asszony jön, az a délelőtti a strandról, barátnőjével. Mesz- sziről mosolyog, ellenállhatatlanul: — Szabad, ugy-e? Nagyon kedvesek. Tetszik a zene? Itt egy kicsit ma meleg van. Nem mennénk le a bárba? Ott aranyos És hűvös. Hát jó. Menjünk le. A méltóságos asszony vicces, mulatságos. Igazán érdemes. Másnap evezni akarsz menni, a csónakstrandon ott áll tanácstalanul a két elegáns dáma (a tegnapi ozsopnaasztaltól), elragadó kurtában. Megörülnek: — Ó, maga tud evezni? Barátnőm remekül evez, én nem. És van egy kétevezős csónakunk. Velünk jön? Hogyne. A tavon végig és vissza egy óra. A hölgyek elmések és kedvesek. Érzésünk a kiszállásnál: mintha már évek óta ismernénk egymást. Aranyos asszonyok. Estefelé az erdőben a sétányon szembejön egy család. Már zavarban vagy: a mama olyan ismerős. Honnan is? Strandról? Ozsonnátólt Haliból? Nincs időd megállapítani, odaszól széles barátsággal: — Maguk is erre szeretnek járni? Bemutatom férjemet. Na, a kedvükért visszamegyünk. Egy reggel felébredsz és megállapítod, hogy tévedtél, amikor úgy gondoltad, a szálló vendégei háromfélék: hölgyek, urak és gyermekek. Uj osztályozás kell. A szálló vendégei ilyen fajokra oszlanak: vannak, akikkel strandolsz, vannak, akikkel versenyt úszol, vannak, akikkel fe- ketézel, vannak, akikkel zenét hallgatsz, akikkel politizálsz, akikkel bárba mégy, akikkel sétálsz, akikkel csónakázol, akikkel ebéd előtt cocktailt iszol, akikkel vacsora előtt a faluiban sörözöl, akikkel délután kilátótoronyba jársz, akikkel kis- vasuttal kirándulsz, akikkel könyveidet kicseréled — egyáltalán a nap bármely pillanatában, a szálló bármely sarkában, bármihez fogsz: van va^ lakid az ügyhöz. Kellemesen, de határozottan elzüllöttél. Magányod szétfoszlott, mint a buborék. A társadalmi élet utánad nyomult, körülfogott és olyan gépiesen rabjává tett, hogy rendes fővárosi életed klastromi elzárkózottság ehhez képest. A kétszáz vendéget jobban ismered, mint a. ihotelportás. Pihennek, kedvesek, jókedvnek, mozgalmasak és pletykásak. Azon vessed észre, mindenkiről mindent tudsz, ha akarod, ha nem. És egyéb foglalkozás híján, ez egész kellemes. Mintha egy idegen csillagra tévedtél volna, ahol bravúrosan sikerült mindent kinyomoznod, lelkiismeretes természettudós módjára. A vége az, hogy a harmadik héten ebédnél azt mondja a feleséged: — Mondja, fiam, mért olyan rosszkedvű? Mire te fejcsóválva, bosszankodva azt mondod: — Ma láttam egy urat a parkban. A portás azt mondja., két hete lakik a 117-ben. És én még nem ismerem! Hát nem hallatlan?
