Prágai Magyar Hirlap, 1935. július (14. évfolyam, 149-173 / 3701-3725. szám)
1935-07-21 / 165. (3717.) szám
b 1935 füliua 21, vasárnap* I Masx éve (j£esg$o& e@y harctéri naplóból) 7cía: ífóÉíkylános Északi harctér. Május 15. ... Nem tudok aludni. Négy hónap után végre megint ágyban fekszem. Az ágyon, igaz, csak matrác van, ágynemű nincs, de mégis ágy, igazi ágy. És nem tudok aludni. Talán épp azért, mert szokatlan, miután négy hónapon át sátorlappaí leteritett fenyőágakon aludtam a csepegő, sáros, omladozó fedezék mélyén. Vagy azért, mert fáradt vagyok, túlságosan fáradt, semhogy álomba ernyedihetnének sajgó tagjaim, idegeim. Négynapi menetelés van mögöttünk, napi 60 kilométer, hegyekre fel, völgyekbe le, „erőltetett menet1', mint katonai műnyelven mondják. Előnyomulás, igaz, harc nélkül, mert az orosz pánikszerűen fut előttünk Gorlice óta, de azért ez alatt a négy nap alatt hányszor kívántunk egy kis fedezékharcot inkább, mint ezt a megállásnélküli, lihegő futást a láthatatlan ellenség nyomában. Ma délután vonultunk be ide, mint felszabadítók, az oroszok alig egy-két órával előbb ürítették ki a várost, miután egy részét felgyújtották. A zsidótemplom még most is ég, idelátszik a lángja, a házba, ahol ezeket a sorokat írom. Drohobycznak hívják a várost, kis galíciai fészek, igazi kisváros. Holtra fáradtan érkeztünk meg, beszállásolás. A ház, ahol nagynehezen még szállást szerezhettem, afféle rendes, vidéki uriház, üveges verandával, nagy, hűvös szobákkal, amelyek azonban csaknem teljesen üresek. Néhány összetört bútor, kifosztott ágy mindössze, — oroszok laktak itt még néhány órája is. És szemét, szemét, hihetetlen, mennyi szemét A háziak összehuzódtak a ház egyetlen szobájában, olyan riadtak, félénkek szegények, úgy tesznek, mintha nagyon örülnének a felszabadítóknak, de érezni rajtuk, hogy még irántunk is bizalmatlanok. Vagy még örülni is fáradtak. Azt hittem, első dolgom lesz végignyujtózni az első ágyon, amelyet hónapok óta magam előtt látok. De annak, hogy városban vagyunk, házak között, furcsa varázsa van. — Gyere sétálni! — mondja Kotsis zászlós és éri megyek, mintha az elmúlt négy nap alatt nem sétáltunk volna csekély 240 kilométert. Az uccán, a tipikus vidéki Fő-uccán... korzó van. Korzó, füstölgő házak, kifosztott, felégetett boltok, betört kirakatok között, üvegcserép ropog a lábunk alatt, amerre csak megyünk és orrfacsaró füstszag mindenütt. De azért korzó van, — a drohobyezi leányok párosával vagy hármasával, karöltve sétálnak fel-alá, viháncolnak, kacérkodnak, ismerkednek, mintha nem is a hadszíntér kellős közepén volnánk. Milyen furcsa ez, nem Í6 értem. A kapualjakban szakállas zsidók árusítják, amit feldúlt, kifosztott vagy elégett boltjukból épségben ki tudtak menteni. Hosszuszáru, karcsú orosz cigarettát vásárlunk hihetetlen tömegekben. Különös érzés az ellenség cigarettáit szívni. A főtér sarkán patika. Ezt épségben hagyták az oroszok. Valamit vásárolni kell, ha már városban vagyunk. De micsodát? Egyszerre eszembe jut: kölni víz! Belépünk Kotsissal. Patikaszag, olyan, mint az otthoni patikában. Szép, szőke, fehérbluzos leány áll a pult mögött. Jól beszél németül, kék szeme, édes hangja csupa öröm. amikor megpillant bennünket. Beszélgetni kezdünk, csendesen, szinte szemérmesen jön belőle a panasz: mennyit szenvedtek az oroszoktól. Annál keserűbb, hangosabb fivére, a patikus. Még egy fiatal leány jön a patikába, barna, karcsú, finom. Már a nevüket is tudjuk, miután magunk is bemutatkoztunk. A szőkét így hívják: Bronislava Brennerova, a barnát, aki legjobb barátnője: Helena Kulczycka. A patikus elkészíti a kölni vizet. Furcsa kölni víz: hadi. Színtelen spiritusz, az alján nehéz, illatos olajjal... „használat előtt felrázandó". Nem fogadnak el pénzt, akárhogy tiltakozunk is. Sokáig elbeszélgetek a leányokkal: kedvesek, finomak, úriak, tiszta, nyugodt lényük mélyén valami enyhe kis melanoholia sulyosodik, amely nem tud elkeveredni, mint a nehéz, illatos olaj a kölni vizükben. Megbeszéljük, hogy ha még itt maradunk Drohobyczban, megint meglátogatjuk őket a patikában. Bronislava fehér blúzán piros rózsabimbó mosolyog. Leveszi onnan, hogy a sapkámhoz tűzze. Más híján, kis arany melltüjével erősiti oda. — Ezt zálogban hagyom magánál — mondja mosolyogva —, igy legalább biztos, hogy holnap még visszajön ... — Te melyiket választanád? — kérdi Kotsis, amikor megint künn vagyunk az uccán. Csak ránézek, némán. — Igazad van — mondja Kotsis és kissé elpirul —, ezek nem olyan leányok. A sötétség beálltával senkinek sem szabad az uccán tartózkodnia. Hazamegyünk. „Haza!??" A szállásunkra. Itt már vár a parancs: reggel hatkor sorakozó. Indulunk tovább... „folytatni az előnyomulást!" ... És nem tudok aludni. Isten veletek, szőke Bronislava, barna Helena, % — soha többé nem látjuk egymást az életben! De mi lesz a záloggal? Az arany melltüvel? Visszaadhatom-e neki valaha? Tábori kórház. Május 17. Még nincs negyvennyolc órája, hogy az előbbi sorokat leírtam és most itt fekszem sebesülten. Még nincs negyvennyolc órája, de az az érzésem, mintha közben végtelenné tágult volna az idő. És ebben a végtelen időben mégis egyetlen perccé gomolyodik össze minden, ami történt. Tegnap volt-e, hogy Drohobyczbó.1 elindultunk, abban a harmatos, madárdalos, orgonaillatu májusi reggelben? Vidáman, semmire sem gondolva. És ahogy megyünk az utón, kettős rendekben, az utmenti árok partján, ott hever egy halott huszár. A szájából még melegen szivárog a vér, — mi ez, mi ez? Előttünk alig párszáz lépésnyire tompa robbanások, fehér vatta-csomók a kék ég alatt: srapnelltíiz. Egy pillanat alatt pereg le minden. Felfejlődés. A levegőben mintha óriás ostorok suhognának: a gépfegyvertüz. Feküdj! Itt-ott egy orditás. Az ezredes egy deszkapalánk előtt áll, gyors parancsok. Mi azt sem tudjuk, mi történt, csak sejtjük: az orosz rajtaütésszerű ellentámadásba ment át a visszavonulásból. Meggörnyedve, lihegve, kúszva, bújva szaladunk előre. Erdő. Előttünk síkság. Előre! Jobbra, balra zuhanva esnek az emberek, jajgatás, vér, kiáltozás. A levegőben nehéz gránátok úsznak, mögöttünk tölcsérekben szökik fel a föld. Srapnellek sivitanak, golyók ezrei fütyülnek, pokoli hangzavar. Egy fa mögött fekszem. Arra gondolok, hogy agyonlövöm magam, — ha felugróm és előreszaladok, úgyis eltalál egy golyó. Ottmaradjak sebesülten, kinlódva, tehetetlenül, amig lassan elvér- zem? Inkább azonnal! Nincs hozzá erőm, nincs hozzá erőm. Felugróm, rohanok a többiekkel, mellettem felbukik valaki, segítségért ordít. Hiába, nem lehet itt megállni, előre! Megtorpanok, nem is magam, az ösztönöm: előttem mély vízmosás, olyan meredek parttal, mint valami fal. Ha már az irodalom mezejére tévedtünk, hadd mondom el Ka-Fu-Ling-gel, a kinai költővel való találkozásomat is. Négy-öt esztendővel ezelőtt ismerkedtem meg vele egy nemzetközi írói kongresszuson, amelyen Japán, Kína, India, Egyiptom, sőt Abbesszinia is képviseltette magát. Tehetséges, modern fiatal költőik és Íróik nagy figyelemmel hallgatták a kongresszus vitáit, fel is szólaltak olykor-olykor, izgalom nélkül, józanul, okosan és mindig röviden. Valamennyien kifogástalanul beszéltek angolul és franciául, európai nagyvárosokban éltek, tanultak, alaposan ismerték a világ irodalmát, a nagy szellemi áramlatok történetét, behatoltak a futurizmus, a szürrealizmus, az unanimizmus és a popularizmus rejtelmeibe, az aktivizmus, a propaganda, a kollektivizmus és az analízis zord útvesztőibe. Megdöbbentők és félelmetesek voltak. A kongresszus tiszteletére rendezett hajókiránduláson egy harsány német iró volt a szomszédom. A harmadik felköszöntő után megfogta a karomat, dultan nézett körül és óvatosan a fülembe súgta: — öregem, úgy érzem itt magamat, mintha egy detektivregény kellős közepében ülnék. Várom, mikor süllyed el a hajó. — Nem értem. — Nincs fantáziája? Nem tudja elképzelni, hogy Ázsiának és Afrikának ezek a fanatikus fiataljai csak azért jöttek ide, hogy a tengerbe fojtsák és elpusztítsák az elaggott európai irodalmat és a maguk friss irodalmát ültessék a helyébe? Soha ennél jobb alkalmat! Vagyunk itt vagy négyszázan a világ minden részéből való reprezentáns irók, ha valaki megfúrja, vagy a levegőbe röpíti a hajót... Mint a kis macskák, uram, mint a kis macskák! Nem tudja elképzelni, hogy egy összeesküvés nyomasztó atmoszférájában pezsgőzünk itt? — A színesek összeesküvése a színtelenek ellen? Ezt a mázsás gorombaságot nem én vágtam a fejéhez, hanem Ka-Fu-Ling, a kinai költő. Az asztal túlsó oldalán ült, szemközt velünk. Akármilyen halkan beszélt is a harsány német, Ka-Fu- Ling meghallotta. Kedves és udvarias mosollyal végezte ki a németet, szakasztott úgy, ahogy a titokzatos mandarinok és a Konfucse minden böl- cseségével telitett elmés kinai hóhérok teszik el láb alól áldozatukat azokban az izgalmas detek- tivregényekben, amelyek minden este csalhatatlan biztonsággal édes álomba ringatják lelkendező olvasójukat. —1 Leugrani, leugrani! — ordítja valaki a hátam mögött. Leugrom, elesem, gurulok, belegabalyodva a hátizsákom szíjaiba, a fegyverszíjba, de lenn vagyok végre. Mellettem egy halott, tátott fekete szájjal. Előttem patak, bűzös petroleumszagu, átgázolok rajta és vizesen, lihegve, kifulladva ros- kadok oda a többiek közé, a túlsó part meredek falához lapulva. így maradunk végtelen órákon át. Az oroszok a szemközti dombokon beásták magukat, szinte őrjöngve lövöldöznek, nem értjük egymás szavát a gépfegyverkattogástól, puskaropogástól, gránátos STapnellrobbanástól. — Parancs jön, — előrenyomulni! A század balszárnya megindul, kimászik a vízmosásból a meredek parton. Egymásután hullanak az emberek, holtan, sebesülten gurulnak vissza a part falán. „Előnyomulást beszüntetni további parancsig!" Kuporgunk a part tövében. Szanitécek jönnek, . bukdácsolva, le-lelhasalva a vízben, elejtve, megint felkapva a sebesülteket. A halottak ott maradnak körülöttünk, előttünk, mellettünk, közöttünk. A dombok felől egyre őrjöngőbb a tűz. Esteledik. Éhes vagyok. Darab sajt, kenyér van a hátizsákomban A kezemre vastag szürke rétegben rakódott le az iszap, a sár, a por, mindegy. Állati éhséggel falom fel a száraz sajtot, kenyeret. És szívom a rengeteg orosz cigarettát. Egyre hűvösebb lesz, ahogy sötétedik. Az orosz lassan elcsendesedik, csak a gyalogsági fegyverek tüzelnek egyre. Átnedvesedett ruhánkban vacogva didergőnk az agyagos parthoz lapulva. El is alszunk egy-egy percre, felriadunk, már minden oly mindegy, legjobb volna már t-ul lenni mindenen, feküdni békésen, mint odaát a patakon túl az a fiatal honvéd és körülöttünk még annyian. Még nem hajnaloddk, de a sötétség már lassan higabb és higabb. Nedves, didergető, mint a pocsolya. Parancs jön: előnyomulást megkezdeni! Feltápászkodunk, Isten nevében ki a síkságra a homokpart mögül. Mögöttem csoszogó lábak, egymáshoz koccanó tábori ásók, kulacsok, de az emberek némák, — mindegyiknek görnyedt hátán a Halál ül, mindegyik az élettől búcsúzik ebben a pillanatban, amelynek ki tudja, lesz-e folytatása. Odaát megint dühödten csaholnak a gépfegyverek, mint megveszett kutyafalka. Most megpróbálok visszaemlékezni arra a pillanatra. Nem tudom pontosan, hogyan is volt. Mentem, a homokparthoz lapulva, amely egyre alacsonyabb lett. Tudtam — nem is tudtam, inkább csak a szivemet markolta görcsösen az érzés —, most jön az a pillanat, amikor ... A bal lábszáramon valami tüzes tüszurás fut Ahogy kongresszus-edzett műkedvelő diplomatához illik, nyomban hozzáláttam ahhoz, hogy a Kina és Németország között felmerült bonyodalmat elsimítsam. A két gorombaságot tehát megtoldottam egy harmadikkal. Azt mondtam: — Az a tény, hogy részt veszünk az irói kongresszuson, még nem bizonyítja azt, hogy irók vagyunk. Az összeesküvésnek tehát nincs értelme. Ha elsüllyed is a hajó, négyszázunk közül három- százkilencvenen ártatlanul halunk meg. Nagylelkűen közéjük számítottam magamat is. Ezen az alapon Németország és Kina megbékiil- tek, a hangulat javult és emelkedett, a téma érdekelni kezdte szomszédainkat is, lassankint belemerültünk egy izgató társasjátékba, találgatni kezdtük, hogy ki az a tiz iró, aki miatt érdemes volna a hajót elsüllyeszteni és akiért ennélfogva kár volna. A vélemények nagyon elágaztak, mert mindenki szeretett és nem szeretett volna a tízhez tartozni. Végezetül azt játszottuk már, hogy ha a hajó elsüllyedne, ki kit mentene meg. Istenem, ez is egyik fajtája az irodalmi kritikának. Mindenkinek egy emberhez volt csak joga. Nagy nevek röpködtek a levegőben, heves volt a vita. Amikor Ka-Fu-Lingre került a sor, elkomorodott, felállt, felém fordult, mélyen meghajolt és azt mondta: — Önt. Kinai költőtársam elismerése nagyon meghatott. Napok óta észrevettem már, hogy kitüntető tisztelettel néz rám, keresi társaságomat, ragaszkodik hozzám és elbüvölten hallgatja szavaimat. Noha munkásságomról nem beszélgettünk, nem volt kétséges számomra, hogy ismeri valamelyik müvemet, fordításban angolul, franciául vagy németül olvasta és gyönyörködött benne. így kell lennie, mert fülembe jutott, hogy másoknak is nyilatkozott rólam. Ha szóbakeriiltem, azt mondta: tiszteletreméltó nagy ember. Nagy elégtétel volt ez számomra, Istenem, bennem is van valami szerény kis hiúság, büszke voltam arra, hogy zsenim Kinát is meghódította már. És hogy ez a lelkes és okos Ka-Fu-Ling annyi jeles közül éppen engem akar megmenteni!... Nem kis dolog ez! Nagyon megköszöntem nemes szándékát és megkérdeztem: — Kedves Ka-Fu-Ling, miért tisztel ön engem olyan határtalanul? A kinai költő rajongóan nézett rám, azután behunyta szemét és átszellemülten rebegte: — Mert kövér és öreg! HELTAI JENŐ. át, továbbmegyek. De mi ez a meleg buggyanás, ez a csiklandozó, nedvet? langyosság, mely lefolyik a lábszáramon? Nézem az ujjamat, sötét van. Szagolom, — vérszaga van. Egyre bővebben bugyog és csorog a langyos lé, egyszerre olyan nehéz a lábam, mint>> ha kővé vált volna. Megtántorodom, enyhe émelygés, még hátra tudok kiáltani: — Sebesültvivők!... ... Aztán arra emlékszem csak, hogy a sötét part tövében ülök, előttem szanitécek térdelnek, az egyik zseblámpát rejtett a sapkájába és lábszáramra világit óvatosan. Ollóval vagdossák le térdben a nadrágom szárát, émelyítő vérszag. Kotsis mellettem kuporog... csupa halvány arc a sapkába rejtett zseblámpa rejtett derengésében.,. a fogaim tehetetlenül vacognak. Micsoda marhaság, az idegeknek micsoda idétlen vicce, hogy ebben a pillanatban, ezekről a megvilágított arcokról a sűrű homályban, Rembrandt jut eszembe. Rembrandt! Nem az, hogy meghalhatok, nem az, hogy hol vagyok és mi történt velem, nem az Édesanyám. Rembrandt, a clair-obscurjével, micsoda dermesztő marhaság! Aztán a hordágyon fekszem, a sebesültvivők megindulnak vele... mennyi halott, amerre elhaladunk, nem is gondoltam vo.lna... most nagy nekifoihászkodással neki a pataknak, botlanak, csúsznak, elejtik a hordagyat... suhognak a golyók, a szanitécek le-lebuknak, káromkodva: No, hadapród ur, isteni csoda, ha élve elérjük a segélyhelyet ... A lábam iszonyúan sajog és egyre nehezebb, most már olyan, mintha ólomból volna és az ólomban egy beleiforrasztott ideg sajog... összeharapom az ajkamat... felkapják a hordágyat, futnak, lihegnek ... végre, a segélyhely! A segélyhely egy kis parasztház. Az udvaron hordágyak, szekerek, nyögő, jajgató, bicegő, ide- odabotorkáló árnyak a félhomályban, vattacsomók, véres rongyok. Benn, a szobában, rettenetes levegő. Amikor az asztalra fektetnek és fölémhajol ez a kedves, derék kis Schwarz doktor, sápadtan, borostásan, valami jó, biztonságos érzés fut át rajtam. Leveszi a hevenyészett kötést, megnézi a sebet., kimossa. Aztán azzal a csendes kis humorával, amelyért annyira szeretik a századnál, azt mondja: — No... százezer koronát testvérek között is megér ez a seb... Hazamégy vele, fiam, örül majd a mamád ... És megpaskolja az arcomat. A szobában ott van B. főhadnagy. Viaszeárga, szemei üvegesek, tétovák. Még tegnap reggel magas lázt kapott, az ütközetben nem vett részt, de hátra sem küldik, nem i6 akar menni, itt -Tárja ■meg, -hogy leszálljon a láza. Fölémhajol. — Mit szólsz hozzá — hebegi —, mit szólsz hozzá, barátom! A menyasszonyom, mikor a frontra indultam, egy kis Madonna-érmet akasztott a nyakamba. Azt mondta, ez meg fog védeni. Az éjjel egyszerre felriadok, a nyakamhoz kapok ... nincs sehol az érem... Keresem, kutatom, az egész házat tűvé tettem már... nincs sehol... megfoghatatlan! Meglátod, elesem még ma, vagy holnap, meglátod... Csillapítani próbálom. Mint az eszelős, keresi mindenütt a talizmánját, századszor, ezredszer, hasztalanul. Aztán a város felé robog velem a szekér, tele sebesültekkel, a gránátszaggatta. országúton. Minden rázkódáskor ordító kórusban tör ki a hallgatag szállítmány. Egyre távolodik az őrült kere- pelés, de felettünk még egy-egy srapnell zug és robban szisszenve. Világos van már. gyönyörű májusi reggel, harmatos, sugaras, csupa forró aranyfény és madárdal, bogárzümmögés, illat. Már a városban vagyunk, a kertek lilák az orgonától. — Élek! Élek! — ujjong bennem valami hang. — Élek! Élek! Talán soha nem érzem többé ennyire intenziven az életet. Minden, aki vagyok, ami vagyok, egyetlen nagy és csodálatos életérzés bennem. Olyan hatalmas ez az érzésem, hogy alig bírom el. Be kell hunynom a szememet... két nagy, nehéz könnycsepp gördül alá az arcomon és ebiren a két könnycseppben megtükröződik az egész végtelen világ ... A kórházban délután meglátogatnak Bronislava és Helena, akiket értesítettem. Virágot hoznak és süteményt. — Visszahoztam az aranytűt, látja, — mondom a szőke Bronislavának, akinek mosolya olyan ebben a pillanatban, mint a Madonnáé, régi képeken ... Este behozzák Kotsíst, könnyű sebbel. — Képzeld, szegény B. főhadnagy! Délben kissé leszállt a láza, kijött a vonalba... tiz perc — Félszázados találkozó elé. Felkérem mindazokat, akik az 1884—85. tanévben a székelykeresztu- ri állami tanitóképzö-iotézetben tanultak, valamint azokat a tanár urakat, kik ugyanakkor az említett intézetben tanítottak, hogy közöljék velem pontos oimiüket, valamint azt is, hogy helyeslik-e s lehetőnek tartják-e az 50, 49, 48, 47 éves nagyszabású találkozó megszervezését. Siker esetén a ta- lákozó nemcsak az ifjúkori emlékeknek szólna és nemcsak az akkori, országos hírű Alma maternek gyönyörű, kedves emlékét, megbecsülését demonstrálná, hanem egy hatalmas program keretében, — amelyben a résztvevők önálló alkotásaik legjavát bemutatnák a nagyközönségnek, — egy darab életet s a tanítóság energiáját, értékét tárná fel a fiatalabb nemzedék előtt s a jövő útmutatója lenne. Kisfaludy Ferenc, nyug. igazgató-tanító, Pa- novee, p. Moldava n. Bodv. (via Kassa, Csehszlovákia). Ha a haja e /
