Prágai Magyar Hirlap, 1935. május (14. évfolyam, 101-125 / 3653-3677. szám)
1935-05-26 / 122. (3674.) szám
§ igmmwiKgasg'wiiaa 1935 május 26, vasárnap. 'PRXGAlA3AG%SRFnRLSI> ^ gg Uj szindarabonat játszák most a pesti Vígszínházban. Amikor megírtam, első felvonása azzal végződött, hogy az egyik fontos szereplőnek a tükörképe megjelenik a közönség Tiszt®i arcbőr t l4 nap alatt a valódi CORALL CRÉMTŐL (száraz vagy zsíros). Már harmadik nap után javul az arcbőr észrevétlenül és az összes hiba, u. im. szeplő, pattanás, mitesszer, májfolt, nagy pórus, ráncos bőr, öreges kinézés teljesen megszűnik. Biztos eredmény. Ara Kő 11.— VÖRÖSRÁK GYÓGYSZERTÁR Bratislava^ Mihály-ucca 20. ______ előtt . Ö maga a szomszéd szobában van egyedül. Nem sejti, hogy a falon függő tükör a nyitott ajtón keresztül továbbadja képet egy másik tükörnek, amelyből a színpadon lévő többi szereplő és a nézőtéren ülő közönség is tudomást vesz róla. Azt a furcsa és titokzatos pillanatot szerettem volna megfogni, amikor valaki embertől és világtól való el- zárkózottságában egyedül hiszi magát és nem látja, nem tudja, hogy látják, talán éppen azok, akiknek nem akar megmutatkozni. Ezt az elgondolásomat a szinpad nem tudta megvalósítani. Technikai lehetetlenségnek bizonyult. Nemcsak azért, mert a közönséggel szemközt függő tükör a rivalda lámpáinak a világosságában vakit és nyugtalanít, nemcsak azért, mert a tükröt lehetetlen olyan helyre akasztani, ahol a hatalmas nézőtér minden egyes nézője egyformán jól látja: egyebekben is olyan gépezet és tükörszerke- zet kellett volna hozzá, amilyet a szinház berendezkedése nem bir el. Hiábavaló volt a színház minden iparkodása, szakemberekkel, tudósokkal, mérnökökkel, film-operatőrökkel sőt bűvészekkel, úgynevezett illuzionistákkal való hosszas tanácskozás és eredménytelen kísérletezés után megdönthetetlenül kiderült, hogy azt amit terveztem, színpadon nem lehet megcsinálni. Az ami az életben optikai és fizikai törvény, az a színpadon megvalósíthatatlan fantasztikum, ami az életben mindennapos, jelentéktelen történés, az a színpadról merész és kieszelt trükknek hat, ha egyáltalában eljut a trükkösithetőségig. Uj befejezésről kellett tehát gondoskodnom, át kellett írnom az első felvonást. Ez az uj befejezés a színpadon rendkívül egyszerű, természetes, közönséges és egy csöppet sem uj, holott az élet százmillió esetben egyszer, ha megteremti ezt a helyzetet. Azonban nem a színpadnak az élethez való : viszonyáról akarok elmélkedni, azon mélázok csak, hogy eredeti elképzelésemnek számomra nem volt semmiféle trükkös mellékize. Számtalanszor megesett velem az életben, ahogy megesett mással is, hogy a szomszéd szobából megláttam valakinek a tükörképét. Ezek a képek belevésődtek az emlékezésembe, mindig újra meg újra fölelevenednek bennem, nem tudok megszabadulni tőlük, kísértenek Írásaimban is. Messzire kell visszamennem a múltba, gyerekkoromba, hogy eljussak az első ilyen emlékhez. Nagy fiú voltam már és vidéken vendégeskedtem rokonoknál. Fiatal lányok voltak a háznál, unokatestvéreim, egy-két esztendővel idősebbek már mint én. Egy nyári estén valami táncmulatságra készülődtek, a nagy állóidkor előtt öltözködtek, fűzőben és hosszú fehér nadrágban hajladoztak és forgolódtak, dehogy volt csipke annak a nadrágnak az alján, a néni lepofozta volna róla. Én a szomszéd szoba díványán lustálkodtam, a dívánnyal szemben tükör lógott a falon, az ajtó nyitva vodt, én láttam őket, ők engem nem. Csöndesen röhögtem azon, milyen hülyék a lányok, amikor öltözködnek. Meg is mondtam nekik, erre bőgni kezdtek és megpofoztak. Azontúl becsukták az ajtót és nagyon vigyáztak arra, hogy meg ne lessem őket, holott kiváncsi se voltam rájuk, ahogy egész életemben irtóztam minden szándékosságtól, amit kaptam azt mindig a véletlentől kaptam csak. Talán ezért virágzott számomra kalanddá, ezért terebélyesedett számomra furcsasággá az, ami másnak mindennapos történés. Ezért volt emlé- feezetes számomra a tükörrel való minden találkozásom, akár magamat láttam benne, akár mást. Én a tükörbe is véletlenül nézek csak. ■ Egyszer úgy néztem a tükörbe, hogy nem Ida: Héttői tudtam róla. Elmondtam egyszer már ezt a történetet: forró nyári délután egy kis párisi szinház sötét előcsarnokában egy nyájas úrral találkoztam, messziről rám mosolygott már, én őrá, megemeltem cilinderemet ismeretlen barátom előtt, ő barátságosan visszaköszönt, csak amikor egymás felé nyújtottuk A bérautó olcsóbb lett Kassán. Azt hittem, hogy hosszas alkudozás kell majd ahhoz, hogy ötven koronáért kiszállítsanak bennünket a Ban- kó-ra és némi várakozás után be is hozzanak, ehelyett az történt elég gyors megállapodás alapján, hogy délelőtt kivitt bennünket a felfogadott kocsi, visszament a városba, délután értünk jött és mindez csupán negyven koronába került. Alkudozás mégis volt, inkább csak tradíció okából, én a taxamérő órát emlegettem, ami még mindig elérhetetlen fővárosi jelenség a kassai „taxisok" számára, a soffőr az egész üzleti kalkulációját vonultatta fel egy lélekzetvé- tellel. Adó, benzin, törlesztés, amortizáció, gummi, illeték és adó és megint adó. így jött ki a negyven korona és így történt, hogy két éjszakai utazás közben a Bankón tölthettem a vasárnapot fiammal, aki — mondanom sem kell — cserkész. Magyar cserkésznap volt Kassán, nagy programmal, — én a nagy napnak csak kellemességeit élveztem ki, vagyis az ebédet. Szabadban főtt cserkészebédet ettünk —• kívánom minden prágai magyarnak, amit kassai urhölgyek főztek hatalmas kondérokban. Gulyásleves volt csipetkével, krumplival, kolbásszal és hússal, tészta kétféle is volt, válogatni lehetett a lekváros metélt és tepertős túrós csusza között. Mikor másnap Prágában elmondtam, hogy mit ettem, csendesen nyelték nyálukat magyar asztaltárkezünket, akkor derült ki, hogy az előcsarnok mélyén nagy fali tiikö t van, annak mentőm neki és az elbűvölő ismeretlen én magam vagyok. A szinpad ezf„ a jelenetet sem tudja megvalósítani. Nem tudja megvalósítani az életet miég külsőséget iben sem és ha a szerzőről azt mondjuk, ho gy élő embereket visz a színpadra, az azt jek inti csak, hogy megtévesztő tükörképét muta tja az élő embernek. A néző a sötét nézőtérről éppen úgy neki megy egy fölfedetketette m tükörnek, ahogy akkor délután nekimentsem én, ahogy nekimegy mindenki, aki nemi a tükörbe néz, hanem a mögötte tátong/.ó örök misztériumba. saim. 1 lj & ' A kassai cserkészebédben azonban nem csak az étel volt üdítő, hanem a látvány is, amit az ebéd lefoly ása és megrendezése nyújtott. Simán ment ott rriinden, mint a patyolat. A vendégeket akik szép f rzámmal voltak, úgy szolgálták ki a 10—15 év'zs cserkészlányok, hogy a legügyesebb pincérek is tanulhattak volna tőlük, legalább is buzgalmat és fürgeséget. Megtudtam, hogy a lánykák legtöbbje jómódú polgári családból való, akik odahaza talán még hétköznap sem segítenek a háztartásban, hát még vasárnap! De lben egy órakor jönnek ők haza iskola- könyvei ekei, feladatok és feleletek gondjaival, hogy is/; gondolhatnak asztalteritésre, felszolgálásra v agy éppen mosogatásra. És látták volna, mit mi íveltek ott!? Még a fiuk is megirigyelték őket, úgy ügyeskedtek. Egyszerre csak a fiuk is ke: :dték leszedni az edényt, elhozni az ételt és a lányok majdnem rossz szemmel nézték a hatás?Köri beavatkozást. Baj ezért nem történt, mert a cserkészéletnek szigorú törvényei vannak. IV/indenesetre valóság az, hogy a gyermekek a VAámapi kiránduláson a legszebb játéknak tartott ak az ebéd felszolgálását, amit a mi időnkben i a vasárnapi kirándulások és piknikek alkalmával hiába kívántak volna tőlünk szüle in:k. A cserkészmozgalom nagy eredményei megmutatják, hogy miként lehet szórakozássá m ■ tenni a munkát, élvezetté tenni a feladatot. Ma még külön mozgalom a cserkészet, az iskola ellenőrzése alatt, de a tanítástól különálló, független élet, eredményei és az uj pedagógiai kísérletek azonban már világosan mutatják, hogy a kettő egyesülni fog. A tanulást a Cserkészetben bevált módszerekkel kedveltetik meg majd a gyermekekkel és a cserkészet tapasztalatai szerint hozzák kapcsolatba a tananyagot a valóságos élettel. Számos tanítási intézmény van már, ahol majdnem pontosan ez történik. — Jó munkát! — üdvözölte fiam egyik tanárnőjét, nem azért, mert tanárnője hanem azért, mert a hölgy cserkészfőparancsnok a lányoknál. — A tanárnő is azt mondta: „Jó munkát!", de — lehet, hogy szokatlan volt — valahogy az volt az érzésem, hogy egy kicsit bizonytalan volt mindkét oldalról az üdvözlés. Pedig ennek az üdvözlésnek kell megszokottá, természetessé válnia. Nemcsak cser- k észkirándul ásón, hanem az iskolában, tanítás közben is! Már egyszer írtam arról, hogy a gyermek legkedvesebb játéka az, hogy a valóságot játssza, helyesebben: a valóságot csinálja. A mai nevelési rendszerben még távolról sem ez történik. Valahogyan túlságosan külön kasztot képez a gyermek és hiába magyarázzuk neki, hogy a legboldogabb korszak a gyermekkor, a gyermekben emésztő vágy él, hogy felnőtt lehessen, talán csak azért, mert túlságosan és fölöslegesen éreztetjük vele kicsiny voltát. Az iskolában most már jobban elhititejük vele, mint azelőtt, hogy az életre készül, de a gyermek még mindig „tanul" az iskolában, pedig ő „dolgozni" szeretne. Néha sok múlik az egyszerű kifejezésen. A gyermek másképpen erezné magát az iskolában, ha tudná, hogy „dolgozik", éppen úgy, mint apa a hivatalban, vagy az üzletben, vagy a műhelyben. A főiskolások szeretik használni a „tanulok" szó helyett a németesitett „studirozok" formulát, pedig ez sem a helyes kifejezés. Ők is szívesebben „dolgoznak", de még szívesebben dolgozik a közép- iskolás, mutatja ezt az, hogy milyen boldogan veszi fel a gyerek a cserkészruhát és milyen boldogan végzi egyenruhában, fegyelmezetten a „jó munkát". Szívből kívánhatjuk neki a jó munkát, mert ez hallatlanul megnöveli felelősségérzetét, sőt gyermeki életörömét is. A „jó munka" azonban nemcsak a gyermek beállítottságát változtatja meg az iskolával szemben, hanem a merev rendszerű tanítást is egészségesen változtatja át életrevaló munkálkodássá, mert az élet levegőjét viszi be a szellemileg még mindig nem nagyon higiénikus és fülledt tantermek falai közé. A munka szükségszerűen az élet ellenőrzése alatt áll a tananyag beláthatatlan labirintusaival szemben, amelyben a szaktanár szívesen eltéved a rábízott gyermekekkel. A Montesori-iskolák, amelyek nemcsak a gyermeket, de a gyermek életét is beengedik a „mun- j katerembe" (mennyivel jobban hangzik ez a szó, j mfint tanterem), ma még majdnem mindenütt magánkézen működnek, csak az egész kicsiny, legfeljebb elemista gyermekeket fogadják be. A modem középiskolai oktatásban csak az előkelő angol intézeteknek van megbízható tradíciójuk, vannak másutt is kísérleti intézetek, de ma még általában drágán csinálják ezeket a kísérleteket. Pedig éppen a cserkészszervezetek működése mutatja, hogy a gyermekeket meglepő gyorsan és kicsiny költséggel lehet beszervezni a fegyelmezett munkába, ha jutalmul kapja a valóságos élet felelősségét és örömét. A cserkészszervezet kitűnő és kész keret, amibe kitünően bele lehetne illeszteni — azt hiszem, meglepő köny- nyedséggel — az iskolapadot. A cserkészetből minden megmaradhatna és beleférne: a rangfokozat, a fegyelem, az egyenruha, az idősebb és kitüntetett „sarzsi'k" ellenőrzése, vezetése, segítése és a tanárok főparancsnoksága is, A munka és pihenő között megmaradna az egészséges viszonylat, a jutalom nem halott számjegyekben jutna kifejezésre, hanem az előmenetel látható jelzésében, ami tulajdonképpen a fokozottabb felelősség elismerését jelenti. A diákok magánélete bevonulna az iskolába, mert a vasárnapok és egyéb szünnapok pihenése, örömei, a kirándulások, játékok, tréfák, tornagyakorlatok a hétköznapi munka szerves jutalmaképpen jelentkeznének, azonos környezetben .Ugyanígy az iskolásgyermek magával vinné családi életébe az iskolai együttélés levegőjét. A szülő pontosan tudna mindent gyermeke előmeneteléről és viselkedéséről, akkor is, ha nem érdekli, hogy tanul a gyerek, mert egyszerűen a gyermekeknek nem volna két külön élete az iskolában és otthon. Az embernek csak egy élete van, ami színes és változatos, egy jelleme, aminek egységes kialakulása a gyermek legfőbb érdeke. Minek a válaszfal, minek a kétfelé osztás? Veszedelmes dolog hozzászoktatni a gyermeket a kettős élethez, rászoktatni a kétféle arc mutatására. Pedig ma még ez történik. A cserkészmozgalom jelentősége, azt hiszem, sokkal nagyobb, mint amilyet most tulajdonítanak ndki. Jó púinkét! Mécs László: f KI FÚJT FEL TÉGED?? Komámmal mentem búcsú n föl a Kálváriára. De ki gondolt a vérző s ovány Istenfiára, midőn a stációk közt sáí or volt sátor hátán s ezernyi földi jókat kii lálgatott a Sátán. Selyem-kék sátorában a Május is kirakta a sok tündén árut: a Nap mint gummilabda csüngött, szirom-kehely’kék kinálgatták a mézet s a szárnyas fütyülőcs kék felváltva fütyörésztek. A hiúság vására a bu csut is elönti! Vésztünkre ép velünk volt a hároméves Bömbi. A járkálást megunta és kényeskedve bömbölt. Vettünk egy felfuvásra alkalmas gummigömböt Bokrok közt harmat fűre, virágzó vadkörtének az árnyékába ültün/*, Távolból templomének s vásári lárma zsor igott. így szóltam: „Hókusz pókusz" s a gömböt fújni V;ezdtem: oly nagy lett, mint egy kókusz aztán mint egy sii tőtök, majd mint egy gönci hordó. A Bömbi egyre i nézte, hogyan feszül a bordó csoda madzagra kötve, szempárja tűzben égett, majd megkérdezi; e apját: „Apus, ki fújt fel téged, hogy ily magas- ra nőttél?? S ki fog felfújni engem, hogy én is narjy legyek majd?" Igen, igy szólt a szentem. Gyerek mer cs ak feladni ily ártatlan-ravaszka kérdést. Mi öí; szenéztünk s bámultunk a tavaszba. Majd így szí) itam komámhoz kamaszos kacagással: T e, interjút c; simái ok néhány ál-messiással, kik a földön kavarják az emberiség-katlant: ,Ki fújt fel ij éged? Eddig minden gömböc kipukkant!" Megkérdek pár „tudóskát", kik büszke-tagadólag beszélnek Is tenünkről: „Ki fújt fel, cifra Hólyag??" Megkérdek minden golyvát, a gazdagok, szegények, irók, párás ztok gőgjét: „Ki fújt ily nagyra téged?" Jó volna if ninden este megintenünk magunkat: jön a hal ál fulánkja! Minden gömböc kipukkadt eddig bál Nagy Sándornak, vagy játszi szappangömbnek hívták s életre fújni nem tudja senki többet!! Virágzó vadkörtének alján tavaszi lázban a. Bömb j[ bölcs szavával mókáztam, hadonásztam mig egy/ tövis megszurta a bíbor színű gömböt s szétp antant. Mink nevettünk, a Bömbi bőszen bömbölt I / BESZÁMOLÓ írja: Sándor Imre/:; Jó munkát!
