Prágai Magyar Hirlap, 1935. május (14. évfolyam, 101-125 / 3653-3677. szám)
1935-05-19 / 116. (3668.) szám
7 1935 május 19, vasárnap. 'PKMM-MAG&SI^Fnm® Egy polgár vallomásai írja: Mára! Sándor 7. Az esztendő vége felé kezdtem reászokni a Montpamasse müvészkávéházaira. A Ritz dohányzójának területenkívüliségét végre is megírtam. Ebben az esztendőben, s az elkövetkező, mozgalmas években, a két nagy „müvészkávé- ház“ ott a balparton, a Raspail-bouleyard sarkán, Európa szellemi és művészi mozgalmainak központja volt. Soha nem éreztem ott jól magam; de nyugtalan voltam, ha úgy múlt el nap, hogy nem fecsegtem egy órát a zsúfolt terra- szok valamelyikén, — rekedten, mert gégémet kimarta a francia kapadohány füstje, italosán, mert mindenki ivott ezen a környéken, a nap minden órájában mámoros alakok dülöngéltek az autók között, az úttesten át, vizespohárral ittuk az olcsó cognac-ot és a hig sört igazán viz helyett itták a józanabbak is. Ez a két világhírű kávéház, a „Döme" és a „Rotonde", amelyek szomszédságában aztán tucatjával nyíltak mulatók és éttermek, abban az évben a világ egyik centrális laboratóriuma volt; minden itt főtt, gő- zölgött, forradalmak és jellemek, politika és szenvedély; aki elkerülte e mocskos uccasarko- kat. egyszerűen kitért az események elöl.... Itt ült minden délután Unamuno, a bölcs, szelíd mosolyával, megértéssel és derülve viselve az emigráció kényelmetlenségeit; s körülötte az uj Spanyolország szellemei és kalandorai, katonatisztek, filozófusok, írók. Szívesen ültem közöttük. Szomorú emberek voltak; ahogy a Montparnasse-ra általában kibillent, helyüket, testi és szellemi hazájukat kereső, sokszor defektusos emberek jártak. Unamuno vigasztalta fegyvertársait, bizott Spanyolország, s nem bízott az európai kultúra jövőjében. Ez a spanyol emigráció csaknem romantikus volt, amilyen negyven- nyolcban a Kossuth-féle lehetett. Maica ezredes, a katalán emigránsok törzsfőnöke, ugyanolyan szenvedélyes nacionalista volt, mint otthonmaradt ellenfelei. Primo di Rivéra, s a kardcsörtető generálisok; éjfél után, a vizespohárral fogyasztott cogtiac-ok kábulatában, az idegen szemlélő nem is értette pontosan, mi választja hát el az emigránsokat a hazai „elnyomók"-táí? Egy napon aztán hazautazták Madá-ék és Unamuno. s ugyanazon a reggelen megérkeztek a Sud-express-el Párisba az infánsok és infánsnők. a grandok és márkik, ékszerekkel, kutyákkal, csekkönyvekkel és majordomusokkal, — a ,.spanyol emigráció" állandósult Párisban, csak a szerepeket cserélték föl. Vicent Blasco Iba- nez, ennek az emigrációnak nagy és rokonszenves írója, Alfonz király személyes ellenfele és szenvedélyes pamfletista, ez a spanyol Jókai nem érhette meg küzdelmei diadalát, — meghalt a provence-i „Rózsák kastélyában", kevéssel a spanyol forradalom előtt. Ibanez-t tisztelték és szerették honfitársai, a száműzött filozófusok és katonatisztek, — s meglepetéssel vettem észre, hogy emigrációkban gyakran központi szerepet tölt be egy-egy ember, akit szellemi, vezéri képességei egyáltalán nem jogosítanak e szerepre. Unamuno okosabb volt, Fran- co őrnagy, ez a csöndes és szomorú, spleenes bombavető, forradalmibb egyéniségnek számított, mint a „Rózsák kastélyában" mindenestől közepes regényeket irógépelő Ibanez, — mégis ö volt a vezér, mindenki elismerte, különös alárendeltségben engedelmeskedtek neki a kiválóbb szellemek és jellemek is. A Montparnasse-on, a maga módján, mindenki emigránsnak számított ebben az időben. Éltek itt holland, amerikai és szumatrai emigránsok is — emberek, kiket nem Ítéltek el odahaza, nem ütköztek meg az államhatalommal s inkább csak az idő elől emigráltak, e második pátriából szöktek meg a Montparnasse-ra, ahol másféle időszámítást. írtak, s ahol a Code Napóleon rendelkezései sem érvényesek összesé- gükben. a Montparnasse a világ hazátlanjainak karanténje volt, ahol szomorú könyököléssel várták a számüzöttek azt a földi vagy égi jelet, amely feloldja végzetüket. Ültek itt orosz és kínai emigránsok, akik nem értettek egyet a hazájukbeli renddel, s ültek már olyan fiatal orosz emigránsok is, akik teli torokkal szidták a hazai reakciósokat, az elmaradt, hatalomban dúskáló, maradi ellenforradalmárokat, Sztálint és Dzserszinszkijt... A Montparnasse népe az idő elé élt. Divatokról és elvekről, melyekről a közönség mit sem tudott még, már úgy beszéltek itt, mint bukott, lejárt kísérletekről. A „dada" még riasztotta a polgárokat, mikor Cocteau már darabot irt, melyet Moliére színházában mutattak be nemsokára; a képkereskedők még Piccasso kubista építményeivel nyugtalanították a müértőket, mikor ez a nagy kereső és változó már visszatért a tárgyi formákhoz. Az egykori „szürrealisták" már nemesveretü szonetteket Írtak és Utrillo modorában festettek házakat és tájképeket mikor a publikum eszmélni kezdett, hogy valahol, ég és föld között, kísérletezett ez a műfaj... A Montparnasse nem volt „iskola"; egyszerű légkör volt, melyben mesterséges termékenységgel, mintegy az évszakok törvényeit megcsufolva virultak ki a század primőrjei. Ezenfelül olyan volt, mint egy délvidéki le- van/tei kikötő. De igy festett nemsokára a Quartier Latin is; az uccán késeitek, revolverrel handabandáztak, négerek, malájok, angolok, görögök, svédek és magyarok ölték bubánatukat hajnali vitákba, melyeket nemritkán villanó késekkel és durranó lőfegyverekkel döntöttek el. Különösen a lengyelek és az olaszok vitatták hangosan kételyeiket. Az uccasarkom összefont karokkal állt a párisi rendőr, halálmegvetéssel és közönnyel. Francia kispolgárok úgy rándultak ki vasárnap délután a Montparnasse- ra, exótikumot bámulni, ahogy régebben Keletre utaztak a vállalkozóbbak: apa, anya és az élményt befogadni már eléggé érett serdülő gyermek fekete ünneplőben, illedelmes megrettenéssel ültek a Döme márványasztala mellett, hallgatták az árusok rikácsolását, akik ernyedetlen, monoton, panaszos szóval kínálták az amerikai mogyorót, a részeg nők sikolyait, s a világ minden nyelvén vitatkozó, unatkozó, kotnyeles, álmodozó, ragadozó pillantásu, a civilizáció szentelt törvényeit szóval, mozdulattal, modorral gyalázó idegeneket. Félni lehetett, hogy egy napon valamilyen francia polgári rohamcsapat Érsekújvár, május 18. (Saját tudósítónktól.) A Prágád Magyar Hírlap egyik vezércikkében megemlékezett arról, hogy a Národní Politika, a legnagyobb cseh nacionalista napilap foglalkozott dr. Holota János nemzetgyűlési képviselőnek azon Vágsellyén tett kijelentésével, hogy nemcsak fontos belpolitikai érdekek fűződnek ahhoz, hogy a magyarság vasárnap egységesen lépjen fel s pártjaira adja szavazatát, hanem külpolitikai érdekek is emellett szólnak, A Národní Politika egyoldalú beállításban hozta ezt a kijelentést s ezt az alkalmat is arra használta fel, hogy támadást intézzen a magyarság pártjai ellen. (Azt is meg kell említenünk, hogy a Národní Politika a P. M. H. említett vezércikkében foglalt állásfoglalásunkat szükségesnek látta ismertetni.) Dr. Holota János a csütörtöki pozsonyi nagygyűlésen kívánt a cseh lapnak válaszolni, azonban a gyűlés váratlan feloszlatása miatt nem mondhatta el reflexióit. Felkérésünkre most a következőképpen fejtette ki az álláspontját: — A nekem imputált kijelentést megtettem. Nincsen okom megmásítani. Szent meggyőződésem, hogy amikor erre hívom fel nemcsak magyar testvéreimet, hanem minden más kisebbséghez tartozó, őslakos sorstársainkat, akkor rámutattam arra a korszerű felelősségre, amely vasárnap minden választópolgárt át kell, hogy hasson. — Ezzel a kijelentésemmel nem volt szándékomban illojalitást elkövetni a csehszlovák állammal szemben, amelynek törvénytisztelő, kötelességtudó polgárai vagyunk. Akik ismerik az én mentalitásomat s ismeri 15 éves közéleti működésemet, mint képviselő és mint Érsekújvár város polgármestere, jól tudják, hogy míg egyrészt mindig a magyar jogok önérzetes harcosa voltam, másrészt azon igyekeztem, hogy a nemzetiségek közötti békés, produktív együttműködést lehetővé tegyem. Mi 1922-ben megteremtettük minden magyar törhetetlenül egységes fellépésével az érsekujvá- ri városháza magyar többségét s azt három választási cikluson keresztül megtartottuk. A mi férfias, öntudatos fellépésünk megmentette a város magyar tisztviselőit, biztosította a magyarság befolyását a város ügyeiben, de ugyanakkor a legel fog ült abb cseh és szlovák ellenmegrohanja és felkoncolja e betörő, gyűlevész törzset... A franciák úgy jártak a Montpamas- sera, idegent bámulni, ahogy mi idegenek jártunk a néprajzi múzeumba, vagy a Louvreba. Utálatuk és irtózatuk kiült arcukon. Igaz, mit is szerettek volna rajtunk, e „hordán", ahogy magunkat neveztük, mikor, atelier-bálok után, színesre mázolt, meztelen testtel végighenteregtünk Páris boulevardjain, hogy megfürödjünk a Concorde szökőkútjaiban? ... Úgy fogták fel ezt a telepet, a Montparnasse müvészkávéhá- zait, mint afféle állatkertbe telepitett kameruni törzset, kiállitásbeli falut, amolyan szellemi tá- nyérajku négereket, akik hozzátartoznak Páris közönyös és bölcs univerzalitásához. Mint a böjthó után, Beiram ünnepének estéjén a kairói, vagy damaszkuszi korzón, úgy ünnepelte itt az életet a lámpagyujtás órájában ez a zagyva nép, a világ szomorú elitje és cefetje, prostituáltak és zsenik, nagy művészek és zsebtolvajok, filozófusok és kloroformos betörők, költők és handlék, cetvadászok és vallásalapitók. Páris népe szelíden ült közöttük, szakállasán és kemény kalapban, s nézte az ünnepet. Az úttest a két kávéház között lassan elvesztette közlefeleink is kénytelenek elismerni, hogy az érsek- újvári városházán a mi vezetésünk alatt rend, konszolidáció és produktív munka folyik, a közgyűlési határozatok nagyrészét egyhangúlag hozzák és az igazságos, korrekt munkával még a csehszlovák lakosság elfogulatlan elemeit is sikerült megnyernünk. — Ezt a mi lokális sikerünket, — folytatja dr. Holota városbiró, — a magyarságnak ezt a tekintélyét, megbecsülését, nem talpnyalással, nem hátgörnyesztéssel, nem a kormány politikájának papagályszerü dicsőítésével értük el, hanem annak épp az ellenkezőjével. — Ilyen öntudatos, férfias fellépésre van szükségünk a mostani választásoknál is. S ennél a gondolatnál kell megismételnem azt, amit Vágsellyén mondottam: nemcsak arról van szó, hogy a belpolitikában mit tudunk elérni, hanem önmagunkkal szemben való kötelességünk, hogy minden alkalommal, amikor a törvényes lehetőségek erre lehetőséget nyújtanak, élet jelt kell magunkról adni az egész világ előtt, hogy bizonyítsuk, hogy vagyunk, tömegek állanak mögöttünk, amelyek jogaikat követelik és tőségek erre lehetőséget nyújtanak, életjelt — Kötelességtudó és törvénytisztelő állampolgárok vagyunk, de történeti vonatkozásainkat nem feledhettük el a kisebbségi élet 16 esztendeje alatt. A békeszerződésben gondoskodni kívántak jogainkról s ezeket a jogokat az ösz- szes nagyhatalmak és a Nemzetek Szövetsége garantálta. Itt vannak a mi problémáinknak külpolitikai vonatkozásai s ezért van különös jelentősége a vasárnapi választásnak. — Sérelmeink vannak és panaszaink vannak. De én, aki mindig a nemzetek közötti közeledés lehetőségeit kutatom, tisztában vagyok azzal, hogy a panaszok és sérelmek orvosolhatók, ha megvan a jóakarat azokban, akiknek hatalmukban áll a sérelmek orvoslása. — Bennünket negativistáknak neveznek. De kérdem, hogy tett-e a csehszlovák kormánykoalíció egyetlen aktív lépést felénk, őslakos magyarok felé, tett-e valamit, amivel megmutatta volna jóhiszeműségét — minden politikai elnyelési igyekezet nélkül — a magyar kisebbség hívakedési jellegét. A tömeg birtokba vett a környéken minden talpalattnyi helyet, a járdát, az úttestet, az uccasarkokat és üzlethelyiségeket. Tőrrel, szóval, táncokkal és énekekkel ünnepeltek valamit. A Montpamasse egyszerre volt egyetemi szeminárium, gőzfürdő és szabadtéri előadás. Félórát ültem valamelyik asztala mellett, s elfogott az a sivár magány-pánik ebben a tömegben, az a szorongó idegesség, hogy semmi dolgom itt lopom a napot, vagy az éjszakát, a végzet leselkedik itt teám, a Montparnasse-végzet, mely idősebbeket, tapasztaltabbakat és kitanultabba- kat is rabul ejtett már .. .Ez a különös ,,Mont- pamasse-végzet" sok tehetséges emberen beI telt ez években; embereken, akik Chiléből, Newyorkból vagy Rotterdamból érkeztek meg. egy napon ebbe az exótikus kikötőbe, tervük volt az életre, kíváncsian és naivan leültek a híres „Dome"-kávéház egyik asztalához, s aztán ott ültek egy hét, tíz esztendő múlva is ... vitatkoztak, itták a fine á 1 eau-t, lassan elfelejtettek mindent, családot és múltat, hazát és terveket, „ismerték őket" a Montparnasse-on, s csendesen és biztosan meghaltak a másik haza és a világ számára. És mások, akik itt alapítottak otthont, hazát, világhírt, ebben a bagó-mos- lékos karanténban. Itt élt és itt akasztotta fel magát Pascin. Mindig zavartan néztem körül, rossz lelkiismerettel... De akárhol jártam este, éjféltájban nyugtalanul elhagytam társaságomat, s felkapaszkodtam a boulevard Raspail felé döcögő autóbuszok valamelyikére. (Jövő vasárnap folytatjuk.) talos képviselőivel szemben. — Éppen a napokban nyilatkozott Hodza miniszter ur és azt mondotta, hogy ő a magyarság ügyeiben Csömör Istvánnal kiván tanácskozni s nem a magyar tömegek igazi képviselőivel. Hát lehetséges, hogy a miniszter urnák nagy élvezet Csömör István urammal tanácskozni, de nyilvánosan kérdem a miniszter urat, nem ellenkezik-e a politikai bölcsességgel mellőzni s ezzel a mellőzéssel sérteni egy öntudatos nemzeti életet élő kisebbséget s ezzel még mélyíteni azt a szakadékot, amely a csehszlovák kormánykoalíció rideg politikája következtében amugyis nehezen áthidalhatónak látszik. , — Slávik miniszter ur valaha egyszer azt mondotta, hogy a szlovenszkói magyarság hivatása lenne annak a hídnak a szerepét vállalni, amely közeledést teremtene Csehszlovákia és Magyarország között. Ezt a szerepet — alkalmas pillanatban — bizonyosan vállalná a szlovenszkói magyar kisebbség, de mielőtt erre sor kerülne, találja meg a csehszlovák kormány- többség hallatlanul súlyos sérelmeink orvoslását. — Nem kétséges, hogy a közeljövőben Rómában nagyjelentőségű tanácskozásokra kerül a sor, amelyeknek a célja a középeurópai politikai és gazdasági válság enyhítése lesz. Ezen a tanácskozáson rólunk, ittélő magyarokról is valószínűleg szó lesz. Kívánatos volna, ha ezeken a tanácskozásokon a csehszlovák delegátusok messzemenően biztosítanák az itt élő magyarok minden, eddig csak papíron biztosított jogát s ezzel megeny- hitené azt a feszültséget, ami ma belpolitikai és külpolitikai viszonylatban egyaránt fennáll. — Itt van a kétségtelen külpolitikai jelentősége ennek a választásnak, mert nem becsülhető le az a nagy magyar érdek, hogy a magyar tömegek minél hatalmasabb számmal bizonyítsák be, hogy élnek s nemzeti életüket tovább akarják élni ebben a köztársaságban is. Mert senki sem vonhatja kétségbe, hogy azok a szavazatok, amelyek nem a szövetkezett prátjainkra esnek, azok a magyarság számaránya szempontjából nem jönnek tekintetbe. A magyar választék magatartásának nagy külpolitikai jelentősége is van Holota János válasza a Národní Politikának - Hatalmas tömegeink* kel bizonyításiunk kell, hogy vagyunk és hogy jogainkat követeljük Ideális strandot keres ? A mi vastartalmú, meleg strandunk a legjobb és legszebb! Bajmóc Fflrdö, Bojnice (Szlopenszkó]
