Prágai Magyar Hirlap, 1935. május (14. évfolyam, 101-125 / 3653-3677. szám)

1935-05-19 / 116. (3668.) szám

8

^pa<imA\a<Aarhiklap

1935 május 19, vasárnap.

RÁGÓGUMI

Irta: Kosztolányi Dezső

Egy amerikai rágógumi-királlyal vacsoráztam. Csak mellesleg jegyzem meg, hogy ezúttal nem gumit rágtunk, hanem halat és vadat s fanyar borokat és édes pezsgőket ittunk. Vacsora után jókedvre kerekedve igy szóltam hozzá:

— Vezérigazgató ur, engedje bevallanom, hogy bámulom önt. Mindenkit bámulpk, akiben oly isteni egyoldalúság lakozik, mint önben, a mestersége és hivatása egyoldalúsága. Például, mi érdekli önt a hatalmas és nagyszerű világból, a gyászosan bukdácsoló oktondi és dicső emberiségből, a természetből, a felhőkből és a verőfényből s a művészetből is, a zenéből és az építészetből? Csakis a rágógumi. Ez az ön gyötrő rögeszméje és boldogító kényszerképzete. mint a költőé az, hogy mindent meglásson, földolgozzon s életét előbb-utóbb papírrá változtassa. A remeték és szentek elzárkózottsága ez. Ha jár-kel, ha ül, ha eszik, ha alszik, fejében csak az árucikke forog, mellyel millióit szerezte, az üzlet, a terjesztés, a piac fölvevőképessége és kiaknázása, hogy pénzét, mellyel már nem tud mit csinálni, nem is önzőén, hanem önzetlenül megfiadztassa. Amint van művészet a művészetért, úgy van üzlet az ü z 1 e- t é r t. Ez olyan undok dolog, hogy már majdnem szép is. Egy csecsemő, aki a bölcsőjében gőgicsél s kék szemével a kék eget szemléli, önre nézve közönyös, mert ez a csecsemő még egy régi, talán téves előítéletnek hódolva, nem rágógumit rág, hanem édesanyja vagy dajkája emlőjét s a halottak is közönyösek önre nézve, mert azok már semmit se rágnak többé, se kenyeret, se rágógumit s végkép megszűntek fogyasztóközönség lenni. A múlandóság csak annyiban izgatja képzeletét, amennyiben az Idő híres vasfoga, mely tudvalevőleg mindent megrág, unalmában talán rágógumit is rághat. Egy halhatatlan verseskönyv azért hívja föl figyelmét, mert hátlapjára vagy boritófödelére elhelyezhet egy hirdetést s Homérosz is azért fontos önnek, mert egyik hivatalnokának a hirdetési osztályban esetleg sikerülhet úgy átalakítani és eltorzítani az Ilias és Odysszea egy-egy sorát, hogy az is a portékája dicsőségét kiabálja s elhitesse a világgal, hogy Zeüsz, Aphrodité s a többi istenek és istennők is űzték a rágógumi egyáltalán nem költséges,- nem- ártalmas,-orvosilag- is—ajánlható- szenvedélyét. Mire való a felhőkarcolók üresen álló tűzfala, vagy azok a titáni sziklák, melyek a sínek mentén bitangul szomorkodnak? Arra, hogy hátukon öles betűkkel dicsérjék felülmúlhatatlan gyártmányát. Mire való a parlagon heverő égbolt a csillagaival, ezekkel az ingyenes hírverő lámpákkal, ezekkel a még ki nem használt üzleti lángbetükkel? Arra, hogy esténként, amikor Newyork és Chicago fölött kigyulladnak, fölküldje közéjük külön repülőraját s korommal, füsttel, színes gőzökkel odairassa századunk megváltó igéjét: „Semper r á g óg u m i“.

»— Csodálom agyafúrt és bohókás ötleteit, csodálom szívósságát. Csodálom céltudatosságát, éles elméjét és emberismeretét. Az imént, amikor küzdelmes, de nem sikertelen pályájára emlékezett vissza s a terjesztés és népszerűsítés eszközeiről szólt, megjegyezte, hogy a lelketlen hírverésnél hasonlithatatalanul többet ér a lelkes, az, amelyet emberek végeznek. Az emberek olyan furcsa lények, hogy inkább ügyelnek az emberekre, mint a felhőkarcolók és sziklák szavára. Ebből a célból valóságos hadsereget szervezett, fizetett alkalmazottakat, zsoldos hadsereget, melyeknek dandárjai és földerítő osztagai nyilvános helyeken, színházakban és cukrászdákban rágják a gumit, hogy jó példával járjanak elől. Amint mondotta, sandvich-embe- xeket is járat az Egyesüt Államok minden részén .akiket a hirdető-tábla elül és hátul úgy vesz körül és úgy burkol be, mint a sonkaszeletet a zsömle két fele. Mindezt fölöttébb helyeslem. De amig ön erről beszél, nekem uj ötlet villant át agyamon, oly ötlet, mely hatalmasan föllendithetné üzletét s korszakot nyithatna a hírverés művészetében és tudományában. A sandvich-ember jelentéktelen féreg. Talán nem is ember. Fáradt, unott és unalmas, ismeretlen. A kutya se törődik vele. Olyan, mint egy tárgy. Azonkívül működése csak időleges. Addig szolgálja az ön érdekét, amig ráakasztják azt a két papirtáblát, aztán leveti, hazamegy s családja körében, hütlenül ismét magánemberré vedlik. Az a gondolatom támadt tehát, tisztelt Mister és Mester, hogy önnek inkább kitűnő, Ismert és elismert, neves embereket kellene megvásárolnia, még pedig egy egész életre. Észrevehette, hogy az ember manapság olcsó. Nincs is oly olcsó anyag, mint az ember. Lángelmék futkosnak itt nálunk és önöknél Amerikában is ezrével, akik nem tudnak megélni. Vegyen meg egy tehetséges, de nélkülöző zeneszerzőt, hegedűművészt, egy éhenkórász tudóst, egy boldogtalan költőt s kötelezze arra, hogy homlokára, fejének erre a legfönségesebb részére, ahol egyébként a lelkét és emberi méltóságát viseli, valamint a két tenyerére és kezefejére is tetoválássá rá, kitörölhetetlenül, vagy inkább égetesse rá diatermiás módon egy divatos sebésszel, olvasható nagy betűkkel, természetesen fájdalom nélkül, mesterséges álomban vagy érzéktelenit- ve, hogy „Semper rágógumi". Minden csak pénz kérdése. Némelyek 100.000 dollárért szivest-örömest meghozzák ezt az áldozatot, mások talán 1,000.000 dollárt kérnek el érte. A befektetés potomság. De a hozadék óriási. Képzelje el, hogy ez a majdan ünnepelt zeneszerző a kikészített homlokával, ezzel az eleven hirdetéssel megjelenik tapsorkánban a hangversenydobogón, vagy képzelje el, hogy a hegedűművész Bach Air-jét játsza a megjelölt kezével, vagy képzelje el, hogy a tudós, aki lélekelemző tudós is lehet, az átszellemitésről, a tudattalanról s a különféle lelki ficamról tart mélyenjáró előadást rajonogó híveinek, vagy képzelje el, hogy a költő a gyógyíthatatlan bánatáról, a szive rejtett sebéről szaval verseket s közben hallgatói az ujjúkkal mutatnak a homlokán lévő sebre, erre a mindennél őszintébb vallomásra:

„Semperit rágógumi". A hatás lenyűgöző lenne. Azt sem szabad felejtenie, hogy ez a szolgálat állandó. Nem kell attól tartania, hogy a hirdetés szétrongyolódik, vagy elkallódik. Minden embernek megvan az a tulajdonsága, hogy romlandó életét igyekszik ösztönösen meghosszabbítani, ennélfogva ötven, hatvan, hetven évig is elélhet. Azalatt ezek a megbélyegzett, de szerencsés kiválóságok, akiknek ön jóságosán lehetővé tetté, hogy távol az anyagi gondoktól igazi hivatásuknak megfelelően fejlődhessenek és alkothassanak, akaratlanul is folyton az ön rendelkezésére állnak s nem lesz életüknek egy pillanata sem. amikor erről megfeledkeznének, akkor sem, amikor kezet adnak legjobb barátjuknak, hogy elbúcsúzzanak tőlük, akkor sem, amikor elérzékenyülve messze útra induló fiuknak csókra nyújtják apai homlokukat, akkor sem, amikor lázasan, a szerelem önkívületében kedvesükhöz simulnak, akkor sem, amikor már elöregedve és kikopva egy közkórház ágyára kerülnek, sőt akkor sem, amikor kiterítve fekszenek koporsójukban, mert a hü barátot, a szerető fiút, az imádott nőt, a betegágyukhoz siető alorvost, a siránkozó rokonokat önkéntelenül ^emlékeztetik homlokukra, tenyerükre és. kezük fejére sütött, semmivel le nem mosható és le nem vakarható jegyükkel arra a legelemibb kötelességükre, hogy most és mindenkoron Semper rágógumiit kell rág- niok. Vezérigazgató ur, el vagyok ragadtatva ötletemtől. Ezennel átengedem önnek, megfelelő, százalékos haszonrészesedés fejében.

Poézis és próza:

Irta; Hungaricus Viator

Vatopádi, 1934 junius 24.

Mise után, a kijáratnál apró kenyérdarabokkal, cukorral hintett diómorzsával kínálja a kilépőket két szerzetes.

Nézem, figyelem ~őket. A diotörmerékéTmár- kukba seprik, a kenyérdarabkákkal háromszoros keresztet vetnek, s odakünn ideges mohósággal falnak fel mindent. Tegnap este óta nem ettek semmit. Négyhetes szigorú böjtjük volt, ki vannak szegények éhezve mind.

— Az apát ur a gyülésterembe kéri, — szólít meg egy diákon, s az emeleti helyiségekbe vezet.

Néhány ünnepi díszbe öltözött öreg fogad, — apátjuk üdvözöl, csókra nyújtja ereklyegyürüs kezét. Várom, hogy megszólítsanak, bár ettől a beszélgetéstől sem remélek sokat.

Hellyel kínálnak, helyet foglalunk, feszes társalgás indul, göröggel, angollal, némettel kínlódunk, — próbálkozunk igy is, úgy is, — sajnos, egy-egy megértő mosolyon kívül- alig értünk meg mást, — nem baj, — talán nem is fontos, egyelőre csak jóakarattal figyelgetjük egymást.

Manapság a diplomaták szórakoznak igy nálunk, újfajta társasjáték, talán csak sikerül, — mindent megpróbálunk.

Elém teszik az obiigát kávét, nagytálcán mindenféle furcsa édesség, s persze az elmaradhatatlan ráki. Később többen is beszivárognak a terembe, — megbámulnak, kíváncsian nézegetik az idegent, — én vagyok az a bizonyos uj kapu, — ohó! — tiszta németséggel szólít meg valaki:

— Hogy tetszik önnek Áthos? Ön magyar, tehát osztrák, vagyis németül bizonyára ért. Nálunk, sajnos,, nagyrészt csak görögül beszélnek, sohasem tanultak, nem is igen szeretnek idegen nyelveket, magam sem tudom, miért? Pedig, ha nem is sok, Áthosban minden évben megfordul egy-két idegen. Egykor, persze, nagyobb volt a forgalom, — meséli a német. A többi csak hallgat, kávéjukat isszák, szót sem értenek, vájjon mire gondolnak, miért figyelnek mégis feszes érdeklődéssel, miért néznek oly furcsán, hidegen?

Ám ez is csak sablon, a némettel is épp, hogy fecsegek, ilyenkor látni, milyen fontos a nyelvtudás, — a többiek, látom, zavarban vannak, s el-elpirulnak, mint iskolapadban a gyerekek. Pedig szeretnék sok mindent hallani, ha lehet, kitanulmányozni e sok szakállas szfinkszet. Mert lehetetlen, hogy ne akadjon közöttük értelmes, okos, akivel mindenről beszélhetnék, lelki keresztrejtvényeket fejthetnék, tapasztalatokat, értékes emlékeket gyűjthetnék.

Legjobb az egyenes ut:

— Érdekel az önök szép, szent élete, — szólítom meg a németet, — § Athos múltjáról is,

oly keveset tudok. Megtiszteltetésnek venném, ha alkalmat adna, hogy mindezekről hosszabban elbeszélgetnénk, — ha nem zavarom, s jut na rá ideje.

— Nem zavar, s időm Ts akád, ha kell, saját háztartásomban élek s bár a munkanélküliséget nem ismerem, okos beszédre mindig hajlamos vagyok. Vacsorakenyér után, napnyugta előtt végzem megszokott sétám, ott lenn a fövényes tengerpartokon. Még két németül értő szerzetes- társam is van, — s kezet nyújt a szakállas ősz, szeméből értelmet, jóságot olvasok ...

*— Gelobt sei Jesu Kristi, — rebegi halkan.

— örökkön örökké, — szól válaszom. Érdemleges tanulmányra jut most már talán alkalom.

Mintegy varázsszóra feláll mindenki, mély meghajlások, az apát előtt külön is meghajolnak mind. Az udvar felől idáig hullik a sokszor hallott kerepelő hang. Egymás után távoznak a fráterek, diakonok, összes többi papok, s mint primus inter pares. — utolsónak az apát, a legidősebb rang. Mint fekete tornyok mozognak menetközben a magas szerzetesi kalapok.

Mündnyájan celláikba vonulnak vissza, egyetlen pihenési idejük a vasárnap délelőtt, — engem két szerzetes kisér:

— Később megnézhetjük a könyvtárt, a kéziratokat, a kápolnákban a sok ereklyét, kincset, szép ikon-gyűjteményünk is van, úgy mondják, hogy milliókat ér.

Ám nemcsak igéből él az ember, — mindenki éhesen siet szerteszét, — Áthosban a papoknál tizkor, a vendégházban féltizenkettőkor kezdődik az ebéd. Korog a gyomrom, mivel lep meg vájjon a szakács? —■ e percben főleg ez érdekel még.

A háziurcm kivül hárman foglalunk az asztalnál helyet, a két papot is meghívták a tegnapesti két civil ur helyett.*

Az ebédlőteremben leljük a pátert, ismerősként jóságos mosollyal fogad, elibénk jön, feláll, imádkozik, állva imádkozunk mi is. A párolgó tállal a fráter az ajtóküszöbön várja az ima végét, ima után a tállal egyenest az idegen vendégnek tart. Udvariasan kérdő tekintettel az asztalfőn ülő háziúr felé fordulok, — megérti, szeliden megfogja a karomat:

— Nálunk mindig a vendég az első s ugy-e másutt is igy illik? Engedje megmagyaráznom, mi ez a nem mindenapi étel, önöknél otthon aligha ismerik.

Bizony alig fojtottam el magamban egy meglepett mosolyt, a tálon zöld petrezselyemmel díszített, olajbansült húsos csillagok terpeszkedtek, — vájjon mi lehet? — Valami hal, vagy rákféle? Orromat inycsiklandoztató illat üti meg.

— Tengereink kedvenc csemegéje, az úgynevezett nyolclábu tengeri pók, — húsa izes, táp- ereje nagy, könnyen emészthető, nálunk mindenfelé könnyen lelhető.

Leszeltem a' csillagból egy vékonyabb ágat, óvatosan Ízleltem, olajbansült homard-ra emlékeztető ize volt. Áthosban olajban sütnek ki mindent: a házilag préselt olaj a legfinomabb, legkönnyebb csemege, zsírt, vajat pótol, mindenre használják, s nincs oly kellemetlen illata, mint az olasz oszteriákból kicsapó állott olajszagnak.

Az év minden szakában frissen termelik, pótolja a tejet, a vajat s minden hasonló egyebet. Könnyen meg lehet szokni, meg is szoktam, —* heteken át élveztem eleget.

A poharakat tölti a páter, — tányérváltás, a társalgás élénkül, — erre-arra kerül a szó, utaim, terveim érdeklik őket, — Áthos felől érdeklődöm, kérdezősködöm én, — kincstáraikban mi minden látható?

— Megfordul-e sok idegen Áthosban? — kérdem.

— Zarándok tömérdek, utas, mint ön, kevés, — s aztán megint elhallgatunk, nehezen huzom ki belőlük a szót, — mulatozásunk jobbik fele, a legpoétikusabb környezetben az élet a leg- prózaibb, de nem utolsó része folytatódik: —■

Ismét megrakott tállal jár körül a diakon. Hagymakarikákkal borított, ecetben főtt nagy haldarabok. Külön edényben rendes tartár szósz. Minden kifogástalan, ízletes. S a fekete házikenyér külön szenzáció. Rozs és árpa keverék. Kétszer naponta sütik, mindig friss, többnyire Iangymeleg, — s forró olajba mártogatva, de- likatesse, sokat belőle enni nem lehet.

i>e ismét telnek, s ürülnek a poharak, oldódnak a nyelvek, — a bor igen erős, s olajos étel kívánja a szeszt, — már tréfaszó is akad, — füh, de melegem van. — Köszönöm1 igazán nem iszom többet, — vigyázzunk! Isten ments, hogy fejembe szálljon a szesz, — az áthosi bor nem nyíri vinkó, — úgy érzem, Tokajnak ikertestvére ez. Áthosban viz helyett Isszák, rengeteg termésük van, akár fürödhetnének benne, — aki azonban nem szokta meg, nem ismeri erejét, mint egykor Noé apánk, egy-kettőre elkészülhet, — legyünk óvatosak, — még egy-két pohár, s könnyen baj lehetne.

Az étrend harmadik száma nagy tálon salátakeverék. Kenyérre kenve eszik, hozzá kortyonként hörpintgetik a bort, —■ uj és uj kancsók érkeznek, — nekem, köszönöm, elég.

S végezetül a mennyei finomsággal készített kávé. Látszik, hogy török uralom-alatt nyögött évszázadokig Áthos. Görög s török emlékekkel tele az itteni kéziratlapok, — ám különös, ennék dacára ritkán volt közöttük harc, szóvita, — kitünően megfértek egymással a hodzsák, a pasák, s az istenes keresztény papok.

A szerzetesköztársaság felügyeletével megbízott török urak kímélet nélkül behajtották ugyan a kivetett dézsmát és adót, de ha hiánytalanul megkapták, a szultánnak beszállították, s a ráadás aranyakat is zsebükbe csúsztatták, közöttük mindig rend és béke volt. S úgy látszik, azt sem tartották bűnnek, s a Korán törvényeivel sem ellenkezett, hogy egy-egy hordócska borral is megajándékozzák őket a jó áthosi szerzetesek.

óvatos megjegyzéseimből azonban észreve- hették, hogy mind ez a felszolgált bőség meglep, s az áthoszi kolostoréletet valószínűleg nem egészen igy képzeltem el.

— Ne felejtse, — jegyezte meg a páter, —1 hogy először is vendégeinkre nincs jogunk rákényszeríteni a szerzetesi szigort, a böjt se vo- natkozhatik rájuk, s Vatopádi különben is a legliberálisabban gondolkozó kolostorok egyike. Azonkívül majdnem lehetetlenség évszázadok során szokásainkban teljesen elkerülni a változást. Igaz ugyan, hogy ezer év előtt gyökéren és gyümölcsön éltek az első áthosiak, sőt ma is léteznek barlanglakók, akiknél némely állat is jobban él, — de hogy nagy alapítóink, cári mae- cenásaink jóvoltából épült kolostorvárainkban az ezer év előtti primitív életet éljük, — ez már ma lehetetlenség. Nagy viták folytak, s folynak közöttünk ma is, sokan az eredeti áthosi életcél megtagadását vetik szemünkre, s e fölött elmélkedünk mi is. Ám kinek van igaza? — döntse el közöttünk az Ur. önkinzás a lelkileg gyöngék szükséges eszköze, s ahol hiányzik az erős önfegyelem, talán az üdvösségre vezető egyetlen ut. De, hogy minden mást kizáró életcél váljék az önkinzásból, istenes lelkiismerettel nem állíthatja senkise. Hisz még az angyalok között is vannak fokozatok, angyalokat s arkangyalokat említ a biblia, — Péter is első volt az apostolok között, s János Krisztusnak volt kedvenc apostola. E földön még Áthosban sem maradhat egyenlő minden, itt is sokat határoz az ész, az erő, kitartó szorgalom, — de az erősnek segítenie kell a gyengét, — s a kicsik, az erőtlenek fölött ott őrködik, — mindig is uralkodott egy magasabb, erősebb, felsőbb rendeltetésű hatalom.

%