Prágai Magyar Hirlap, 1935. április (14. évfolyam, 78-100 / 3630-3652. szám)

1935-04-07 / 83. (3635.) szám

Ü

'PRAGAI/V\AGVAUH1 rlap

1935 április 7, vasárnap

HW< rflJft'HMBMaUIUW

BESZÁMOLÓ

írja: Sándor Imre

JÖVŐNK

Az ember az élet forgatagában gyakran évekre kiesik a legkomolyabb érdeklődés köréből. Az ember rájön, hogy ott rontotta el élete vonalát, mikor tiz évvel ezelőtt közbejött akadályok miatt nem ment el egy görög vígjáték előadására, pedig röviddel azelőtt megfogadta, hogy csak a klasszikusok tanulmányozásának szenteli idejét, igy vonja ki magát a korszak sivár ködéből és idővel maga is történelmi vígjátékot fog Írni. Az ember azóta se látott Lapistratát színpadon és yalami közbejött nőügy miatt megfeledkezett a klasszikusokról és véletlenül visszaesett a ma művészetébe és egyéb zűrzavarába.

Én már rég lemondtam a múltról, én a jövőbe menekülök. A jövőbe látó emberek társaságát keresem — nem politikusok és szociológusok és egyéb tudományosan aláaknázott jövendőmön - dók társaságát, hanem tenyérjósok, csillagjósok, telepatikus grafológusok, kártyavetők, ólomöntők. vagyis általában rendes emberek társaságát. akik nem megbízhatatlan logikai összefüggések alapján, hanem biztos vonalak, csillagállás, az irásvonalakból kiérzett karakter, a sors szeszélyes, de kétségtelen alakulását jelentő kártyák és egyéb indokolt és csalhatatlan jelek alapján mondják meg biztos jövőmet. Sajnos, a tenyérjóslás valamikor kedvelt kultuszából kiestem, egészen véletlen, de folytonos egyéb elfoglaltságok miatt. Utoljára néhány évvel ‘ezelőtt, a berÜni Luna-parkban olvasott tenyeremből egy keleti jós és azóta megszűnt minden kapcsolatom a chiromantiával. A keleti jós azt mondta, hogy sorsom felfelé ivei és 72 évig fogok élni, közben nemcsak a tenyérre, hanem a tányérra is sandított, amelyben az önkéntes adományok feküdtek az egymárkás belépődíjon kívül. Rengeteg aprópénz volt ott, a jövendőmondőnak sorsa felfelé iveit, de én is megnyugodva utazhattam el Berlinből: nem aggódom sorsom miatt és nem járok orvoshoz. Minek, ha úgyis hetvenkét évig fogok. élni. Nem hiszek háborúban sem. mert ez esetben nem Ívelhet felfelé a sorsom. Ez idő óta, mondom, megszűnt kapcsolatom a tenyérjóslással, nem került tenyérjós az utamba, utána menni pedig nem szabad, erőszakolni nem lehet a jövő titkainak a fürkészését.

Később Schermannra gondoltam olyankor, mikor bizonytalan érzéseim támadtak jövőmről, Schermannra, a jövőbe látó és telepatikus grafológusra. Nem adatott meg nékem, hogy Scher- mannal találkozzam, de sikerült barátságot kötnöm az utóbbi években egy másik grafológussal. Winterry professzorral, akivel életem nehéz helyzetében találkoztam először. Mondanom sem kell, hogy rácsaptam és fájdalmas jelenem és bizonytalan jövőm titkait akartam tőle kitudni. Azóta is gyakran teszem ezt és tehetem annál is inkább, mert Winterryvel viszont gyakran találkozom Középeurópa ama városaiban, amelyekben megfordulok. Egyszer egy morvaországi város lóversenyterén találkoztam vele és érthető, hogy nyertem a lóversenyen. A váratlan helyzetekben való találkozások meggyőztek arról, hogy ő az én emberem, sorsom az ő élesvágásu szemének sugarában fekszik. Azt hiszem, hogy a leghűségesebb ingyenpáciense lettem, a részemről megnyilatkozó bizalom mindenesetre indokolt és egyre mélyül. Érthetően nagy volt az örömöm, mikor a múlt héten a prágai Vencel- téren találkoztam vele. Felcipeltem magammal a közeli kávéházba, előkotorásztam zsebemből egy levelet és átadtam neki. Csak a kézírásos borítékot tartotta magánál, a levelet visszaadta. A cim néhány szava elég volt ahhoz, hogy mély analízist mondjon az Írójáról. Minden szó találó és megnyugtató, amiylen kevéssé megnyugtató, de éppen olyan találó volt a két évvel ezelőtt adott analízis — egy másik írásról. Akkor a mester árulta el először bizalmasan azokat a dolgokat a kézírás alapján, amelyeket később tényszerű adatokkal alátámasztva tudtam meg. Winterry mester akkor nyugtalanná tett, de csakhamar ki is derült, hogy minden okom megvolt a nyugtalanságra.

Vannak emberek, akik jobban bíznak a detek- tivekben, mint a grafológusokban és orvoshoz fordulnak, ha betegek, nem pedig keleti tenyérjóshoz. A magam részéről ,,a modem tudomány mai álláspontja'* * * helyett jobban bizom például a kétezer év előtti áliatjóslás álláspontjában és az akkori gyógyítás csodatételeiben. A tudományról minduntalan kiderül, hogy ismét megváltoztatta álláspontját, ami nem történik meg például — a jósokkal. A jósok szerint csak az emberi sors változik meg és a determinált jövő változá- vn megmutatkoznak a tenyér változó vonalaiban. Egy idősebb hölgy elárulta nekem régebben, hogy kéthetenként változnak a tenyér vonalai, tehát minden ember, akiben megvan a köteles gondosság a jövője iránt, kéthetenként egyszer felkeresi ismerős tenyérjósát. Ezzel szemben akadnak könnyelmű emberek, akik a jós helyett a háziorvosukat keresik fel kéthetenként, hogy kedvenc hipochondriájukat ápolják. Már pedig én, ha rongált idegeimmel akarok lábadozni. inkább a jóshoz fordulok, akit a sors rendelt elém, semmint az orvoshoz, akinek nevét a be- tegsegélyző könyvecskéből kell előhalásznom. Isten őrizz, nem mondok ezúttal véleményt az orvostudományról — ezúttal személyes érzésekről van szó. tehát kerülök minden logikát —, az orvostudományról való tapasztalataim nem is alkalmasak arra. hogy elfogulatlanul dicsérjem. A magam részéről szeretnék észrevétlenül elmenni mellette, mint egy nem kívánatos ismerős mellett, akivel az ember véletlenül összetalálkozik,

de akivel nem akar beszélni. Mi már csak akkor fogunk megint és végleg találkozni, mikor már úgyis minden mindegy. Addig életem vonalában a keleti jóshoz tartom magamat, változó ügyeimben pedig Winterry röntgen-szeméhez.

Fájdalmas dolog volna őrölni a hétköznapokat, ha nem tudnám, hogy sorsom fölfelé ivei és kétségbeejtő volna csupán a leirt szavak értelmének hinni, anélkül hogy tudnám, hogy a vonalak öntudatlan formálása milyen karaktert és milyen jövőt nyújt számomra. Reményt mérnek a ma sivárságában ezek a derék jósok, sokkal olcsóbban, mint az orvosok és sorsunk egyéb tudósai mérik a reménytelenséget. A magára maradt lelket olajozzák kenetes szóval, hogy tapadni tudjon az élethez. A tudósok újabb borzalmakat ígérnek minden nap, régi hitedet lehúzták rólad, mint a meleg ruhát és helyette bizonytalan fertőtlenítőszereket ajánlanak a tudomány mai álláspontján. Ha veszély fenyeget, ha vállalkozol, ha kivándorolsz, ha önkénytelen menekülő gesztust teszel a reménytelenségben, egyszerűen ha magad személyes életére vagy kiváncsi és nem az ,,ember" életére, amit erőszakosan rád húznak, úgy mit tehetsz? Azt, amit ötezer évvel ezelőtt is tettek az emberek, ha riasztotta őket a külső világ. El a tapasztalattól, a titokzatos hatalmakhoz, amelyek egy vonalba fogják múltadat és jövődet, csak azért, mert hiszel bennük. Ha egyedül vagy, hiszel bennük.

tC® S'SÍ

Vatofuidi IcofostotéoH.

Telek A, Sándor:

BÖLCSELET

A hátam mögött megnőtt az árnyék, Már csak oldalról sunyit rám a nap. öreg cimborák ballagnak elől Némelyik kidől

És eltűnik egy kicsi hant alatt . . e

Mi tegnap szép volt, megfakult minden Bánat-bor csurrant csorba pohárba Ha kél is fanyar áldomás néha A lelkem béna:

Hajrá és nóta régen hiába.

Csak gyalogszerrcl ballag az élet És mégis, mégis lassan már beér . . , Ha még volna is egy kis kitérő,

Semmit sem érő

S a legénykedés már minek, miért?

Nekem már nem ok, nem cél az élet. Hogy mégis vagyok, az Isten dolga. Rendeltetésem én befutottam S lélekhagy ottan

Andalgok el a téli alkonyba . . .

Mint kopott szentkép rőt árokparton* Csendesen nézek át az ut felett S akik most mennek oktalan harcba Egymásba marva:

Szánva nézem az uj legényeket.

htai Hungaricus Vidor

V a t o p á d i, 1934 junius 23.

— Itt volnánk, -— mondja a hajcsár, s egy kút kiálló pereméhez vezet.

A jól megrakott állat beágyazott hátáról köny- nyedén lecsúszom, nagyot nyújtózom, kíváncsian nézek körül.

Gesztenyefa árnyékában két formaruhás férfi alacsony kőfalra helyezett sakktábla fölé hajol.

—Kik ezek? — kérdem a hajcsárt.

— A kolostor őrzésére kirendelt állami őrök. Minden kolostor, ha kér. s megfizeti, kap belőlük egy-kettőt. A kolostor falain kívül laknak, enni-inni kapnak eleget, máskülönben semmi dolguk nincs.

— Afféle „fizetett vendégek" — gondolom, bár hizlaló kúrának aligha elég. Áthosnak tömérdek böjti napja van.

A hátizsákból ruhakefét szedek elő, rnegtisz- tálkodom. Izzadt állatját a hajcsár is megtörik kút mellé köti, podgyászomat két kézre kapja.

— Mehetünk. — s a kolostorkapuhoz vezet.

Félelmes várfalakkal körülbástyázott óriási

épülettömb a kolostor. Boltíves alagút vezet a főbejárat elé. A rajtalógó fakalapáccsal megkopogtatjuk a keményre ácsolt kaput. Szűk nyíláson szakállas arc sandít elő.

— A Szent Szinódus pecsétes levelével érkeztünk. — kiáltja kísérőm.

Kapcsolódnak, buknak, dongnék súlyos vas- rudak, kulcs csikorog az otromba zárban, csikorogva mozdulnak a szélesre táruló szárnyak.

Előszedett ajánló levelemet az elősiető szerzetesnek nyújtom át. Átbétüzi. — okuláréja fölött rámnéz, — szó nélkül faképnél hagy.

— Idáig beérkeztünk valahogy, a dacos várfalak közé is majd csak bejutok, — a kapus, várnagy, vagy hogyan is nevezzem, visszatértéig állva a kapu előtt maradok.

Nagy, tágas udvartérségre látni, — kíváncsiskodva kukkantgatnék befelé, — bár e percben inkább pihenni vágyom, kimerített az éles levegő, összetört a hegyrázos ut. Mert különös teremtménye az égnek az emberállat. Lelkesedésében nagy élményekre vágyik, s aztán pont a cél előtt kimerül, letörik, érthetetlen közöny lepi meg. Ám pillanat müve az egész, — uj történés, váratlan benyomások, — s érdeklődésünk hamvadó parázsa friss lángra kap.

Öreg szerzetes kíséretében érkezik vissza a kapus, — intenek, beléphetek, görögül motyognak valamit, persze nem értem, tolmácsom, a hajcsár kintmaradt, a várfalak közé magam léphetek csak.

Dehát errefelé nem szoktak beszélni sokat, a Szinódus levele a legmegérthetőbb beszéd, egy elősiető fráter künnhagyott csomagjaimat szedi össze, elindulunk, a magasba vezető nyitott lépcsőkre mutat.

Az első fordulónál végiglátok a széles kolostorudvaron. A lépcsőzetesen emelkedő udvart bástyaszerü épületsor veszi körül. Négy-öt emelet magasságban. Templomuk az udvar közepén terpeszkedik, elszórtan kisebb-nagyobb kápolnák. egy használaton kívül helyezett étterem, —

a Trapéza, —- karcsú oszlopsorral díszített kút, s virágba borult gyönyörű íulipánfák tarkítják a tágas teret. S a mindent átfogó várfalak mohos patinája mint kopott csuhákra tapadt folt- darabok zöldéinek szerteszét. Pislogó erkélyek púpos rácsa alatt kísérteties árnyak suhannak, tűnnek, el az alkony sötétjében. S mint mindenütt Áthosban, — félelmetes csend lapul. Elvarázsolt kastély kellős közepébe pottyantam be. Minden lépcsőfordulónál fel-felbukkan. majd nesztelen eltűnik egy-egy árnyalak.. Észre sem vesznek, senki nem szólít. — csak mászom tovább, eddig számat se nyitottam ki. Mert ha nem szükségből, csak formaként fakad — a szó itt ugvlát- szik fölösleges dolog. S Áthosban ismeretlen fogalom a forma, szent ceremóniáik vannak csak. Máskülönben megy-jön, mindenki tesz-vesz amit akar. Pedig vállukon ezernyi teher, óránkint beosztott munka, mindennapi gond, — de csak amit önként vállaltak, — hivatásuk nehéz, de nem vigasztalan, — homlokukra koszorút a hit tövis- telen rózsákból font.

Közönséges ésszel nehezen érthetjük mindezt, hisz oly nagy a távolság köztük, s köztünk. — a külvilág között. Egy élet szenvedésére, önfeláldozására, önzetlen emberszeretetére volna szükség, hogy csak megközelítsük Krisztust, sejteni tudjuk a nagy, nagy Szenvedőt.

Mit tudjuk mi bűnös emberek, mi az a krisztusi láng, miért gyönyör a szenvedés, ha Isten kifürkészhetetlen akarata rótta ránk? Ha azért boldog a szegény, mert semmije sincs, nem ismert nyönyört, pompát, neki nem kell a kincs, -—• szenved, tűr, szenvedései éjjelén ott lángol az égi remény, — ki érti ezt? ők úgy hívják: a rejtelmes Áthosi fény. Ez villog, lobog, — sejtik, hiszik, látják Áthosban a szerteszét, ad nekik mindenhez erőt, — a legnagyobbat: a hit erejét. Lappang, létezik, léteznie kell. — nélküle Áthos

az ezernyi csodát hogyan foghatná fel?...

★

S jött az első meglepetés. A képzeletbeli szűk, homályos cellák helyett kényelmes lakosztályt bocsátottak rendelkezésemre. Hálószobám puritán. egyszerű, de minden szükségessel felszerelve, mellette kőbevájt mosdófülke, — a nappali azonban annál pazarabb. Tengerre nyíló világos terem. A padló hosszában egyetlen remekbeszőtt perzsa, keleti átvetőkkel borított alacsony pam- lagok, öreg Íróasztal, öreges székek, a falakon sok-sok érdekes áthosi kép. festmény, imaszőnyeg, értékes karamánokkal szegélyezett ablakok.

S a menyezet közepéről hatalmas üvegcsillár, szétbomlott kristálybokréta, lóg.

A legnagyobb parádé, tűzijáték azonban oda- künn fakad. A nyitott erkélyajtón, a végtelen messzeségben felfoghatatlan színek orgiája táncol, lángol, tobzódik a tenger kéksége fölött. Százezernyi fodrát a napkorong búcsúzó fénye véres szallagokba fonja, színes csókjaival szórja tele a bolondszép vizei, s mint festő ecsetjéről odafreccsent reszkető foltok, — lágyröptü sirályok hófehér raja cikkáz Junius e jól megpingált

tájképe fölött.

A sejtelmes horizont lilás fátylaira névtelen szigetek finom körvonalait rajzolta ismeretlen kéz, ■— az Istenség ereje előtt megtorpan, térd- rekényszerül minden emberi kritika, — utolsót lobban, elmerül a véres napkorong, a fehér felhőfoszlányok között feltolakszik a közeledő éj első futárja, Vénusz ragyogó diadémja, s gárdája, a többi aprószent, — nyáriesti picinyke csillagok.

A kolostorudvar elsötétült mélyéből szent zsolozsmái borongós hangját repíti felénk a napnyugtát követő alkonyati szél, — feltör az áthosi ima, — érezzük: fölöttünk lebeg az Erő, a Hatalom, mindnyájunk parancsolója, a legnagyobb, legszigorúbb, a legigazságosabb Ur.

Szelíd hang szólít:

— Ha úgy tetszik, tálalva van.. E

*

Hosszú boltíves folyosón vezet végig a páter, —- üdvözlésemre egy fehérkötényes öreg, — a szakács, s fiatalabb társa, —- a beosztott házi- diakon lépnek elém.

Francia nyelven köszöntenek, időzésem egész tartamára tiszteletteljes szolgálataikat ajánlják fel. Kisérő papom mosolyogva jegyzi meg, hogy a szakács abbeli kérésének kérésére kérte fel. lennék szives az óhajtott étrend összeállítását megbeszélni, leghőbb kívánsága, hogy megelégedésemet váltsa ki, lehetőséghez képest saját Ízlésem szerint megállapított étkezésekben legyen részem. Amennyiben a körülmények, s a rendelkezésükre álló eszközök megengedik, minden óhajomnak jósziwel tesznek eleget.

— Önök elhalmoznak figyelmükkel, —- válaszolom magától értetődő szerénységgel. —• Egyetlen kérésem, hogy oly mértékben törődjenek csak velem, hogy minél kevésbé essem terhűkre. Hogyan merészelnék különös kívánságokkal előállni, rendes életbeosztásuk természetesen nekem is teljesen megfelel, s legfeljebb arra kérem szives engedélyüket, hogy a magammal hozott készletet a kolostor konyhájának ajánljam fel.

— Legyen minden az ön kívánsága szerint Kyrie, kötelességem azonban megjegyezni, hogy a kolostor vendégháza, melynek vezetésével én bízattam meg, s az ide beosztott személyzet is kizárólag vendégeink rendelkezésére áll. Konyhánk egyszerű, külföldi vendégeink is ki tudja azonban talán elégíteni, a kolostorszokások szigora a vendégház konyhájára nem terjed ki. Minden aggály nélkül fejezze ki kívánságait, —> kertjeink, gyümölcsöseink, a tenger sokféle terméke változatossá teheti étrendünket, s talán mégis legtanácsosabb lesz, ha a szakáccsal beszéli meg a mindennapi menüt.

Úgy látom, nem rossz helyre kerültem, •— ám egy szempillantásig már-már sajnálni kezdtem az elmaradni induló magamra vállalt böjti vezek- lést, hiába erősködik, gyenge a test. — a jónál jobbat, különöiskép. ha ők maguk ily szívesen ajánlják fel, a legkeményebb szándékra beállított akarat is nehezen utasítja el.

Ajánlatukat megköszöntem, s megszorítva a felém nyújtott kérges tenyeret, páterem társaságában az ebédterembe vonultunk át.

A szép fehéren megtérített asztalon tiszta tányérok, ezüst evőeszköz, rendes üvegnemü, barna kenyérrel megrakott kosár, — s végül, de ékül hatalmas kancsóban biztató szinii bor sötét - lik az érkezők elé.

Még két sportruhás civil, két erdőmérnök lépett utánunk a terembe. Morgó bemutatkozás, helyet foglalunk, — a folyosóra nyiló ajtóban megjelent szerzetes a prezideáló pap felé int: —

— Tálalhatsz. — inti vissza a páter. A diákon mindegyikünk poharába a finom áthosi nedűből tölt.

%