Prágai Magyar Hirlap, 1935. március (14. évfolyam, 51-77 / 3603-3629. szám)
1935-03-31 / 77. (3629.) szám
<MtKCMMAfifc\RHlRLag KÜLÖNVÉLEMÉNY Amerikai film Alig néhány hete, hogy az amerikai film újra bekerült a köztársaságba és e rövid idő alatt érdekes dolgokat figyelhettünk meg. A közönség hisztérikus. szomjúsággal vetette rá magát az évek óta nélkülözött amerikai filmtermésre és e filmek nagy keletje valamennyire emlékeztet bennünket a déligyümölcsök és egyéb, sokáig nélkülözött külföldi cikkek keletjére a háború utáni első időkben. Mintha igazuk volna azoknak az elmélkedőknek, akik szerint a háború tovább folyik, „békés" eszközökkel, elhatárolt területeken. Az amerikai filmháboru valóban évekig tartott, mindkét fél konok ellen-tállást tanúsított és valahogy végül mindkét fél idegkimerülése hozta meg a békét. A közönség szomjazott az amerikai filmre, akár a kaliforniai gyümölcsre és ez a szomjúság még alig csökkent az elmúlt hetek alatt. Az amerikai filmek, amiket láthatunk, valóban kitűnőek. Nem csoda,. hiszen az elmúlt évek válogatott termését kapjuk. És e filmek láttára ébredünk tudatára annak, hogy mit nélkülöztünk. mi után szomjaztunk. A hiányérzetünk megvolt, de nem tudtuk, mit hiányolunk, csak azt éreztük, hogy valósággal eltikkadunk, mozilátogatók, az utolsó évben. Úgy éreztük, hogy egyhangú kosztot kapunk, elment a kedvünk a tápláléktól, és lassan-lassan nagymérvű diétára fogtuk magunkat. A közönség, a mozilátogató közönség, elapadt a megsavanyodott terméssel együtt, a mozitulajdonosok idegei pedig kezdtek felmondani a szolgálatot, A közönség és vállalkozók nyomása egyre erősödött és igy végre megszületett a béke. Előfordult stagnáció mindenfajta művészetben és előfordul, hogy ilyen stagnáció után uj, addig ismeretlen terület ismeretlen művészete önt vért a kiapadt erekbe, frissíti föl az érdeklődést . és hozza uj lendületbe az elfáradt művészetet A mozi is művészet, gépi. erőre beállított művészet, egyszerre fejlődött az egész világon, az egész világ moziközönségének ellenőrzése alatt. Ebben a művészetben világprodukció vau, egyik világrész támogatja a másikat, nemcsak piacban, hanem ötletben, technikai és művészi fejlődésben is. Az orosz filmművészet elszigetelődött, de nem azért, mert a nagyvilág. nem érdeklődik iránta, hanem éppen ellenkezőleg: a nagyvilág azért nem érdeklődik iránta, mert kikapcsolódott az egyetemes fejlődésből és megszorított, elvi el- szánásból külön utakon hajad. Ami jó volt az orosz filmben, azt érdeklődéssel fogadták az egész világon, ami művészileg friss és megkapó volt benne, az felszívódott az egyetemes filmművészetbe. Az amerikai filmprodukció mindig — sőt túlságosan! — az egyetemes igényekhez tartotta magát. A közönség érdeklődésén és igényein egészen kivül álló okok voltak azok, amelyek miatt az amerikai filmek évekig elmaradtak a csehszlovákiai mozikból. A közönség hiányérzete indokolt volt: az egyetemes produkcióból hiányzott egy rész és az egyoldalú termelés unalmat, majd kiábrándulást és csö- rHört idézett elő. Egyszerűen kevés volt a jó film. A tapasztalat azt mutatja, hogy az európai filmtermelés adja meg az impulzust, de nincs anyagi ereje hozzá, hogy a szükséges méretekben ki is élje ezt az impulzust. Egy-egy kimagasló. felejthetetlen film volt az egész szezon élménye és utána ■— rengeteg csalódás. Egy- egy feltűnő csillag az európai filmszínészek között, akiket gyorsan elnyelt Amerika. Amerika Európához képest a széles lehetőségek hazája még ma, a rossz viszonyok között is. Ha Európából elindul egy uj irány a filmművészetben, egy uj szinész a siker utján, úgy Amerika az, amely felkarolja és széles mezőkre vezeti. Csak azt tudtuk az elmúlt évek folyamán, hogy a legnagyobb vagy legnépszerűbb filmszínészek elhagyták Európát és — gazdasági viszálykodás következtében — nem voltak láthatók a csehszlovákiai mozik vásznán. Emlékeztünk rájuk, a nevüket, az arcukat ismertük, legtöbbször még a filmhangjukat is. Szereplésüket, fejlődésük vonalát képzeletben követni tudtuk Amerikában is, azt azonban már nem tudtuk, hogy az Európából elinduló uj művészeti irányok milyen széles mezőket termékenyítettek meg az amerikai filmkultuszban. Ismertük Korda Sándor utolsó produkcióit és gyönyörködtünk bennük, de a Korda-féle londoni filmtársaság csak egy-két filmet hozott ki évenként és ez vajmi kevés volt az egyre igényesebb mozilátogató számára. Irtott felmerült még egy René Glalr, vagy egyéb francia film, de mindent összevéve alig kaptunk három-négy olyan filmet egy szezonban, amely valóban ébren tarthatta moziszenvedélyünket. Már pedig a film élvezete szenvedéllyé válik, a rendkívül költséges filmprodukciók célja is az, hogy szenvedéllyé váljék. A sok csalódás lohasztotta a szenvedélyt és egyre gyakrabban történt meg, hogy a valóban jó európai filmnek sem volt anyagi sikere, mert a közönség egyszerűen leszokott a szenvedélyéről, a mozilátogatásról. A most látott amerikai filmek pontosan igazolják. hogy minden művészi impulzus Európából került Amerikába, de Amerikában futotta ki igazi formáját. Pontosan felfedezhető a filmekben például Korda Sándor rendezői hatása Tessék csak utánaszámolni: kétszáznegyvennyolc lépcsőfok. Nekem ezt jobban kell tudnom, mint az olvasónak, mert mindennap ezen járok le a Gellérthegyről Pest városába. Lassan, lépcsőről lépcsőre sülyedek bele a fővárosi ködbe. Ez a lépcső azonban nagy tanulmány is, mert mióta mi, valaha elfeledett tabániak, divatba- jöttünk, ennél a lépcsőnél nincs érdekesebb szociológiai kutatás. Az a köd tudniillik, amelybe mi tabániak, Pestre lemenve. fokonként belejutunk, a társadalom mély gomolygása, az a láthatatlan oszló-foszló, birkózó és alaktalan tömeghullámzás, amelyből valaha népek születtek s melybe most társadalmi osztályok sülyednek le. E kétszáznegyvennyolc lépcsőnél nincs érdekesebb, mert ellepik lassan azok a társadalmi alakok, akik vagy voltak egyszer valamik és elhullottak, vagy még semmik, de most akarnak fölemelkedni. Ezért nekünk, lépcsőjáróknak, nem kell kalandok után szaladnunk, megkapjuk magán a kétszáznegyvennyolc tabáni lépcsőfokon. A koldustársadalomnak ez most a menedéke. Külön kis világ, ahogy nézem s mindegyre jobAz uj könyvkiadó-vállalat érdemes igazgatója azzal a megtisztelő kérdéssel fordult hozzám, hogy nagyemberek példáján fölbuzdulva, nem irnám-e meg számára önéletrajzomat? Nehogy túlságosan elbizakodjak, rögtön figyelmeztetett arra is, hogy egy csöppet sem kiváncsi életem történetére, füstbe ment reményeimre, léket kapott ambícióimra, küzdelmeimre és szenvedéseimre, kizárólag azok a mulatságos epizódok érdeklik, amelyekben egy gyakorló humoristának az élete olyan gazdag. Azzal biztatott, hogy a közönség kedveli ezeket a kis marhaságokat. — Csodálatos dolog ez — mondta elgondolkozom — Nem vagyok már fiatal ember, de velem soha életemben semmiféle mulatságos dolog nem történt. Miért van az, hogy az élet kizárólag a humoros írókat tréfálja meg, az c nyakukra küldi a mindenféle rendű pajkos őrülteket, feltalálókat és a többi mulatságos, furcsa és tréfás figurát? Miért hogy a humoristákkal történik meg minden jó dolog? Honnan tudja az élet olyan pontosan, ki a humorista? Fölvilágosítottam az érdemes férfiút: — Az élet azokat veszi csak komolyan, akik őt is komolyan veszik. Aki ingerkedik vele, aki szemtelen és tiszteletlen, aki kritizálni meri és kivetni valót lát rajta, azt gyűlöli és megbünteti ahol és ahogy csak tudja. A pénz is azt szereti csak, aki őt szereti. Az élet éppen olyan érzékeny, éppen olyan elbizakodott, mint a pénz. Rögtön megsértődik és nem játszik tovább. Irgalmatlan és bosszúálló. Diktátor. Fenséges és félelmetes diktátor. Minden diktatúra között az övé a legrémesebb. És menekülni se lehet belőle... legföljebb egy másik diktatúrába, amely talán az övénél is kegyetlenebb. A halál diktatúrájába. A könyvkiadó bólintott: — Értem. Ebben csakugyan van valami. De és szcenáriumiró munkatársainak, elsősorban Bíró Lajosnak vonalvezetése is mély nyomot szántott az amerikai filmek szüzséiben és dialógusaiban. Azt látjuk, hogy a részletek gondosabbak, a technika biztosabb és egységesebb az amerikai filmekben, de minduntalan érezzük az európai termékenyítő gondolatot, amely dúsan kikelt a szélesebb lehetőségek termékeny talaján. Nemrégiben olvashattuk, hogy fiatal tehetséges francia irók állottak össze, akik azt követelik, hogy a filmművészet sajátos lehetőségeinek megfelelően teremtsék meg az önálló filmköltészetet. Az ötlet érdekes, de túlságosan fiatalos. Költészetet, nem lehet szándékosan megteremteni, a költészet születik. A filmköltészet is születik, de egyelőre hosszú vajúdással. Az uj művészi értékű filmek azt mutatják, hogy a tisztulás, amely végül is az önálló filmköltészet kialakulására vezet, szépen halad előre. A filmtörténetek fejlődése még mindig a regény és a dráma között himbálódzik és — a hangosfilm ellenére — közelebb áll a regényhez, mint a drámához. De ez a közelség is csak látszólaban ámülok. Most már nemcsak hogy megszaporodtak s a kapualjtól kezdve lépcsőfokonként helyezkednek el, hanem valósággal telephelyeket váltottak maguknak, amiket gondosan őriznek, sőt emiatt a maguk módja szerint pártokra szakadnak, amint ama koldus nadrágja bizonyítja, amelyről mindjárt szólni fogok. Nem volnék becsületes krónikás, ha nem mondanám el, hogy nemcsak becsületesen kéregető emberek járnak rongyokban: van bizony erre elég jőmadár is. A múltkor egy koldus barátomat azon kaptam, mikor kinyitott bicskával állott a kapualjban a házitelefonom előtt. Váltig erősitgette, hogy semmi rossz szándéka nincs, csak kenyeret akar szelni. Másnap azonban eltűnt az egész házi telefonberendezésem és egy tabáni korcsmában volt újra megtalálható. Még különösebb dolog történt akkor, amikor az egyik esti félhivatalos óriási betűkkel kinyomatta a következőt: „Ma éjjel a rendőrség razziát tart a Gellérthegy déli lejtőjén." ■— Úgy látszik, a betörő társadalom szereti a félhivatalosokat olvasni, mert miután felhívták a figyelmondja meg nekem... ez Is régen fúrja már az oldalamat... miért van az, hogy a humorista, aki tollal kezében derűs és mulatságos lény, rögtön savanyu filozófussá vedlik, mihelyt beszélni kezd? — Ez azért van, mert mihelyt humorról van szó, rögtön eszébe jut, hogy minden kényszer- munka között az övé a íegszörnyübb. A humort nem adják ingyen, meg kell szenvedni érte. Rudyard Kipling, aki maga is humorista, azt mondja, hogy az egész világon mindössze kilenc eredeti mulatságos történet van, abból is nyolc olyan, hogy hölgytársaságban nem lehet elmondani. A humorista abba pusztul bele, hogy ki akarja találni a tizedik eredeti mulat ságos történetet. Ez pedig nem könnyű. Rudyard Kipling még a háború előtt csinálta meg ezt a statisztikát és azóta sem volt hajlandó revideálni. Minek is tenné? így mindenki meg van győződve arról, hogy azt az egyetlen eredeti mulatságos történetet, amelyet a hölgytársaságban is lehet mondani, Rudyard Kipling irta. A könyvkiadó bizalmatlanul nézett rám: — Kérem... hiteles az a statisztika? — Angol ember csinálta, el kell hinni. Egy gentleman szava ellen nincs föllebbezés. Azok a humoristák, akikkel öriT beszélgetni szokott, azért olyan savanyuak, mert nem ők találták ki ezt a statisztikát... a maguk számára. A könyvkiadó biztatón megveregette válla- mat: — Mindegy kérem. Önnek azért nem kell restelkednie. Bátran megírhatja önéletrajzát. Ezennel megrendelem ... Most, hogy tudom, hogy nem ön irta azt az egyetlen eredeti mulatságos történetet, legföljebb kevesebbet fogok önnek fizetni, mint amennyit eredetileg akartam. ÖNÉLETRAJZ Irta: Heltai Jenő A koldus nadrágja Irta: Hegedűs Lóránt gos és csak azt mutatja, hogy a filmben több valőrje van az epikusán sorakozó képeknek* mint a feszült és robbanó történésnek. A kép- szerüség és a képpel kifejezhetőség a döntő. Egyre inkább háttérbe szorul a dialógus, ami pedig lényeges része a regénynek is, viszont egyre inkább fejlődik a lélekrajz, a regény főeleme, de csak képszerű kifejezésben, ami általában ellentétes a regény kifejezési módjával. A fontos tény az, hogy az önálló Blmkölté- szet utáni kíván ság is Európában hangzott el először (a kívánság elhangzása talán azt jelenti, hogy nincs messze a kívánság beteljesülése), ahogy Európából jutott Amerikába minden művészi impulzus. Akár a mag, vagy a palánta* amelyből a dús termőföldben kiteljesedett virág lesz. Az az érzésünk most, mikor a sokáig nélkülözött amerikai filmeket látjuk, hogy valóban a kiteljesedést nélkülöztük, az európai szép palánták kiteljesedett virágait. Ezeket látjuk most viszont és a válogatott termés láttán meg is marad — egyelőre — a tökéletes illúziónk. Egyelőre, mert ma még a java termésben válogathatunk. SÁNDOR IMRE. mét arra, hogy a déli lejtőn lesz razzia, azon az éjjelen nálunk, az északi lejtőn, mindenütt betörtek. Én még jól jártam, mert a kertemben csak lábnyomokat találtam, szomszédomnak azonban benyomták a verandája ablakát, onnét elvitték az asztalkészletet; de nem panaszkodha- tik: másnap visszaküldték csomagban azzal, hogy alpakkát nem használhatnak. A harmadik barátom járt legjobban, az ő házában kirabolták —• a detektívet. Mikor néhány hét múlva a rendőrség elfogta az északi oldal razziáján e társaságot, kisült, hogy valóságos szövetkezetét alkottak, amelynek együttesen teherautója volt, csak azt nem lehetett megállapítani, hogy a szövetkezet nem részesült-e valamely közsegélyben. De én nem a szegénylegényekről, hanem a szegény emberekről akarok beszélni, kik össze- huzódva a kétszáznegyvennyolc lépcső valamelyik fokán most már letelepedtek és állandó exis- tenciát alapították. A mi koldusseregünk három csoportra oszlik. Az egyik: a kövön ülő öreg- urak, akik rongyaikat mutogatják, a másik a vak nők, s a harmadik azok a minden hét meghatározott napján megjelenő női hölgyek, akik egy-két-három gyermeket szorongatnak. Ezt mind azért kellett az olvasónak elmondanom, mert a koldus nadrágja folytán e három csoport között ütött ki a háború a Tabán lépcsőin s azóta tart szakadatlanul. A követ őrző öreg tudniillik avval szólított meg a többi előtt, hogy ne pénzt adjak neki, hanem valamely viseltes nadrágot. Másnap teljesítettem kívánságát, személyesen adtam át neki ezt a ruhadarabot. Attól kezdve nincs nyugtuk, sem nekem, sem a tabáni lépcsőnek. Először névtelen levelek érkeztek hozzám, amelyekben avval vádolták a nadrág jelenlegi tulajdonosát, hogy nem igazi koldus. Aztán újabb feljelentések érkeztek, hogy koldus ugyan, de a nadrágot sohasem húzza fel, hanem elissza a Tabánban. A koldus váltig állítja azt, hogy ez mind aljas rágalom s ő a legkoldusabb valamennyi között, viszont hajlandó annak bizonyítására, hogy ama női hölgyek, akik meghatározott napokon szokták megállítani a mi városba-vonulásunkat, kölcsönkapott gyermekekkel hivalkodnak. Az eként kiütött koldusháboru utolsó stádiumában világosan kikérte egymásnak a három csoport, hogy a másik a koldus dmet és jelleget viselhesse, miután nem méltó erre a társadalmi pozícióra. A tabáni lépcsőn tehát a szociológia köréből már kezd egy uj társadalmi alakulat, a koldusarisztokrácia kialakulni. Ez annyira megy, hogy a múltkor a sarkon levő autóbuszállomáson álltam szintén nagy ködben, amikor a svábhegyi kereszt mellől lejött koldus (ott van tudniillik az autóbusz végállomása) a lépcső koldusainak előadást tartott arról, hogy milyen az ő pozíciója fenn, kijelentvén, hogy annyit keres, hogy minden este le tudja inni magát. Mikor mindé szociológiai érdekességeket figyeltem s gondolataimban, de a ködben is elmerültem, ami legutoljára megütötte a fülemet, az már nem a koldusnak, hanem egy rendőrnek egy előttem ismeretlen kérdezősködő vei való beszélgetése volt és a tárgy, amelyről szóltak, önmagam. A kérdező hang igy szólt: — Mondja, biztos ur, milyen ember... (a nevemet mondta), aki az Orom-uccában lakik? Mire a rendőr a következőképen felelt: — Az Orom-uccai lakó igen finom ember, ami úriemberek közt ritkaság. Egyelőre ennyit tanultam a társadalom misztériumaiból, mialatt kétszáznegyvennyolc lépcsőn lejutottam a Gellérthegyről Budapest városába. íi »_ 6 március Sít vasárnap.
