Prágai Magyar Hirlap, 1935. március (14. évfolyam, 51-77 / 3603-3629. szám)

1935-03-17 / 65. (3617.) szám

1935 március 17, vasárnap.

17

Szlw&tszUói Hvocjtyacfiatotok a utfán

Csaknem száz hangversenyt vezényelt már a budapesti Stúdióban a pozsonyi Rajter Lajos

Egy fiatal magyar karnagy útja a pozsonyi diákzenekartól a magyar Operaház tagjaiból alakult zenekar karnagyi pulpitusáig ■ Nyaranként a salzburgi karnagy képző professzora a pozsonyi fiú

növekvő hadseregének. 1916-ban tavasszal a velem egyivásu fiukból, csupa rövidnadrágos tízévesből zenekart szerveztem

és így gyakorlatilag megoldottam a generációs problémát, ami akkor még nem volt probléma. Szorgalmasan folytak a próbák és én voltam a kérlelhetetlen szigoruságu karmester. Ennek a zenekarnak az élén szerepeltem először a nyilvánosság előtt. 1916 junius 30. volt ez az emlékezetes nap.

Egyik zenekari tagunk szüleinek, Fischer Emil városi főorvosnak csodálatosan szép, nagy kertje volt és ebben rendeztünk egy kerti ünnepet, a mamák és papák, meg az ismerősök szépszámú részvételével.

Az erkölcsi siker mellett az anyagiakkal is meg voltunk elégedve, 168 koronát muzsikáltunk össze az özvegyek és hadiárvák javára.

— Sikerünk elhatározó jelentőségű volt A Rajter-féle vonós-zenekarnak hire ment a kis muzsikusok körében és olyan invázió támadt, hogy már kora ősszel tetemesen ki kellett bővíteni. A renoménk is egyre gyarapodott, úgyhogy novemberben az Unitas, a pozsonyi háziasszonyok szövetsége a szegény gyermekek felruházása céljából rendezett nagy Vigadó-beli estélyén újból a nyilvánosság elé léptünk és még háromszor szerepeltünk ilyen jótékony célú rendezésen. A zenekar ekkor már átalakult, vonóshangsxerek mellé .fúvósok is léptek, egyre

STíagyar asszony lapja a

Budapest, március 16. (Budapesti szerkesztőségünktől.) Ha a pesti rádió programját átnézzük, hetenként kétszer-háromszor találjuk ezt a müsorszámot: „Az Operaház tagjaiból alakult zenekar( vagy a Budapesti hangversenyzenekar), vezényel Rajter Lajos". Mindjárt meg is jegyezzük, hogy a pesti Stúdió másik vezénylő karnagya; Fridi Frigyes, szintén szlovenszkói ismerősünk, 1920—1921-ben Polgár Károly szinházában működött.

Nincs azon semmi csodálnivaló, hogy a nagy művészi és zenei tradíciók városa annyi kiváló muzsikust adott a magyar és az egyetemes zenei kultúrának. Hogy mást ne említsünk, pozsonyi származású a magyar zenei kultúrának világraszóló dicsősége, Dohnányi Ernő is. Pozsony ott fekszik a dévényi kapu tövében, három kultúrkörnek találkozási pontján, közvetlen szomszédságában van Bécs, két évszázad óta a zenei kultúrának irányitó fókusza. Ezért Pozsony közönségének zenei érzéke tradicionálisan kifinomult, Pozsony értékmérést jelent. Aki a pozsonyi hangversenydobogón megállja a helyét, arra rámondhatjuk; macte es, puer!

Innen indult a karrier útjára Rajter Lajos is, a budapesti Stúdiónak most 28 éves karnagya.

Képzeljünk magunk elé egy hosszú, vékony, szinte madárarcu fiút, akinek az arcán örökös mosolygás ül, szeméből a jóság, a zene iránti lelkesedés árad, haja kissé rakoncátlanul berzenkedik homloka felett, hosszú karjaival talán egy százados tölgyfát átkarolhatna, lábai pedig két lépésben is átmérik a szobát, hol most szemben ülünk egymással, hogy papírra vessük egy még csak most kibontakozó, de máris gazdag eredményekben bővelkedő művészi pályafutás útját.

A bazini zenekar

leghűségesebb hallgatója

—- 1906-ban születtem Bazinban— kezdi vallomásait kérésünkre — ahol édesatyám, szintén Lajos, az evangélikus egyház kántortanitója volt A szülői házban rajongásig szerették a muzsikát s az én lelkem igazán még szoknyás koromban megtelt a melódiák áradatával, a zenei hangok szeretetével.

Apám igen jó muzsikus volt, akinek életét szintén a zene töltötte be és egészen bizonyos, hogy vitte volna valamire, ha családi viszonyai megengedték volna a muzsikával való intenzivebb foglalkozást. Nagy örömmel fedezte fel bennem a zene iránti érdeklődést és azt minden tekintetben istápolta. Apám Bazinban egy helyi zenekart szervezett, amely gyakran szerepelt a templomban és a kultur- estéken s próbáit az iskolában tartotta. Ennek a zenekarnak leghűségesebb hallgatója én voltam, el nem mulasztottam volna egy próbát a világért sem. Abban a korban — nem voltam még négyéves — leginkább a fúvós hangszer imponált nekem, elsősorban a trombita.

Valóságos áhitat fogott el, ha a trombita felharsant, a szemem kigyult s a kezem vezénylésre lendült, karmesteri hajlamaim talán már akkor felfakadtak bennem, hiszen már ismertem a hangjegyeket és pötyögtem a zongorán.

Diákhangversenyek az özvegyek és árvák javára

— Négyéves voltam 1910-ben, mikor a család Pozsonyba került és azóta is ott él. így Pozsony a tulajdonképpeni pátriám. Ott kezdtem el iskoláimat, ott végeztem az elemit és utána az evangélikus líceumot, amelyben 1924-ben tettem le az érettségit. Amikor az első elemibe Írattak, párhuzamosan kezdődött zenei kiképzésem is. Először zongorázni tanultam.

Első mesterem édesapám volt, majd amikor ő a háborúba vonult, Albrecht Sándor zenetanár, a pozsonyi zeneélet egyik kitűnősége vette át zenei kiképzésemet,

Tizéves voltam 1916-ban, amikor a líceum első osztályába kerültem. A háború derekán voltunk. Természetes, hogy a mi gyermekszívünkben is a háború égett és azon törtük a fejünket, miképpen segíthetnénk a szerencsétlen maguk- j ra maradiaknak, az özvegyek és árvák egyre

fejlődött, gyarapodott, mígnem bekövetkezett az államfordulat.

A tanulás évei

— Zenekar nélkül újból a szólóhangszerek felé fordult az érdeklődésem és abban az időben különösen a cselló kötött le. Miután csellistákban akkoriban szűkölködött Pozsony zenei élete, igen kapós voltam a pozsonyi kamarazenetársaságokban és

1919-ben meg 1920-ban tagja voltam az Albrecht Sándor, Groer József, Németh István László köré csoportosult kamarazeneegyütteseknek.

— Az uj viszonyok között a Toldy Kör állt Pozsony kulturális és zenei életének az élére. Az ő rendezései nemcsak Pozsonyban, hanem Nyugatszlovenszkó minden városában értékes kulturmunkát jelentettek. Az ő rendezésükben és az ő együttesükkel nemcsak minden pozsoI nyi estélyükön léptem fel, hanem voltunk Nyugatszlovenszkó és Középszlovenszkó csaknem minden nevezetes gócpontján: Komáromban,

Léván, Érsekújvárod, Besztercebányán, Nyit- rán, Losoncon, Surányban, Diószegen, Ga- lántán.

— Már diákéveimben nemcsak mint karmester és zenekari tag szerepeltem, hanem sűrűn komponálgattam is és szerzeményeimet ifjúsági zenekarommal adtuk elő.

— Érettségim után Bécsbe kerültem a Zeneművészeti Főiskolára, amelyen akkor a szintén pozsonyi származású, világhírű Schmidt Ferenc volt a rektor s ő volt a mesterem a zeneszerzésben, mig Clemens Crauss és Wunderer Sándor a zenetudomány többi ágában irányítottak.

Bécsi éveim alatt is szorgalmas résztvevője voltam a Toldy-köri rendezéseknek.

De Bécsben többizben szerepeltem az akadémiai zenekar élén is mint karmester. Pozsonyban számos nyilvános szereplésem volt a pozsonyi szimfonikus zenekar élén és sokat szerepeltem a rádióban is.

— 1929-ben végeztem be bécsi tanulmányaimat és ennek az évnek őszétől

a pozsonyi városi zeneiskolában töltöttem be a zeneelméleti tanszéket egészen 1933 december végéig, amikor is a budapesti rádió meg- hivását követve, lemondtam állásomról és Budapestre költöztem.

Pozsonyi professzorkoromban azonban még folytattam tanulmányaimat, Pozsonyból utazgattam fel Pestre, ahol Dohnányi zeneszerzési mesteriskolájának voltam növendéke. Salzburgban 1929-től kezdve minden ny .ron a Mozarfeum rendezésében tartott nemzetközi kamagyképzőn adom elő a hangszerelést és vezetek kamagyképző gyakorlatokat.

A budapesti beérkezés

— Nagy örömmel fogadtam a budapesti rádió meghívását, melynek főzeneigazgatója mesterem, Dohnányi Ernő. Tudtam, hogy itt művészi törekvéseimnek megfelelő helyre találok. 1934 január elsejétől május elsejéig voltam próbaidős karnagy, május elsején aztán véglegesítettek.

Rendelje meg a P. M. H. kiadóhivatalában Ára egész évre 36 K, számonként 3.50 K

A Stúdióban a budapesti Operaház tagjaiból alakult zenekart dirigálom Fridi Frigyessel egyetemben és a múlt év februárjától, hogy Dohnányi mestert gyengélkedése a magyar zenei élet nagy bánatára visszatartja a karnagyi munkától, az őreá eső hangversenyeket is én vettem át Néhány nap múlva lesz már a századik hangversenyem.

A magyar főváros közönsége előtt nyilvános bemutatkozásom volt a múlt év november 16- án a Budai Vigadóban rendezett hangverseny, amelyen a tavaly alakult Budapesti Szimfóni- kus Zenekart dirigáltam.

— És mint zeneszerző? vetjük fel az utolsó kérdést.

— Két pályadijat nyertem. 1933-ban a Székesfővárosi Zenekar fennállásának tizéves jubileumára pályázatot Írtak ki, amelyet Divertimento cimü nagy zenekarra Írt munkámmal megnyertem. Ugyancsak pályadijat nyert a Cecília Egyesület hivatalos lapja, a Magyar Kórus által kiirt pályázaton a misém is.

Félórában megszabott interjú volt. Szinte ijedten nézett Rajter Lajos az órára.

— Most már sietek a zenekari próbára. A Stúdióban nem képzelhető el a pontatlanság.

Amint hosszú lábaival végigméri az uccát, biztosak vagyunk benne, hogy másodpercre ott lesz.

A csizmák’’

Irta: Béres Gábor

Mankós Szekeres Bénii csizmáiról van szó. Béni vőlegényi csizmáiról.

Szekeres Bénii vőlegényi csizmái még a lakodalom nyarául, tizennégy augusztusában kerültek szegre a kamarában, mikor Bénát is elvitte a háború a buzakazal tövéből, álból éppen a kaparé- kot ra.kta a szekérre a hord ás befejezéseként.

Szegre kerültek a csizmák. Az öreg Szekeres akasztotta fel azokat, hogy ott várják meg Bén; hazatérését a nagy bajból, ha Isten is úgy akarja.

Két év múlva Béni hazakerült, de a csizmák csak ott függtek tovább is a padlás gerenda szögén. Ott függtek, mert Béni lábai elmaradtak valami lengyel mezőn. A falábra, mankóra, amiket Béni lábai helyett kapott, nem kell csizma.

Két falábat, két mankót hozott haza Szekeres Béni a háborúból meg a Mankós nevet. Azóta lett Szekeres Béniből Mankós Szekeres Béni.

A csizmákról meg nem esett szó. Nem, mintha elfeledkeztek volna azokról, hiszen minidig szem előtt voltak azok, hanem hát a csizmák mégis oly érzékeny kapcsolatban voltak Béni lábaival, hogy a csizmák sorsát senki sem merte említeni a családban. Béni maga sem emlegette soha, csak éppen vasárnaponként, mikor a csizmáknak szolgálatba kellett volna állani, Béni arcának keserű barázdái mélyebbek lettek

A csizmákról nem történt elfeledkezés. Ott él

*) Mutatvány a szerző „A földivégen" cimü, most megjelent könyvéből.

tok az azokkal kapcsolatos gondoláitok, gondok a család lelkében, csendesen, némán, hol zúgolódva keserűen.

Időnk int, amikor Béni nem volt otthon, az öreg Szekeres levette azokat a szegről s az asszonyok megkenegették a csizmák fejét, torkát, hogy az állásban tönkre ne menjenek, állják az időt addig, miig valamiképen megint szolgálatba lépnek.

A szülők szándéka szerint a csizmákra szükség lesz még. Lesz. Ha majd az Isten magához széLitja Bénát, hát beteszik a koporsóba vele. Már azok, akik életben maradnak.

Oda jók lesznek. Az utolsó útra.

Béninek is az volt a szándéka, hogy a vőlegény! csizmákkal megy el a nagy menyegzőre is. Nem emlegette ugyan de megéreznek ilyesmit a szülők.

így alakult ki a- család lelkében a csizmák jövendő sorsa s ehhez a gondolathoz ngy ragaszkodtak, pedig voltak idők, miikor nagyon elkeltek volna a koronák, amelyeket a csizmáért kínáltak a családnak Béni tudta nélkül. Az emberek kapnak ilyen alkalmi dolgon.

Az érdeklődőket azzal utasította el Béni édesanyja:

— Hogy adhatnánk el Béni vőlegény! csizmáját, mikor még arra szüksége lesz Béninek.

Idővel az emberek tudatába is beszivárgott Szekeresék rejtett, de megérzett gondolata Béni vő- legényii csizmáitól.

A csizmák sorsa ily formán el lett volna intézve és semmi szüksége nem lenne annak, hogy aTról beszéljünk, ha mindez másként nem történt volna. Mert másként történt.

A csizmák sorsáról a csendet Béni szegte meg. Igaz, hogy neki volt legtöbb joga a csendet megtörni. S ez a csendmegtörée irányította másként a csizmák sorsát.

Béni nem szerette a kéregetőket, akik annyi panasszal erőszakolják ki a keserves adományokat. Olyankor egészen elnémult s ha tehette, elrejtette a maga nyomorúságát is. Saját tapasztalatából tudta, hogy az igazi nagy szerencsétlenség nem tud annyi szóval élni, hiszen panaszos szó neki sem hagyta el az ajkát. Nem hitt a sokezavu panaszkod Óknak, Bzinlelést látott a panaszos szó megett.

Egy téli délután megint vándor állított be Béni- ékhez. Csak köszönt s megállóit az ajtó mellett A szokásos könyörgés elmaradt. A beesett arc, a szomorú szemek beszéltek csak. Székéíesék megértették ezt a beszédet is. Szekeresné szó nélkül kelt fel s indult a kamrába. Béni utána szólt:

— Édesanyám, hozza be a csizmám!

Béni meglátta a vándor bakkancsából kileselkedő rongyokat.

— Minek lesz az, fiam? — próbált ellenkezni az édesanya.

— Csak hozza be édesanyám!

A csizmák húszéves pihenés után Béni akaratára kerültek le a. szegről.

Béni a vándornak nyújtotta:

— Nézze csak, barátom, öltse fel, magának jó lesz. Az én lábam már nem fázhat meg. — Megmutatta mankóit, falábait.

Nagy csend lett a szobában.

Aztán a szegény vándorral elmentek Béni vőlegényi csizmái.

Még hallatszott a csizmák koppanása. amint a vándor átment a konyhán, az udvaron a kiskapu felé. A kiskapu becsapódott.

Aztán elhalt a kopogás.

Béniéknél a nagy csendben csak a lelkek beszéltek. A lélek beszédét meg a jó Isten tudja.. <