Prágai Magyar Hirlap, 1935. február (14. évfolyam, 27-50 / 3579-3602. szám)
1935-02-03 / 29. (3581.) szám
'PRXGSI-MaG^ARHIRLAP 7 1935 február 3, vasárnap. Egy polgár vallomásai Ir|a: Mára! Sándor n ra g)9 £ 19 ré MÁSODIK FEJEZET. 1. Rassz emlékező vagyok. Időszakok, emberek külsője, találkozások nyom nélkül szitálnak át emlékezetemen, mindig csak esemény- csoportokra emlékezem, molyok nagy, laza tömbökben kapcsolódnak össze. E tömbökben, mint az őskori gyantában a belefagyott rovar, egy-egy elmúlt ember éli jelképes életét. Akit elhagytam, annyira él csak számomra, mint az élők emlékezetében a halottak. Hálátlan emlékező vagyok. Mindig egy-egy ember emelkedik ki a zűrzavarból s köréje rakódnak le az emlék foszlány ok, moszatszerüen, úgy kell ietisztogatnom e fontosabb emlék-emberek körűi a hulladékot, mellyel a múlt áradása belepte őket. Talán néhány nevet is idézhetnék ebből az időszakból, külföldön töltött ifjúságom első idejéből, nőket és férfiakat, akik „szerepet" játszottak — életemben. Volt olyan köztük, akivel életre-haiálra verekedtem; ma emlékezem talán e verekedés jeleneteire, de nem tudom többé megmondani nevüket. Nagyon sok nőt ismertem ebben az időben; köztük az, aki veleniszőkött Frankfurtból, bizonyosan szeretett is; de már keresztnevére sem emlékszem vissza. Ebből az első időből egyetlen ember él számomra, a grófnő. S később, mint az árnyék, fel vonul Hatos Ériek. Volt közöttünk valami elintézetlen, talán a fajta-különbség, talán torz érzések, nem tudom. Utánam jött Berlinbe is. A frankfurti kaland hősnője elmarad, elbukik az emlékek gátfutásában. Szeretni nem tudtam, máéképpen sem érdekelt. Érzelmes és gőgös nő lehetett, magas és szőke. Berlinben elhelyeztem egy penzióban, aztán elfelejtettem. Egyideig irt és telefonált még, majd csüggedten elmaradt. Talált-e hirtelenében valakit, vagy visszautazott Frankfurtba, nem tudom. Nevére nem emlékezem, szemeire, hanglejtéseire sem. csak tartására, büszke megjelenésére, hosszú fehér tagjaira. Egy ifjúság szerelmi emléktára testrészekről, karokból, mozdulatokból áll össze. Mikor az arc feldereng e testrészek között, vége a pubertásnak és kezdődik a férfikor. A földfeletti, nagy hidakon robogó vasút egyik állomásával szemközt vettem szállást, vörös téglából épült, Riohter-koeka-épüleíekre emlékeztető bérházban a Blüdher-Strassen. Vil- lanyvilágitást nem vezettek még be a házba. A falépcsők minden lépésre nyikorogtak, a ház reggelig visszhangzott az érkezők lépéseitől, a lakók zöme hajnal felé járt. haza. proletár-ház volt, tele parazitákkal, s mind az éjszakai Berlin hulladékaiból tengették életüket. Laktak itt pincérek, táncosok, prostituáltak. Csodálatos ösztönnel találtam ide. rögtön első napon. Lakhattam volna néhány uocával arrébb, az előkelő Westend házainak ezámlálhatatlan albérletei valamelyikéber. De első időben ösztön- szer üen ide rágtam be magam, ebbe az ős-Ber- linbe. ahol még petróleummal világítottak; táj- szólással beszéltek, mindenki cinkosa volt kissé a másiknak, 6 éjjeli rendőri riadó-autók vijjogásától visszhangzottak az uocák. Most már tudom, hogy nem nagyvárosi, alvilági romantikát, nem érdekességet kerestem ott. Emberi meleget kerestem, közelséget, valami valószerük Magányomtól szenvedtem, attól a mesterséges ál-kultura-magánytól, melyet nevelésem, s később különösen a frankfurti időszak vontak körém, mint valami különleges légkört egy, az ős-anyagtól elszakadt mete-orka köré. Jeges magány áradt el körülöttem. Több volt ez, mint az idegenség magánya; belülről sugárzott, lényemből, emlékeimből, már a magatartás, az iró reménytelen magánya volt ez. Akikhez „közöm" volt egy kultúra-területen belül, mind saját pályán jártak, vagy zuhantak, s csak fényjelekkel üzentünk egymásnak. Frankfurtban 'lábujjhegyen jártunk és eelyipitő komolykodással beszéltünk Mary Wigmann táncairól, vagy a kommunizmusról. Mindez nagyon érdekes volt, információ volt, az ember lassan maga is beavatott látszatát keltette. A légkör sűrítve volt jelszavakkal. A szocialisták. kommunisták, esztéták és a gothikus skulptira gyűjtői megtanítottak használható jelszavaikra., de közben úgy éreztem, a valóságról nem tudok meg semmit. Éreztem, hogy 1 vissza kell térnem a földre. A magam eszközeivel, a magam módján kell szert tennem a tapasztalatokra. A valóság valahogy mindenütt volt és egyszerre: a könyvekben 6 a sza- 1 ónokban éppen úgy, mint a prostituáltakban, a facér katonákban, akikkel éjszaka söröztem a Stettiner Bahnhof körryékén, szállásadó házigazdáimban, az újdonsült weimari miniszterekben, akik “sör estély ékre" invitáltak, mint a. ,külföldi sajtó" tagját, mert leadtam a Wii- helm-Strassen névjegyemet. Riadtan és elszántan vetettem magam az áradásnak. A természetes az lett volna, ha a nőknek adom át magam, öle vannak legközelebb a valósághoz, így gondoltam. De Thomas Man>n, s általában az irodalom is sókat tudott a valóságról, talán többet is, mint egy-egy nő. A „Valóságára úgy gondoltam, mint valamilyen végtelen leckére, mely elől nem szabad hanyagon kitérni, de aztán, ha munkára kerül a sor, ragyjáíból mégis C6ak el kell felejteni. Volt itt valami süni, a Blüeher-Strasse idejében, valami ősanyag-szerü. Mikor a grófnő a munkások közé vitt, minden jószándékunk mellett is tanulmányútra mén tűnik. így élnek a munkások. Ilyen a munkások szerelmi élete. Ezt és ezt az írót olvassák legszívesebben a munkások. A valóságban a munkások mindenfélét olvastak, nemcsak a „mozgalmi" irodalmat, s valószinüleg akadtak közöttük sokan, akik Courts Mahler regényeit olvasták a leg- igazibb kedvvel. A munkások az erényről, a házasságról és a szerelemről is másképpen gondolkoztak, mint ahogy mi elvártuk tőlük, s másképpen vágyakoztak a forradalomra is, mint ahogy ezt a szocialista káték előírták, s bizonyára akadtak közöttük szépszámmal, akik egyáltalán nem tartották sürgősnek a világ- forra-da'lmat. A munkások zöme tetszetős házakban lakott, volt rádiójuk, előfizettek a lapokra, látogatták a színházak előadásait és a mozikat; s a munkanélküliek segélyt kaptak, a jólét nem vetette fel őket, de Németországban nem halt éhen senki ez években. Elképzeléseinket nem fedte a valóság. Ami kilátszott a valóságból, egészen más volt, mint ahogy mi szerettük vólna: néha rosszabb, néha különb, de mindig más. Inkább azt vettem észre, hogy valamilyen ijesztő és általános neurózistól szenvednek az emberek.’ a munkások éppen úgy, mint a grófnő, vagy a patríciusok. Az „egészséges" ember ritkább volt, mint a fehér elefánt; az emberek rögeszmékbe kapaszkodtak, s a németek, háromszáz esztendő kategorikus imperativus után, kezdtek reászofcri a politikai gondolkozásra. Volt valami automatikus, merev az emberek magaviseletében. Csak itt viseltek még tiz centiméter magas, kemény á'llógaliérokat a hivatalnokok; volt valami feloldatlan, gyámoltalan a ..szabadság"- ban, mellyel nem tudtak és nem mertek élni. Berlinben, az első időben, menekültem a magány élői. Nem kerestem fel az irodalmi kávéházakat, a magány e laboratóriumait, nem telefonáltam ismerőseimnek. A Blüoher-Stras- se fölvett és rejtett, mint egy sikkasztót. A szobát egy ügynök adta bérbe, petróleummal világítottak itt, a falon vallásos tárgyú nyomatok lógtak, a padlót felhintették zöld porral, valamilyen féragirté-szerrel, mert a házban nyüzsögtek a svábbogarak. Soha nem laktam még ilyen helyen. Megérkezésemet követő négy napon nem mozdultam ki a Lakásból, papírt és tollat vásároltam és éjjel-nappal dolgoztam. Négy nap és négy éjszaka megírtam azt a színdarabot, melyre esztendeje készültem Frankfurtban. A színdarab rossz volt. Később egy ügynök megvásárolta, az egyik vidéki német város kísérleti színházában színre Í6 került, s szégyenletesu megbukott. Számomra nem is volt fontos akkor a „siker". De az első négy berlini napon, először életemben mertem építeni valamit. Tizenöt évig nem nyúltam aztán többé drámához, hesegettem minden kisértést. Ott Berlinben, a svábbogaras, petróleumfé- nyes albérleti szobában éreztem először azt a különös izgalmat, azt a szivszorongó felelősséget, amit az ember érez, mikor először alkot valamit, a semmiből, s a maga képmására. Valamit, ami tökéletlen, de csak az övé, sem előtte, sem utána nem csinálhatja meg helyette senki. Irtózatos érzés. Aki egyszer megismerkedett vele, kissé elveszett az élet számára; mindent elveszít, s nem is tudja, mit kezdjen az életérzéssel, amit kap helyette? Négy nap és négy éjszaka önkívületben — ültem a Blü- oher-strassei szobában, teleirtam néhány tucat ivpapirost, aztán elcsuktam bőröndömbe a kéziratot, s iparkodtam elfelejteni a kísérletet. Elindultam körülnézni Berlinben. Valami élt és dübörgött körülöttem, ami munkára ösztönzött. Érőket, éreztem, vonzásokat, nagy tömegeket. lehetőségeket. Az élet uj szakasza kezdődött számomra és nem kezdődött rosszul. ' 2. Berlinben váratlan kaland kezdődött számomra: az ifjúság kalandja... Most már tudom, hogy az ifjúság nem idővel lemérhető életszakasz, egyszerűen csak állapot, melynek kezdetét és végét nem lehet évszámokkal .jelölni. Az ifjúság nem kezdődik a pubertással, s nem végződik egy bizonyos napon, mondjuk negyven éves korunkban, virágvasárnapján, délután hatkoT. Az; ifjúság, az a különös, egyáltalán nem „viharos"’ életérzés, megtörténik velünk, mikor legkevésbé figyelünk reá, s legtöbbször, mikor nem is készültünk fel hozzá s nem is várjuk különösebben. Szomorú, tiszta és önzetlen állapot ez. Erők sodornak, melyekkel nem vitázol. Szenvedsz is tőle, kissé szégyened is, szeretnél mielőbb túlesni rajta, „felnőttinek lenni, szakállal, bajusszal, elvekkel és kegyetlen, félreérthetetlen emlékekkel. Egy napon felébredsz, s más a világítás körülötted, más a tárgyak jelentősége, a szavak értelme. Útleveled adatai és tested erőta.rtalékai szerint még mindig fiatal vagy; talán férfi sem lettél még közben, az igaz, a kiábrándult é6 felelős értelemben. De az első ifjúság, az a szendergés, az a sértődött-ártatlan állapot, már megtörtént veled. Valami más kezdődött helyette, az élet Más félévi börtönnel végződött az öregedő lány és a szegény gazdalegény a legkevésbé sem romantikus regénye Beregszász, február 2. (Saját tudósitónktól.) A máramarosi havasokkal szomszédos Misztice községben véres bonyadalmakat idézett elő egy vénülő leány „legényfogó" mesterkedése. Izay Juliánénak hívják a pártában maradt leányt, aki özvegy apjával lakott és gazdálkodott pár holdas birtokán. A fiatalabbjából válogató legények nem igen vetettek szemet a hervadó leányra. Annál szívesebben nézegette Izay Júlia a falu nősülő sorba lépett legényeit. Különösen Bakatay Sándor nyerte meg a tetszését. Kivetette a legényre hálóját. Ott próbálkozott, ahol a gyengéjét sejtette a mulatós fiatalembernek. Bakatay Sándor szegény volt, egy falatnyi tagban gazdálkodott csak. A legényfogásba kezdett leány bérbe kínálta fel a kiszemelt legénynek az akkor már megmunkált, bevetett birtokukat. Potom árat kért érte. Annyit, hogy a pénztelen Bakatay is habozás nélkül elfogadta az előnyös ajánlatot. És mert a szerelmes szivü leány tartotta szavát, kézfogással szentesítették a megállapodást. A leány keze remegett a legény erős markában és halkan odasugta a fiatalembernek: ..Milyen szép lenne, ha ez volna a kézfogónk. “ Bakatay Sándor e szavak hallatára egyszeribe tisztába lett az „olcsó bérlet" okával. Szemébe kacagott a leánynak, elengedte kezét és sarkon fordult. Elmenőben csak annyit mondott: „A gabonádat én aratom, de mátkámnak nem kellesz." Izay Júlia nem szólt apjának a birtok „bérbeadásáról" és amikor a gabona kalásza aranylóvá sárgult, az öreg Izay és a „bérlő" Bakatay egy napon és egy órában állottak élesre fent kaszával az érett tábla széléhez. Az öreg Izay, mitsem tudva a „bérletről", rátámadt a vetésben aratni készülő Bakatayra, aki meg a maga jussát hangoztatta a gabonához. A bérlő és birtokos közt vita támadt, amely előbb civódássá, majd verekedéssé fajult. Kaszákkal csapott össze a két ember és Bakatay mély sebet hasított az éles acéllal az öreg Izay koponyáján. A súlyosan sérült Izayt beszállították a beregszászi kórházba, ahonnan csak hónapok múlva térhetett haza. Egészsége ma sem tökéletes és megtörténhet, hogy sérülés után beálló utókövetkezmények folyományaként Izay meghal. Bakatayt a napokban vonta felelősségre a beregszászi kerületi bíróság és másfélévi börtönre ítélte a rabiátus legényt. Ezzel a méla akkorddal zárult Izay Júlia legényfogása. FORRÁS egyik felvonáeköze elmúlt. Varázslatból ébredsz és csodálkozol. Olyan ,, a p r é s “ érzés ez. e kiábrándultság illan az alján. De amig tart, csaknem sc- bezhetetlen az ember. Berlinben félreérthetetlenül kezdődött számomra az ifjúság, az az állapot, melyet később az életben ezen a néven reklamál az ember. Minden nap arra ébredtem; hogy kezdődik számomra valami. Nem volt éppen ünnepély, ami igy kezdődött és tartott egy ideig Berlinben; do nem volt hétköznap sem. Átmeneti állapot volt, rendkívüli ceremóniákkal, különös kosztümökkel, ünuepélyes fordulatokkal. Berlinben, ahol körülöttem senki nem ért reá semmire, egyszerre mindenre volt időm. A városnak ez volt a pillanata, mikor, különös provincialitása mellett, csaknem világvárosra emlékeztetett. Az idegenek ellepték minden ze- gét-zugát. A laboratóriumok, megteltek oroszokkal és norvégekkel, mindenki alapított valamit, s a németek minden alapítást megalapoztak, akkor is, ha a külföldi maga sem hitt vállalkozása sikerében. A pénzt utána hordták az unatkozó idegennek. Egy délután megszólított a kávéházban két német, akik Württcm- bergböl érkeztek Berlinbe, s 'képes „magazin“-t alapítottunk. Két hét múlva irodánk volt a Friedrich-Strasse egyik bérházának emeletén, több szobás irodánk, telefonokkal, írógéppel, könyvelővel, pénztárossal és gépirónökkel. A lap meg is jelent, tele elképesztő ostobaságokkal, s jóidéig virágzott. Az el6Ő szám megjelenése után otthagytam őket, mert untatott fontoskodó ürességük. A város tele volt ilyen „lapalapitásokkal". Egy éjszakai bárban, a Kurfürstendamm mellékuccájában, jelenlétemben alapított két nyugdíjazott német katonatiszt, kik két órával előbb ismerkedtek össze, ceruza-export vállalatot, több millió alaptőkével, s nagyon csodálkoztak, mikor vonakodtam résztvenni e kitűnő üzletben. Néhány hónappal később már házakat vásároltak a ceruza-export jövedelméből. Közben állandóan, nyíltan és 6zabadszájuan készülődtek gyilkosságokra; a politikai gyilkosságról úgy beszéltek, mint természetes, kényelmes vita - eszközökről. Akinek más a véleménye, le kell lőni, ez volt a jelszó; s gyakran le is lőtték azt, akinek más volt a véleménye. Berlin nem volt idill ezekben az években. Amellett egyetlen nagy laboratórium volt az óriás város; az idegen pancsolhatott kedve szerint a német gyárakban, a színházakban, film-atelierekben, a lapokban s az irodákban. Berlin ir.oaadta magát, kapitulált a Ön köhög? Nincs jobb és kellemesebb « g? ellenszer, mint a „MARSMALZ"! Minden valódi Marsmalzkockán rajta kell lennie a MARS jelzésnekl Uta- sitson vissza minden utánzatot I 1 BRISTOL.... 1 BRISTOL.... j S BRISTOL 1 Szálloda Budapest Dunapart 1 árban és szolgálta- 1 tásba:.' vázét. 1 Szoba teljes elíátáuai személyenként napi 12 pengőért 1 _______ J
