Prágai Magyar Hirlap, 1935. február (14. évfolyam, 27-50 / 3579-3602. szám)

1935-02-17 / 41. (3593.) szám

19)5 febröfir 17, vasárnap. Wsct-MacSotuhitoi® 17 (h imwdkn Jfamtíi Hegedűs Lóránt Settünéstkeltő könyve Kossuth Lajosról l—ad—) Prága, február. Hegedűs Lóránt talán az utolsó tagja annak a magyar imóneinziedéfcniek, amely még a romanticizmus naigy hagyó mám y ain mött SeL Hegedűsnek az-onban már csak a látási éB próblémaválasztásá módja romantikus e tatóin nyelvében csillagnak miég itt-ott ©nmeik az iirodal- mi hőskornak gyöngyei, die yáJágszemMetélbem sok­kal közelebb áll az úgynevezett történelmi realis­ták csoportjához s Kossuth alakjának mintázása közben minduntalan fékezd romantikus lendüle­tét, Könyve, hézagai ellenére is maradandó értéke a miaigyar irodalomnak nemcsak azért, ment első­nek kísérli meig a regényes életrajzirásnak e»t a ma divatos formáját átplántálni a magyar iroda­lomba, hanem azért is, mert Kossuthról olyan képet rögzít meg, amely kö- zeláll Kossuth korához s kóstolót ad belőle a jövő nemzedéknek, mely valószínűleg sokkal inkább a Szekfiiék realista történelmi szemlé­letén fog nevelődni, mint az előtte járt magyar nemzedék. A Kossuth-könyv Hegedűs magyar-triptycbanjá- nak középső s talán legerősebb pillére, az első Széchenyi, a harmadik Tisza — tehát olyan kor- rajzot ad a szerző e három nagy egyéniség portré­jának hátterében, mely a magyar történelem sor- fordditó ezázesztendejét öleld fel Tehát, moha maga a szerző mdndiuntaltam hangoztatja, hogy coak hő­sének lel'ki viliágát fejtegeti, kitér olyan történte- lem-fpoiitifcad kérdésekre, amelyeket valószínűleg nem lehet futólagosán érinteni s ha sok dolgot élesem, sőt zseniálisan ítél is meg, vannak dol­gok, amelyekben téved, még hozzá igen súlyosan. S kár, hogy sokszor egészen távoli vonatkozásokat •is belesző a Kossuitih-sorstragéddába s ezzel a kü­lönben zárt, hakánozottvonadiu kompozíciót meg­lazítja. Kossuthban jól tapintja kfi a Legendás hőst s mesteri a rajz, amellyel a magyar történeleminek ezt a félig ködben, félig a valóságban járó alak­ját megmintázza. Kossuthról, kit nemcsak népe és kora látott a legendák felhőibe nőni, hanem maiga is valami messzi ködön át nézett vissza ön­magára, még nem rajzoltak ilyen egységes ké­pet magyar nyelven. A lélekrajzot néhány éles és külön feljegyzésre méltó meglátás teszi (nagy­vonalúvá. Széchenyi végzete: Kossuth Az egyik ilyen meglátás a Széchenyi—Kossuth problémára vonatkozik. Tagadhatatlanul legizga- tóbb fejezete a magyar történelemnek az a pár­viadal, amit e két nagy reformer vívott egymás­sal. Erről az iskolás könyvekből valamikor csak annyit olvashattunk ki, hogy mindketten a ma­gyar nemzet szociális edőhaiadáeáért küzdöttek, de mig Kossuth alulról, a nép háborgó mélységed­ből hívta segítőtársul müvének valóraváltásához a történelem erőit, addig Széchenyi felülről, az államhatalom erejére támaszkodva, adagonként akarta befecskendezni az akikor halálos aléltság- ban tespedő magyar élet idegrostjai közé a re­formok éltető fluidiuimát. Ez a szép párhuzam, amely egyben a magyar liberalizmus korának két küzdő áramlatát is szimbolikusan szemléltette előttünk, csak nagyjában és csak középiskolai színvonalon igaz. Sokkal mélyebb gyökerei van­nak a harcnak, amit egymással e két magyar ti­tán vívott. S anélkül, hogy most külön ki akar­nánk terjeszkedni e hatalmas prohléma-komplek- szum egyes részeire, csak a Hegedűs-féle lelki boncképet igyekszünk szélesebbre nyitni. A kon­fliktus lelki gyökerei abban vannak, hogy Kossuth mindig szobor volt egy kicsit sőt sok­szor nagyon. S még akkor se tudott lelépni sa­ját nagyságának talpazatáról, mikor nagy em­beri tragédiák vlharzottak körülötte, (például édesanyjának megrendítő halálakor) és sóiba, bal végzetének lesuüyosabb óráiban se érez­te másnak magát, mint egy nemzet diadalmas ve­zérének és ebben az érzésében ezer kudarc se tudta megingatni. Történelmi méltóságából soha (ki nem zökkent s hogy mennyire szuverénnek érezte magát, azt misem bizonyítja jobban, mint színibe mániákus bankónyoimtatási szenvedélye, mely minden alkalommal erőt vesz rajt, mihelyt a történelem szellőjét érzi lengedezni maga körül. Vele ellentétben Széchenyi szinte túlzottam ember volt, mindig minden helyzetben csak ember. Sem­mi nem állott távolabb e „legnagyobb magyartól", ahogy őt Kossuth nevezte, mint a nagyságának az a kultusza., melyet később vont alakja köré a történelem. Széchenyi soha nem vágyott a szobor, a bál­vány szerepére és nem is lett azzá. Széchenyi vívódó, önmagával sokszor meghasonlott em­ber, valódi Dosztojevszky-alak. amilyen egyéb­ként nem egy akad a magyar történelemben. Széchenyi balvégzete Kossuth volt — s ezzel a tétellel, melyet nem mond ki a szerző, csak inkább jelez a sorok között, mindjárt rávilágít a magyar reformkorszak igazi tragédiájára is. A reformizmust Magyarországon, e felfogás sze­rint, részben megfojtotta, részben tévútra vitte a forradalom, melyről soha nem fogja eldönteni a történelem, hogy kikerülhető volt-e s hogy nem akkor vette már kezdetét, mikor az első reformista jelszavak és kezdeményezések meg­vetése megtörtént és hozzá, Széchenyi által. Széchenyi később, mikor hallja feldüborögni jel­szavai és tervei nyomián a forradalom gigászát, megretten és Kossuth messze harsogó szavából hallja megszólalni lelkének másik, elnémított fe­lét. Széchenyi elébe akarta vetni magát Kossuth­nak és a forradalomnak, megijedt attól, amit kez­dett vagy pedig látnoki szemmel meglátta a jö­vendőt? — örök kérdés marad, amire csak tapo­gatózva lehet feleletet keresni. Annyi bizonyos, hogy a történelemnek alig van megrázóbb pár­viadala, mint Széchenyi és Kossuth mérkőzése: Széchenyi a parasztból lett gróf és Kossuth a ne­mes emberbő! lett szerkesztő viaskodnak egymás­sal s ez a viaskodás a forradalom kitörésének pillanatában olyan fokra izzik fel, hogy érezni le­het a közelgő tragédiát. Ezt kitünően vetíti fel Hegedűs — mindenesetre Széchenyi az, aki emberileg a leg­tragikusabb alak, nemcsak halálával, hanem a mérkőzésben neki jutott szereppel is. Hiszen Széchenyi energiájának java arra pazarlódlk el, hogy az általa megindított és forradalmi útra zudult folyamatot meggátolja és Kossuth dé­moni erejét megfékezze. Mig Kossuth soha nem rendült meg küldetésének bitéiben és soha nem akarta megakasztaná a fo­lyamatot, amit megindított, hanem éppen ellenke­zőleg, diadalra akarta vinni Napóleon árnyéka Kossuth pályáján Hegedűs mesterien boncolja ki az összefüggések bonyolult szövevényéből azokat a tragikus embe­ri viszonylatokat, amelyek a magyar történelem­nek ezt a korszakát emberileg is drámaivá teszik. Ahogy Széchenyi megtalálja Kossuthban a maga csak távolról meglátott célkitűzéseinek megvalósí­tóját, ahogy Széchenyi majdnem féltékenyem döb­ben rá Kossuthban arra a férfiúra, aki elébevág e eoinsteljes útion s valóra vált ja azt a történelmi feladatot, amelyet ő inkább csak kerülget, mint egész marokkal megmarkolni mer, — úgy Kossuth Görgeyben találja meg azt a férfiút, aki el fog jutni oda, ahová ő csak vágyott, de ahová felemelkedni, legalább is önmaga előtt, soha nem tudott egészen. Ennek a lélektani rejtélynek, mely egyfelől a Szé­chenyi—Kossuth, másfelől a Ko'ssuth—Görgey konfl'lktusban találja meg drámai kirobbanását, plasztikus nyitját leli meg Hegedűs Lóránt. Saj­nos, nem állítja elég szemléltetően elő Széchenyi­ből a forradalmárt, talán egy Danton-szerü vak­merő, rejtett péld'akép kibányászásával e soktitku lélek titkai közül. Azt azonban gyönyörűién bon­colja ki, hogyan választja démonául Kossuth Napóleont, akinek sorába szeretne lépni s akinek néma érc­alakját minduntalan vallatóra fogja, valahány­szor fordulóra ér e küzdelmes sors, mely való­ban át van szőve a történelem rejtett idegszá­laival. Napóleon a vezénlőcsiillag ezen a pályán s e ve- zérlőcsiiillagot már anyja, Sarolta nagyasszony vá­lasztja ki, aki valami különös küldetéssel, mint tragikus árnyék, fia sorsa fölött lebeg b éld an­nak a másik nagy anyának lángoló életét ki a borzilkait belehajtotta a világgal való mérkőzésbe s aki fia dicsőségéinek csúcspontján megálmodta a száműzetést és a bukást. Kossuth a történelem zűrzavarában folytonosan keresi vezérlőcsillagát s talán ez az oka annak, hogy élete végefelé valami keserű csalódást érez saját maga iránt Is s ez az egyetlen pont, ahol mintha gyenge hasa­dás látszana a szobrom Amikor már ugylátszott, hogy a magyar szabadságharc elveszett, Kossuth érzi, hogy szüksége Lenne azokra a rendkívüli képességekre, arra a katonai csodára, mely Bona­parte tábornokból Napóleont csinált. Keresi a pillanatot, mikor a kétségbeesett tábornokok és lerongyolódott hadsereg sorsát erős kézzel meg­markolja és diadalra vezesse seregeit. De ebben a szerepben valahogy nem tud beleáilmá Kossuth. S-ekkor következik a fordulat. Görgey megcsinálja a maga Brumairejét, ami­től Kossuth talán még jobban félt, mint Szé­chenyi attól hogy jön valaki, aki megostromolja majd az ő jelszavaival a bécsi Tuilleriákat. Görgey a válságos pillanatban önhatalmúlag le­tartóztatta Dembimsztkyt, a fővezért, maga álit a csapatok élére. Az első katona volt a magyar szabadságharcban, aki mert élni a fegyelem tart ás legszigorúbb eszközeivel is. aki kegyetlenül fa’hoz állított mindenkit, aki zavart keltett vagy dezer­tált-. Egyszóval, aiká belelépett abba a képbe, amelyet Napóleon tá­voli alakja vetített Kossuth pályájára. Kimos pillanat lehetett Kossuth Mámára, mikor látta Görgeyt belenőni ebbe a szerepbe, — e ez volt alapja annak a konfliktusnak, amely végig­kísérte rögös utján Görgeyt, de Kossuthot is s a magyar törtómeleminiek ebbe a szakaszába ha­talmas szakadékot vágott Kossuth még sokszor ostromolja meg ezután is a Napoleon-álmot, az emigrációban lelkesen tanulja a katonai tudomá­nyokat, céltudatosain képezi miagát hadvezérré és lesi-várja az alkalmat, amikor beleáll'hat ebbe a szerepbe a történelem színpadán. Ez az alkalom azonban nem jön el soha s néhány apró, kalan­dos vállalkozásból ismerjük meg torzóját csupán a nagy szerepnek, melyre egy életen át készült Kossuth, — de nemcsak Kossuth, hanem Sarolta nagyasszony is, aki legalább eljátszotta a hős anyjának tragikus szerepét s hozzá olyan hűség­gel, hogy megrenditőbb jelenebe talán nincs is több ennek a drámának. Kossuth és az asszonyok Különbem is Kossuth alakját az asszonyok va­lami különös varázzsal övezik. Kossuth majdnem mindig népes s asszonyoktól nyüzsgő családja ke­retében jelenik meg. Anyja, aki a Weberek forra­dalmi vérét örökölte és húga, Zsuzsa, akinél meg­renditőbb. valóban történelmi hisztériával telitett asszony] lelket alig rajzolt még történetíró, s végül felesége, Meezűényi Teréz, aki maga kispolgári konokságábam és hajliithatatlainságában élő ellen­téte a Kossuth -áss zon yok romantikus izzó lényé­nek, — ezek az asszonyi sorsok különös megható fényt vetnek Kossuth élő alakjára. Vannak azután olyan démoni alakok is ebben a regényben, mint a szép és rejtelmes Emília, aki tőrbe akarja csal­ni Törökországban Kossuthot, de akinek végze­tesen ölelő karjai közül Teréz, a fe’eség szakítja ki urát, mert megérzi, három országon keresztül is, hogy baj e milyen baj lesz az urára. S ekkor, a különben nem túlságosan lelkes asszony legyőzi az ördögök ellenállását is és -utolsó pillanatban, foglalja ed őrhelyét az ura oldalán. Ez a romanti­kus beállítás persze a legújabb kutatások fényéi mél sokat veszít varázsából 8 Emília alakja kői rül is sok tisztázni valója van az utókornak. Azt azonban el kell ismerni, hogy e>z a beállítás, amit Hegedűs ad a dolgoknak, közel áll Kossuth cso­dálatos lényéhez és alkalmas ama, hogy aláhúzza azokat a sorsvonalakat, amelyekből itt valóban nagyszabású alakot sző a történelem. A Kossuth körül fölvonuló asszonyoknak klvéi tel nélkül valami tragikus fény csillog a szei műkben: a zseniért való égés és szenvedés trai gikuma ez. De a legmegrázóbb ez a tragikum Kossuth anyjá­nak és bugának somsában. Amennyire a vad vég­zet rombolását Kossuth szobor-attitűdje élete vé­géig le tudta győzni és olyan fenségesen töretlen maradit élete fogyásáig, mint kevés alak ja a törté­netemnek, — annyim emelkedik egyenesen a göi rög tragédiák magasságába a fájdalom, ami San rolta nagyasszony és Zsuzsi lámgledikét megtépáz­za. Ide iktatjuk Hegedűs könyvéből Sarolta aisrz- 6zony utolsó leveliét fiáihoz: „ ... Ha végignézed a budai fogságod kezdetétől végigélt nagy szen­vedéseimet, azok között volt nagyszerű dicsőség is, de mindig reszkető volt az öröm...“ Se ke­serű szavak után lelkes anyai áldással búcsúzik: nagy fiától. Halála után leánya, tragikus somsának örököse, tovább vis-zi roncsolt testét és hatalmas lelkét világokon át más országok felé, hol mástól évii szenvedés után meghal. Amerikáiban fejezi be szenvedésekkel teli életiét az, akiinek a Kossuth* szobor árnyékában az emberi sorsi ész jutott a Kossuthok küldetéséből. S ennek a két nagy asz- szonynak szenvedő alakja, mintha halvány árnyé­kot is vetne Kossuth ércalakjára. Ezt az ércalakot a körülötte vergődő három asszony (felesége is irtózatos szenvedések között hal meg a száműz©- tós-ben) és a két nagy egyéniségnek, Széchenyi­nek és Görgeynek emberi tragikuma választja el talán tőlünk — 6 Hegedűs éppen arra vállalko­zott, hogy megépítse a hidat, ami a Kossuth-sze- bortól Kossuthoz az emberihez vezet. De neki sem' sikerült magát az embert bemutatni, csak azt, hogy megmutatta őt az emberek között, — de Kossuth maga megmarad legendák hősének ebben a könyvben is, mely Kossuth életében sok lelki rejtélyre, sok meginidiltó emberi vonatkozásra vet fényt. I. A dráma, amit különböző ezinlházaknafc benyúj­tottam, hat hónap lázas munkájának az eredmé­nye. Ezen idő alatt csak féüábbal jártam itt a föl­dön, a másik féllábam a hozzátartozó fejjel és szív­vel messze kalandozott és dadogva tapogatózva bogozta, fejlesztette a darabot... Amikor az Uj Színpad igazgatóságának levelét megkaptam, hogy személyesen óhajtanak érint­kezni velem darabom ügyében — olyasféle öröm fogott el, mint mikor a fogorvos kezében torhotta bölcsességfogamat, mely annyi álmatlan éjsza­kámba került. Hál’ Istennek! Visszavonhatatlanul kinn van belőlem! Az Uj Színpad igazgatója igen kegyesen foga­dott. — A darab nagyon jól van felépítve. És ami a legfontosabb, friss a téma, egészen friss — mondta nyomatékkai, minden szó után szünetet tartva, hogy legyen időm megemészteni véleményét. — A befejezés frappáns! Az ember azt várja, hogy Mi­hály főbei övi magát s ehelyett visszamegy Elzá­hoz. Ki-tü-nő! Csak!! — Osak? — kérdeztem izgatottéi. — Csak a dialógusok vérszeg én ^k. így nem beszélnek, drágám. Hallotta már az életben, hogy egy férfi azt mondja a nőnek: úgy szeretlek, mint a levegőt, vizet, egy pillanatig nem birom ki nél­küled, satöbbi, satöbbi... Hallotta már? — Nem, még sohasem hallottam, — vallottam be szégyenkezve, — de talán vannak nők, akik részesültek abban a szerencsében, hogy... — Nincsenek! — dörögte az igazgató, aki több­ször lett öngyilkos nőkért, — igaz, mindig rop­pant óvatosan. Még egy pillantást vetett a kéziratra, aztán gondosan meghegyezte rajta ceruzáját, rászórta a szivarhamut. — A két első felvonást át kéne dolgozná. Meg is csinálom, várjon! — Talán én — szóltam közbe szerényen. — Nem! — válaszolta energikusan. — Én jobban ismerem a hős karakterét. Ez a Ferenc egy diez- tdngvált lélek. — Mihály — javítottam ki, de mielőtt megma­gyarázhattam volna, hogy Mihály bizonytalan gyanús alak. szélhámosfajta, már vette az újon­nan meghegyezefct ceruzáját és keresztül-ka&ul húzta a lapokat. n. A TháUa színház dramaturgja a kezemet szo­rongatta. [ — Hm... hm — hűmmögött meleg hangján, melyet a nátha rejtelmesre fátyolozott. Aztán hall­gatott mélyen, sokatmondón. Nem lehetett tudni, a darab finomságaira gon­dol, vagy arra, hány gramm aspirált vegyen be éjszakára, hogy végre alaposan kiizzadjon. — Érdekes munka — jelenítette fci végre. — A' dialógusok tele vannak élettel... Nagy svumggal indul... De — De? — De a befejezés... Hogy tudta így elrontani! a befejezést? Oly naiv, hogy még egy gyermek is előre tudja... Mihálynak főbe kell puffantam magát, vagy kivándorolni Kanadába, mittudomén! Mihályt mindenesetre ki kell irtani — mondta a vérengző dramaturg és nagyot trombitált zseb­kendő jéibe. Két tüsszentés között utánam szólt: — Az eleje maradhat, a többit átdolgozom. IIL A jellemszimész, aki már tudott a darabról, aí folyosón utánam loholt. — Egész ügyes dolog... de mindem point az a hólyag Lemdvai mond — panaszolta krákogva. — Nem lehetne úgy megcsinálni, hogy én kapjam, azokat a jó bemondásokat? — Hová gondol? Hisz magának, drámai szerep­köre van! — Hát egy kicsit hígítjuk azt a drámát. Hehe! Kis jóakarat kell hozzá, semmi egyéb. Rábesz élőén suttogta: — Húzza a Lemdvai szerepét, drágicám! Egy­szerűen nem lesz a darabban apa! Minek egy ál­lástalan mérnöknek apa? Nem igaz? Csak két felvonást kell átírni... Elképedve bámultam rá. — Ha esetleg nem ér rá, éu megcsinálom. Sőt, beírok még egy szerepet, egy egészen picit... Tudja, a menyasszonyom szeretne egyszer egy igazi kis démont játszani... Azt gondolom, Elza helyett lehetne talán — Na? — Nem! Nem! — tiltakoztam minden maradék erőmmel. — Mit fél úgy? Nem kérek én ezreseket magá­tól, amiért ezt az őrületes munkát elvállalom. Két hétig dolgozhatom rajta éjjel-nappal!! IV. A rendezővel egy hét romivá találkoztam. — Halló! — OTditotta utánam. Remegve álltam meg. — Csak azt akart am mondani, hogy az el&ő felvo­írfa: PALOTAI BORIS

Next

/
Thumbnails
Contents