Prágai Magyar Hirlap, 1935. január (14. évfolyam, 1-26 / 3553-3578. szám)
1935-01-06 / 5. (3557.) szám
'PRXGAI-MaG^AR-HT MiAK 1935 január 6, vasárnap. BESZÁMOLÓ írja: Sándor Imre Beregszászi bor Az ősszel, mialatt lapunk szünetelt, Beregszászra is elvetődtem. Barátom és kollégám végigvezetett a városon. Benéztünk a „bőrgyár ba“ is. Valóban illik rá a szokatlan elnevezés: igazi gyár ez, a borsajtolé gép éppen akkor fejezte be munkáját, mikor érkeztünk, a kisajtolt bortörköly mázsaszámra hevert a gép körül, fülledt, édeskés, nyers szaga kiáradt a napsütötte udvarra. Lementünk az óriási pincébe, elképedve láttuk az óriási, ezerhektós hordók hosszú sorát, megnéztük a gondos tisztitó szerkezeteket. Aztán felszínre kerültünk és beszélgettünk a „borgyáros“- sal. Ő az, aki nagy tételekben összevásárolja a környékbeli szöllőt, ő az, aki a legnagyobb tételekben szállítja a köztársaság minden részébe a híres beregszászi bort. A szöllőről beszél, mi egyébről is beszélhetne. Panaszkodik, hogy a termés egyre apad a környéken, mert a szöllőtulajdonosok nem fordítanak elég gondot a termőtőkékre. A termő- tőkék kiapadnak, úgymond, kiöregednek. Minden huszonöt évben friss tőkékkel kellene felváltani a kifáradt szöllőket. Az urak, mondja, csak passzióból termelik a szöllőt, egyébként jobban szeretnek a kaszinóban ülni. Folyamatos magyarsággal beszél, csak különös módon elharapja a szavak végződését. Sokat emlegeti a kaszinót, kicsit gyanúsan sokat. Mikor elmegyünk, barátom fölvilágosit, hogy a borgyáros kritikája nem éppen helytálló. Nekem is ez volt a benyomásom, pedig nem sokat értek a szöllőliöz. A kaszinóhoz inkább és feltűnt, hogy a szorgalmas és bizonyára jó üzletember feltűnően sokszor emlegette a kaszinót. Megtudtam róla, hogy csehországi ember, három éve van Beregszászon, azóta tanult meg ily kitünően magyarul, Ö az, aki nagy tételekben szállítja a bort, a maga-sajtolta bort, olcsó áron, a történelmi országokba. Érthetően fontos neki, hogy nagy legyen a saöllőtermés, de az a benyomásom, hogy a kaszinó sem esik egészen érdeklődési körén kivül. Az a gyanúm, hogy idővel mégis csak bekerül a kaszinóba és attól kezdve talán inkább meg lesz elégedve a szőlőterméssel is. Hiába, az ember hozzá- hasouul a helyi viszonyokhoz, az ember szeret is hozzáhasonulni. Másnap Nagyszőlősön jártam és itt is megtekintettem egy borpincét. Észleltem is némi különbséget a beregszászi és a nagyszöllősi borpince között. A beregszászi óriásbordókhoz képest eltörpülnek itt a legnagyobb bordók is. A három legnagyobb hordó egyébként az előtérben látható. Szilárd talapzaton állnak ezek a hordók, mint kiállilási tárgyak, művészi faragás ékesiti őket, mind a három hordó homloklapján más szövegű díszes felírás. Ezeknek szövegéből tudom meg, hogy hárman állottak össze és alapították a borpincét sok évvel ezelőtt ... A pincében több ilyen díszes hordót látni, a tarlal- muk kiadós, de nem versenyezhetik a beregszászi óriáshordók tartalmával. Viszont óvási palackraktárt találunk itt és rengeteg palackozott bort. A rend itt mintaszerűbb, gondosabb. Első pillanatban látni, hogy másfajta üzem. Kisebb a forgalom, de ríiás a minőség. Kóstolót is kapunk itt, többféle borból, tiszta tüzes ital mind. Az egyik benyílóban zsámolyon ül egy idősebb ur. meiiette pohár és félliteres üveg. Csöndesen kortyolgat a félhomályban. — A kéknyelűből adj az uraknak, — mondja a gazdának, aki kalauzol bennünket. Megtudjuk, hogy a kéknyelű kilencszázas évekbeli óbor, meg is kóstoljuk. Érdeklődünk az árak felől is, hát bizony mások az árak is. Több mint a kétszeresébe kerül itt egy litei palackozott bor, mint odaát Beregszászon a bőrgyárban. Az üzem teljesen modern, minden megvan itt, ami kell: szellőztetők, palack- mosó, dugaszoló gépek. Csak éppen: gyengén mozog. A tulajdonos panaszkodik Ki veszi ma ezeket a drága borokat, mikoi Beregszászról három-négy koronás árban viszik a bort nagyban, hektoliter-számra Itt tiz- tizenkét korona egy liter finom palackozott bor. Az ember azt hinné első hallásra, hogy még mindig elég olcsó ahhoz, hogy a prágai mulatóhelyeken árusítsák harminc-negyven koronás árban. De ha az ember gondolkodik egy kicsit és hozzászámítja a hozzászámítani valókat, rájön, hogy bizony drága, talán még a három-négy koronás beregszászi bor is. Nem lehet másképpen, inért a mulatóhelyeken más minőségű borokat kapni, mint akár a beregszászi olcsó bor is. A nagyszöllősi borpince a régi tüzes boraival, a régi, diszeseu faragott hordóival kikerült a forgalomból. A beregszászi borgyár a versenyképes üzem, a beregszászi bornak nagy híre és a nagyüzem olcsó árai megteszik a magukét. Valószínű, hogy a régi pincék mohos üvegeinek illatos és tüzes tartalma adta meg a környékbeli borok, a beregszászi borok hírnevét, de ki törődik ma azzal. Ma az ár a fontos, a 3—4 koronás ár és ha kettő nyolcvanért viszik, úgy is jó. Beregszászi bor az, a neve megvan, a minősége is, az árához képest. A mohos üvegek a régi pincékben pedig tovább hevernek, valószínűleg hosszú évekig, eladatlanul. Az aránylag kis tirtartalmu faragott hordók az érvényesülésben is eltörpülnek a többezer hektós sima hordókkal szemben. A nagyüzem és az olcsó ár a fontos, az a fontos, hogy minél több szöllő teremjen, még ha más is a minősége, mint régen volt. Óriási ■választéki Legolcsóbb árak! Pausz T., Kosié© Üveg - porcellán — villany csillár ok! Modern képkeretezés, üvegezés Telefon 2423 Alapítva 1833 A tölgyfahordók díszes faragásaikkal egy darabig még a helyükön állnak, de idővel talán ők is elindulnak a gazdasági változások megszokott utján. A régi borok talán kikerülnek olcsó utón és helyet adnak az uj bornak, amelynek nem lesz ideje megöregedni, mert gyorsan kikerül a piacra. A bor kultusznak a tradíció az alapja, a müértő gond, a szorgalmas, szerető kezelés. De az uj idők lázas sietsége, a versenyképesség igyekezete már más kultuszok alól is kihúzta a tradíció talaját, a bornak is le kell tenni régi tüzéről és zamatéról a prosperitás Levél Quintus Horatius Floccos-hoz — Krisztus előtt 65 — Krisztus után 1935 — Irta: Kosztolányi Dezső Emléket hagyok itt, mely ércnél mar ad óbb 3 a királyi gúlák ormánál magasabb, éhes záporeső, bamba-dühös vihar el nem döntheti ezt, állja a végtelen évek hosszú sorát s a rohanó időt. Meg nem halhatok én. Azt, ami benne a jobb, sir ee födheti már: átnövök az Időn, nőve hírben, amig a Capitolium szent lépcsőire hág Pappal a néma Szűz. S zengik majd, hol a gyors Auíidus elzuhog g gyérvizü Daunus földmivelők népén orszásrolt, hogy aki semmiből égre tört, én szabtam görögök mértékére latin verseket legelőbb. Büszke lehetsz te rámadj hát érdememért Delphi-bahért nekem s légy kegyes, koszoruzd, Melpomeué, hajam. Horatius Carminum Liber III. 30. Kedves és dicső költőtársain, engedje meg, hogy születése 2000-ik évfordulóján mély hódolattal köezönteem. Lámpaláz fog el. Végre egy költőhöz szólok, aki mestere minden költőnek, sőt levelet írok, igen, levelet annak, aki a szikrázó, elmés epistolában is utolérhetetlen s az első csevegő, az első tárcaíró. Lassanként mégis bátorságra kapok. Az a tenger idő. mely közöttünk alaktalan gomolyokban hever, egyszerre a közelébe hoz. Rendszerint az idő eltávolít bennünket embertársainktól, de ennyi idő már szinte meghittünkké, rokonunkká teszi őket. ön — amint az iskolában tanultam —- Lullius és Lepidus kon- zulsága alatt született, Krisztus születése előtt 65-ben és ugyancsak Krisztus születése előtt 8 évvel távozott el abba a homályos és fölöttébb kérdéses országba, ahol állítólag a Cocy- tus fekete vize folyik. Érdekes, mégsem egy árnyat látok magam előtt, hanem egy embert, aki iránt — minden tiszteletem és bámulatom ellenére — végtelen bizalmat érzek. Mi lehet ennek az oka? Talán az, hogy versei azokban a termékeny éveinkben kerülnek elénk, amikor homlokunkon a kainaszkori pattanások virítanak és költészete végzetesen összefonódik fiatalságunk emlékeivel. Ha egy-egy sorát mondogatom Beatus ille, vagy Odi profanum vulgus vagy Carpe diem, elhomályosul a szemem, mintha egy régi iskolatársammal találkoznék, vagy mintha újra orromba csapna a mi régi gimnáziumunk udvarából az akácfa illata. Soracte hóval borított ormát sohase felejtettem el s valahányszor szállingózni kezd a hó igy télviz időn és a.mi Gellérthegyünk is fehér süveget kap, eszembe jut az ön hegye, Soracte, meg az ön verse 6 csöndesen elszavalora magamban. Aztán kevés emberről tudok annyi személyes adatot, mint önről. Vannak cimboráim, akikről sokkal kevesebbet tudok. Suetonius igy irta le önt: brevis adque obesus. Szóval alacsony volt és köpcös, talán egy kissé elhízott is, de írásaiból arról is értesülök, hogy haja fekete volt, korán őszült és szeme gyakran fájt. Augusztus császár, az ön fönséges barátja, aki egyik levelében azzal gyanúsítja meg, hogy nyilván ezégyel vele barátkazni, mprt attól fél, hogy az utókor majd vele együtt emlegeti, egy másik levélben arra kéri, hogy köteteit ezután ne szabja olyan kurtára, mint a termete, legyenek inkább vastagabbak, legalább is oly vastagok, mint az ön tiszteletreméltó, e azóta különben régóta porrá vált hasa. ön semmit se rejtett véka aá~, ami ax életére vonatkozott. Remakiró, de bensőséges. Huny volt önben, bátor, kegyetlen és metsző gúny, mely- lyel kizsigerelte kortársait, de az is volt, ami a gúnyt elviselhetővé, emberivé és megbocsát- hatóvá teszi, a latin szellem nemes hagyománya, önguny is volt. Bevallotta például, hogy a philippi-i csata után elhajította kis kerek pajzsát és ész nélkül futott az ellenség elöl. Még azt is bevallotta, hogy kedves étele a káposzta, babbal és zsíros szalonnával Ódái úgy tündökölnek, mint a jég. vagy a brilliáns, az önkívület, szárnyal bennük az egek egébe, hidegen és fényesen, a láz zug és repül bennük,. szinte légüres térbe az ihlet valamilyen messze és csillogó sztratoszférájába. De mennyire köznapi iner lenni, mennyire egyszerű és őszinte, mihelyt elhagyja a fön6é- get és leszáll a földre. Itt bölccsé, józanná, világfivá válik,- egy gazdává, vagy egy római szellemes társalgóvá, aki hiáiba él a szabin birtokán, tiburi nyaralójában — procul negotiis —• vadvirágok és ökrök között, hirtelen fővárosivá vedlik és úgy beszél, hogy megjelenhetnék ma is akármelyik szalonban, az ötórai teán és órákig szórakoztathatná pletykáival, tréfáival, ötleteivel az elkényeztetett irodalmi hölgyeket. Ez a meghittség még mindig szinte kávéházi, szinte párisi, nem hiába őse a franciáknak. Hallunk gyorsan hajtó kocsisokról, akik folyton előzik egymást, akár a mi gépkocsisaink, zugügyvédekről, akik ügyfeleket fogdosnak a Fórumon, vagy tanukat, megérintve fülüket, törleszkedőkről, akik Mae- cena/s kegyébe akarnak férkőzni s megvesztegetik rabszolgáit, mint a mai törtetők a hatalmas bankigazgatók titkárjait, hogy mennél előbb 6zipük elé kerülhessenek. Hallunk a csipás Crispmusról, aztán Balbinusról, aki kedvesének még az orrpoljpjait is imádja, Fannius- ról, a költőről, aki arcképével adatja ki éktelenül rossz verseit, a könyvesboltok kirakatába téteti, aztán társairól, a fűzfapoétákról, akik a gőzfürdőben bömbölik el verseiket, hogy a bolthajtások megöblösitsék hangjukat. A latin ólet, amely addig csak vértben és sisakban mutatkozik, itt a maga közvetlenségében tárul föl. A Mars-mezőn labdáznak, a ho- zományvadászok koros, gazdag özvegyek után futnak, a tocsogók pedig lyukat beszélnek hasunkba és nem engednek el semmi áron. Ezek rossz, gyűrött „vidéki44 tógát visolnek, Azok kedvéért. A régi gazda már aligha fog igazodni az uj időkhöz, a régi gazda kitart — ha belepusztul is — a régi minőség mellett. Nem jé dolog ez, de alig lehet másként. Nem jó dolog, mert a régi, gondos szeretet alapozta meg a beregszászi bor birnevét és ez a hírnév — ma üzletet jelent. Konjunktúrát, olcsó árak segítségével. A régi hírnév fenntartásán dolgozott az öreg gazda, — de az üzletből kimarad. Nehéz dolog, de mégis meg kellene értetni vele, hogy az üzletből sem szabad kimaradnia, ha már egyszer — üzletről van szó. remekül szabott kythonokat. Olvassuk, hogy a nagy ebédektől a dőzsölök „halványan44 kelnek föl. Olvassuk, hogy borban főtt tyúkot esznek, luceni vadkant, melyet enyhe déli szélben fogtak el, halat, melynek mártása halléből, olajból, ötéves spanyol borból és bogyókból áll, aztán májat is esznek, fehér máját annak a libának, melyet fügén hizlaltak és mézalmát, mely azért olyan illatos és édes, mert ujholdkor szedték. Olvassuk, hogy kell a bort deríteni, hogy a reggelihez legjobb a. fekete szeder és hogy a szorulás ellen kagyló s csiga ajánlatos. Azok az ételek, melyeket ön leír, 2000 év múlva is csiklandják Ínyünket, úgyhogy összeszalad szájunkban a nyál. Még valami rendkívül közvetlenné és otthonossá teszi az ön költészetét. Az, hogy öntudatos művész s mesterségünk titkairól egy szakértő cinkos szemhunyorintásával beszél nekünk, többnyire csak jelekkel, ön az irás ar- bfter elegantiarum-ja. Az Ars poetica tanácsai ma sem penészesedtek meg. Az azóta elmúlt évszázadok csak aláírhatták a nélkül, hogy valami ujjal megszerezhették volna. Nyelve az ereje, a bája, a humora által él. Kötetei, melyeket a pogány üldözés idején a keresztény szerzetesek kincsként rejtegettek a kolostorokban, ránk szálltak s mi majd tovább adjuk utódainknak. Megindultan gondolok erre s arra, hogy „mit ért el4 a fölszabadított rabszolga fia, akit szegény önfeláldozó atyja valaha Athénben neveltetett. Érzései, gondolatai megmaradtak, mint azok a rovarok, melyek egy ókori borostyánkőbe estek és megkövültek rebbenő szárnyukkal, utolsó, eleven mozdulatukkal, ön, aki annyit elmélkedett a múlandóságról, az évek elröppenéséről, m06t mosolyoghat ott túl, az árnyak birodalmában. Létünk csakugyan arasznyi, 50—60 év. De a hírnév, a dicsőség csak ujjnyi s az örökkévalóság többnyire csak hüvelyknyi, 20—30 év. Az a költemény az ódák harmadik könyvéből, melyet e levelem elé iktattam és én anyanyelvemre bátorkodtam tenni, ma is szóról-szóra igaz és helytálló minden tárgyilagos önérzetében. Mit mondjak még? Azt, amit születésnapokon szokás kívánni! Hosszú életet, sok-sok uj ezerévet. Alázatos szolgája: Kosztolányi Dezső. Sebest Ernő: Tükörbeszéd Éji lázas arcom: szent kíváncsiságom Roppant tükrödbe világ, úgy mereszteni, Mint szomju száját forrásba a vándor, Míg szem hitet hörpint a Kereszten. Én minden titkos jelre felvigyázók, Hogy gyöngyök hamis könnyüket ne ontsák, S mert káprázat a vakság féltestvére, Hát erősen fog ez a szép bolondság. Minden hívás az én vállamon koppan S nincs küldetés oly messze, mitől féljek, Ha kell: uj életre, vagy vén halálra S az induld pere szivemen a bélyeg. S ha egyszer tiszta hang lmggyau a mélyből, Ha jóság sikoltozna száz örömből, — És tükrös, vén világom gzertezuzom, Hogy ezer zengő fényen át sörömből! 4
