Prágai Magyar Hirlap, 1935. január (14. évfolyam, 1-26 / 3553-3578. szám)
1935-01-06 / 5. (3557.) szám
1935 január 6. vasárnap. PBWBWB—M—M| 5 Egy polgár vallomásai írja: Mára! Sándor 5, Leípzig különös vegyülök© volt a híg szász kisvárosiassájginak, s egy slukk fanyar exoli- tóimnak: nem véletlen, hogy itt élt May Károly, soha nem mozdult ki Innen és itt irta, az esőtől barna, századvégi Ízléstelenség szecessziós stílusaiban épült házak egyikében a „Szkipetárok földjén"-!. Kalandosabban nem élihettem volna a pampákon sem, mint. Leip- zigben- A nagy vásár ideje alatt lehetőleg nem mozdultam ki a Kaffe Merkur-ból, mert Adriannal együtt mélységesen megvetettük a gyakorlati élet vásári jeleneteit. E költőhöz /méltó, igazában tellát teljesen tétlen életmódhoz feltétlenül pénzre is volt szükségem. A pénzzel olyan különösen voltam, hogy soha nem tűnd tani félni tőle. Alaptermészetemben zsugori vagyok, mindig az is voltam, afféle óvatos duhaj. Soha nem ejtett meg az a pánik-érzés, hogy bajom történhet az életben, éhen halok, vagy szükségem vám valamire, s nem tudom megszerezni. Ma sem értem, minek köszönhetem ezt a szuverén fölényt a pénzzel szemben? Életviszonyaim születésem percétől mai napig nem változtak különösebben. Soha nem volt olyan hónapom, hogy filléres gondjaim ue lettek volna, de soha nem aludtam rosszul a pénztelenség gyötrő gondjai miatt. Mindig elköltöttem minden pénzt, ami kezein ügyéibe került, s gyakran fölöslegesen és rövid idő alatt költöttem el; de közben felírtam minden kiadást, a borravalókat is, könnyelműségeim egész bünlajstromát följegyeztem, olyan akkurátussággal, mint egy pedáns pénztáros vezeti a pénztári naplót. Leipzigbem a pénzt, azt a keveset, mely külföldi életem elemi üzemköltségét adta ki, egy régi, Jóhimevíi magánbankihoz utalta három- havonként apám: „Knauth, Nachod & Küblié" volt a bankház neve, s ezek a régimémet magánbankok, szűk és igénytelen helyiségeikben, ahol szemellenzős hivatalnokok raboskodtak a kopott Íróasztalok fölött, egész világot behálózó összeköttetéseikkel olyan forgalmat bonyolítottak le, mint a Duna-menti márvány bank-paloták, vagy talán annál is különbet. Ezzel a bankkal rövidesen baráti viszonyba keveredtem. Adlak pénzt „bankszerü feltételek" nélkül is; ezt a pénzt persze megtérítette nekik később apám- Adtak pénzt, /mert fiatal voltam, idegenben tanuló diák voltaim, mert kitűnő információkkal tudták, hogy pénzük megtérül majd s valahogy tradícióból hiteleztek: tudták, hogy ez így szabályos, egy polgári fiatalember, aki idegenben jár egyetemre, elkölti a havi pénzét s tizediké körül nincs már egy rézpifemnigje sem. Jgy adtak a német polgári családok idegenbe szakadt fiainak kölcsön, s ezek a kis szívességek megerősítették a magánbank kapcsolatait több polgári nemzedékkel, a fiuk felnőttek. az apák visszafizették a fink bursóheu- sehaft-időbeli tartozásait, a fiuk ügyvédnek,orvosnak. kereskedőnek, gyárosnak állottak be, s üzleti ügyeiket már csak kegyeletből is azzal a bankkal bonyolították le, mely a köny- uiyelmü diák-években bizonyos határig rendelkezésükre állott... Ez is volt, valamikor. Volt valami patriarchális és családias a bánásmódban, ahogy a leipzigi magánbank a külföldi polgárfiuk .. M on a ts weohsel ‘ fjének diszkrecionális ügyeit kezelte. Nem tréfa, hogy kesőbb német vidéki városokból táviratokat küldtem ennek a leipzigi pénzintézetnek, ilyen megszólítással: ,,Liébe Bank..." S a Ived1 vés bank mindig elküldte a kért száz-kétszáz márkát, s néha feddő leveleket irt a küldeményhez. Másik leipzigi pénzforrásom a nagy Broek- haus-cég volt. Akkortájt bajos vállalkozás volt IcüliPöldre pénzt utalni, s egy kassai könyvkereskedő, aki évtizedes összeköttetésben állott Brockhausékkal, levelet irt a cég főnökének, hogy Leipzigben élek s ha bajba jutok, segítsenek tó bizonyos szerény összegekkel, majd ők elszámolják és megtérítik. Ezek a régi német patridus-eégek természetesnek találták, hogy külföldi üzletfeleik ilyen családias jellegű megbízásokkal keresik fel időnként őket. Nem volt abban seimuni. Az osztály egyetlen nagy család volt még; legalább úgy tetszett; család a nemzetek fölött is. Az öreg Bmc'kthaus szívesen fogadott, kiutalt pénzt, meghívott házához, sokat beszélt nekem Tiszáról, megajándékozott néhány becses kiadvánnyal. óriási vállalat volt ez. nyomda és könyvkiadó üzem együtt, a Lexikon beláthatatlan méretű vállalkozássá dagadt idővel, az egész világgal tárgyalt és kötött üzleteket az öregiur, olyan méretű szervezettel dolgozott, miét a Baedeker-cég Essenbem Az öreg Brockhaus kitüntető kedvességgel foglalkozott velem. El kellett mesélnem neki. mit tanulok az egyetemen, miire oktatnak az „Institut für Zeitungskunde" előadásain, mit láttam a színházban és milyen könyveket olvastam, mit tartok az uij német irodalomról? Okos és erős ember volt, afféle Bisunardk-tipus, abból a nemzedékből való a hatalmas, becsületes és szívós Németország nagy ^tölgyfa-nemzedékéből"; vállas, erélyes és tiszrtaszemü aggastyán. Néha órákon át ott tartott magánál és beszélgetett velem; őszintén rokonszenvezett a magyarokkal. Ez a fajta német alkotta meg annak idején — Bismarck idejében — az első birodalmat, a hatalmas, az egész világén tekintélyes Németországot. Azt hiszem, nem került volna sok fáradságomba, hogy odavegyen velőn tőrnek a Brockhaus-céighez. De volt is eszeimben állást keresni akkor! A világra voltaim kiváncsi és önmagámra- A „részletek" nem nagyon érdekeltek.. • De sem az öreg Brockhaus. sem a kedves bank jóndulata nem akadályozhatták meg, hogy időről-időre reménytelenül elfogyjon pénzem, s oly kietlen ellátatlanságban lődörögjek a leipzigi uccákon, mint May Károly Bélrenyheség és kínzó főfájások, a máj és az epeutak bántalmai, gyomor és béihurut, aranyeres bajok és a végbél megbetegedései esetén a természetes „Ferenc József* keserü- viz gyorsan és biztosan megszünteti a hasiszervek pangását. Sok évi kór* házi tapasztalat igazolja, hogy a Ferenc József viz használata a bél- müködést kitünően szabályozza és erélyes elvonó hatása következtében soványitó kúrára is igen alkalmas. A Ferenc József keserüviz gyógyszertárakban, drogériákban és füszer- üzletekben kapható. eltévedi és szomjubozó hősei a sivatagban. Akkor még nem tudtam, hogy életein technikája teljesen elhibázott, s a kávéház, hosszú időre, több pénzbe kerül, mint a legköltségesebb, számomra elérhető szórakozások. Minden pénzeim a kávéJházra ment el; otthon nem fűlhettem, mert a kávéházban melegedésre elköltöttem azt a pénzt, mely a fűtésre kellett volna. Protestáns hospiz'ban, vagy papírról és qu 'ver-konzervekből táplálkoztam, mert rendes étkezésre nem futotta pénzemből a kávéházi fogyasztás költségei miatt. Borravalóra — ruhatárosra, újságosra, klozet- tes asszonyra — több -pénzt költöttem el e kávéházi életben, mint egy többtagú német család a havi élelemre. Rögeszmém volt, hogy minden újságot és folyóiratot, mely kezem- ügyébe került, megvettem és teletömtem vele zsebeimet. Megvettem külföldi, idegen nyelven írott lapokat is, melyekből egyetlen szót nem értettem, például svéd, vagy holland lappéldány okát is, melyeknek kiadói soha nem számítottak komolyan vevőre; például olyasfélét, mint az Endymion volt. Kalbát- zsebeim állandóan dagadoztak gyanús és az átlagosnál is mmlőblb értékű sajtótermékektől. E nyomtatványok fölé hajolva, reggelig ültem a kávéháúdban. Ugylátszik, készültem valamire'. A világ értbe tétlensége, összevisszasága érdekelt; ahogy senki és semmiben nem tartja be a játékszabályokat... Erre tauitöt, tak az újságok. De pénzein egyre kevesebb akadt. A kedves bankot és Brockhaus bácsit végre is csak udvarias formák között, $ csak bizonyos határig lehetett igénybe venni. Egy napon, a Kaftee Merkúrban, elhatároztam. hogy „valami mesterséget" keresek magamnak. 6. Hans Re,imáim volt a neve annak a szász humoristának, aki Draohe címmel egy napon hetilapot indított Leipzigben. Ez a Drache a szász élet jelenségek lokális visszáságait. provincián tását, s főként azt a kispolgári szemléletet ostorozta, mély Leipzigre. e milliós városra, ahol minden, a pályaudvar, a Vásár-palota, a vágóhíd és a V ölkorsehladit- den'kmal a „legnagyobb" volt, mindenestől mégis egy német „xesidenz^székihely asztmatikus, levegőtlen kisvárosiasságát bélyegezte reá Drache megírta, mit esznek a szászok, mit találnak humorosnak a szászok, s rnj az, ami a szászokban olyan kínosan, egyénien szászos. Elképzelhető, hogy a lap feltűnést keltett és a szászok nem örültek különösebben e kegyetlen analíziseknek. Reimann egyébként maga is szász* volt, ismerte a családot. A lap nem foglalkozott lokális botrányokkal, szemlélete szigorúan és tisztességesen kritikai volt. Egy nap irtaim valamit ar- j ról, hogy mit érez egy idegen Leipzigben. Borítékba tettem a kéziratot és elküldtem Reimaiinak. Ez volt első német dolgozatom. Vak biztonsággal irtani az idegen nyelven; utólag megdöbbenek, micsoda öntudatlan és | szemtelen merészség ösztökélhetett arra, hogy | gondolataimat egy idegen nyelven, melyet ér- \ tettem és beszéltem ugyan, de soha nem Jr- ! tam, rögzíteni merjem- Ha megkérdeznek, ma j -sem tudom, miért végződnek bizonyos német I főnevek plurális nomi nativusban „n"-nel? — , akkor sem tudtam többet erről a kérdésről, ; de az alvajáró biztonságával ragoztam és haj- I togattam igéket és főneveket, csereberéltem i az „áls"-ot és a válogattam a szavak ! között, igazán, mintha álmodnék... Biztosan | Írtam németiül, mintha soha más nyelven nem i .gondolkoztam volna. Valószínűleg hibáztam is; de mindenestől a szöveg, mint később megtudtam, német volt, talán dadogó német, de csak annyira az, ahogy egy gyermek, vagy gyér szókincsű ember dadoghat anyanyelvén. Reimaon elolvasta, a cikket, úgy találta, hogy németül írták, s kiadta. Szívdobogást kaptam, mikor elolvastam, ügy tetszett, tudok németül •.. ügy éreztem magam, mint aki mélyvízbe ért. Életeimnek, terveimnek uj lehetőségeit éreztem. Hol, mikor tanultam meg németül? Az iskolában aligha, s az aizipszer- német. melyet a nagyszülői házban időnként beszéltek, aligha maradt meg ilyen termékenyen emlékezetemben. Folyékonyan beszéltem németül; de inni? Talán szász parasztőseim öröksége volt ez a nyelvtudás, valamilyen emlék, homályos hagyaték, mely most, a szászok között, egyszerre az ölembe hullott.. Mint akit elengedtek a hosszú kötélről, s egyszerre szabad úszónak érzi magát, szemérmetlen biztonsággal kezdtem éviekéin! a német tengerben. Felbecsülhetetlen ajándék volt ez; s akkor még nem tudtam, hogy csak mankó és segítség, de iró ne mtud feltétlenül élni vele- író csak az anyanyelv atmoszféráján belül élhet és dolgozhat. Amyanyelvem magyar volt. Ezért utaztam, évtizeddel később, mintegy rémületben, hányátthamlok vissza; akkor már tűrhetően irtaim németül, gagyogtam franciául, s mindenestől olyan süketség-pánik fogott az idegen nyelv akusztikájában, hogy hazamenekültem az anyanyelvibe. Egyelőre rendkívül büszke voltam német tudásomra Leipzigben. Reimann, kis, kopasz, kövér szász humorista volt és biztatott. Valap W'g| W CJJ $r& W Lesántult malacai, hízói meg- B M SJÍ M Öt ML 'iLP Ml4 gyógyulnak, erősen fejlődnek, fi III aMBWBHBMBrojBl ba a napi takarmányhoz néhány gramm fgl j||| biztosan meggyógyítja méfelybefeg PEKK p-vitamint j szarvasmarháit, juhait faji P§ elhajtja a malacok gilisztáit Csak néj,ánv fipér a napi kiadás! Kapható minden patikában ! Főárakat; „NEDHOT* Bra tlS 1(300. || KEBAl milyen btidapesties svadát várt tőlem. A magyaroknak az volt a hírük, hogy jó katonák és jó újságírók. A németek úgy tartották, hogy leginkább ebben a két hivatásban váltunk be. De az én svádám nem volt budapesti, inkább csak vidékies volt. Mindenestől kissé szégyettem az újságírást; legszívesebben csak verseket írtam volna. Reimannal naponta találkoztam a kávéházban, — jóiéitól, elkeseredett és a szászokat elfogultan szidalmazó, erőteljes pamfletista tehetség volt — s szigorúan kérdezte; „Már megint verset ir?“ Azt tartotta, hogy fiatal tehetségekkel nagyon kell vigyázni, mert ha kicsit nem figyel oda az ember, rögtön átadják magukat a titkos ifjúkori bűnnek, a versírásnak. Cikkeket akart tőlem, s időről-időre átnyújtott ötven márkát. Leírtam e cikkekben leipzigi albérleti szobámat, egy estémet a szászok között a vendéglőben, beszélgetésemet a szász filozófussal, s gúnyos iskolai dolgozatot Íratott velem a „Drache"- ba ilyen cimimel: „Gondolatok a leipzigi múzeumban Max Kiinger „Beetlioven“-szobra előtt." Biztatása lelkesített, elfogulatlanul és könnyen dolgoztam. A „Drache", melyben Reimann mindenkit leszidott, tulajdon pénzemberét is s a reklámokat és a hirdető cégeket. akik reklámot adtak közzé lapjában, majd minden számában közölt tőlem valamilyen apró Írást; a feltétel csak az volt, hogy olyan legyen, amilyet a „Leipziger Neueste Nachrichten" például biztosan nem adna tó... A lapocska olyan riadalmat kellett Leipzig hivatalos szellemi köreiben, mint a pezsgőpor egy polgári család éjjeli edényében. A szászok vörös fejjel, hangosain szidták este a vendéglőkben; de olvasták. Reimann volt első szerkesztőm, akii módot adott reá, hogy lássam a világot, ahogy jólesik, s az sem bűn, ha olyannak llátom, amilyen. Az egyetemre beiratkoztam, s a bölcsészeti fakultáson igazolták félévemet. Ennek a szaknak mintegy fiókja, alosztálya volt az I n - s t i t u t für Zeitungskun d e. Természetesen egy titkos tanácsos vezette ezt az intézetet is — a vilmosi időkből megszámlálhatatlan titkos tanácsos maradt a német egyetemeken — bizonyos Cehe burát Blücher nevezetű, aki régesrégen, ifjúkorában, még az alapító Leopold Sommenberg idejében munkatársa volt a Frankfurter Zeitung-nak. A tanítványokkal, kik az újságírást akarták „megtanulni" a leipzigi egyetemen, Johannes Kleinpaul nevű filológus fóglalkozott. Volt itt szeminárium, óriási' könyvtár, felbecsülhetetlen értékű bibliográfia, régi és legrégibb német újságok évfolyamai ezrével. Az intézet „munkatervét" soha nem értettem meg. A titkos tanácsos este adott elő, német napilapok genézisét magyarázta és személyes, ifjúkori emlékeit elevenítette fel abból az időből, mikor a Kreuzzeitung még viruló lap volt és leverte konkurrenseit... Mindennek kétségtelenül volt bizonyos művelődéstörténeti jelentősége; de az élő újságíráshoz nem volt, ahogy nem is lehetett, semmi köze. Amerikában, úgy olvastam, hasonló intézetek gyakorlati lehetőségeket nyújtanak a vállalkozó szellemű tanítványoknak, kiket tehetségük vagy hajlamuk az újságírás felé sodor; a leipzigi intézetben szigorúan büntették az ilyesféle vállalkozást. A „Geheimrat" egy napon megtudta, hogy cikkeket irok Reimann lapjába, megidézett és megtiltotta, hogy lapokba dolgozzam, amíg nincs oklevelem ___ Tü relmesen jártam egyideig a szemináriumba, miig észrevettem, hogy kegyetlenül unom ott magam. A szemeszter végén Kleinpaul, a filológus, félre vont és „eltanácsolt" az intézetből. Közvetlen oka ennek a barátságos válásnak egy dolgozat volt, melyet a Geheim- rai kívánságára kellett szerkesztenem a „Pressburger Zeitung" oknyomozó történetéről; ezt a dolgozatot ő is. a Geheimrat is butának és elégtelennek találták, aminthogy valósizniileg az is volt. Egyszerűen nem értettem, mit akarnak tőlem, s miért töltöm időmet a Kreuzzeitung régi évfolyamai között? Igazolták félévemet, elbocsátottak, mini reménytelenül nehézfejü tanítványt, s végleg átiratkoztam a bölcsészeti fakultásra, ahol még egy félesztendeig „dialektikus történelemiszemléletet" hallgattam. Akárhogy is forgattam, a leipzigi egyetemen megbuktam újságírásból, s bukásomat szégyelltem apám előtt, aki ragaszkodott hozzá, hogy „végezzek valamit", ha már erre a pályára adtam fejemet. A család azt szerette volna, ha jogász maradok, később ügyvéd leszek s átveszem apám irodáját. Apám nem akarta, hogy elkallódjak valami könnyű ri- portereskedésben; ő is büszke volt, mikor lapokban találkozott nevemmel, de megkövetelte, hogy végezzem el az egyetemet. Minden félesztendőben be kellett küldenem Kassára indexemet;'az éveken át lassan olyan ős-diák lett belőlem, tiz igazolt félévet gyűjtöttem a magyar, majd a leipzigi, frankfurti és berlini egyetemeken. A doktorátust nem tettem le
