Prágai Magyar Hirlap, 1934. december (13. évfolyam, 217-221 / 3548-3552. szám)

1934-12-30 / 221. (3552.) szám

1934 december 30, vasárnap.

Egy polgár vallomásai

írja: Mára! Sándor

Prága legnagyobb penziója

XII., Fochova 121 - Garázsok - Tel. 542-44

A* Alcron hotel dépendence-a

3. ,

De aztán mégis építettek néhány vasutat, | Begy napén e vasutak egyikével megér kéz-\ tettem Leipzigibe, ahol rögtön első héten j elcsábított a szállásadó háziasszonyom. Ez az! asszony Metzből menekült férjével, egy ken-1 ■lessel, s most csak agy uraskodtak Leipzig-1 ben, mert francia frankért adták el a metzi! hentesüzletet, s az idegen pénzért már aakor is sok papirost lehetett kapni Németországban. Tizen kile n céves volt am. A hen tes egész nap a sorházban s az ipartestületben ült, s este. mikor hazatért, háborús hőstettekkel szórakoztatott és szidta a franciákat. Emberekről, a szavak jelentőségéről, emberi szándékok kiszámíthatatlan, spontán aljasságáról oly keveset tudtam akkoriban, mint egv londoni állatkertbe importált botoku oroszlánápoló tudhat az európai civilizáció összetevőiről és elfojtásairól. Állandó, beteges, érzékeny | csodálkozásban éltem. Az emberekről nagyjából elhittem, hogy azok, ami kilátszik belőlük: cselekedeteiket és szavaikat valóságnak tartottam. A melzi hentes és felesége különös szenvedéllyel hazudtak. Tetszettem nekik, azt hiszem, a férfinek is, gyűlöltek, mert idegen voltam, s lélekre és testre másféle, mint ők, s alázatos szemtelenséggel bizalmas-' Ivódtak körülöttem, valamilyen mesebeli herceg lelhettem számukra a leipzigi mellékucca albérleti szobájában, — különös öltönyeimmel, számukra érthetetlen nyelven nyomtatott könyveimmel, csont feszületemmel, modoros fétiseimmel, a kis néger szoborral, a kaktusz- J szál, melyet makacsul hordoztam magammal, történelmi időkön, forradalmakon s országhatárokon át, s ahogy őszintén fogalmam sem ivóit a pénzről... Megtaláltam a fényképet éhből az első leipzigi időből Ijesztően sovány roltam. karikásszemü, a költő-fürt homlokomba hullott, .s a képen két kézzel könyvet szorítok szivemhez. így jelentem meg, 1919 őszén, Leipzigben. a metzi hentes- né életében.

Az asszony alattomos elszántsággal kereste kegyeimet. Harmadik napja laktam náluk, mikor egy este besettenkedett szobámba és elcsábított. Csodálkozva néztem, ilyenfajta embert én még soha nem láttam. Naphosszat 'jártam a várost, vagy órákon át ültem mozdu-1 lattanul egy kávéházban, bátortalanul kóstolgattam ételeik és italaik izét, s oly magányos voltam, mint egy szigeten. A metzi hentesné sem tudta eloszlatni ezt a magányt. Leipzigi olyasfélének tetszett, mint egyetlen óriási; hombár, valamilyen vásárcsarnok, vas rudak-! bői és betonból, ahol mindent árulnak, pré- í met, déli gyümölcsöt, filozófiát, zenét, s a i legkülönfélébb gondolkozás] módszereket. A hentesné elszászi születésű volt, mozgékony és izmos testű, alacsony kis félvér. s francia anyjától gúnyos, okos. nagy fekete szemeit örökölte, ezeket a felejthetetlen francia asz- szonyszemeket, melyek a német arcban olyan idegen élénkséggel tündököltek, mintha vendégségben élnének csak ott. Mindent tudni szeretett volna, magyar nyelven írott, otthonról érkezett leveleimet ellopta s órákon át be- .tüzgette, megható és fókezhetetlen kíváncsisággal, ruháimat kefélte naphosszat, könyveimet és emléktárgyaimat rakosgatta, s mindig suttogva beszélt velem- mintha félne, hogy hangjának csengése, vagy kiejtése kellemetlen lehet, méltóságos füleimnek. Az áhítat os udvarlást egy elkényeztetett kamasz leereszkedő kegyével fogadtam. Homályosan és mellékesen olyasfélét adtam tudtára, hogy mintegy ramgvejtve és átutazóban élek itt közöttük, a leipzigi mellékuccában, s odahaza természetesen egészen másféle életkörülményekhez szoktam, például kandalló áll az ebédlőnkben, s egy ideig inast is tartottunk.

Ennek az asszonynak emléke elevenen száll föl a felidézett múlt boszorkánykonyhájának párájából: talán, mert ő volt az első „külföldi nő", az első igazi „idegen", akit szőrös tül-bőröstül, azzal a nevezhetetien, legyőzhetetlen, rejtélyes idegemségével ismertem meg, melyen hiába dörömbölnek az érzékek, melyet hasztalan feszeget a testi érin- tés: marad egy hétpecsétes kapu, melyen az idegen lélek és test nem tudnak betörni, még a csók álkulcsával és feszitővasával sem. s ez az utolsó titok az anyanyelv. Nem hiszek abban, hogy a szerelem az a mindenható eszperantó, mely a fajták titkát mintegy jel beszéddel feloldja. Az idegen-nyelvű szerelem dadog, akármilyen folyékonyan és szenvedélyes

ódával beszélik is. Az ember valahogy

anyanyelvén álmodik arról, akii szeret. Az idegen nő, az első másfajtabeli, akinél ezt a bonyolult impotenciát éreztem, hogy nem tudom neki teljesen átadni magam, az ölelésen túl marad valami közöttietetlen, melyet 1 e- fordíthatok ugyan csókra, vagy mozdulatra, de eredeti értelme örökre az én titkom marad, s minden nőnek titka, aki amyanyelve- met beszéli: ez a metzi hentesné volt , . .

Mindenestől kissé exotikusnak tetszett, s amellett primitívnek; nem csodálkoztam volna, ha reggelenként virágfüzért fon hajába, s gyékény-szem érem övét fűz derekára, mikor áh italosán és lábujjhegyen beállít hozzám a hig kávéval és a vajas „schrippe,nmekkel . . . Ö voit az első abban a füzérben, az „idegen nők" bonyolult és zavaros füzérében, mely az elkövetkező évtizedben, ifjúságom — talán az igazi, a felelőtlen és a könnyű ifjúság — e fájdalmas és kevéssé idillszerü szakában életemre reáfonódott. Ha ölelésre tárt női karok emléke villan meg eszmiéietemben, fellibben közöttük a metzi hentesné sovány, barna karjának erőszakos és mégis bátortalan lendületű szorítása. Mint átutazó kényur, megengedtem, hogy szolgáljon körülöttem és szeressen. A rövid időszakban, mig ismeretségünk tartott, nem is kért egyebet. De mikor elköltöztem, a második hónapban, férje és ő, valamilyen indián dühhel támadtak hátba. Ez a didi az idegennek szólt, a másfélének, az örök hütelennek. Különösképpen egy ruhakefe árát követelték rajtam, egy kefe árát. melyről nem tudtam addig semmit.

Leipzigi szállásadóim, de általánosan még e nagy és 'másföldi emberpéldányok látásához szokott város lakóinak szemében is nyugtalanító jelenség lehettem. Ruháimat, szász Ízlés számára kissé szokatlan hajviseletemet, gya- nutkeltő életmódomat lapos pillantásokkal, szemhunyoritva figyelték. A város kispolgári lelke ellenszenvvel fogadta azt az ábrándos és különcködő ifjúságot, melyet megjelenésem és cselekedeteim árasztottak. Abban a szűk körben, ahol mozogtam — az egyetemen, néhány kávóházban és egy magyar származású, fiatal színésznő úgynevezett „művészi körében", ahol a szép és lelkesen-finom leányt, mint afféle „Erdgeistet" ünnepelték, föltételezve, hogy az életben is játssza Lulu szerepkörét, mint az ottani Schauspielhausban — mindenestől gyanús idegennek tartottak. Sokféle öltönyt hoztam magammal a németek közé, minden ruhámnak bársonygallérja volt, s hozzá fekete inget viseltem ... A leipzigi anyák, karjukon kicsinyeikkel, utánam bámultak az ablakokból. Apám, mikor külföldre utaztam, három hónapra előre ideadta a hó- pénzt. Ezt a jelentős összeget első héten elköltöttem, magam sem értem, hogyan és mire? — azt hiszem, angol cigarettákra, könyvekre és feketekávéra ... A szász konyha remekeiben fanyalogva turkáltam, s az első

betekben valóságosan feketekávén és azon a „B au m ku ch e" nevű száraz cukrászsüteményen éltem, melyet az egyetem szomszédjában árultak a Café Fel sebe - ben. Három hónap elébe néztem, s hogy drámaibb legyen helyzetem, tél váz idején kezdtem a koplalásba. Elsőnek eladtam különös szabású, bársonygalléros ruháimat, mind a két tucatot. A következe években ig: is éltem, ni. colkod- tam és vándoroltam, városról városra, hotelből albérleti szobába: egyetlen szál öltönyben, melyet eldobtam, ha elkopott, s újat csináltattam helyette.

„Nyomoromban" a protestáns hittérítők hospiz-ába jártam étkezni. Ilyen komor, egyházi szakállakat, mint amilyenek itt hajoltak a levesestálak fölé, soha nem láttam még addig. Leipzig. a maga szűkkeblű, alma boros és hig-sörös kispolgáriassága mellett, tele voll exotikummal. A nagy Vásár nemcsak árul halmozott itt föl, hanem embert is. A protestáns hittérítők jó étvággyal csemcsegték a számomra félelmetes és gyamutkeliő „tünké" ba főzött tengeri halakat, a vízben kifőtl krumplit és a reszkető „glibbert". mint va lami különösen jóizü csemegét . . . Nem ér tették, honnan jövök, s miféle vad konyhái élhettem eddig, miért turkálok fanyalogva < tősgyökeres, ízes szász fogásokban? A proles táns hittérítőket háború után elzavarták < régi német gyarmatokról, s különb hitetler ! híján engem téritettek minden ebéd után, - ! mintegy kötelességtudásból, ahogy a virtuóz : vasúton is gyakorol, mintha tartanának tőle I hogy Leipzigben, ahol nagyjából mindenk megtért már, elfelejthetik a módszert és gya korlatot. A hig „Rlümchenkaffee" s a fajdal más illatú „import-szivarok" pára-zagy valéká bán ültünk ebéd után a protestáns hospiz tár salgójában. a tükör fölött hímzett háziáldás .ógott ezzel a szöveggel: „Wenn Du im Un- glüek wiillst verzagen. So denk an Kömig Augusts.'Wort: Lerne leiden ohne zu klagen." A hittérítők a bibliából olvastak fel, s igazán úgy faggattak, mint egy vadat. Néhány hétig hallgattam őket, aztán elmaradtam. Inkább a quaker-eledelen éltem, mellyel akkortájt árasztották el Németországot, az olcsó, bádogdobozba préselt marhahúson és zabpehely- levesen.

4.

Mit is csináltam Leipziglben? Családom úgy tudta, hogy az egyetemre járok, ahol, német szakszerűséggel, újságírónak képeznek majd ki. A valóságiban ábrándoztam és álmodtam- Nagyon fiatal voltam és csak a fiatalság álmodik. Az én nemzedékem nem vágyott rekordokra. Amire .őszintén vágytunk, az álom volt, valami tündéd elem hiányzott az életiünkből. a valószínűtlen, az ellenőrizhetetlen. Félnapokat el tudtam ülni az egyetem mögött az öreg Kaiffe Merkur-ban, Leipzik e nevezetességében, aho-vá a „világ minden lapja"

MÁRIA PIA OLASZ KIRÁLYI HERCEGNŐ KERESZTELŐJE

Az olasz trónörököspár elsőszülött gyermekének keresztelőjén megjelent a királyi pár is (a kép balsar kában). A fényes szertartást Ascalesi nápolyi biborosérsek végezte

járt, mintegy félezer újság, angol cigarettát szívtam, melynek édeskés-ópiumoe füstje a távolit, az exotikusat idézte, álmodtam és néztem ki az ablakon, a leipzigi uccára, mely oly sivár volt és mégis oly idegen, mint egy olajfás, pálmás oázis a sivatagban. Végtelenül szerény voltam és korlátlanul igényes ugyanakkor: egy angol cigaretta teljesen kielégített0 képzeletemet, de a színháziból felvonás köziben kifutottam, ha valamelyik színész, vagy darab egyik mondata nem tetszett, s moziba be nem tettem volna a lábam. Tudtam órákon át járni az esőben, s mindig játszottam, leültem a leipzigi pályaudvarnak — „Európa legnagyobb pályaudvarának" — egyik padjára, s vártam az idegeneket, kikhez nem volt semmi közön, s nem is akartam tőlük semmit- Soha nem mertem később úgy elengedni magam, mint ifjúságom külföldi szakának ebben az első idejében. Nem akartam senkitől semmit, nem vártam jót, se ! rosszat, mindenért hálás voltam, egy mosoly- i ért, hanglejtésért, azokban az években még | teljesen jóhiszemű voltam. Lehet, hogy akko- i ribam költő voltam.

: LegszÍvesebben csak verseket olvastam. A

i költők, kiknek versköteteivel megiömtem z®e- ! beimet, oly nyom nélkül vesztek el az irodalom sivatagában. Ki emlékszik még Albert Ehrensteim nevére? Olyan ős-hangja volt, mintha egy időben és távolságban eltévedt I ősember szólalna meg. Volt egy novelláé kö~ j tele, — „Tubutsdh" — melyet hetekig cipel- ; lem magammal; a novellának nem volt sem- ' mifiéle értelme, vagy tartalma, de tiszta,

: nyugtalan zenéje volt minden sornak, melyet ez az elkallódott bécsi iró valaha leirt, s hálás voltam ezért a zenéért. Heteket töltöttem el azzal, hogy a Kaffee Merkur-ban jól-rosz- szul lefordítottam Ehrensteim valamelyik versét. Frauiz Kaffka-t Német országban alig is- | merték- Else-Lasker-Scbüler gyöngéd, vizfes- ■ ték-képei ma is élnek emlékemben, mint va- ! lamilyen görög táj. A cseh Brezima verseit akkor fordították le németre, s az Insél- könyvkiadó cég juttatta el ezt a fiatal, vagy világtól addig elzárt irodalmat az uj olvasókhoz. Egy Kurt Heynecke nevű fiatal németről sokáig azt hittem, hogy nagy költő. Lehet, hogy akkortájt, egy-egy pillanatra, talán az is volt. August St-ramm olyan futurista német frászt irt; akkoriban nagyon imponált nekem. Werfelnek már tiszta volt a hangja, s megjelent első regénye is. Gottfried Benn, Theedor Daubler, Rémé Schickele, Alfréd Döh- lim Írtak az uj folyóiratokba. A német könyvkiadás bátortalanul éledt a sallamgos, háborús p r opagand a-ter melésbő 1.

E költők közül egy-kettőnek maradt csak meg neve; s talán csak Werfel és Kaffka élte túl a kortársi divatot és ítéletet. Kaffka különösen nagy hatással volt reám. Abban a szűk. s a nyilvánosság mértékével egyáltalán nem mérhető körben, ahol az európai irodalom igazi mértékével mérik az értékeket, ma már klasszikusnak számit ez a fiatal, cseh- német iró. ki harminc egynéhány éves korában halt meg s töredéket hagyott csak maga után. Kaffkát úgy leltem meg a magam számára, mint az alvajáró az egyenes utat- Egy könyvkereskedésben egyszerűen kihúztam a többi ezer könyv közül „Verwandlung" cimü füzetecskéjét. olvasni kezdtem s rögtön tudtam: ez az. Kaffka nem volt német. Nem volt cseh sem. Ttó volt, ahogy a legnagyobbak azok, nem lehetett eltéveszteni, félreérteni. Csodálatos ösztön az, mellyel egy fiatal iró megtalálja a fejlődéshez szükséges mintaképet. Soha nem „utánoztam" Kaffkát; de ma már tudom, hogy az ő néhány Írása, tárgylátása, szemlélete megvilágositottak bennem homályos területeket. Nehéz meghatározni az irodalmi „hatást", nehéz őszintének lenni azokkal szemben, akik az íróban elindítják az irodalmi szemlélet folyamatát. Nemcsak az élet. az irodalom is tele van titokzatos rokonságokkal. Néhányszor fordult csak elő életemben, hogy olyan emberrel találkoztam, kinek ismerössége — ez a bonyolult, fájdalmas, valamilyen elmulasztott ős-randevuból visszamaradt, isimerősség 'megállított, színvallásra kéuyszeritetf. Néha találkozol emberekkel — ritkábban nővel, gyakrabban férfival, mert hiszen minden tetszetős nő ilyen „ismerős" kissé, s a régi, hűtlenül már-már elfeledett Évára emlékeztet akik elől nem tudsz kitérni, rokon ok vagytok, valamll meg kel] beszélnetek, személy szeriül, s épp mi li keltem! Ez a találkozás előfordul az iroda-