Prágai Magyar Hirlap, 1934. december (13. évfolyam, 217-221 / 3548-3552. szám)
1934-12-30 / 221. (3552.) szám
6 t>ra:gaiMagvar-hi rlab 1954 deeeggibef 30, vasárnap. lomfban is. Egyik ismerős lélek ellenállhatatlanul hivija. szólongatja a másikat. Kaffka világa, hangja idegen volt nekem; s mégis ez az iró, aki — én tudom, — sodra nem volt Írásaimra kimutatható „hatással'", szabadított fel bennem erőket, egyszerre másként láttam, másféle képén következtettem; s ugyanakkor, mint aki erejének, de feladatának is tudatára ébred, félénkség, bizonytalanság fogott el. Aki fél, az kiabál. Ezért gyorsan írni kezdtem félelmeimben. Verseket írtam, ezen a leip- zigi őszön egész kötetre valót — később egy vidéki kiadó ki is adta a poémákat „Emberi hang" óimén- Az „ember", a meggyalázott humanitás akkor olyan műsor szám volt az uij német, irodalomban, mint egy varietéban a fókák. Anfilológiák jelentek meg ilyen címmel: „Mens'chheitsdammerung". Egyik, időközben teljesen elhallgatott és elkallódott, fiatal német iró. Leonbard Frank, ívj könyve címében megállapította, hogy „az embrió". Az ilyen cím már önmagában elégséges volt akkoriban, hogy a kiadók és közönség rokon- szemvvel fogadják a költőt. A költők úgy dolgoztak „emberiességben", mint valami uj műfajban, addig soha. semmilyen kor által fel nem fedezett tárgykörben. Mindennek olyan papír-ize volt. Az emberiesség, melyet soha nem gyaláztak meg pimaszabbal, mint az elmúlt öt esztendőben, egyszeriben irodalmi árucikk lett. Ültem a Katié Merkúrban, s egy holland származású fiatalemberrel, kinek hosszú és széphangzásu neve elbűvölt — Így nevezték: Adrin van den Brockon junior — „Endymion" címmel irodalmi folyóiratot alapítottunk. A lapnak egyetlen száma jelent meg, s költségei felemésztették Adrián teljes apai örökségét, valami hatszáz márkát. Soha nem tudtam meg, miért neveztük el vállalkozásunkat Zeus boldogtalan fiáról, akiről a monda is annyit tud csak, hogy felesége álmában unos-unta- lan csókolgatta és szokatlanul bő leánygyermek-áldással büntették meg az istenek? Valószínűleg tetszett a görög név dallamos zengése. A folyóiratban csak verseket közöltünk, s a versek zömét Adrián irta. Még az exotikus tünemények iránt fogékony Leipzigben is előrelátható volt, hogy lapunk nem vonz különösebb mértékben olvasó-tömegeket Mindenesetre volt annyi eredménye számomra e lap- alapitásnak, hogy idegen-országbeli magányom módosult: ezúttal több magányos, verseket kedvelő fiatalember társaságában ültem a Kaiffe Merkúrban. Közöm nem volt egyikhez sem. Fiatal költő voltam, magányos és csodálkozó. Külsőleg is olyan holdkóros, vékony fiú voltam akkortájt, homlokomba hulló hajzatokkal, ahogy régi metszeteken a sápkóros költőt rajzolják. (Jövő vasárnap folytatjuk.) Kosztolányi Dezső: ARCÉLEK I. AZ UTAZÁS ILLEMTANA Hollandia felé zörgött a vonatunk. Abban a fülkében, ahol én ültem, meg két utas volt, egy kövér német kereskedő meg egy sovány ur. Ezek németül beszélgettek az időről, a gazdasági viszonyokról s más efféle általánosságokról, mint olyan futó ismerősök, akiket egy utazás véletlene sodor össze, néhány órára. Amikor a holland határhoz érkeztünk, útlevelünket kérték. Egymás után megmutattuk, én, a német kereskedő meg a sovány ur. A sovány ur útlevele angol volt. — Thank, Sir — mondta a német vámtiszt és tisztelgett. Erre a német kereskedő mosolyogva odafordult a sovány úrhoz és angolul folytatta a társalgást. Folyékonyan beszélt angolul, akár az angol ur németül. Bizonyára figyelemnek szánta ezt a másik nyelvre való átnyergelést, miután megpillantotta utitársa útlevelét. De ez csak udvariasan bólintgatott. Bólin- tása minden alkalommal éppúgy jelenthette „J a“, mint „Y e s“. Később már bólintani se bólintott. Beletemetkezett közönyébe, kibámult az ablakon, a párbeszéd megrekedt, aztán elővett egy könyvet, olvasott és többé nem is szólalt meg. Mi történhetett benne? Egy darabig magam se értettem. Talán megalázónak érezte, hogy anyanyelvén ingyen nyelvleckét adjon egy derék és jóhiszemű idegennek? Dehogy. Ő ezt a közeledést nem figyelemnek tartotta, hanem bizalmaskodásnak, olyan tapintatlanságnak. mintha legszemélyesebb családi ügyei iránt érdeklődnének, melyek csak rá tartoznak és senki másra. Azt, hogy ő angol, tisztára magánügynek tekintette s úgy képzelte, hogy joga van rejtegetni nemzete királyi rangját. Végre ő útlevelét csak a hivatalos közegnek mutatta meg és nem a kövér német kereskedőnek. Ha tehát ez tudomást vett róla, olyan illetlenséget követett el, mint az, aki a kulcslyukon hallgatózik. Ezért sértődött meg. Igazi gentleman volt. II. EGY BECSÜLETES EMBER Régóta ismertük őt. Pénztáros volt egy magáncégnél. Egyszer csak azt hallottuk, hogy elbocsátották. sát rajzolja, úgy, ahogy mi elképzeljük, a£ hőgutát, a délszaki véralkatot, melynek tűzönéi esetleg cigarettára is lehet gyújtani, fi tartózkodott efféle felületességtől. Tanulmányozta a helyszint, a népet, a szokásait s á hőmérőire és az ottani idővizsgáló intézet hiteles jelentéseire hivatkozva megállapitotta, hogy a szicíliai hőségről való elképzelésünk túlzott s a szicíliai ember majdnem olyan, mint az itteni. Csalódottan tettük félre Írásait. Úgy érez* tűk, hogy délen nem nyílik számára babér. Télen, csikorgó decemberben északra küldtük, a norvég fjordokra, hogy beszámoljon a durrogó fagyról, a viharokról, melyek nedves lepedőként csapd ossák a csúcs tét ős házak fekete falait, azokról a titokzatos emberekről, akik Ibsen drámáiban folyton hallgatnak és részint ki sér tétektől rettegnek, részint =--------:------==—==SS^====:=:^’ Óriá sig választéki Legolcsóbb áraki P unsz Kosiee Üveg — porcellán — villany csillárok! !llllllllll!lllllllll!lllll!l!!!!!!l!!!!!l!lll!lll!lllllllllllllíllll!IHIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIlllllllll!llllllllllllllllllllllllllllll!l!lllllll!lllllillllllllllllllllllllllllll Modern képkeretezés, üvegezés ll!lll!ll!!!ll!llll!!llllllll!!ll!llll!l!llllllllllllllllllllllll!llllllllllllllllllllllllllllll!lllllllllllllllllllllllllllllll!ll!lll!lillll!!llll!lll!!llllllllllllllllllllll Telefon 2423 Alapítva 1833 miért küldte el? Erre nem tudott felelni. Valaki más jelentkezett és helyette inkább ö* alkalmazta. Barátunk szomorú állástalanságában irogatni kezdett. Nemcsak becsületes ember volt, hanem müveit, Ízléses és okos is. Sajnos az elbeszéléseit nem használhattuk. Ezek híven tükrözték tiszta, egyenes higgadt lelkét. A zárószámadásaihoz hasonlítottak. Soha semmit se vett el a valóságból, de nem is tett hozzá semmit. Az egyenleg rendben volt. Mégsem érdekelt bennünket. ■ Minthogy minden áron segíteni szerettünk volna rajta, azt indítványoztam, Írassunk vele tudósításokat, melyekben épp a tények a fontosak, az események és a mozzanatok pontos lajstromozása. Egy rekkenő nyáron leküldtük Szicíliába, hogy7 útirajzokat szállítson nekünk a tapasztalatai és az élményei alapján. Mit vártunk? Azt, hogy majd a napfény lobogávajaskenveret esznek. Innen azt jelentette, hogy az időjárás meglehetősen enyhe, sokkal kevésbbé szigorú, mint otthon, ami pedig a norvégeket illeti, azok egészséges, agyafúrt parasztok, kitűnő gyakorlati érzékkel, többnyire hajósok és halkereskedők, egyáltalán nem titokzatosak, nem is hallgatagok s széles jókedvükben azokat az adomákat mesélik el, melyeket busz-huszonöt évvel ezelőtt a pesti kávéházakban hallott. Nem kétkedtünk, hogy ezúttal is igazai mond. De el kellett őt ejteni. Én egy darabig védtem. Később beláttam, hogy az, aki eny- nyire becsületes és ennyire mentes mindenféle szélhámosságtól, pénztárosnak épp annyira nem alkalmas, mint Írónak s az a meggyőződés érlelődött meg bennem, hogy még erre a földre se való és leghelyesebben tenné, ha meghalna. Ezt néhány évvel ezelőtt, némi habozás után meg is tette szegény. CIGARETTA Irta: $ándor Imre Az orvosnő sokáig elbeszélgetett az ebéd- asztalnál, miközben két cigarettát is elszívott. Mindkettővel X. dr., a helybeli gimná zium fizikatanára kínálta, meg. A másodikat is elszívta már és még jó tiz percig beszélgetett élénken — ugylátszott, a téma érdekelte — mikor hirtelen ránézett karkötőórájára és felugrott. — Bocsánat, mennem kell. öt perc múlva két óra. —• Mikor folytatjuk? — kérdezte a fizikatanár. — Holnap, ebéd után. — Ó, az nagyon soká lesz, — mondta a tanár vakmerőén és elfogódottan, mert csak ketten voltak már az asztalnál. — Nem volna lehetséges az esti órákban? Az orvosnő mosolygott. — Hívjon fel öt óra után. Addig rendelek. Kezet nyújtott, — kivételesen a tanár kezet csókolt — kicsit izgatottan. Az orvosnő a ház kapuja elé ért, amelyben a rendelője volt, Ránézett a táblájára és sóhajtott. ■— r————m v.-. u■—!ktt.* : arimuxnrrKwrssMM am Dr. VIRÁGH ERZSÉBET orvos Rendel d. e. 9—11. d. u. 2—5. — Tulajdonképpen elkísérhetett volna, — gondolta. — Fel is jöhetett volna, úgyse jön senki kettőtől ötig. Persze, ezt nem szabad tudnia. Becsengetett. A takarítónő nyitott ajtót, aki egyben mint asszisztensnő is szerepelt. Már rajta volt a fehér köpeny és a fehér sapka. — Nem keresett sonka1 — Senki. Az orvosnő is felvette a fehér köpenyt, leült az íróasztal elé és a levelezést rendezte. Sorba rakta a felszólító leveleket, amelyek az utóbbi napokban érkeztek a műszerészektől, a bútorostól és a szövetkezettől. Újra elolvasta valamennyit és azon törte a fejét, hogy melyikre mit válaszoljon. Talán legjobb volna semmit sem válaszolni, ahogy a férfiikollégák teszik. Sajnos, ő nem férfi, ő lelkiismeretes, ö nem házasodhatik gazdagon ... Önkéntelenül belenyúlt a táskájába, a cigarettatárcája után. Megérintette, ki se nyitotta, tudta, hogy nincs benne cigaretta. Elhatározta, hogy holnap válaszol a levelekre éö elővette a remek regényt, amelyet tegnap kezdett el olvasni. Később megnézte az óráját, meglepetéssel látta, hogy már háromnegyed négy. Még öt percig olvasott, mikor csengettek. Biztosan a tejet hozzák. De hallotta, hogy az asszisztensnő kinyitja a várószoba ajtaját. Ekkor már biztosan várta a kopogtatást a rendelő másik ajtaján, ami meg is történt. Az ajtóhoz sietett. — Egy idősebb ur, — súgta a takarítónő. Nem mutatott meglepetést, egy-két, percig még rendet csinált az íróasztalon, aztán kinyitotta a várószobába nyíló ajtót. A páciens bemutatkozott, azután helyet foglalt. — Egy ismerősöm ajánlotta, hogy a doktornőhöz forduljak. Azt mondta, hogy a doktornő idegbetegségekben is rendel, kitűnő eredménnyel. — Természetesen, — mondta az orvosnő, leplezve csodálkozását. — Mi a panasza? — A közvetlen panasz az, hogy álmatlanságban szenvedek. Az álmatlanságnak lelki okai vannak. Ha megengedi, ezeket is elmondom. — Hogyne, — mondta az orvosnő mosolyogva. —• Előbb azonban egy kis vizsgálat következik. Szíveskedjék derékig levetkőzni. Hány éves kegyed? — Ötvenöt. Az orvosnő perkutálta a szivet és a tüdőt, gondosan megvizsgálta a reflexeket. Nem talált semmi különöset. — Tessék felöltözni. Elővett egy üres kartotéklapot és felírta az adatokat. — A becses neve? — Rényi Gusztáv. — Foglalkozása? — Kereskedő. Az orvosnő ránézett a páciensre, aki éppen a nyakkendőjét kötötte. — Ah, most már tudom, miért volt olyan ismerős. Vásároltam egyszer önnél. — Igen, igen, kombinékat. Sajnos, azóta nem volt szerencsém. Az orvosnő mosolygott. — A mai nehéz viszonyok között... Kezdő praxissal... — Ó, én szives-öröme6t hitelezek a doktornő őnagyságának — Nem szeretek adósságot csinálni, — mondta a doktornő és a felszólító levelekre gondolt és arra, hogy nincs kifizetve a ház- bére. — Tehát az ön véleménye szerint mi okozza az álmatlanságot? A kereskedő fürgén megmozdult a széken. — Igen, hiszen erről akartam beszélni. Szó sincs róla, vannak üzleti gondjaim is, kinek nincsenek a mai világban? De ón még jól tartom magamat; komoly nehézségeim nincsenek ... telik is egyre és másra... Inkább azt hiszem, hogy a családi élet és az ezzel összefüggő lelki bajok ... azt hiszem, a doktornő előtt őszintén beszélhetek. — Csakis őszintén! — Kérem, én huszonnégy éve vagyok házas. Három nagy gyermekem van. A feleségemet, aki áldott jó teremtés, szeretem is a magam módján... talán nem is tudnék meglenni nélküle az üzletben, meg a háztartásban ... de ... hogy is mondjam---------— Csak egészen bátran! — Kérem, én nem vagyok olyan öreg ember, hogy ne érezném magam férfinak, viszont sajnos ... ez a szerencsétlen férfitermészet ... a feleségem nem tud olyan vonzalmat kelteni bennem, hogy... Már régen szünetel közöttünk az úgynevezett házasélet, tetszik érteni, pedig én magam... Ha pedig a feleségemre gondolok, megszűnik minden. Pedig él bennem a vágyakozás ... csak éppen nem a feleségem után. — Megcsalta már a feleségét? Úgy értem, hogy volt-e viszonya más növel is a házassága, alatt? — Hogy őszinte legyek, egyszer-kétszer.., régebben. De most már évek óta. nem. — Nincs rá alkalma, ugv-e? — Egyrészt... nem egészen... tetszik tudni, hogy van az a kisvárosban... nem akarok az asszonynak sem szomorúságot okozni... pedig hát hiába... ez okozza az álmatlanságomat ... és a természet megkívánja, ugyebár? Könyörgő pillantást vetett az orvosnőre, de annak arca elkomorodott. — Mi orvosok nem avatkozhatunk bele a páciens erkölcsi felfogásába. Ha ön álmatlanságban szenved, úgy adhatok enyhe altatóporokat, ha pedig erkölcsileg felszabadult ember, úgy sajátmagának kell tudnia, hogy mit tegyen. Én nem adhatok erre buzdítást. A kereskedő lehajtotta fejét, küzködött egykét másodpercig, elvörösödött az arca. — Kérem szépen, — az első szavakat nehezen nyögte — bennem megvan az elszántság. A legnagyobb baj az, hogy... a gondolataim egy személyre irányulnak. Tudora, hogy kire vágyom és ez a vágyakozás... azt. lehet mondani, hogy szerelem... okozza az álAlmikor egy pénztárost ily váratlanul szélnek eresztenek, az ember önkéntelenül is arra gondol, hogy az illető megtévedt, valami szabálytalanságot követett el. Érdeklődtünk a főnökénél. Az megnyugtatott bennünket. Hangsúlyozta, hogy nála még nem volt buzgóbb, lelkiismeretesebb,becsületesebb hivatalnok, kezén egyetlen fillér se sikkadt el, záró- számadása minden nap annyit mutatott ki, amennyit bevett, nem kevesebbet — és ami éppoly fontos — nem is többet. Hogy mégis
