Prágai Magyar Hirlap, 1934. december (13. évfolyam, 217-221 / 3548-3552. szám)
1934-12-23 / 218. (3549.) szám
!984 december — Karácson v. 31 SziDHÁzKdnWKab'RiRA. A Dadapesfl színházak három hOnopfa — Amolyan beszámoló télé — Budapest, december 22. Ebben a pillanatban, amikor ezt a 6ziniházi beszámolót irom (egyes vonatkozásban nekrológnak is beillenék), Budapest tizenöt sziiháza mered a decemberi enybe, esős estébe. Öt színházban nincsen előadás, öt munkahelyen szünetel a művészi munka. Szomorúan beszédes jele a mai dőknek. Az öt, némaságra Ítélt, színház közül az egyik, a Révay-uccai Pesti Sziniház, az igazgató-kalandorok kikötőhelye, már hosszú hetek óta üres és nincs is kilátás arra, hogy hamarosan megnyíljék. Őszintén szólva, nem is kár érte. Legalább elmaradnak a botrányok, amelyeknek szenvedő hősei mindig azok a jóhiszemű, lelkes színészek, akik művészi munkájukkal reménytelen és pénztelen vállalkozás segítségére sietnek. A többi négy színház zárvatartása, hogy ezzel a kuriális kifejezéssel éljek, pusztán „átemeneti jellegű" és minden kilátás megvan rá, hogy hamarosan megint kigyuljon nézőterükön a csillár és a rivalda fényében uj művészi produkció gyönyörködtesse a közönséget. De ebben a pillanatban,' sajnos, mégis csak öt helyen sötét és üres a nézőtér és nem lehet tudni, nem ismétlődik-e meg ez az állapot rövidesen a színház megnyitása után megint? Mert nem a közönségen és főként nem a színészeken múlik a dolog, hanem elsősorban az igazgatón vagy igazgatókon. Három hónap óta a budapesti színházakban több bemutató-előadást tartottak, mint annakelőlte egy esztendőben és kevesebb sikerről számolhatunk be, mint azelőtt egy hét alatt. A színházak hivatott és nem hivatott (mert ilyen is akad) vezetői folyvást keresnek, kutatnak, kísérleteznek szerzővel és darabbal egyaránt, hogy kitapintsák, megismerjék a mai kiszámíthatatlan közönség ízlését. Legtöbbször nem is ők az okai, hogy ez nem sikerül, viszont azonban nem is ők azok, akik a sikert, ha beköszönt, a maguk tehetségével, rátermettségével harcolták ki. A sikernek manapság két tényezője van: a színész és a — véletlen. A 6zinházvezetés ma valóságos lutri. Ezért is van, hogy a színészet területére ma ha- rardőrök, kocavadászok és orvvadászok lopakodtak, akik a lutrijátékos elszántságával, vakmerőségével és pénzéhségével a színházból nem a művészi és az ezzel karöltve járó anyagi dicsőséget, hanem — a temót akarják kihúzni. Hogy ez a lelkiismeretlen játék, ha nem jól üt be és anyagi javak tönkretételével, színész-egzisztenciák feláldozásával jár, azzal ezek az „igazgatók" nem igen törődnek. Hogy ez mennyire igaz, mi sem bizonyítja jobban^ mint a pesti Király Színház szemünk előtt játszódó tragédiája. Ezt a nagyunuHu és sok forró sikert látott színházat néhai Beöthy László zsenije keltette életre. Ennek a színháznak a deszkáiról indult diadalutjára a „János vitéz", ennek a színpadáról és zenekarából csendültek fel — hogy csak a magyar szerzőket említsük — Lehár, Kálmán, Jacobi, Szirmai gyönyörű melódiái, ezen a színpadon nőtt naggyá Fedák Sári kivételes móvészete, itt tűnt fel Kosáry Emma, Szentgyörgyi Lenke (ma Palugyay- né), ebben a színházban játszott a felejthetetlen Ráthonyi Ákos, itt mókázott és táncolt esténként az utolsó két évtized legkitűnőbb komikusa: Rátkai Márton, a pestiek dédelgetett „Marcija" és ennek a színháznak a karmesteri székében ült haláláig Kon- ti József, a legbohémebb és a legtehetségesebb operett-karmester. És ma? . . . Kétszeres bukás terhével, művész hitelében megtépázottan, üresen és elhagyottan tátong a nézőtér, annyi kirobbanó nagy siker tanúja. A Kamara-színház, amelyet, mintha átokkal sújtották volna, megszületése óta üldöz a balszerencse, — most egy kitűnő színésznek, Harsányi Rezsőnek a művészi vezetésével küzd a feltornyosuló anyagi bajokkal, amelyeket remélhetően hamarosan sikerül leküzdeni. A negyedik, „az uj operett előkészületei miatt" már többször szünetelő színház, a Fővárosi Operettszinház, az egykori remekbeépült Somossy Orfeum. Azt hiszem, nem kell bővebb magyarázat arra, mi rejlik az „előkészület"- re való megokolás mögött: a tőkehiány, a közönség részben érthető közönye, amelyet ma már Honthy Hanna elismert művészete 6em tud megtörni ezzel a szerencsétlenül vezetett színházzal szemben. — Az ötödik a sorban a Városi Színház, amelyet- éppen néhány héttel ezelőtt rendkívül előnyös feltételek mellett kapott bérbe az uj vállalkozó, aki ugy- látszik, nem is akar teljes üzemre berendezkedni. Megelégszik egy-egy alkalmi bemutató szinrehoza- talával (ehhez nem kell állandó társulat), a többit rábízza a külföldiek vendégszereplésére, hangversenyekre és külön erre a célra megszervezett és híres külföldi sztárokkal kiegészített operaegyüttesre. Ez is megoldás, de kissé gondolkodóba ejtheti a zembert, hogy éppen a város színházában történhetik az ilyesmi. Mert az ilyen színházi vállalkozásnak vájjon mi hasznát látja a sok sebből vérző magyar színészet, amelynek legjobbjai is su- lyog harcot vívnak a megélhetésért? Kétségtelen, hogy ezek az állapotok az okai annak, hogy olyan nagyrangu művész is, mint amilyen Csortos Gyula, kültelki színpadra szorul, hogy Kosáry Emmának még ilyen sem jut és hogy Rátkai Márton szerződés pélkül áll és csak esetről-eeetre vállaiihat Szerep- Két Mindennek ellenére azonban nincsen ok a kétség- beesésre, mert az árny mellett ott ragyog a fény is. Ezt elsősorban a Magyar Opera terjeszti. A budapesti Operaház még ma is a kontinens egyik vezető dalszínháza. És ez a sziház nap- ról-napra megtelik zenére szomjas, lelkes közönséggel. Óriási és örvendetes haladás a múlthoz képest, amikor, — én jól emlékszem reá — húszán ültünk a nézőtéren egy Walkür-előadáson. Ma, ha Wagnert hirdet a szinlap, napokkal előbb elkel minden jegy és hála Radnai Miklós nagyszerű vezetésének, a bérleti rendszer mellett minden este az utolsó helyig megtelik az Opera di6zes nézőtere. Ezen tulajdonképpen nem is lehet csodálkozni. Olyan művészek közreműködése mellett, mint Sándor Erzsi, Némethy Ella, Báthy Anna, Bodó Erzsi, Walter Rózsi, Do'bay Lívia, Székely Mihály, Svéd Sándor, dr. Palló Imre, Halmos János, Rössler Endre, Kálmán Oszkár, Maleczky Oszkár — és olyan karmesterekkel, mint Failomi Sergio, aki a legzseniálisabb orkésztérm-üvészek egyike, a kitűnő Fleisdher Antal és a nagy és szép reményekre jogosító Frencsik János — a színpadnak olyan művészeivel, mint Márkus László főrendező és ifj. Oláh Gusztáv szcenikáig — a budapesti Operaház méltán számot tarthat arra, hogy Európa egyik vezető dalszínháza legyen. A Magyar Opera egy kicsi ország nagy és érett zenei kultúrájának fokmérője és ennek a kultúrának méltó reprezentánsa. Idei első bemutatóját december 6.-án Horthy Miklós kormányzó nevenapján rendezte meg Mosonyi Mihály „Álmos" című operájának és Dohnányi-Galafrés Elza „Szent fáklya" című tánclegendájának szinre- hozatalával. De bemutatószámba megy a Halottak napján szinrehozott „Örök temetés" is, amely Bethlen Margit grófnő mélységesen emberi ötletét öntötte Liszt Ferenc kisérö zenéjével megkapó színpadi formába. E hónap 28.-án mutatja be a budapesti Operaház Strauss Riohárd „Arabella" című operáját. Ez lesz az évad első komoly operai eseménye. És Magyarország első drámai színháza, a Nemzeti Színház is azon az utón van, hogy újból magához ragadja azt a vezető szerepet ,amely a magyar színjátszás terén megilleti. Vojnovich Géza körültekintő és megfontolt, az irodalom és költészet alázatos szolgálatában álló igazgatás, művészi ízlése és mérték- tartása kezdi meghozni a maga gyümölcsét: a közönség 6zeretetét és érdeklődését. Persze, olykor egy-egy kezdő, fejlödésképes tehetség próbálkozása előtt is ki kell tárni a kaput, — hiszen ez a Nemzeti Színház hivatása is — de ez mitsem változtat azon a céltudatos, lelkes és az ősi, nagy kultúrát lehelő művészi munkán, amelynek a budapesti Nemzeti Színházban a közönség örvendező tanúja lehetett. Az utolsó három hónap bemutatói közül irodalmi értékét, de színpadi sikerét is tekintve kieme’ke- dik László Miklós darabja: „iA legboldogabb • ember", amelyben Rózsahegyi Kálmán és Vaszary Piroska művészetében gyönyörködhetik a néző. Ezen a külföldi útjára induló magyar darabon kívül még „Az asszonyok elmondják" című angol vígjáték és Antoine és Levy francia irók „Szembekötősdi" című vigjátéka aratott sikert. A két utóbbi darabban Bajor Gizi kezében van a vezető szerep és ezzel meg is mondottunk mindent. A magánszínházak közül a Vígszínház fogott ki egy sikert Molnár Ferenc „Az ismeretlen lány" cimü darabjának szinrehozatalával. Minden tiszteletem és nagyrabecsülésem mellett a világszerte ismert és elismert iró iránt ki kell jelentenem, hogy ez a siker nem Molnár, hanem Darvas Lili nevéhez fűződik. Mert ha nem Darvas Lili ját- sza a főszerepet, a darab már régen lekerült volna a műsorról. Eltkintve néhány brilliánsan megirt dialógustól, néhány hatásosan megrendezett jelenettől és a színpad nagy ismerőjére valló helyzettől, „Az ismeretlen lány" bizony Molnár kevésbé sikerült alkotásai közé tartozik. Darvas Lili nagv- ranőtt művészete, drámai lendülete, nagyszerű, szinte csodálatos fejlődésen átment, magával ragadó játéktudása jelenti itt a sikert. A színház egyébként még Bródy Sándor „Tanitónő"-jének felujitáERDÉLY Móricz Zsigmondi történetmi regénytritógiája: „TündérkerS“ „A nagy fejedelem" ■ „A nap árnyéka“ Budapest, december. Valóság, hegy Móricz Zsigmond néhány drámájának szerkezetét alámossa az epikus ár. A mély forrásokból buzogó mesélő kedv. A rengeteg árnyalat, a sok jelző. Az élet dagadó gazdagsága áttöri azt a mértani vázat, amelyet a színpad alakított ki a maga használatára az okos takarékosság szabályai szerint. Ebben a szerves egységgé kapcsolódó hármas regényben fordítva van a dolog. A hatalmas mii anyagkezelésének módja olyan drámai, mintha száz történelmi színdarab követné benne egymást, összepréselve és mégis különálló egészként. Néhol egy-egy folt, ahol pár odavetett szó sietősen elénk mutatja a Fejedelmeket és kíséretüket, a nemes-urakat, a hajdúkat, a kop- jásokat, az asszonyokat; Károlyi Zsuzsannát, amint féltékenységtől kínozva, epileptikus görcsökben fetreng az ágyán. Különben minden párbeszéd, villamos feszültségű jelenet, amelyben „igék" és nem „jelzők" magyarázzák meg a rengeteg szereplő személy egyéniségét és sorsának útját. Néhány helyen a drámai ábrázolásnak szinte felülmúlhatatlan erejét találjuk. Abban a sürü levegőjű fejezetben, ahol Báthory Gábor meggyilkolását ki tervezik és végrehajtják, egész sereg ember igen komplikált lélektani helyzetét néhány rövid mondat mutatja meg. De ez a tömör rövidség mégis olyan villám- lóan világos, hogy nem kell több. Mindent tudunk, a vesék mélyére látunk, a kort látjuk, Ugyanúgy, mint a pillanatot. A kopasz területet a várkapu és a sorompó között, ahogy a halálraítélt, duhaj, fiatal fejedelem föláll festett lovaktól vont hintójábán és a kardjához nyúl, hogy védekezzék. Ennek a rendkívüli drámai erőnek bizonysága, hogy a trilógia harmadik és legfrissebb részének, „A nap árnyékáénak utolsó oldalán az embernek már-már az az érzése, hogy „vége lett a világnak". Az ür következik, Erdély a semmibe süllyed. Pedig tudjuk jól, hogy a valóságban a történelem tovább folyik. A hős életének uj szakasza jön. És a hős nem kisebb személyiség, mint Bethlen Gábor. Mégis, hiába minden, a költő csak eddig kívánt teremteni, eloltotta lámpáját, tehát a mi érdeklődésünk is kihunyt, marakodhat tovább a császár és a szultán a „zavart" Erdélyen, ahol a Maros völgyében örökös harcok közt vetették gabonájukat a parasztok. Móricz Zsigmond „alföldi" ember. Mégis, hogy meglátta Erdély kövecses, patakos, sa- vanyuvizes iválágát, napos egével, különös felhőivel, amelyek beleakadnak fátylaikkal a havasok fenyveseibe! Hogy látja Erdélyt nemcsak kívül, hanem belül is! Egész múltjában, sorsában, keserű boldogtalanságának isteni elrendeltetésében. A figyelmes olvasó észreveszi, hogy az iró igazán otthon van^e témájának tárgyi, részleteiben? És a történelmi trilógiának éppen egyik legvonzóbb tulajdonsága, hogy Móricz úgy közli benne ismereteit, mintha minden, amit tud, személyes élménye volna. Mintha benne élt volna a múltban; látta és hallotta azt, amiről beszél. Hogyan lehetséges ez? Kétségtelen, hogy Móricz Zsigmond sokat tanult nagy regényéhez. Kutatott régi könyvek között, levéltárakban. Elment Erdélybe, beutazta azokat a helyeket, ahol a história alakjai élnek. Hiszen ez természetes is. A zseni karakter- vonása, hogy nagyon pedáns, amikor olyan munkában van, amelyet komolyan vesz, és szeret. De ez az alkalmi hozzákészülés kevés lett volna; a regény művészi módon archaizáló nyelve nem lehetne olyan friss és magakellető a modern fül számára is. Sehol sem lenne az ezer meg ezer egészen aprólékos adat, amely olyan hamvasságot ad minden oldalnak, ha Móricz Zsigmond születésénél és természeténél fogva nem lenne akkora tudósa a magyar élet minden sajátos tulajdonságának. Nem védetten, hogy az erdélyi házban rókával is sikert könyvelhet el. A címszerepet, Varsányi Irén egyik parádés alakítását, Tőkés Anna játszotta méltóan nagy elődjéhez. A Magyar Színház nagy áldozatkészséggel, sok művészi önfeláldozással és remek előadásokkal keresi a döntő sikert. Sajnos, ezideig nem találta meg, holott a „Rágalom" című angol darab és Hatvány Lili „Lánc" cimü érdekes darabjának előadásával kiérdemelte volna azt. Most Hevesi Sándornak Jókai Mór regényéből készült színmüve, ,,A kőszívű ember fiai" van műsoron és közvetlen karácsony előtt került felujitás- ra a „Vadvirág" cimü operett, Rökk Marikával a címszerepben. A Belvárosi Szinhá® — a közönség ízlése valóban milyen kiszámíthatatlan! — zsúfolt házak előtt játsza László Andor vigjátékát :„Egy asszony, akinek múltja van" címen. Könnyű fajsúlyú., de mindvégig mulattató vígjáték, amelyik közeli rokonságot tart a szerzőnek „Becsületes megtaláló" és Vulpiusnak tavalyi óriási sikert aratott „Helyet az ifjúságnak" cimü bohózatával. A Bethlen-téri Színházban Gsortos Gyula játszotta a múlt hetekben Bródy Sándor „Lyon Lea" főszerepét és most, ugyancsak ebben a színházban a „Trilby" Svengáli szerepében vendégszerepei. A Barabás Lóránt által kiválóan igazgatott Andrássy-uti Színházban hetek óta, a közönség állandó érdeklődése mellett, a „Ma este szabad vagyok" cimü vidám operettet játszák. A mamáknak nem ajánlom, hogy leányaikat a darabhoz elvigyék. Ezzel be is fejeztem volna beszámolómat. Még csak azokhoz volna néhány szavam, akik azt mondják, hogy a mai színházi dekonjunktúrának a pénzhiány az oka. Ha ezt úgy értik, hogy a mai vállalkozó-igazgatók szenvednek pénzhiányban, akkor nem vitázom tovább: igazuk van. De ha a magyar köznöség felé vetik ezt az érvet, úgy azt felelem, hogy a közönség a jóért, a művésziért, az igazán értékesért szívesen megfizet. Azért, hogy az Operaházban meghallgathassa Gina Cina-t, vagy Németh Máriát, hogy gyönyörködhessék Saíjapinban vagy a bécsi filharmóniában, vagy Toscanini dirigálásában, vagy Eurtwángler karmesteri művészetében, — minden pénzt megad, mert tudja, hogy pénzért teljes értékű művészetet kap. De azért', hogy Honthy Hannát, vagy a magyar szivét hirtelen felfedezett Alpár Gittát rossz darabban és rossz partnerek körében megnézze, azért igazán nem érdemes pénzt adni. ZÓLYOMI DEZSŐ. 'nyik-almát tesznek az asztalra. Nem véletlen és nem uj tanulmányozás eredménye, hogy egy-egy szóból világosan érzik, milyen otthonosan mozog Móricz Erdély földjén. Valahol kanyarodik egyet a sereg, hát persze, hiszen a Maros is hajlik arra. A Kolozsvárról kinyar- galó lovasok hamar erdőbe érnek. Ott a Bükk. Az emberek meghalták, a kosztümök megváltoztak, de az öreg föld marad a regi. Ennek a földnek pedig minden göröngyét ismeri az iró. Ismeri a földet és ismeri rajta a népet. A porcellánfogával mosolygó polgármestertől, le a barbár juhászig, aki a végtelen pusztán tüzet rak üstje alá. A nép bajait, az urak hibáját. A kunok fejének formáját, egy kis egyházban működő falusi pap évi salláriumát. A módot, ahogy a paraszt ráhúzza a csizmát a kapcájára. A virágokat egy parókia kertjében. Az állomásfőnökné álmait. Az elhunyt fejedelemasszonyok vont aranyruhájáiól kezdve mindent, egészen addig, hogy ma, melyik vidéki város szálló dójában, nem klór- mészszagu a párna. És mi úgy érezzük, hogy magyar iró számára ez a „nemzeti adathalmaz" a legértékesebb műveltség. Mert amilyen erőivel halad a világ az egységes nyelv és az egységes bőrszín ideálja felé, ugyanúgy igyekszik minden faj halálos erőfeszítéssel minél több szint és szálat beleszőni a készülő világszövetbe. És ebben a küzdelemben a magyarság büszke akaratának Móricz Zsigmond talán legkülönb élharcosa, nemzetének irodalmán kérésziül. Ha az ember leteszi a szép, nagy könyvet, amely nemes külsejével is igyekszik méltó lenni a tartalomhoz, valami keserűséget érez! Milyen fájdalmas, hogy a mi kis nyelvünk olyan megközelíthetetlen! Mekkora büszkeség volna, ba e nagy embernek sajátos, magyar zamattal telt művészetét a magyarok ugyanúgy megismertethetnék mindenkivel, mint ahogy meg tudják kóstoltatni az egész világgal Tokaj borát. HUNY ADY SÁNDOR. (*) A kárpátaljai Magyar KuíturegyesiUeí közgyűlése. A Podkarpatezká Ruszi Magyar Kulturegyesület országos központi vezetősége december 27-én, csütörtökön délelőtt 10 órai kezdettel Ungvárott a Kaszinó nagytermében tisztújító közgyűlést tart, melyre a. helyi csoportok vezetőségét ezúton is meghívja. Minden Ihelyicso-port legalább két megbízottat tartozik küldeni.
