Prágai Magyar Hirlap, 1934. december (13. évfolyam, 217-221 / 3548-3552. szám)
1934-12-23 / 218. (3549.) szám
28 1934 dfteemíbier — Karácsony. <gra<ffl-MA<staR-fínai3B tattá! a falom. (Észreveszi a hölgyeket.) Oppardon, oppardon! SÁNDOR (zavarban): Ez az ur a szomszéd ur, a Sándor urnáik a jéibarátja, akinek én az inasa vagyok. Feri ur, kérem szépem, a Sándor ur nincs idehaza, ismeretlen helyre elutazott. Megtiltott mindennemű vendéget, nemde? FERI: Igen, igen, kérem, vallóban... ámbár, természetesen ilyen bájos, kedves vendégeket (IbolyKához intézve) kétségkívül örömmel fogadott volna. Bocsánat: Nagy" Ferenc vagyok, titkár. PÓLI NÉNI: Én a nagynénije vagyok a haszontalannak, ez meg az unoíkaihuga. FERI: Ááá, a Póli nénije?! Abaváraljáról?! PÓLI NÉNI: Az, az, lelkem. FERI: Oh... Sándor megbízott, szigorúan meghagyta nekem, hogy itten az ő kedves rokonait a legbarátságosabban elszállásoljam, fogadjam, kalauzoljam. (Súgva Sándorhoz.) Megbocsáss, de ez az Ibolyka bődületesen csinos, bocsáss meg... SÁNDOR: De itt nincs, kérem, hely... FERI: Inas, maga addig átköltözik hozzám. Kuss, egy szót se akarok hallani! Majd megmutatom én, hogy kell bánni az ilyen komifidems inas-népséggel! SÁNDOR: Igenis, kérem, és úgy emlékszem? hogy Sándor ur önnek adott át pénzt is, hogy méltóztassék színházi jegyeket venni a kedves rOkonyóiknak, meg mulatóhelyre vigye a kedves rokonyokat, és kalauzolja mind a három napon. FERI: Valóban, valóban, de már elég, inas, most rögtön induljon és hozzon föl innen a cukrászdából három uzsonnát. SÁNDOR (markát tartja): Pénzt rá. Nem tetszik érteni? Gubát. Dohányt. Kúpé! FERI: Azt mondta Sándor, csak írassam a többihez. SÁNDOR: Azt mondta a cukrász: annak a svihák Kiss Sándor urnák egy garast se többé hitéibe! FERI (pénzt ad): Lódulj! (Sándor el.) IV. FERI: Sándor mindig végtelen szeretettel és tisztelettel emlegette az édes jó Póli nénijét... PÓLI NÉNI: Persze, persze. No, van annak némi kis magyarázata is. Ibolykám, szivem, te ne figyelj ide. (Ibolyka fölterit és kipakkol otthoniakból.) Tudja, lelkem, nekem bizony, őszintén szólva, nincs nagyon a szivem szerint, hogy Sándor túlságosan utánavan az én Ibolykámnak. Én, én ismerem az ő szándékait. Én egyszerű vidéki asszony vagyok, én már csak kivább. Aztán elernyed s Ágnes ugrik hozzá ijedten. Rolff vágkép elült. Lefekszik a hóba s úgy érzi, aludnia kell. Végtelen bágyadtság száll rája. Illés hozzálép s most egy pillanatig azt gondolja, ha igy hagyná aludni Rolífot, reggelig, végkép elaludna s ki volna a felelős ... Rolff mélyet sóhajt. Illés megrázza kabátját s magához kapja Roiffot. Ez kiált egy hosszút s lázasan gombolja ki a kabátját. Kezében revolver villan s dördül. — Ha nem hagysz aludni, lövök! — lihegi. A sötétben eltévedt a golyó s nem éri Illést, aki már fekszik is Rolffon s csavarja ki kezéből a fegyvert. Néma, lihegő dulakodás a csúcson. Ágnes egy hangot nem mer szólni, csak áll dermedten a kő mellett s lábával topog. Aztán elhal a zaj, néhány pillanatra csönd lesz. Most veszi ki a revolvert Illés a Rolff kezéből. Rolff elnyúlik s megadja magát. Akár le is lökhetné Illés a csúcsról. Karácsonyeste? ... Illés keze még markolja Roiffot s Rolff leszámolt mindennel. Ám, ebiben a pillanatban, megszólal Ájgnes, ijedten s könyörögve: — Illés, barátom, élsz még? Illés... ne hagyj itt... Illés szorítása enged. Szivét elönti a melegség, végtelen öröm, derű száll leikébe vissza. Ágnes mindent megmondott ezzel s minek bántaná akkor Roiffot! S Rolff is hallotta. Sokára tápászkodik föl, megáll a sötétben s igy szól: — Köszönöm! Ezért kár volt idáig jönnöm. Illés, megérdemlem, hogy üss! Jár-kel egymagában a csúcs kis háromszögében. Összeveri bokáját, kezét csapkodja, topog. Elhalkult az éjféli harangszó s megállt a hóesés. Még néhány óra s kitisztul az ég, a szél szétkergeti a felhőket. . yn°s és illés ott állnak, összefogózva a csúcs szélén. Nem látják egymást s nem is kell mozogniuk. A melegség most belülről jön, szivet-lelket, testet áraszt, elönti a hullám a kezüket, amelyek a kesztyűn át is egymást)a- fonódnak s úgy állnak egymás mellett sokáig. — Karácsonyi ajándék, — súgja Ágnes csendesen és még közelébbsimul Illéshez. Úgy tűnik, egyedül vannak a csúcson s nemsokára hajnal lesz , mondom őszintén és áperte, ami a szivemen fekszik. Sándor túlságosan sokat forgolódik az ér, Ibolykám körül, maga előd talán titkolja, még ha bizalmas barátja is, de én tudom, amit tudok. Csakhogy, fájdalom, nekem arról is van némi tudomásom, hogy Sándor öcsémnek jócskán vannak adósságai is, naugyebár, és talán arra is gondol Sándor, hogy az a háromszáztiz ka- tasztrális príma föld, ami Ibolykára néz, még ha a mai viszonyok között nem is hoz sokat, ámde ha a világgazdasági állapotok feszültsége enyhül... FERI: Ha a, francia-angol együttműködés mégiscsak létrejön ... PÓLI NÉNI: Naugyebár. Azért én nagyon szeretném, ha kedves öcsém megpróbálná Sándort lebeszélni a házasodás tervéről. Na, nem úgy egészen nefcimenve, csak úgy körül-körül. Ibolykám, kentél már vajaskenyereket? IBOLYKA: Kentem, mama. PÓLI NÉNI: Kenj még, szivem. IBOLYKA: Igen, marna. V. SÁNDOR (tálcán hoz be három kávét.) PÓLI NÉNI: Mit rohant úgy vele? A félét kifocsogtatta. Mafla! FERI: Amilyen az ur, olyan a szolgája. SÁNDOR: Ne tessék gyalázni a, gazdámat! FERI: Azt mondtam, olyan éppen, mint maga! SÁNDOR: Hát én ezért föltmondok: Tessék kiadni a béremet és rögtön megyek! Ide a fizut a tenyerembe! FERI: Fogja, barátom, ámbár... SÁNDOR: A múlt hónapról is elmaradt hetvenöt korona! FERI: Nagy gazfickó vo’t az a maga gazdája, legalább kimondom! És most takarodhat. Mit akar még? (Kifizeti.) SÁNDOR: Legalább elviszem a holmimat, (összepakol három napra való szükségeseket.) PÓLI NÉNI: Hogy egy ilyen elvetemedett csirkefogót volt képes tartani az a Sándor! FERI: Tutyimutyi fráter, akinek a fején táncolnak. PÓLI NÉNI: Nézze (Sándorra int), valóságos Lombrózó-tej, semmi jót nem olvasnék ki belőle. Na, egy ilyennel se szeretne az ember úgy éjjel, egy erdő szélén találkozni! Hogy menynyit lopkodhatott ez össze! FERI: Hohó, azokat a cigarettákat itt hagyod! Azok a Sándor barátomé! SÁNDOR: Jól van, jól. Hát én most elmegyek. Hanem most már a többi csomagot majd cipelje be ön. Ott vannak a folyosón. A na- gyobbikat csak vegye a fejére, a hordár is úgy hozta ide. IBOLYKA: Ismeri ön AJbaváralja vidékét? FERI: Nem, kérem. IBOLYKA: Nagyon kies, szép vidék. PÓLI NÉNI: Nagyon kies, szép vidék, majd meglátja. SÁNDOR (megy ki): Majd leutazik ön rövidesen — a filléres gyorssal! Alásszolgája! A KARÁCSONYI VADÁSZ Baranyai Elek lett volna a becsületes neve, dé Lexinek hívta mindenki a városban. Magam akkor még snrbankó költik voltam. Lexi bácsi a rendkívüli lények közé tartozott. Téleivnyáron sörtés vadászkalapban, meg sárgabőr lábszárvédőben járt. Valahányszor feltűnt az uccasarkon, különös izgalom remegett át rajtam. Nyugtalanító és tiszteletet pár rancsoló látvány volt már maga a bőrkamasni is, de hol járt ez a lelki mozgalom attól a csaknem félelmet ébresztő érzéstől, amelyet Lexi bácsi orr. facsaró karbolszaga váltott ki lelkemnek valamelyik zugából. Mert Lexi a valóságban orvos volt, még pedig a világ legcsodálatosabb orvosa. Úgy féli a betegségtől, akár a tüztől. Ha beteghez hivr ták, valami ürüggyel mindig kitért a bizalom elől, ha pedig bekopogtatott hozzá valaki* magára zárta az ajtót és kikiáltott az ablakon, hogy fekszik, alighanem kolerás, az illető jól teszi, ha sietve menekül. Abban az időben már legalább tiz éve néni érintkezett beteggel, de annyira rettegett minden nyár valyától, különösen a járványoktól, hogy naponta karbolos vízben fürdőit. Karácsony előtt történt éppen, hogy tarisznyás magyar állított be az öreg. ur portájára. Lexi kiszólt a házból: — Ki az? Nem felelt senki. Lexi kidugta a fejét a porta- ajtón. — Menjen kend Héjjá doktor úrhoz, — kiáltott ki, amikor megpillantotta az atyafit. Nekem most hascsikarásom van. A magyar előrébb bátorkodott. _ Nincs énnéköm bajom hálistennek, nem avé gütt gyűttem, — mondta tisztességtudón. — Más járatban vónék. Lexi beengedte a konyhába. — Na, kerüjjön akkor bejjebb kigyelnted. A magyar megállt a konyha közepén? — Vél-é még rám a tekintetös orvos ur? — tekintett Baranyaira. Lexi megnézte. — Nem ón. Az atyafi lábat cserélt álltában. — Nem? Pedig én vónék az a bizonyos. — A nevét mondja kend. A paraszt rántott a tarisznyája szárán. — Hászen megmondhatom azt is. Tandari Jánosnak hinnak. De csakugya nem vélekszik rám? Lexit kezdte elönteni a vér. Nagyot ordított. — Hányszor mondjam még, hogy nem ismerem kendet? A magyar állt, akár az ércszobor. — Hát majd én emléköztetöm rá a tekintetös urat, hogy ki vagyok — mondta rendíthetetlen méltósággal. — Mer ennekelőtte tiz esztendővel a tekintetös orvos nr irta föl azt a kanalas orvosságot a napamnak. Aztán, hogy olyan szert adott, amivel egész a múlt hétig mögvót, most, hogy elte. mettük, mán most elgyüttem, hogy megköszön- nyem a jóságát. Lassú mozdulattal előrehnzta a tarisznyáját és egy nyulat húzott ki belőle. — A fiam ütközött vele össze ténnap a kazlak alatt, azt, hogy éppen gamó vót nála, hát fébe- vágta. Lexi a vadra tekintett. Nagyot dobbant a szive. — Nahát, ha nekem hozta, hagyja itt kend. A magyar átnyújtotta a nyulat, köszönt, aztán elkövetkezett. Lexi reszketett az izgalomtól. Messze földön, hú rés kocavadász volt. No, ficánkolt benne az öröm, most megmutatja. Jobbkor nem is hozhatták ezt a nyulat. Fáryéknak küldi el karácsonyi ajándéknak. Most mondja aztán Fáry, hogy soha életében nem lőtt még egy nyulat sem. Kint kezdett éppen hullani a hó. Lexi begyömöszölte a féldöglött nyulat a vadásztarisznyájába és futott ki a város alá. A kanális partján odakötötte a nyulat madzaggal az egyik fához .akkor néhány lépésnyire eltávolodva, arcához emelte a fegyverét. A duplacsövű eldördült. A halódó állat fölnézett a dörrenésre. Pillanat alatt átlátta a helyzetet 6 ereje utolsó lobbanásával nyakába kapta a lábát. Lexi kővé dermedve eresztette le a puskáját. Hibázott, a madzagot lőtte el a nyúl helyett. Percekbe telt, amig magához tért. Zavaros lelkiállapotban indult hazafelé. Levert volt még délután is, amikor karácsony estére beállított Fáryékhoz. Fáry nagy örömmel fogadta. — Láttalak a délelőtt, amikor mentél kifelé. No, mit lőttél, öreg cimbora. Lexin előbb hideg, azután meleg futott át. — Tudod ... — hebegte s érezte, hogy hirtelen piros vér önti el a szivét. — Tudod, pajtás, elindultam, de a kanálisnál visszafordultam. Eszembe jutott, hogy éppen most, karácsony szent estéjén, talán mégse öljön az ember, ha nem muszáj. Szeme csillogott, arca. ragyogott Most már tudta, hogy igazában, szive szerint nem hazudott. Angyalkezek irányították a fegyvere csövét, amikor ellőtte a madzagot. Ez a nyúl lett volna élete első és egyúttal heesii- letmentő vadászzsákmánya — s ő mosolygott mégis a legboldogabban a halk illatú karácsony estén. r Alássz Olgája! Deák Ferenc ismeretlen levele a Vörösmarty-család érdekében A székesfehérvári püspöki levéltár érdekes felfedezése Székesfehérvár, december. A székesfehérvári püspöki levéltár most- folyó rendezési munkálatai során érdekes és fölötte értékes emlékre bukkantak. Előkerült ugyanis a sárgult iratok köziül Deák Ferencnek egy levele, amelyet Farkas Imre székes- fehérvári püspökhöz irt Vörösmarty Mihály családja érdekében. Vörösmarty, Székesfehérvár nagy fia ugyanis. mint ismeretes, nagy szegénységben halt meg, s családját testi-lelki jóbarátjának. Deák Ferencnek gondjaiba ajánlotta. Deák a legnemesebb szívvel és a legférfiasabb leilküíletKérelem a fehérvári püspökhöz A levél a kővetkezőképpen szól: Pest, 1855. decz. 15. Mélyen tisztelt, Méltóságos megyés Püspök ur! A tudomány és művészet jó- és balsorsban legjobb barátját és úgyszólván frigyesét mindig a kath. egyháziban találta. Szolgái, az igaz Isten papjai lévén, ismerteik mindenkor az isteni, kiváltképpen lelki adományok becsét, s ha valaki, bizonyára ők hivatalosak megítélni és méltányolni egy oly lángész érdemét, melynek minden működése, kivétel nélkül Istennek, akitől eredett,' önmagában és teremtéseiben dicsőítése volt. Ilyen lángész vala boldogult Vörösmarty Mihály, kiről, midőn közelebb Isten által ki- szólittatnék az árnyékvilágból, közmegegyezéssel tört ki mindenki kebeléiből azon elismerés: hogy a költő, ki korát és nemzetét annyi halhatatlan müvei dicsőítette, lantját csupán nagy és dicső dolgoknak szentelve, csupán istenes és hazafiui tettek és erények szentestén tuda lelkesülni A dicsőségben gazdag férfin nagy anyagi szükségben hagyta hátra özvegyét és három árva gyermekét. — E körülmény nem lesz meglepő Miéitóságodra nézve, ki a tudomány és erény földi küzdelmeit a kath. egyház törtéé étéből is igen jól ismeri. Alulirt, mint a hátramaradt özvegy és a három özvegy gyámja, ezek sorsán segítendő, a magyar Akadémia elnökeinek közbenjárására, a felsőbbség részéről engedélyt nyertem, hogy a segélyezés magán utoni kegyes adományok által eszközöltessék. — S midőn evégből a tudományos műveltségnek és irodalomnak pártolóihoz felszólítást intézendő vagyok, hova forduljak több bizalommal, mint a kath. egyház apostoli méltóságaihoz, hol minden szegény, annál inkább az egész nemzet árvája, még mindig azon szeretetre találhatni hisz. mely az egyháznak az emberiséig anyja lelhető legdicsőbb címét érdemelte ki. Jelen esetben az emberiséghez még egy tel és kötelességtudással tett eleget a kérésnek; a költő hátramaradottaá részére olyan nemzeti adományt gyűjtött össze, hogy Vörösmarty családja gondtalanul élhetett. A puszta anyagi lét biztosításán tűi azoa> ban Deák Ferenc szeretettel és buzgalommal gondoskodott a nagy költő családjáról s nem kis része volt abban, hogy Vörösmarty leánya Széli Kálmánnak, a későbbi miniszterelnöknek felesége lett. Deák Ferenc nemes lelkületűről és emberi nagyságáról tanúskodik a Vörös- marty-család érdekében Farkas Imre püspökhöz írott, most felfedett levele is. egész nemzet esedezése is csatlakozik, mint amely a külföld és történet által el fogna Ítéltetni, s ezen kívül Istentől nagyrateremtett fiai elébe visszarettentő példát állítana fel, ha- hogy dicsőült férfiaknak, kik magokat egészen nekie szentelték, s különbéin is soha erkölcsi megrovás alá nem estek, — maradékait, ínségnek engedné áldozatul esni. Hivatkozom Méltóságod ismeretes leikiatyai szivére é6 a haza nevében, melynek az egyház annyi századokon át oszlopa és ékessége volt, a szegény özvegyet árváival együtt kegyességéibe, jótékonyságába s oltalmába ajánlva, valamint magas körén belőlá hathatós pártfogásába is, hazafiui bizalommal és gyámnotki kötelességemnél fogva alázatosan ajánlom. A reménytlett kegyes adománynak hozzáim- intezéséért esedezve, magamat pedig Méltóságod kezeibe ajánlva, mély tisztelettel vagyok Méltóságodnak alázatos szolgája, Deák Ferenc. A püspök válasza A levélre Farkas Imre püspök válaszolt, amit Paiuer János, akkori püspöki aulista a levél hátlapjára vezetett a következőkben: 1260/1855. Méltóságos * kehidai Deák Ferenc urnák. Méltóságos, Kegyelmes Ur! Isteniben boldogult Vörösmarty Mihály árvái ügyében Méltóságodnalk folyó hó 15-én hoz zám intéze tt bízódul más m egké résére idemellékelve küldök 50 p. ltot; reményiem: a tehetősebbek többet fognak járulni az árvák tehetősebbek többel fognak járulni az árvák ról különösen szokott gondoskodni, nem hagyja el őket, kivált, ha neki híven és törvényeinek utján járnak. Én őket Isten oltalmába ajánlván. Méltóságodnak pedig boldog ünnepléseket ‘s boldog újévet kívánva., megkülönböztetett tisztelettel állandóan maradok Méltóságodnak kész szolgája.
