Prágai Magyar Hirlap, 1934. december (13. évfolyam, 217-221 / 3548-3552. szám)
1934-12-23 / 218. (3549.) szám
4 VIVHyuMAGÍARHlRLAR 1934 december — Karácsony. Tizenkétezer leánygyermek tapssal és lelkes ünnepléssel fogadta a pápa szózatát a római Szent Péter templomban XI. Pius másodízben tartott tömegfogadást székesegyházában Felejthetetlen ünnepség, felejthetetlen kép karácsony hetében Róma, deoember 22. Karácsony hetében másodízben történt, hogy XI. Pius pápa a Szent Péter-bazilika kupolája alatt tömeges küldöttséget fogadott, ezúttal tizenkétezer fiatal leányt. A fogadáson kivételesen részt vehetett egy francia újságíró, aki a megkapó ünnepségről a következő érdekes sorokban számol be. A Szent Péter-bazilikát a fogadás céljaira kivételesen fómmszerü helyiséggé alakították át. Az ünnepség, amely itt lefolyt, olyan látványt nyújtott, amely méltó Róma nagy tradícióihoz. Mikor délelőtt tizenegy órakor a pápa udvarának és a svájci gárdának kíséretében a sedián ülve, ünnepélyesen bevonult a bazilikába, a fiatal leányok tömege lelkesülten tapsolt, majd a leánykák zsebkendőiket lobogtatták, végül pedig hangos üdvrivalgásba törtek ki és gyermeki hangjuk felszállt a szent oszlopokon nyugvó kupola felé. A lateráni szerződés megkötése után a pápa szakított a Szentszék legrégibb tradícióinak egyikével és elhatározta, hogy székesegyházát híveinek fogadására is fel fogja használni, ha olyan tömegeket kell fogadnia, amelyek nem férnek be a Vatikán csarnokaiba. Blsőizben húszezer munkást fogadott XI. Pius pápa a bazilikában, most másodízben pedig az Actio Oatholiea női szövetségének fiatal tagjait fogadta, akik között képviselve volt a római nép minden rétege. Patríciusok, polgárok, munkások és az egyszerű nép gyermekei alkották a tizenkétezer főnyi tömeget. A bazilika ez alkalommal nem is annyira templom képét, mint inkább valamilyen Pantheon képét mutatta. A főoltár, Bernini remekműve, amely előtt csak a pápa mond szentmisét, teljesen eltűnt a hatalmas vörös drapériák alatt. Emelvényt létesítettek a szent lépcső közelében, amely az apostol sírhelyéhez vezet, az emelvényen megafon volt felszerelve, az egyik oszlop mögött pedig filmfeívevőgép húzódott meg. A korlát előtt tizenkétezer leánygyermek szorongott, valamennyi fejét fekete fátyol borította, de igy is életvidám képét nyújtották fiatalságuknak. A pápa, aki fehérbe volt öltözve és csupán vállát borította hermelinszegélyes biborszinü főpapi kámzsa, láthatóan meghatódott a spontán fogadtatástól. Kezét áldásra emelte, majd szivére szorította, hogy ezzel meghatottságát jelezze. Hetvennyolc éves korát meghazudtoló köny- nyedséggel kiszállt a sediából és fürgén felsietett az emelvény nyolc lépcsőjén. Gyengéd mosollyal szemlélte végig az óriási tömeget, majd leült a vörös bársonnyal borított trónszékre, mialatt egyik kamarása felhívta az asszisztenciát, hogy ünnepélyesen ismételjék meg a keresztelői fogadalmat. Az újságíró alig néhány lépésnyire helyezkedett el és közelből láthatta a Szentatyát, aki testben és arcban egyaránt meglepően fiatal. Hajfürtjei álig szürkülnek, szeme élénken, tisztán világit a pápaszem mögött, arca állandóan mosolyog, még akkor is, ha csukva van a szája. A pápa trónusán ülve mondta el beszédét, amely mintegy húsz percig tartott. Kezdetben lassan beszélt, majd mindinkább gyorsult a szava, emelkedett a hangja, anélkül, hogy túlságosan empatikussá vált volna. Nemes egyszerűséggel, szónoki eszközök nélkül beszélt, csak jobbkezét nyitotta ki néha és zárta ismét össze. Nem úgy hatott, mint a szentbeszédet tartó főpap, hanem inkább, mint az atya, aki magyarázatot tart gyermekeinek, jóságosán mosolyogva, mert hiszen a fiatalsághoz szól. Naigyon egyszerű dolgokat mond, amelyek az egész emberiségnek és az egész katolikus világnak szólnak. 1 ''♦hUjl'lf — Legyetek mindig hikégesek és legyetek kitartóak, mert csak azok kapják meg az örök jutalmat, akik kitartottak. Ne halásszátok soha. holnapra azt, amit ma megtehettek, fco c érjétek be azzal, hogy jót tesztek, de tegyétek a jót teljes szívből, teljes erővel, mert a hanyagul tett jó cselekedet nem használ. A Szemtatya beszéde hirtelen fordulatot vett: — Kétségtelen, hogy jó hót következik rátok, de ez nem elég. Sok jó hétre van szükség és minden hetet meg kell kettőzni . . . E szavaknál önkéntelenül nevetni kezdeMécs László: A GRIFFMADAR Jövök haza. Kezemben tolvajlámpás. A Hold bujkál bárányfelhők között. Mily őszi pompa: most a máskor csámpás szomorú nyír tündérnek öltözött. Ajtómnál két fenyő az éjszakába mered, tetőmnél lombjuk összeér, törzsük pucér, alján bütykös gyökér: előttem áll a Griffmadár két lába. Tudom, hazugság! Ám melyik mese volt igaz eddig? S melyik Griffmadámak fényképezték le röptét?? Senki se! Pedig évezrek óta egyre szállnak s a hősöket szállítják a süket átkokból ki, sok vérszomjas, torzomborz sárkány elől! Hazugság? Mégis borzong: hátam, hogy látom görcsös körmüket Ülök házam küszöbén gyermek-szépen. A szivemet, vérbő narancsomat a lelkem érleli, örök mesében élek folyton. Három parancsolat köt csak, amit naponként meg kell tennem, hogy a mesém tündérmese legyen s csodák teremjenek völgyön-hegyem hinnem, remélnem kell csak és szeretnem! Ha megteszem, mindig boldog vagyok. Minden világos. Madámyelveket értek. A bánat is ibolyaszint ragyog. Nem bántanak kísértetek, miértek. S ha alamuszi rosszal a határ megtelne, akkor sincs baj: itt van nálam a nagy Mesét más útra huzó Álom, a táltos Vágy, a titkos Griffmadár. Hip-hop, hová is tudnék menni mentán?? — Régen kiváncsi voltam, hogy lepel nélkül mint született meg a habokban a Csókisíennő. Most nem érdekel. Rég lestem volna Tündér Ilonát is a csókokat virágzó fák alatt, kerestem volna kincs-gyomra halat, vagy Isten kardját száz országon át is! Régen szerettem volna a nyomor poklából itt megváltani az embert s reábüvölni bűnös és komor szemére boldogságos égi szendert. — Most már tudom, hogy mily szibarita a jajtalan ember: szép luxus-állat strandon, bárban, gőg, rothadás, utálat, kit átrostál az itélet-szita. Hová menjünk hát szép mese-batárom? Egy kincs izgat csak már: a Kegyelem, de ahhoz nem kell menni Griffmadáron: bármely falusi paptól megnyerem. Az Isten Hold-szemével néz ma engem. Az életem gyöngyös mese-határ. Parancsra vár a jótét Griffmadár. Hinnem, remélnem kell csak és szeretnem! BESZÁMOLÓ írja: Sándor Imre Tegnap ismét sajtófogadáson voltam, előkelő idegen fogadásán Prágában. Ezt megelőzően hónapokkal ezelőtt voltam ilyen sajtófogadáson, amit szintén egy illusztris vendég adott annak idején. Az illusztris vendég a megboldogult Barthou volt, a jelenlegi előkelő idegen a csehszlovák fővárosban Pirandello. Élénken élnek bennem a két fogadás külső és belső különbözőségei. Az elhunyt francia külügyminiszter az előkelő barokk-palotában, a követség épületében fogadott 'bennünket, a Nobel-dija6 olasz drámairó egy szálloda termében. A követség palotájában uigy sorakoztunk, mint ahogy komoly és döntőfon tosságu kinyilatkoztatáshoz ülik, döntő fontosságú személyiség szájából. Rejött valaki és jelentette, hogy őexcellenciája érkezik. Izgalmas mozgolódás vollt, mikor Barikon bevonult. Gesztusai közvetlenek voltak, de voltak. Leült egy sarokba az ősz- szakállu ur, keresztbevetette lábait, a mellény- kivágásba tette bal hüvelykujját és megkérdezte: — Kik önök? Mire egy újságíró szellemesen válaszolt: — Európa közvéleménye vagyunk. Mire Barthou még szellemesebben: — Ér. pedig Franciaországot képviselem, tehát, kvittek vagyunk. A helyzet adva volt, tisztán és félreérthetetlenül. A nagy diplomata, egy effektiv nagyhatalom képviselője, papírlapot vett elő, arról olvasta a kész nyilatkozatot és az egyes mondatokat, nagyszerű szónoki készséggel kommentálta. Egészen másképpen volt, ez a, színpadi világ, ■ a festett nagyhatalom képviselőjével, lesorogtunk a szállodai teremben, egy pincér megkínált mindenkit egy pohár malagával (nem úgy, mint a francia követségen, ahol gazdag és raffinált büffé körüli szorgoskodott pincérek hada, pezsgővel, konyakkal és a francia konyha raffinált harapnivalóival árasztván el az újságírót — és vártuk az írót, aki napokkal ezelőtt vette át a Nobel-dijat és az elmúlt éjszakát átutazta. Egyszerre csak láttam magam mellett egy kis fehérszakállas, mosolygó öregurat, aki pár pillanatig tétován lézengett közöttünk, éppen úgy, mint mi. Arckép után ismerős volt, de nem gondoltam volna... Aztán megjelent az öregur mellett egy biztoefellépésii fiatalember, néháry szót mondott hangosan, mire az öregur valamivel határozottabb mozdulatokat kezdett tenni: mosolyogva hajlongott és kezet fogott velünk. Ném vélt sok dolga, alig volt jelen harmincnál több újságíró, akik némi keresés után hamarosan megtalálták maguk között a szerzőt. Leültünk valamennyien egy hosszú asztalhoz és elkezdtünk beszélgetni. Nem volt írott papírlap, nem volt bevezető dikció, a titkár leült Pirandello mögé és kérte az újságírókat, hogy kérdezzenek. Biztató és megnyugtató volt a titkár bejelentése, olyasmit mondott, hogy csak kérdezzünk bátran, franciául, esetleg németül is, a gyámoltalanul mosolygó öregur majd mindenre szépen válaszolni fog. A gesztus- és a póznélküli öreguracska valóban válaszolt 1b szorgalmasan, ha valamire nem tudót elég kiadósán féléid, akkor a, titkár is megtoldotta néhány kerek szónoki mondattal. Az újságírók barátságosan bánták a fáradt, mosolygó emberrel, alkl szolgálnék a hallgatók és —> az ember alig hihet fülének ▼iharos taps szakítja félbe a pápa szavait. A pápa láthatóan boldog, hogy megtapsolják. Tekintete mintha azt mondaná: „Az ifjúság tapsol, tehát megértett/4 Mikor befejezte beszédét és visszaült a sediába, a taps és üdvrivalgás még erősebbé válik. A testőrség fölemeli a sediát és a pápa lelkes ünneplés közepette vonul ki. Látható, hogy a funkció valamennyire mégis kimeri* tette, arcán verejtékcseppek gördülnek végig. A fehér köntös fölé ráadják bíbor-köpenyét, fejére pedig bíbor-kalapját. Jobbra és balra áldást osztogat, majd mikor a bazilika kijáratához érkezik, jelt ád a testőröknek, hogy forduljanak meg a sediával és még egy pillantást vei a gyermekek tömegére. Megismétli a mozdulatot, amelyet érkezésekor tett: ismét szivére szorítja mindkét kezét. A Szentatya köszönetét mond az ifjúságnak, a jövő nemzedékének. másán, hangsúlytalan, diskuráló szavakkal vár Laszolgatott. Itt-ott jegyeztem illendőségből, közben csodálkozva néztem az öreget, aki a legsúlyosabb dolgokat mondta súlytalan hangon, mosolyogva. —... .a film rossz utánzata a színháznak... üzleti konszernek kezében van... a haszonért dolgozik, nem a művészetért. Mikor az első kérdező a politikát kezdte emlegetni, Pirandello önkéntelen ijedtséggel emelte föl a kezét: — Non, non politica. Mikor kiesé megnyugtatták, boldogan mord- ta, hogy nem, a művészet nem bír el semmiféle tendenciát, sem politikait, sem erkölcsit. A tendenciát csak a művész intuíciója hozhatja ki, öntudatlanul. Mindenre gondosan válaszolt, amit csak kérdeztek tőle. Mikor a végén négyszemközt megkérdeztem tőle, hogy mi a véleménye a magyar irodalomról, láthatóan kellemesen volt meglepve, de aztán gyors, sablonos válaszokat adott: — ó, igen. Molnár, Herczeg, Lenge! (igy ejtette ki Lengyel Menyhért nevét). A titkárja jött segítségül és hadarva mondta: — Igen, voltunk Budapesten is, a mester el. van ragadtatva a magyar színjátéktól. Rendkívül friss, eleven, egyike a legjobbaknak. Pontosan látszott, hogy a titkár nagyobb szónok, mint Pirandello é6 sokkal bravúrosabban ért a közhelyek alkalmazásához. A kis öreg pedig, amilyen ügyefogyott, egyszerű emberke, nem tett egyebet, mint öt ven és néhány éves korában elkezdte fúrni és faragni a régi kulisszás, sallangos színpadot és nem nyugodott addig, amíg fel nem borította az egészet. Nem tett egyebet, csak megmutatta, hogy a kulisszák távolról sem határolják a színpadot, az élet színpadát, mert ez a belátíhatatlaaul széles színpad voltaképpen a kulisszák mögött kezdődik és sókkal többet látunk belőle, ha a kulisszáikat megfordítjuk. Az élet a színpadra tolakszik, ha pedig tolakszik, akkor engedni kell. — A pórandellista színházat tanulmányozom, — mondta mosolyogva az öregur és ebben az öntudatos kijelentésben épugy kétségtelenül igaza volt, mintha azt mondta volna, hogy a nap sütését tanulmányozza. Festett világ az ö világa, de ez a világ éppen olyan örök, mint az ember. Riadtan hárította el magától a politikát, nem hajlandó a valósággal foglalkozni, — az ő maga valóságos megjelenése is riadt egy kicsit, — csak művészetben utazik, nem elveket és fegyvereket árul, csak festéket és álarcot. Munkája nem az, hogy szélesre tárja az érvényesülés lehetőségeit, munkája csak az, hogy szélesre tárja a kulisszákat és a színpadon keresztül engedi az élet egész szélvészes zuha- tagát. Munkatársai és követői száma mégis légió. Ezeknek zászlói alatt vonul fel az egész festett világ egész beláthatatlan tábora. Lehet, hogy a színjátszás jelen korszakát Pi- rairdelloTÓl fogják elnevezni, az mindenesetre kétségtelen, hogy — amilyen szelíd és gondos ember — nevét mélyen belevéste a korszak színpadi irodalmába. Szelíden és gondosan írja le a nevét, valahányszor csak kérik tőle, autogrammot ad, szélesen, lassan, gondosan írja le a nevét, mint valami régivágásu hivatalnok. Ezzel a ráérő gondossággal irta be nevét a színjáték világtörténetébe, amely Aisc.ioesal veszi kezdetét. A festett világ, amit ők alkotnak, örökké él, mert egyformán él az elmúlt, a mai és a jövendő emberiség lelkében. Ez az ember világának képe a végtelen idők vonalában és minden pillanatban megcsillan a ma „valóságos41 gondja mögött, is, akármilyen hatalmasnak látszik a valóság gondja.* A valóság reprezentál. Piran- dello csendesen, derítsen mosolyog, bizonyára pontosain úgy. ahogy a, görög bölcsek mosolyogtak. Harminc újságíró keres egy szerzőt
