Prágai Magyar Hirlap, 1934. július (13. évfolyam, 148-172 / 3479-3503. szám)
1934-07-08 / 153. (3484.) szám
<PI^CAI-iVW<jitoR.-HlRI>Aa 1954 jnttns 8, Ta&áamap. A. gyermeknek ma jobb Irta: Móricz Zsigmond Iskoláiban voltam a tanév vége felé. Első elemiben. Ahogy beléptem az iskola udvarára, kicsit meghökkentőm. Szürke s rideg pesti külvárosi bérház. Az emeleteken vasrácsos körfolyosók. Nem sok jót Ígért. Budapesten általában nagyon szép iskolaépületeket építettek, — ez egy régi kort hirdetett. Mintha az özönvíz ©lőttről maradt volna mutatóba. Az első elemi a földszinten a hátsó bal sarokban van. Első és második osztály együtt. Vegyes iskola, fiuk, lányok. Nincs szebb virágos kert, mint a gyermek- sereg. Azok az édes kis bimbó arcocskák, hogy tudnak ragyogni. A szemek, mint a har- matcsöppek a bimbón s bennük az Isten lelke fénylik. Egyszerre elfelejtettem a szürke világítást, a pompázó tavaszban beszűrődő őszi fényt itt az udvar mélyében. A gyermekek úgy virítottak, mint a virágzó cseresznye- liget. A falon a szemléltető képek sora. Az osztály élén, a katedrán három pedagógus. A tanító, egy szakfelügyelő és egy hospi- táló tanárnő. A gyerekek suhogva állottak fel s ültek le s az egész terem halkan zúgott, mint a méhkas. Boldog, zavartalan tekintetek s fecsegő szájacslcák. Egy pillanat alatt visszaröppent az emlékem a magam korába, mikor én ilyen kicsiny voltam s megemlékeztem a halálos, rémült és megfagyott csöndre, amit mi izzadtunk ki magunkból, ha vendég jött s kivált ha „vasikalaposok", szakfelügyelők jelentek meg az iskolában, ügy kellett államink, ülnünk és hallgatnunk, mintha meghaltunk volna. Akkor a fegyelmezés volt az első és a legfontosabb parancs. A fegyelmezés ott kezdődött, hogy a tanitó milyen csendet tud teremteni. Az egész pedagógia arra volt építve, hogy meg tudja-e tömi a tanitó a gyermekeket, meg tudja-e rémíteni annyira, hogy a lélegzetük is elálljon a tisztelettől, ha ő belép. Hát még ha idegen, ismeretlen vendég is jön? — Hol a pálca? — kérdeztem s körülnéztem az asztalon. — Pálca nincs. Az én időmben ez volt az összes taneszköz. A tengerinád. A szép, kemény, sárga suhogó tengerinád pálca. Nem volt a falon szemléltető kép, legfeljebb egy öreg térkép. Nem igen volt tankönyv sem, az ábécén kívül. De pálca az mindig volt. Ha a tengerinád elkopott a sok csapkodásban, a „vigyázónak" kellett gondoskodni róla, hogy frissen vágott, alkalmas, elég vastag, elég hajlékony fűzfavessző mindig legyen. A tanitó e nélkül fél embernek érezte magát. Annyira lefoglalt az összbenyomás, hogy nem is tudnám elmondani, mi volt a tanítás. „Beszéd és értelem gyakorlat1' volt. Ezt még a faluban nem hallottuk, de pár év múlva a kisdiák korban Debrecenben véletlenül egy ©lemiiskolai tanítónál laktam, ahol sokat hallgattam ezt a beszéd és értelem gyakorlatot, ami úgy ment, hogy a tanitó feltette a kérdést: — Hány lába van a nyúlnak? Arra az egész iskola vontatott éneklő hangon, egyszerre és a szavaló kórusok hangsúlyával kiáltotta: — A nyúlnak négy lába van. Soha senki külön: mindig együtt az egész osztály. Most az tűnt fel, hogy a kis gyerekek, akármiről beszélt a tanitó, valami hallatlan érdeklődéssel figyeltek s hol innen, hol onnan kiáltott bele egyik-másik gyermek s felelt. A tanitó szemben áll az iskolával, mint egy válaszoló féllel s az iskola együtt felel, egyszer jobbról, egyszer balról, nem egy gyermek mondja meg a választ, hanem az osztály. Tehát valamennyi gyermek részt vesz a zsibongó vitában. Ez nem elég: a gyerekek repestek a vágytól, hogy külön és egyénileg is felelhessenek. Felugrálnak és nyújtják a kis kezecskéket, az ujjacskákat és akire az a szerencse jut, hogy ő mondhatja meg, amit akar, az fénylő jelenséggé válik és örömmel mondja ki, ami a kis szivét nyomja. No hiszen, adott volna nekik az én tanítóm, ha ilyen vakmerőek és szemtelenek lettek volna a kis elsős és másodikos gyerekek. S hirtelen rájöttem egy nagy titokra, hol vált él a régi iskolától a mai: A pedagógia ma felszabadítja a gyermeket. Megadja neki a jogot és lehetőséget, hogy kitárja kicsiny lelkiségét és megmutassa a maga gondolatait. Éppen az ellenkezőjét csinálták velünk. Én még ma is itt hordom magamban az elemi iskola szörnyű emlékéi.^íég ma is elszorul a szivem, ha fel kell állanom s eltűrnöm a rám irányuló szemeket, mig meg akarom fogalmazni, amit mondok. Ott érzem a pálcát az ujjaimon: a „plága".... Mi volt a plága? Kitárni a tenyeret, hogy a tanitó jól belevághasson. A „kormos." Mi volt a körmös?... összefogni a parányi ujjacskákat egy bokorba, hogy a tanitó a pálcával jól rácsaphasson egyszerre az összes körmökre. De voltak még súlyosabb fegyelmezési dolgok is. Mint legjobb tanuló, „vigyázó" és „oktató" voltam. Ha az osztály azalatt, mig a tanitó nem volt benn — s bizony keveset volt benn, mert ő sem szeretett bent lenni, — rosszul viselkedett, engem vert meg a lármázó gyermekek helyett. Egyszer a dézsahor- dó rúddal úgy vágott fejbe, hogy elájultam. Ma mégis jobb gyrmeknek lenni, mint akkor volt. Legalább az iskolában jobb. Az elemi ma képességeket nevel. A tanitó ma arra való, hogy a gyermek megtanuljon az életben tájékozódni.--------------------------------------------------i . Ór iást választéki Legolcsóbb áraki Pausz T., Koslce Üveg — porcellán — villany csillárok! iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiitiiiininiiiiiHiininiiiiiiiiíiinjiÉiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHi Modern képkeretezés, üvegezés iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii Telefon 2423 Alapítva 1833------- ■■■ - -i S különös: két életelv áll szemben egymással. Abban az időben az emberek abszolúte szervezetlenek voltak. Szabadon úszó spórák Individuumok, egyéniségek. Ma mindenki tartozik valahova, valami szervezethez. Kollektív életbe menekül az ember az élet bajaival szemben. És a mai gyermeket egyéniséggé neveli az iskola. Tehát azt lehetne képzelni, hogy ezek a gyermekek, akik ma mennek keresztül az SzWCQinagyácácsűi Ida: Ho&ztút&Htyi Soseptem&ev Még nyílnak a Tölgyben a kerti virágok, Még zöldéi a nyárfa az ablak előtt De látod amottan a téli világot? Már hó takará el a béred tetőt Még ifjú szivemben a lángsugaru nyár S még benne virít az egész kikelet, De íme sötét hajam őszbe vegyül már, A tél dere már megdité fejemet. Elhull a virág, eliramilik az élet... Ülj, hitvesem, ülj, az öleimbe, ide! Ki most fejedet kebelemre tevéd le, Holnap nem omolsz-e sírom fölibe? Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre Könnyezve boritasz-e szemfödelet? S rábirhat-e majdan egy ifjú szerelme, Hogy elhagyod érte az én nevemet? Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, Fejfámra sötét lobogóul akaszd, Én feljövök érte a siri világból Az éj közepén s oda leviszem azt, Letürleni véle könnyűimet érted, Ki könnyedén elfeleded hívedet, S e szív sebeit bekötözni, ki téged Még akkor is, ott. is, örökre szeret! Válasszuk ki Petőfi e költeményét s próbáljuk elemezni. Olvassuk el a szöveget — nevezzük most a vizsgálandó költeményt szövegnek, — aztán önmagunkat s a verset egyaránt figyelve feleljünk arra, hogy miért szép az, amit olvastunk, miért hatott ránk, mivel mozgatta meg képzeletünket. Előbb azonban essünk túl néhány üdvös és hasznos csalódáson. Igyekezzünk értelmi utón is megközeliteni, ahogy szokás. Micsoda az „alapeszméje", a „gondolata". Az alapeszme, a gondolat körülbelül az lehetne, hogy a múlandó életiben vannak olyan 'érzések, melyek nem múlnak el, bennünket is túlélnek. Val- juk be tüstént, hogy ez a kopárrá mezteleni- tett eszme-váz, ez a parányi gondolat-mag egyáltalán nem ad választ arra, hogy miért imditott meg bennünket a vers. Valljuk be azt is, hogy azok az „igazságok" és „tanulságok", melyeket a remekművekből leszűrünk — úgy, hogy személytelenné tesszük azt, ami személyes, általánossá, ami egyéni, halvánnyá és vért elenné, ami a szavak érzéki kérgében lappang — mind ilyenek s voltakép nem is érdemes megkeresni, kihüvelyezni őket. Ut- szélli igazságok ezek, gyönge tanulságok. Akárki rájuk bukkanhat egy vers nélkül is, annyira jelentéktelenek. A nagy költemények rokonok abban, hogy az élet ősi, egyszerű, többnyire elcsépelt mozzanatait szólaltatják meg s csak a kifejezés tündéri varázsával hatnak, mely úgy lebeg fölöttük, mint a végesen a végtelen. De talán férkőzzünk hozzá más oldalról Dicsérjük nemes emelkedettségét, erkölcsi tartalmát. Az, hogy valaki kedveséhez holtában, sírom túl is hűséges, magasztos ábránd, jiataüiois rajongásában pedig megható. De iskola felszabadító hatásán, az individuális virágzásra vannak előkészítve. Ma eljutottunk egy olyan szintre, hogy elképzelhetetlen, hogy a gyermeki lelket az első csirájában összetörje a tanítás, — a mai embert az élet töri össze. Akkor, mikor már készen van, kifejlődve és egész egyéniségében megépítve. A gyermeknek mindenesetre jobb ma a dolga, mint ötven év előtt... A felnőttnek?. Annak ma nagyon rossz. nemcsak a hűségről írtak hallhatatlan sorokat, hanem a hűtlenségről de. Nem csak a szeretet és szerelem ihletett remekművekre költőket, hanem a harag és gyűlölet is. Az érzés pusztán nyersanyaga egy versnek, akár a szobornak a kő vagy a fa. Kőből és fából egyformán lehet jó és rossz szobrokat faragniAkkor hangsúlyozzuk őszinteségét. De mi az őszinteség itt? Külső megnyilatkozásunk teljes összevágása belső valóságunkkal, a tett és szó megfelelő volta. Hol azonban a mérték, mely ezt kétségtelenül megállapíthatja, amikor egy költemény van előttünk, egy művészi termék, jnely pontosan 87 esztendeje támadt, olyan lázból, melynek lángja és szikrája azóta rég ellobbant, s mivolta örökké ismeretlen marad számunkra. Nincs összehasonlítási alapunk. Beszélhetünk arról, hogy a Szeptember végén az őszinteség erejével hat ránk. De más valami ezt tagadhatja is. Ellene jöhiszemmel nem érvelhetünk. Hogy közvetlen, az is csak szó. Mélysége pedig csak művészi. Az igazán mély érzések, amint tudjuk, beérik önmagukkal, nem folyamodnák a művészethez, mely a közlésben leli magakellető, fitogtató örömét. Forduljunk tárgyi adató khaz. Idézzük a költemény létrejöttének körülményeit, abban a reményben, hogy ezek majd földerítenek egykét titkolt. Petőfi 1847 őszén irta 24 éves korában, mint fiatal férj, a följegyzések szerint nyilván szeptember 27. előtt, miután szeptember 8-án már ©gybekelt feleségével, az erdőd! várkápolnában s ekkor mindketten gróf Teleki Sándor vendégei voltak a kodltói kastélyban. Emeleti szobájuk vadszőlővel futtatott ablakából a grófi park nyárfáira, az erdélyi és máramarosi Kárpátokra láttak. A költő Íróasztala épen az áblaknál állott s Írás közben önkéntelenül szemlélhette az őszi képet. Szendrey Júlia, aki mindig az ő visszhangja volt, ezt irta naplójába a hegyekről: „Fejeiken fehér hókoszoru, mellyel őket el- jegyzé már a közelgő tél magának-" De a hat hétig tartó mézeshetek alatt, melyet atyjának haragja kissé megkeresi tett, egyebet is irt ez a tétovázó fiatal asszony. Megemlíti, hogy „nem mer bizni magába" és nem bizonyos, hogy férje iránti szerednél „érezni fogja később is". Ez a kedéllyhiullMmzás — akár közölte urával, akár nem — föltétlenül átsu- igározkatott Petőfibe- De állítsátok össze ezeket az elemeket, teremtsétek meg újra mesterségesen ezt a környezetet, rendezzetek be egy 24 éves költőnek hasonló lakást a költői kastélyban, egy piros-fehér erdélyi őszön s adjatok melléje egy hasonló írod almasan kacér feleséget, vájjon megirja-e az illető a Szeptember végén-t, Ezen a vonalion is kudarcot vallunk. Úgy látszik, nincs más mód, mint hogy a , verselt magából a versből értsük meg. Bizakodjunk a vers idomában, melyet legalább lérzékelünk és ne a vers lelkét emlegessük, mint a kuruzslók, hanem a vers testét, a mondatait és szavait, melyek még hangzókra és betűkre is bonthatók. így eljuthatunk a vers legkisebb egységéig, a vers molekulájáig és atomjáig, odáig, ahol már a titok küszöbén vagyunk s az ellenőrzés lehetősége megszűnik. Nem hisszük, hogy ez minden rejtélyt föllfed, végre a vers i.s olyan szerves, mint akármelyik élőlény, d© tálán mégis többet érünk el, mint azdk, akik csak szólamok-* kai magyarázzák a verset Haladjunk rendre. Az első szak kezdő négy sorában kemény, igen határozott kijelentéseket hallunk, a virágzó völgyről és a hókoseorus bércekről. Az egy és kettő, a három és négy sor párhuzamosan fest egy ellentétet. Ezt az ellentétet festi az 1. és 3. sor különben szokott és hanyag áme is, mely azonban a helyzeténél fogva súlyossá és jellemzővé válik: virágok és téli világot. Itt már sejtjük — ösztönösen, a művészi érzékünkkel, — hogy a virágok voltakép az élet s a téli világ voltakép a halál, hogy nem is csak a külső természetről van sző, hanem mirólunk, mindnyájunkról, akik ■élünk, a költőről, aki ennek a mosolygó és hervadó természetnek egy része, együtt rohan, vágtat vele a nagy folyamatban, valami ismeretlen cél felé. Ezek a kerti virágok nem olyan virágok, melyeket a kertész öntöz s ez a nyárfa, mély az ablak előtt áll, nem olyan nyárfa, mint a többi. Jelképek ezek valamennyien, melyek kíváncsiságunkat és várakozásunkat csigázva merednek föl az eszményien tiszta és csillogó térben, s mégis elnehezedve egy érzés zavaros fellegétől. Az első szak második résre teljesen megfelelője ennek. Arra, amit sejtettünk, választ kapunk, de minden utalás -és áthidalás nélkül, szintén olyan keményen és kijelentésszerűen, mint föntebb. A párhuzam és ellentét folytatódik. Az 1- és 2. sorra az 5. és 6- válaszod, a 3. és 4. sorra a 7. és 8. Amint lent a völgyben a virágok nyílnak s amint az ablak előtt a nyárfa zöldéi, a szívben is még nyár van s amint a hegyeken már a tél jelent mer ijesztős fehérségével, a főn is ott ezüstili-k az elmúlás hava. A kép pontos. Ha fölbontjuk, külön gyönyörködhetünk abban, hogy még helyrajzilag se hibás. A virágzó völgy éppúgy alantabb van, mint a jnég forró szív s a jeges bérc éppúgy magasabban van, mint a már dérütött fő. De a versben ez nincs kifejtve. A képek nem hasonlatok. Éppen laza, egyáltalán nem kötött egymás mellé helyezésükkel kapják meg mély, jelképes tartalmukat. Ezt a lazaságot és izgató bizonytalanságot növeli az öt sornak egy nyelvtanilag kétes szava: ifjú, mely lehet jelző is (a szivé), de inkább állítmány (a nyár az dífjiu költő szivében). Mindezt betetőzi a vers dallama, mely a szavak értelme fölött röpdös, idegesein száguldó anaip esz tusaival, a vér rohanását, minden dolog tünékeny voltát példázva, a páratlan sorokban a záró csonka ütemmel tartóztatva az életet, s a páros sorokiban, melyekben az am-aipesztus már 'teljesen kicseng, mintegy megpecsételve és elismerve az elmúlás könyörtelen törvényét. , A dallam, mely mindvégig azonos és egységesem lüktető, a második szak 1- sorában te- tőiződik. „Elhull a virág, eliramlik az élet. - Zenében halljuk a komor, a végső következtetést, mely előbb tudattalanul megteremtette