Prágai Magyar Hirlap, 1934. július (13. évfolyam, 148-172 / 3479-3503. szám)

1934-07-15 / 159. (3490.) szám

^r\gai-AW^arhirlai»

1915, julius IS, vasárnap.

Móra Ferenc hátrahagyott írásai

A Jupiter meglövöldözése

írjuk már meg egyezer ezt is, miért ez áan csak a ezép történet! Ilyent nem pipált se Welle, se Kiirt Lasswitz, mert azofk csaik a Mars csillaggal tudta,k bennünket bajbakapatni, azzal is csak regényben. Már pedig a Marssal nem nagy tralla volna igazi háborúba keveredni sem. Az pedig csak afféle kutyulka kis hatalom az égen, senkit a mérges vörös ábrázatával meg nem ijeszt. Igaz, hogy ősköd anyánk öt egy-kétezermiiMió esztendővel előbb szülte,, mint a Földet, de azért mégis csak kisöcsénlk ő nekünk, akit még a két holdjával együtt zsebreváighatunik. Meg is tesszük, mihelyst módját találjuk annak, hogy fölvegyük vele a diplomáciai összeköttetést. Abból okvetlenül háború lesz, akkor pedig okfcupáíjuk a Marsét, f egyen cgyarmatet csinálunk belőle és oda száműzzük a destruktivokat. A holdjait pedig annek táljuk és oda fogjuk építeni azokat a várakat, amik a régi holdunkban már nem férnek.

Hát ez rendben van, nem is érdemes róla ilyen sokat kotyogni. Hanem, aki a kis Jupiterbe bele mer kötni, annak aztán igazán szőrös szive legyen! Mert az olyan nagy beheimót állat, hogy a népszerű csillagászattanok nem is hívják másnak, csak a „világok óriásáénak. Beleférne a Föld jó ezeregynehányszázszor és még akikor is lötyögne benne, ősköd anyánk azzal ijesztgeti az apró bolygókat, ha nem férnek a bőrükbe és nem tartják meg a főparancsolatokat már amiket Keppler é6 Newton adnak —, hogy: „Nono, .mingyárt jön a Jupiter tata és bekap benneteket!1*, ami nem is olyan figurás ijesztgetés, mert a Jupiternek eddig kilenc holdja van éö azokat alighanem úgy kötötte el az aszteroidák körül a gravitáció pányvájával. Olyan legény ez, hogy még az üstökösöket is félretüsszenti a pályájukból, ha rosszkedvében tál alják.

És mi, hetumogerek, mégis megtettük azt, hogy hadat izén tünk ennek az óriás planétának. Azaz, dehogy is üzentünk neki hadat, még csak annyira se érdemesítettük, hogy ultimátumot szala.jtsunk hozzá valami exoellenc- oel. Egyszerűen rá igazítottuk a géppuskánkat és katt, fcatt, lőttük, ahol értük. Tudhatták, hogy ez lesz a vége, ha megharagi tanaik bennünket. Mink senkit se bántunk, de ha belénk kötnek, akkor se irgalom, se kegyelem, még az öreg istennek se, a Jupiternek. Nekünk akkor már az is csak táti.

Hát nem gyönyörű dolog ez? Hát nem volna ezt vétek elsikkasztani késő maradváink elől?

A háború első hónapjában volt, körülbelül így augusztus derekán. A rendőrségi riporterem dobbant be a nagy hírrel a szerkesztőségbe.

— Főszerkesztő ur. tetszett-e már látni a szerb repülőt? — lihegte neki vörösöd ve.

— Már megint csacsiskodik, — legyintettem kelletlen ül. — Talál jon csak ki szép csizma- lopási eseteket, fiam, ne járjon mindig hadiszenzációkon az esze.

Azért beszéltem így a fiatalemberrel, mert pár nappal ezelőtt kiesett magas gráciámból. Szorgalmas és tehetséges újságíró volt, de a háború egészen megkompoly itatta. Esténk int odaállt a szerkesztőség ablakába és kikiabálta a nagyszerű „Höferí'eket az uccára a jövő-menőknek. Ha bent nem voltam, megtoldotta őket lelkesítő szónoklatokkal is. Hiába mondtam neki, hogy nem kedvelem ezt a műfajt, erre jobban nekibőszült. Egyszer éppen arra értem be, hogy beígérte az ablakból a nemzetnek a döntő győzelmet augusztus 18-ra. Meg is nevezte azt az ezredest, akitől hallotta, annak pedig hazafias kötelessége volt hinni. Bizonyosan a muez- ka és szerb generaílisszimuszok üzenték meg neki. hogy egy életük, egy haláluk, de mind ént elkövetnek, hogy Ferenc József születésnapja örömére pocsékká veressék magukat. Ez a legkevesebb. amivel lovaglás ellenfelek tartoznak egymásnak.

Akkor húztam meg a fülét a tizenkiienoesz- ten dős jövendőmondónak:

— Lelkem gyerekem! Esett-e már maga ki az ablakon? Mert ha nem. én de biz1 Isten úgy kiejtem magát egyszere, hogy kettőben szedik fel.

— Szebb halált szánt nekem annál az Isten, főszerkesztő ur! — lobogtatta büszkén a katonai behívóját szegény gyerek.

(De milyen szegény gyerek! De milyen szép halált! Valahol az orgoványi erdőben hajt belőle az árvalánybaj. Olyan puha szőkéiényli, amilyen az ő gubancos haja volt.)

Azt hittem, a szerb repülő is olyan király (

születésnapjára való szenzáció, azért szigorodtam ngy rá a fiúra.

— De nem tréfa ez, főszerkesztő ur; szerb repülőgép kémleli a várost. Olyan magasain repüli, hogy csak a lámpája látszik. Tessék kinézni az uecára, az egész város kánt hemzseg.

— írjon, írjon, fiam, ne röpködjön olyan magasan!

— Megírhatom a repülőt? — kérdezte könyörögve.

— Meg, de nem az újságnak, csak a hadse- regfő parancsnokságnak, — mondtam irgalmatlanul. — Ha látják, hogy maga ilyen jófantá- ziáju ember, mingyárt kinevezik segéd-Höfer- neik.

Hajnali háranat harangoztak már, a gépben volt az újság, mikor megszólal a telefon. Egy pékmester jelenti a harmadik uocáböl, hogy a szerb repülő most az ő háza fölött áll, de olyan alacsonyan, hogy a kattogást is hallani. Nagy, erős karbidlámpája van, érezni a szagát. Éppen most telefonáltak a rendőrségre is, de jó lenne, ha a szerkesztő urak köziül is kisétálna valaki.

Egyedül voltam már akikor a szerkesztőségben. Magam mentem ki. A műhely előtt nagy csődület. Félmeztelen pék legények mutogatnak az égre, ki piszk áfává!, ki sütői apáttal' A pékmester szidja a kutyauristenit Szerbiának. Egy ismerős öreg rendőrbiztos vonogatja a vállát.

Stubnianske Teplice

(Stubnyafürdö) mélyen leszállított árakért

biztos eredménnyel gyógyit reumát, köszvényt, neuraigiákat, női betegségeket. Információt és prospektust küld: Fürdöigazgatóság

STUBNIANSKE TEPLICE (Slovensko)

■ — E-z a katonaság dolga, nem a mienk.

Odalépek, kérdem, melyik hát az a bizonyos.

— Hát nem látja? — rázza az öklét a pék az égre. — Persze, most már lecsúszott a nyárfa mögé, hogy a rendőr észrevette, a bitang! Ide tessék csak állni, innen, még látni— Nem látok én semmit az égvilágon — meresztgettem a nyákam.

— Dehogyisnem! Azt a nagy fényességet, ni! Úgy veszi ki magát, mint egy csillag.

— Ja azt? mosolyogtam el. — Az is az, valóságos csillag. A Jnpi,tor-csillag. Isten rnagu-^ kát megáldja, jó emberek!

Még le fektémben is mosolyogtam rajta, hogy el tudják magukat bolonditani az emberek. A szagát érezték! A kattogását hallották! a Ju- piter-csillagnak! Lám, mégse merül ki a pékfantázia a zsemlye zsugorításában.

Dekát nemcsak a pékeknek van fantáziájuk: akivel csak találkoztam másnap, az mind nekem esett, hogy nem vett tudomást az újság erről a különös dologról? A kiadóhivatal hide gén fogadta a köszöntésemet. A kollégák hozták a híreket. Ez a táblabiró is látta a repülőt, amaz a városi tanácsos is. Egy tanár a városháza fölött egy másik repülőt is látott, amelyiknek piros lámpása volk de az még magasabban járt.

— Persze, hogy magasabban, mert az állócsillag volt. Azt úgy hívják, hogy Aldebaran, a Bika-csillagképnek a szeme. Az ma éjfél után

EMBER ÉS VILÁG

írja: Kosztolányi Dezső

Béna a Fjallgatanon

A Fjallgatan Stockholm egy jelentéktelen kisuccája, mely legfelebb két dologról nevezetes: itt van a Rádiumhemmet, a rádium otthonban az a 12 gram rádium, melytől a földgolyó betegjei csodálatos gyógyulásukat várják s itt van a Bellman-muzeum is, abban pedig emlékei, ereklyéi a svéd népköltőnek, a „svéd Anakron“-nak, aki a XVIII. században oly harsányan és korlátlanul mert énekelni, mint a természet.

Egyébként erről a magas fennsíkról tün- déri kilátás nyílik a szigetváros csatornáira, uceáira, tereire, a kék tengerre, melyben a vörös kő*ből rakott paloták, a rozsdás-zöld kupoláju templomok állandóan nézegetik magukat, akár tükörben a hiú asszonyok.

De most nem erről van szó.

Este tiz órakor, amikor nálunk már iv- lámpák égnek, sőt a lámpagyujtogató lassanként oltogatni kezdi a fölösleges lángokat is, mert beáll az éjszaka s mindenki feküdni tér, itt még javában tündököl a sárga, édes verő- fény, kis cukrászdában ezüstkanalak csörömpölnek a fagyialtos tálakon, szabad és boldog leányok, fiuk beszélgetnek meghitt együttesben s az élet tovább lüktet csöndesen, egészen hajnalig. Én is sétálgatok és nézelődöm.

Egyszerre azt látom, hogy az emberek fölfigyelnek és izgalomba jönnek. Mi ennek az oka? Semmi egyéb, mint az, hogy egy béna tűnik föl. Két mankón biceg, lassan. Ne képzeljenek azonban cafatos, rongyokba bujtatott csavargót, akinek a járókelők néhány őré-t dobnak. Nem koldus ez. Itt nincsen koldus, öltözéke is majdnem kifogástalan. Kék nyakkendője van s a kék nyakkendőjében egy olcsó melltü. A részvétet mindössze az zaklatja föl, hogy egy ember valami betegség vagy uccai szerencsétlenség folytán megbénulhat.

Rettenetes, rettenetes.

Mindenki odatekint, szemében az irgalom csillámával, egy-két másodpercet szentel neki, megáll, ha halad, a kerékpáros, aki eddig vidáman nyargalt, lassítja az ütemet, a pin-i

cérlány, aki fölszolgál a kis cukrászdában, elmereng, amint viszi a cifra süteményeket, a vendégek közül többen fölállnak és tág szemet meresztenek, egy öreg hölgy fekete selyemköpenyében sóhajtva csóválgatja fejét s az ámulat döbbenetté fokozódik, amikor a béna egy uccai lépes ölhöz érve kissé megpihen, a falhoz támasztja két mankóját és piheg, csak aztán folytatja nehéz útját föl felé.

Az ucca, a Fjallgatan csodálkozik, én pedig csodálkozom az uccán. Igen, ezeknek nem volt háborújuk, már százhúsz esztendeje. —

1813-ban Napóleon ellen verekedtek a lipcsei csatában, aztán utoljára 1814-ben a dá nokkal akaszkodtak össze, de mióta megkötötték a kiel-i ‘békét, csönd és nyugalom van náluk, Svédország Norvégiától minden véres műtét nélkül természetesen vált el, máról holnapra, egy népszavazás döntése- kéipen, akár férj és feleség, aki nem egészen értette meg egymást s.nem ismerik az emberroncsokat, azokat a fájdalmas kariatide- ket, akik a mi járdáinkat kirakják, a rokkant katonát, aki télviz időn, január éjszakáján didereg a hídfőnél és az idegrázkódtatás gépiességével tagadólag rázégatja fejét, mintha mindenre, ami van, görcsösen — erőszakosan azt mondaná: „nem, nem“, a törzsembert, akinek nincs keze-lába, a nyomorékot, akinek hiányzik a szeme vagy az orra, aztán hozzólartozóikat, a nőket és az árvagyermekeket, akik sápadtan árulnak gyufát, inggombot a kávélházainkban, azokat a szerencsétleneket, akiket mi is szántunk egy darabig, ameddig futotta az érzésünk, de aztán úgy megszoktunk, mint a levegőt.

Boldog Fjallgatan, boldog béna, akit a természet nevezett ki bénává, a nyomor hercegévé, boldog nép, mely mindezt észreveheti, boldog város, mely mindezen meg- illetődhet, hogy irigyellek benneteket.

(S t o c k h o 1 m.)

is ott lesz a városháza fölött. A Jupiter is ott lesz kilenc órakor a maga helyén, a piaristáik háza fölött, majd meglátjátok.

Hát meg is láttuk. Mire besötétedett, a Jupiter ott tündöklőit a tetthellyem.

— Mondom, ugye-?

— Ez nem bizonyít semmit — vontaik vállat az embereim. — Ez csak azt mutatja, hogy az ellenség tovább kémkedik. Most már nem azt mondták, hogy szerb repülő, hanem azt, hogy francia, csak Belgrádból jön.

Mit tudtuk még akkor, hogy mi az a repülőgép és hogy dolgozik az? Az sem jutott eszünkbe, hogy mi az istennyilát kémkedik éppen mi fölöttünk és éppen éjszakának idején? Holott olyan sötét éjszakák jártak, hogy idelent se láttuk egymást a leszerelt lámpája uocákon.

Dehát nem olyan idő volt ez, hogy ki lehe- itett volna beszélni az emberek fejéből, amit belevettek. Nem is volt nagyon tanácsos az ellenkezés. Egy öreg orvos, aki hallgatta a beszélgetésünket a sarkon, úgy csóválta a fejét, mint az óra sétálója s igen szigorúan kérdezte tőlem, miért pártolom én az antantot? (Ugyan akkor még leginkább csak ententének mondták.)

— Nézze, doktor ur — próbáltam vele szót érteni —, van abban ráció, hogy egy rossz- szándékú repülőgép lámpával hívja fel a figyelmet? Nem az volna a természetes, hogy eltakarja a lámpáját?

— Persze, hogy nem — okosított a doktor —, hát akkor hogy látna, ha nem világítana?

Volt akkor kádencia mindenre. Mikor én azt mondtam, hogy furcsa repülő az, amelyik nem repül, hanem egyhelyben áll, akkor azzal torkoltak le, hogy dehogyis áll az egyhelyben! Alig egy órája még túl volt a gyárkéményen, most meg már innen van rajta.

— Ezt minden csillag igy este álja. Hálád, de nem mozog. Majd akkor szóljanak, ha repül az a tisztelt repülő.

Éjfél felé főikiabálták az uccáról. Tessék megnézni, hogy milyen különös kunsztokat tud az én Jupiitver-csilllagoim.

Temérdek ember zsongott az uocákon. Vagy tíz percig én is lent tátottám a számat, de bizony Jupitern ek esze ágában se volt bukf encet hányni.

— No, elég volt ebből ennyi — karoltam belé az újságíróimba —, úgy hallom, a telefon is szól.

Most aztán hinnem kellet a magam szemének. Az én Jupiterem meglódult és repült vagy egy méternyit balról jobbra. Akkor egy pillanatra megállt és újra nekiiramodott. Ott aztán megint megülepedeJt és nem mozdult többet, se té, se tova.

Már most mi lehetett az, amit én akkor láttam? Sebes szél fújt odafönt s az kergetett felhőrongy óikat a csillag előtt jobbról balra? Szuggesztió volt, amelynek a szerkesztők csak úgy áldozatul estek, mint a péklegények? Akármi volt, meg kellett magamat adnom. Reggelre megjelent a hír a lapomban: Ellenséges repülő városunk fölött.

Másnap este a lámpák nem égtek a városban, hanem a puskák ropogtak mindenfelé. A Jupiter vagy félóráig mosolygott szép barátságosan, mintha őt ez a dolog egyáltalán nem érdekelné. Hanem akkor a Mars-téren elkezdtek kelepedmi a géppuskák. Ezt már nem állta a táti. Nagyon élszegyelte magát és elbújt egy felhő alá.

Másnap, harmadnap lestük, de borult éjszakák következtek, a repülő nem jelentkezett. Persze, leszedték derék géppuskásaink. Némelyek szerint porrá égett, mások szerint beleesett a. Tiszába.

Amikor aztán megint kitisztult az ég és feltündökölt a meglövöldözött Jupiter, akkor már nem érdekelt senkit. Akkor már az volt a szenzáció, hogy — Lemiberg még a miénk ...

Még szerencse, hogy nem tettünk az öreg- urban kárt, azért mosolyog mpst is olyan nyájasan, mintha nem történt volna semmi. A holdjai is megvannak, friss jó egészségiben, éppen az előbb néztem meg őket triéderrel

r