Prágai Magyar Hirlap, 1934. január (13. évfolyam, 2-25 / 3333-3356. szám)

1934-01-06 / 5. (3336.) szám

^iwgm-AWVarhirlar 1934 január 6, szombat Két évvel ezelőtt előadást tartottam a rádió­ban a világháború magyar hadifoglyairól. Is­merem ezt a kérdést, már amennyire ismerni lehet a partról a tengert, a földről a fellege­ket. Ismerem abból a néhány hónapból, amit a ■háború alatt a kenyérmezei táborban az otosz hadifoglyok barakjaiban töltöttem. Olyan mindegy, hogy a szakálla! kivert arcok, a le­rongyolódott ruha és a lerongyolódott lélek mögött orosznak vagy magyarnak hívják az embert.. Én magam fent a harctéren csak néhány óráig voltam orosz hadifogoly, ami nem is számit annak. De lélekben, érzésben és képze­let ben hosszú évekig voltam odaláncolva egy családi tragédián keresztül az orosz mélysé­gekben vándorló és pusztuló magyar sorsok­hoz. Ez több is, meg kevesebb is. mintha ott leltem volna, A távollevők képzeletében meg­nőnek a dolgok. De vájjon nőhetnek-e na­gyobbra, mint a valóságban voltak? Ezt csak akkor tudtam meg, amikor pár esztendő­vel ezelőtt, a Magyar Hadifoglyok Történetét szerkesztettük. Nem nőhetnek. Az összegyűlt és addig jó­részt még ismeretlen anyag arról győzött meg bennünket, hogy a hadifogság, de különösen az orosz hadifogság a modern hősköltemények olyan forrását nyitotta meg. amely mellett szédülten áll a képzelet is. A hatalmas anyagból azonban mégis hiány­zott valami. Talán a legfontosabb. Lehetőleg minden adatot, minden naplót felkutattunk, ezeket a naplókat azonban tisztek, önkéntesek vagy szellemi foglalkozású közlegények írták. Hiányzott a magyar paraszt naplója, Hiány­zott- az orosz hadifogságba került nyolcszáz­ezer magyar parasztnak írott, epikus emléke­zése ezekről az időkről, erről a nagy tragédiá­ról, ^amelynek függönyei a világtörténelem legnagyobb' fuvalmától lengenek. A fogoly pa­raszti lélek csak néhány nótában nyilatkozott meg. A nehéz állati munkára fogott magyar parasztnak különben sem kenyere az írás, Évekig hiába kutattunk a magyar paraszt naplója után. A nagy eposznak, a nagy Ma-, habharatának ez a része nagy és rejtélyes sö­tétségben maradt, A rádióban tartott előadásom után egy hang jelentkezett ebből a nagy sötétségből, egy hang a telefonban. Rosszkedvűen vette tudomásul, hogy nem beszélhetett velem személyesen, mert egy re­gényt irt, amit mingyárt el is akart hozni. Bevallom, a „regény4* szótól megijedtem. Az idők folyamán minden Íróban hatalmas ösztön fejlődik ki, amellyel elsősorban ismeretlen szerzők regényei ellen védekezik. Próbáltam lebeszélni, hogy ne hozza el a regényt, ren­detlen ember vagyok, a kézirat elvész a sok lim-lom között. A nevét se mondta meg, letette a kagylót. Elmentem hazulról és este, amikor hazajöttem, jóképű ügyvédi bőrtáskát találtam az asztalo­mon. Kinyitottam: benne volt a regény. El kellett mosolyodnom a ravasz fogásra. Egy ilyen tekintélyes bőrtáskát nem lehet a papírkosárba dobni. Egy ilyen bőrtáskáért na­ponta el lehet- jönni és ha nem adják vissza, lármát lehet érte csapni. Egy ilyen bőrtáska védi és oltalmazza a benne rejlő reménytelen szívdobogást, az ismeretlen kéziratot. De azért nem adtam meg egykönnyen ma­gamat a sorsomnak. Csak annyit határoztam el, hogy belenézek. Paraszti írással ez állott a címlapon: „A Doni halál bánya. Irta Kádár Lajos, szü­letett alpáron 1896-ban.“ Könnyű volt megállapítani már az első so­rokból, hogy a regényíró ur az irás mestersé­gének legkisebb szabályával sincs tisztában, sőt a helyesírással is erősen hadilábon áll. Éjfélkor vettem kezembe- a kéziratot, fárad­tan és kimerültén a napi munkától. Gondoltam, elalszom mellette. Reggel hét óráig olvastam. Az utolsó betűig. Felizgatott és felkavart ez az irás, a lelkem mélyéig megrázott. Nem regény ez, hanem napló. A napló, amit évekig hiába kerestünk. Annak a nyolcszáz­ezer magyar parasztnak naplója, amely név­telenül járta meg az orosz hadifogság legmé­lyebb poklait. A nagy sötétség egyszerre megvilágosodott. Másnap megjelentem az Athénaeumnáll, ahol nagy megértésre találtam. A naplót ki kell ad­ni, még áldozatok árán is. Eljött hozzám Kádár Lajos is. Nagyon rossz bőrben volt, betegen, munka nélkül. Valtatóra fogtam, beszéltetni kezdtem és láttam, hogy még- sok olyan dolgot átélt ,ami nincs benne a naplóban. Viszavitte a kéziratot azzal, hogy kibővíti. Ezekben a napokban utaztam hosszabb idő­re Amerikába. Annyi minden torlódik és har­sog az ember életében, — mire visszajöttem, Kádár Lajos a kézirattal együtt eltűnt a sze­mem elől. Kerestem, nem találtam. A nagy sö­tétség, amelybe belekasitott ez az irás, újra sötétség maradt. Pár héttel ezelőtt a szerkesztőségi díványon üldögéltem Móricz Zsigmondda-1. Azt mondja Móricz: — Olvastam most, barátom, egy hadifogoly naplóját. Paraszt-fiú irta. Remek! — Tán csak nem a Kádár Lajos naplóját olvasod? — De igen ... Másnap megint nálam volt Kádár, most már a kibővített kézirattal. Amit én elvesztettem, Móricz Zsi gmond meg­találta. Mielőtt átadnám a szót Kádár Lajos napló­jának, el kell mondanom, hogy kicsoda a szer­ző. Született- Alpáron ... ez még csak annyit árul el, hogy a tiszamenti kun Alföld egyik legrégibb, alapításában h onf o gl alásk o r abeli községből származik. De mi van mögötte, miféle famíliából ered? Kádár Lajos írói személytelensége szükségessé teszi, hogy körülnézzünk ebben a famíliában. Vájjon. valóban jelentheti-e ő azt, amit benne keresünk: a magyar parasztot? Azok után, amiket előad, ebben a tekintetben nem maradhat kétség. ....... Ör eg Kádár Mihály, kun őrmester Bem apó vörössapkás seregében szolgált. Ebben a mi­Nem lehet azt mondani, hogy Bognárné, né­hai alagi hentesmester önkéntes özvegye, elő­relátó munkát végzett, de az bizonyos, hogy gondos és alapos munkát végzett. Ha olvassuk az izgalmas pesti telefonjetlentést, megdöbbe­nünk: mi késztette a gyilkos asszonyt arra, hogy először ismerős helyekre menjen, vagy olyan helyekre, amelyeken biztosan felismerhetik. A feldarabolt hulla utolsó részeit a Dunába vitte, miért nem vitte valamennyit oda? Miért házalt a hullarészekkel, miért helyezett el itt-ie, ott-is, ismerősök udvarában egy keveset? Az első be­nyomás az, hogy Bognárné nem akart könnyű munkát végezni, érezni akarta a cselekmény horderejét, öeztönszerüen beállította teljes ak­cióképességét, kiélte a hosszú munkanélküliség­ben felgyülemlett energiát az uj élet frissességé­ben felmerülő régi vágyban: dolgozni, széthor­dani a szétdarabölt testet, mint valamikor disz­nóölés után a húst a két hentesszatyorban. Vall­juk meg, nem volt nehéz dolga a csendőrségnek, amely még hozzá névtelen levelet is kapott. A nyomozó hatóságok a megszokott precizitással dolgoztak, egy hibás lépés sem volt, a magyar közönség, amely nagyrészt önkéntes és szenve­délyes detektív ebből áll, rögtön segitségre sie­tett, — de azért volt már nagyobb sikere is a magyar bűnügyi hatóságnak. Bognárné gondos asszony, aki nagy körülte­kintéssel, de asszonyi ösztönnel cselekedett, amely ösztön csak érzelmi kapcsolatban meg­bízható, de nem a nyomozó hatóságokkal való kapcsolatban. Bognárnénak, miután 6zéthordta a hús rész eket-, első gondja volt-, hogy eladja megDOklogult férje ruháit. Gondosan becsoma­golt mindent, beutazott Pestre, elég rendes ára­kat ért el Teleky-téri viszonylatban, biztos hogy nem kótyavetyélte a dolgokat, hanem kitartotta a? •- -nkat. inkább fagyoskodott órákhosszat a piacon, ahogy megszokta valamikor a húspia­con. Mikor az utolsó darab is elkelt rendes forgalmi áron, akkor az. asszony hazautazott. nőségében úgy megutálta az osztrák császárt, hogy amikor a Badh-korszak alatt -Jóska fiát katonának kellett volna állítani, inkább nehéz száz forintot fizetőt egy Kádár József nevű béresnek, azt vitték el Becsbe, a fiát pedig, az igazi Kádár Józsefet kivitte a bugaci pusztá­ra, ahol csak a madár meg a jószág járt és az egyik komájánál juhászbojtárnak adta. Egy szép napon elindultak a lakodalmas sze­kerek a puszta felé. Menyasszonyt vittek a bujdosó juhászbojtárnak. Góg Erzsébetnek hívták a menyasszonyt. (Szép nevében valami ősmagyar emlék él.) Nem is lett volna semmi baj, ha Kádár Jó­zsef elrejtőzve kint marad a pusztán. De egy­szer ,.ződvásárkor14 ő is elindult a város felé a -többi juhásszal, akik az eladó bárányokat hajtották. Elindult, hogy körülnézzen a szülei házában. Még ebből se lehetett volna baj, de vásár után beült a kocsmába áldomást inni. Busuló juhászbojtár a nyakas üveg mellett, ebből nem származhatott más, mint rettentő verekedés. Kádár Jóskát megvasalva vitték el a pandúrok és kisült róla, hogy katonaszö­kevény. Elvitték Bécsbe, besorozták tizenkét esztendőre. Telt, múlt az idő. Kádár Jóska alig t-udott hirt adni magáról a 'bécsi garnizonból, mert nem ismerte a betűvetés magas tudományát. Csak ha magyarokkal találkozott, azokkal üzengetett haza. Hogy „mondják meg a fele­ségemnek, Góg Erzsébetnek...“ Dehát az az ilyenféle üzenetek nem igen jutottak el a címzetthez. Letelt a tizenkét esztedő, az obsitos katona elindult hazafelé. Bekopogtatott a feleségéhez és szállást kért. Az asszony persze nem ismer­te fel, tizenkét év alatt félméteres bajuszt eresztett Kádár József és úgy megvállasodott, hogy semmi se maradt benne a régi szikár ju­hászbojtárból. Góg Erzsébet nem adott szál­lást a jövevénynek, hiába fente magát az ob­sitos, hogy így meg úgy szép menyecske, el- alszok én a pitarhan is. A válasz mindig csak az volt: menjen kend tovább egy házzal, én férjes asszony vagyok. Miután igy meggyőződött az asszony er­kölcséről, a nagybajusza obsitos katona fel­fedte kilétét és nagy volt a boldogság. Góg Erzsébetet nemsokára magával vitte a kunsági táj réme: a fehér halál, a tüdővész. Az özvegy és öregedő katona újra megházaso­dott és ebből a házasságból öt gyermek szár­mazott: három fiú és két lány. Az uj asszony kocsmát örökölt és Kádár József vezette a kocsmát. De nem sokáig, mert valamennyi kö­Ta-lán csak útközben jutott eszébe, hogy a fej és a csontos részek még odahaza vannak és ta­lán csak akkor határozta el, hogy azokat a Dunába dobja. A női ösztön dolgozott, amelyet már némileg kielégítettek a vállalkozás anyagi eredményei. Talán hónapok óta nem kapott annyi pénzt munkanélküli férjétől, mint most a ruháiért. Aztán jött a csendőrség ég Bognárné hideg­vérrel tagadott. Nem tudta vallomásra- bírni a feldarabolt holttest látása. lassan és óvatosán hátrált a bizonyítékok elől, ravasz okossággal adta elő á mesét a verekedésről, a hirtelen indu­latok: ól, vigyázot- a határokra, az önvédelemben és heves felindulásban elkövetett emberölés körvonalaira. Aztán eléje vezették a, gyermekét és ekkor egyszerre szétfolyt a lelkében minden. „Meg­öltem az apádat!44 — és ez volt az első igaz, őszinte vallomása. És utána vallott, mint a zá­poreső. Ekkor jutott rá, hogy mit- cselekedett. Nem arra, hogy megölte férjét, akivel együtt töltött jóbau-rosszban tizenöt esztendőt, hanem arra, hogy a gyerek apját ölte meg. „Az asszony gyermekéért csókolja meg fér­jét!44 mondja Francié Jammes együk nagyon szép versében és Bognárné, gyilkos asszony, gyer­mekéért eszméit rá a szörnyű btlnre, hogy em­bert ölt-. Nem az ő emberét, aki már régen nem kellett se testének, se lelkének, akitől szabadul­ni akart-, mert nem tudta eltartani. Lelkében már régen özvegyasszony volt Bognárné, há­zassági irodákkal levelezett, hirdetett, hogy „csinos, fiatal özvegy férjet keres44. Fiatalnak érezte magát. Bognárné, mert- huszonegyéves ko­rában ment férjhez ég tizenöt esztendőt ki akar­ta törölni életéből. Az ő emberétől minden kép- pen szabadulni akart, elviselhetetlen volt ez a helyi nyomás a lelkében, elsőié ti tett mindent és csak mikor megszűnt, jutott rá, hogy mit- cse­lekedett: megölte a gyermek apját. Apját a gyermeknek, akiért mindent megtett, akiért máját itatta, erre aztán ráment a kocsma is, meg a négy hold szőlő á Szikrában. Amikor se égen, se földön nem maradt sem mijük, visszament juhászbojtárnak. A gyere­kek is a pusztán nevelkedtek. A nagybajuszt Kádár a háború alatt halt meg, 1916-ban. A két lány férjhezment. A fiúik hősiül a leg­idősebb, József, a család sze-mefénye és büsz­kesége, rettentő nagy pályát futott 'be: fizető* pincér lett Pesten a Pannónia-szállodában. Ki- borotvált arc, tökéletes frakk, fényes, fehér ingmell, németül és franciául beszél, azonkívül nagyon sokat keres. István, a középső, sem­mire se vitte. Zsiványvér folyt benne, már su­hanok órában bárányokat kanyaritott el, annyi szégyent hozott a családra, hogy végül is öt forintot nyomtak a markába, egy kis elemó­zsiát pakoltak neki és nagy sirás-rivással ki- kisérték az állomásra azzal, hogy az ő küszö­büket többet ne lépje át. Mari nénje még utá­na kiáltott: „Embereid meg magad, egyen meg a penész!44 Lajos, a legkisebbik (a napló szerzője), kint maradt a pusztán juhászbojtárnak. Kitört a háború. A frakkos főpincér comb­jába — Mo'llináry bakakáplár — roham köz­ben tövig fúródik az orosz baj ónét. Még vi­szontlátja Pestet, kórházba teszik, egyszer .ki­vánszorog a mellékhelyiségbe, ott összer-ogy és meghal. Az anya féléikéit: — Ó, mért nem a másikat, mért nem Istvánt vette el az Isten! Az anyaszív sikolya meghallgatásra talált, Kádár István közlegény ne msek ára elesik Volhyniában. Neki nem a combján, hanem a mellkasán ment keresztül az orosz hajonét. Cókmókját, kiskendőbe kötve, az egyik baj­társa hazahozta. Ettől kezdve furcsa dolgokat vesznek észre az asszonylányok özvegy Kádár Józsefnén. A tarhonyához annyi zsirt vesz, hogy negyven embernek is elég lenne. Ekkor már a legkisebik fia, Lajos is kato­na. Orosz fogságba esik és évekig nincsen ró­la semmi hir. özvegy Kádároé mind a három fiát elvesztette. Vége a háborúnak, a két veje visszajött, de mindakettő nyomorék. Egyiknek a balkezét, másiknak a jöbbkezét vitte el a háború. Lajos vissza vergődik valahogy az orosz ha­difogságból, „a doni haláJbányából44. Még vi­szontlátja az anyját. De özvegy Kádár József- né-nemsokára mint elmebeteg hal meg. ^ Ezután, pedig a .közel jövőben átadom majd . a szót a Kádár Lajos naplójának., , 5, mindent leplezett, akinek tandijat kuporgatott a nehéz helyzetben. Megölte az embert, aki ne­ki nem kellett, de kellett a gyermeknek, a ti- zennégyéves fiúnak, akire az apának keh vi­gyázni, akit az apának kell vezetni és — ha jobbra fordrn a sora — az apának kell ellátni. Gyermeké; rt tudta meg Bognárné, hogy gyil­kolt. és akkor roppant össze, amikor ezt meg­tudta. A nő függő helyzetében állítólag nem ismeri az erkölcsöt, mint ezoterikus vágyat, de még mint logikus empiriát sem. A nő állítólag még mindig csak érzelmi viszonylatban fogadja el önként az erkölcsöt, egyébként csak rá lehet kényszeríteni, mint vak parancsot. Bognárné esete látszólag csakugyan emellett szól. Bog- nárnó felszabadul tnak érezte magát minden er­kölcsi kötöttség alól, mihelyt férje nem tudta eltartani és úgynevezett női érzékenysége sem működött, mert Bognárné női lelke a hentes- mesterség edzettségében már régen nem iszo­nyodott a vértől és a durva munkától. De a könnyű látszat ellenére éppen arra kell rájönnünk ebben az esetben is, hogy sem az érzelmi kötöttség, sem a vak parancs nem se- git. Bognárnéban normálisan működött a leg- kötőbb női érzelem, az anyai szeretet, de sem az, sem a vak társadalmi parancs nem tudta megakadályozni a gyilkosságban. A kevésbé szoros érzelmi kötöttség, a házastársi szeretet, főleg az eltart-ottság nyugtató érzése felbomlott és mártó kiszabadultak a- vérhez szokott hentes- mesterné ősi ösztönei. Ma, amikor a régi, megbízható kötöttségek egyre bomlanak a nő életében, nem lehet más­ról szó, mint a női lélek független megállásáról az erkölcsben. A mindinkább magára hagyatott, és magára utalt nő lelke nem alakulhat át máról holnapra erős férfilélekké, a nő ezután is érzel­mi utón keresi a független megálláshoz való erőt és ez az érzelmi ut csak fölfelé vezethet. Föl­felé, a legmagasabb Gondolat felé, amelyet biz­tos és élethez ragaszkodó, egészséges ösztönnel keres és talál meg a földi kötöttségekben lazuló női .lélek. Ezen az összefogó kapcsolaton keresz­tül ereszkedhetik le újra a földre az itt függet­lenségre kényszeritett női lélek, amely felülről nyeri el számára így könnyen érthetően és fcel- jesithető.en az erkölcs földi, szociális értelmét, Sándor Imre, KÜLÖNVÉLEMÉNY ANYA ÉS GYERMEKE % >yj± DÓNI ZILAHY LAJOS HALÁLBÁNYA« 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents