Prágai Magyar Hirlap, 1934. január (13. évfolyam, 2-25 / 3333-3356. szám)
1934-01-21 / 17. (3348.) szám
io A M> SftCfíSípí Az első kérdés, amely felvetődik, vájjon meg kell-e elégednünk és bele kell-e törődnünk, hogy olyan legyen a külsőnk, ahogyan azzal a természet: felruházott? Igen is — nem is. Bizonyos, hogy nem lehet alacsony termetet magasra nyújtani, 6em a kerek alma arcból Boticelli-szerü oválisát formálni. Viszont minden hibát lehet enyhíteni. A ter- mészetadta szépségét minden nőnek nemcsak szabad, de ki kell hangsúlyozni, Ennek főfeltétele, hogy^ alaposan ismerjük önmagunkat, hogy a tükör előtt a kritikus őszinteségével szemléljük arcvonásainkat, termetünket. Talán a legfontosabb az arc és a test bőrének Ápolása, ami nem a púder és a festék felrakásával kezdődik, hanem életmód, étkezés, jó emésztés és pihenés rendszerességével. Csak azon a bőrön nem támadnak külső elváltozások, ahol a belső szervezet rendben van tartva. Magunk is meg tudjuk állapítani, nem árt-e szervezetünknek a zsíros. fűszeres konyha. Igyekezzünk étrendünket pontosan betartani és bármennyire ízlik is, ne terheljük túl sohse gyomrunkat. Nőnek a szeszes ital túlzott fogyasztása ártalmas. Ha első időben nem is látszik meg, később annál erősebben mutatkoznak káros jelei. A termetet tornával, sporttal és hozzáértő öltözködéssel javíthatjuk. Kövér vagy molett nők kerüljék a feltűnő színeket, a fodros díszítéseket. Keresztibe csíkozott anyag szélesíti, hosszában csíkozott nyújtja az alakot. Aki csípőben erős, igyekezzék a ruha fazont vállbán szélesíteni. Aki úgy találja, hogy mellben többet kapott a természettől a kelleténél, ne fokozza azt fodrokkal, sálakkal. Hosszan lefutó nyakkendő és ugyancsok hosszába kettéosztott fazonú derék anegosztja a hatást- Alacsony termetűnek rosszul áll a nagy mintájú ruhaanyag, magasnak a hosszan csíkozott az ellensége. A hajviselettel nyerhet és veszthet legtöbbet az arc. Nem szégyen, ha tükör előtt többféle frizurát próbálunk ki. Nem előnyös a középen választott haj annak, akinek hoszr szaibb az orra, viszont a pufók, telt arcúnak nagyon alkalmas. Gyakran nem szabad változtatni a hajviseletét, mert más és más arckifejezést ad egy uj frizura. Nem jő a leghozzáértőbb művészt, a természetet korrigálni a hajszín megváltoztatásával. A természet más tónusu arcbőrt ad világos hajhoz, mint sötéthez. A leggondosabb kendőzéssel sem lehet olyan összhangba hozni a bőr árnyalatát a haj sziliével, mint ahogyan azt a természet megteremtette- Ezért olyan ide- genszerü sok esetben a még ismeretlen női halna meg minél előbb— Itt kezdődött minden, — gondolta később, mikor már gondolkodni tudott — az életen, amely úgy kezdődik, hogy az ember gyűlöli az apját, nem lehet segíteni többé. De most, ime, nincs többé. Meghalt, mialatt ő Amerikában volt. Meghalt és szegény anyja felszabadult s neki nem kell többé kelletlenül és a kényelmetlenség érzésével belépni a házba, amikor néha hazatér látogatóba. Vacsora után hamar lefeküdtek és eloltották a lámpát, de nem voltak álmosak és most a sötétben megszólalt: — Meséljen valamit apámról. Hogy halt meg? — Hát a szivével volt baja, tudod. Megölte 9z asztma. Sohasem tette, amit az orvos mondott, nekem pedig nem volt szavam, tudod. — Sokat szenvedett? — kérdezte tovább. — Eleget, szenvedett. Ha rájött a roham, azt borzasztó volt nézni. Belekékült. Fuldoklóit. De voltak nyugodt, órái is, az injekcióktól, amiket kapott. Ilyenkor mellette 'ültem, beszéltem vele. — Mit beszélt vele anyám? — kérdezte csodálkozva. — Biztattam, hogy ne féljen. Meg fog gyógyulni . — Elhitte? — Nem. Azt mondta, hogy én mindig bo- Öonditom. — Hogy bolonditja? Miért mondta ezt? — Nem tudom. Mondtam ueki: miért beszélsz ilyeneket? Én mindig igaz voltam hozzád. Az utolsó reggel fogta a kezem és simogatta. Aztán fölemelte és megcsókolta. Képzeld, megcsókolta a kezem. Aztán többet uem beszélt Elkezdett énekelni. Egész nap énekelt. Kértem, hogy ne tegye ezt, mert árt vele magának. Nem hallgatott rám, csak énekelt. Estefelé azt mondta, hogy úgy érzi, mintha egész életében mindig csak énekelt volna. 'VXMxAl* » fcAtin&AR'HlKliAfc arc is, noha eredeti hajszínével nem ismertük, aki természetes fekete, vagy sötétbarna hajszínéről átcsap egy napról a másikra, az aranyszőke vagy platina árnyalatba. Mondani sem kell, hogy a legszebb hajnak hatását is tönkre teszi az ápolatlanság, ha zsíros, korpás, vagy fénytelen. Lefekvés előtt ne mulasszuk el arcunkat megtisztítani a napközben rárakódott portól, púdertól. Fontos, hogy pórusok éjjel szabadon lélegezhessenek. Púderpamacsot ne kölcsönözzünk, mi magunk se használjuk hosszú ideig ugyanazt, ezzel in- ficiálhatjuk legthamarább a bőrt A reklámok, vagy ismerősök által ajánlott szépitőszerek- kel elővigyázatosnak kell lenni. Nem minden bőrnek jő ugyanaz a krém, a higanytartal- muak meg egyenesen károsak. Az egyszerű tejkrémeken, glyoerineken kívül csak orvosilag megvizsgált és jóváhagyott szert ajánlatos használni. I Aki durvább házimunkát végez, ha teheti,! viseljen keztyüt. Munkája végeztével pedig langyos vízbe® megmosva, kevés krém be- dörzsölése elegendő ápolás. A körömnek most annyira divatos lakkozásánál, szintén figyelembe kell venni a kéz természetadta tulajdonságait. Széles rövid körmöt nem szabad élénk színnel még jobban kidomborítani. Egyáltalán arra kell legjobban ügyelni, hogy feltűnő testrészeket ne emeljünk ki erősen- Markáns orrot, kiugró áll- és pofacsontot ne puderezaünk fehérre, széles szájat ne fessünk ki erősen, mert ezzel még jobban felhívjuk rá a figyelmet. De a legszomorubb látvány a petyhüdt, fonnyadt arcra kent sok festék és púder, ami a kívánt eredménynek éppen az ellenkezőjét hozza meg. Tehát főfeltétel arcunk és testünk őszinte ismerete, a felfedezett hibák diszkrét javítása — e nem gyökeres megváltoztatása — és mindennél előbb az egészség fentartása az, ami a szépséget adja és megtartja. EMBER ÉS VILÁG írja: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Charles Lamb-röl Kéro-y és Mária Charles elérte, hogy nénjét hivatalosan is elmebetegnek nyilvánítsák s igy Ma.ry megmene- kedett az akasztófától, majd elérte azt is, hogy szabadon bocsássák a hoxtoni elmegyógyintézetből, azzal a föltétellel, hogy ő kezességet vállal érte s kötelezi magát, hogy az ő felügyelete alatt marad. .Charles ekkor huszonegy- éves volt. Charles a haláláig, ötvenkilencesz- tendös koráig együtt lakott ezzel az elmebeteg leánnyal, hat hetet kivéve, ezt sem a saját hibájából, mert 1795-ben rajta is a családi terheltség örökletes jelei mutatkoztak, öt is beszállították az elmegyógyintézetbe. Charles ezt nem szégyelte s igy irta meg Coleridge-nek: „Azt a hat hetet, mely a múlt évet befejezte s ezt az évet megkezdte, a te legalázatosabb szolgád egész kellemesen töltötte a hoxtoni őrültekházábán. Most már eszemhez tértem és nem harapok meg senkit...De őrült voltam!...“ Charles, mintán kiszabadult, folytatta - irodalmi munkásságát, tovább rótta azokat & remek mondatokat, melyek ma az angol iskolakönyvekben is ott szerepelnek, hogy belőle tanulja meg az ifjúság a szabatos gondolkozást, az értelem törvényét és a mosolygó derűt. Charles nem nősült meg soha, pedig szerette a szőke W—n Alléét. Charles ápolta Maryt, elbeszélgetett vele, hol az irodalomról, hol pedig a 'és ha az apja nem lett volna olyan kemény ember, hát akikor belőle is énekes lett volna. És ekkor rólad beszélt. — Mit mondott? — kérdezte izgatottan. — Azt mondta, hogy jól tetted, hogy1 akkor szó nélkül elmentél hazulról. Legalább te a magad életét élheted. Ö sohasem élte a maga életét. Aztán tovább énekelt és úgy hallt meg... énekelve... szegény ... Többet nem beszéltek. A sötét szobában nagy csönd lett. Az énekesnő nyitott szemekkel nézett, a semmibe. Valami ivilágosodni kezdett előtte. Az apja lelke, amit sohasem ismert sem ő, sem más. Az apja lelke, amit úgy el tudott rejteni a zsarnoksága, a keménysége mögé. Micsoda rideg, szeretetlen élet volt az, amit teremtett számukra. Micsoda gyermekkort ólt át mellette. És ő hogy meg volt győződve felőle, hogy az apja egy sivárlelkü, rossz ember volt. És ime most látja, hogy szenvedett, ö is, mint. mindenki, aki eltéveszti életét a világban. Szenvedett, mint mindenki más, az elrontott élete miatt, a beteljesületlen vágyak miatt, a fölösleges álmai miatt és mert gyötrődött, hát gyötört másokat. A tehetetlenség tette rosszá, nem a szive. Talán nem akarta, hogy tudják róla, hogy szenved. Szégyelte. Erőének akart látszani. És ők mindnyájan félreértették őt. Az anyja is. Talán még most is. Szólni akart valamit. Beszélni róla. Megmagyarázni anyjának, amit e percben megtudott az apjáról. A nagy élettitok leleplezéséről akart beszélni vele. De e percben megszólalt az anyja hangja, halkan, elmosódva, már az-álom küszöbéről, azon a szelíd, megbékélt hangon, ahogy a holtakról szokás beszólni, összegezvén az egész életét két kurta mondatban: — Jó emlber volt, szegény. Mindig nagyon rettegtem tőle... rögeszméjéről s amikor komolyabb roham ja jött, akkor maga vezette be a mezőkön át a hoxtoni elmegyógyintézetbe s ilyenkor — a, szemtanuk szerint — „egymás kezét szorongatták és mind a kettőjüknek arca patakzott a könnytől". Charles tudta, hogy ez a szeretet tönkreteszi életét s megakadályozza érvényesülését. Háry ie tudta ezt e egy világos pillanatában ezt irta valamelyik levelében: „Az, hogy mi egymást ennyire szeretjük, gyötrelme volt eddigi életünknek. Most szilárdan eltökéltem, hogy lelkem minden erejével ellene szegülök ennek s úgy érzem, hogy ezúttal talán sikerülni is fog". Charles és Mary azonban azután is együtt 'laktak, az „ő kettes egyedüllétükben", néha, mikor a beteg állapota engedte, — szerda estéken — vidám írói társaságot is hívtak szerény otthonukba s együtt írták meg Shakespeare-röl szóló pompás könyvüket is — Mary 'kaján... megjegyzése szedni — „egy asztalnál ülve, de nem egy párnán", ő tubákéit, ázTSccee pedig idegeskedett^ hogy sohase készülnek el, de elkészültek. s nagy sikert arattak véle. Charles nappal a 'hivataliban robotolt, este írogatott, éjjel pedig, amikor lefektette az elmebeteget, hosszú sétára indult Londonban s ekkor — mi tűrés-tagadás —- íbe-betért a pálin- kásbutikokba, egyik pipáját a másik után szívta el, hajnal felé pedig a cirmos ködben, az uccu-lámpák kanceal fényénél dülöngélt hazafelé „tökrészegen és agyondohányozva", amit szigorúbb honfitársai sokáig rossz néveiv? is vettek tőle. Charles egyszer csikorgó télen, december közepén is igy ődöngött ebben a sötét és komor városban, a London Roadon megbotlott, elesett, megsebezte az arcát, jelentéktelen sérülés volt, de nem törődött vele, sebe elgennyesedett, orbáncot kapott, rövidesen jobblétre is szenderült s.ezer szerencse, Mary akkor véletlenül „olyan állapotban volt", hogy az egész dolog meglehetősen közönyösen hagyta. Cbariest az edmondtoni temetőben^ hántolták el, Mary tizenhárom esztendővel még túlérte öt s mikor nyolcvankét esztendős korában ő is elhunyt., ugyanabba a sirba. temették, ahol Károly nyugodott, hogy a költő hamvai Öföfcre egyesüljenek Máriának, a forrón szeretett né- nének a hamvaival. Charles, mint megrögzött ezófacsaró, sok badar tréfát csinált az ő vezetéknevére, mely Jbárány"-t jelent, de az sohase jutott eszébe, hogy oly ártatlanul élt, mintegy bárány, akit az élet tüskéi tépnek össze s úgy is halt meg, oly ártatlanul, mint egy vérző bárány. Öha-rlest egyébként ma az angolok nem a vezetéknevén emlegetik, csak a keresztnevén, mint egy legközelebbi családtagot s díszítő jelzőt is illesztenek eléje, melyet eddig csak Shaikeepeanenak adományoztak: the gén ti e Charles. A kedves, a finom, a nemes, az élő- kelő, a szerény, az engedékeny, az udvarias, a. müveit, a gyöngéd, az édes, a nyájas Károly. A beszélő és a hallgató Sokat beszélt életében, de sokat hallgatott is. Néha igazat mondott, de néha nem mondott igazat. Nem mondott igazat akikor sem, amikor Col- leridge-nek azt vallotta, hogy neki. „egyéb dolga van, mint érezni". Csak ez volt a dolga. Ezt is művelte. Folyton érzett. Arról, ami benne lakozott, ritkán szólt. Például soha életében nem szóban^ Palotai Boris: Péter Egy szegény kisdiák regénye. Athenaeum kiadás, Budapest. Ifjúsági regényt inni nehéz dolog, mert ielnőtl ember írja gyerekeknek 6 a felnőtteknek rendesen az a végzetes hibájuk, hogy megfeledkeznek a maguk gyermek mivoltáról. Vagy, ha vissza ifi élik magukat a régi időkibe, arról feledkeznek meg, hogy az élet nagyot szökkent előre, ajmig ők az élet utján ballagtak s a inai gyermek lelkivilága más, mint az övék volt csak pár évtized előtt is. Hogy rövid legyek: a felnőtt ember, ha író ie, bajosan tudja a környező világot a gyermek szemüvegén, vagy helyesebben a gyermek szűz-szemével látni. Palotai Boris gyemmekregényének legelsősorban az az értéke, hogy azt a leüld transzponálást meg tudja valósítani. Gyermekeket rajzol, hus-vér emberkéket a — máiban. A mai élet problémáit nem a felnőtt eszével boncolja, de a gyermek szemével nézi s a gyermek számára tárja föl addig, amíg annak abból haszna lehet. Nincs a regényben semmi erőszakolt tanulságkeresőé. Nem akar minden áron pedagógus lenni, a jó és rossz vértelen megtestesítésével s a jutalom és büntetés „heff- manni", vagy ,,svhmidt kristófi" kiosztásával. A természetesen folyó, egyszerű, szinte mindennapi történet végén mégis érezzük, hogy nemcsak a mesélő mulattatás, de a léleknemesitée is célja volt az írónak. Nincs Rablómba öntött gonosz gazdag és ártatlanul szenvedő szegény a könyvben, mégis kiélezzük az író emelkedett szociális tendenciáját, mely szeretettel simogatja a lélekben gazdag szegényeket, a szegénység szolidaritását s pellengérre állítja a péuz-elkény-azfcette romlottságot. Van valami fehelletezerü finom tiltakozás a regényben az egész mai társadalom ellen, hogy a szegény kis Péter gyerek mindig akkor ütközik bele a formákba, vagy törvényekbe, mikor a maga tiszta gyenm e kle'lki ismerete szerint a legjobbat akarja. De ezt csak a felnőtt veszi észre, aki gyermek szemmel igyekszik olvasni a könyvet, azok, akiknek szánva van az írás, a gyermeknap hálás a végén, hogy mégis győz az a kispajtás, akit megszeretett s hogy a munkanélküli apának is visszaadja a kenyeret a gyermekének győzedelmes jósága. Tiszta, jó, okos és szép könyv a „Péter", nem obiigát szólam, ha azt írjuk róla., hogy gazdagította v©!e az írónő szegényes ifjúsági irodalmunkat. A könyvet Lülhnsdorflf Károly iüuezfcrálta, nem a legszerencsésebben, mert vagy nem elég naiv ahhoz, hogy a gyermekek leikéhez szóljon, vagy nem elég naturalista ahhoz, hogy a formahü&éggei magyarázza meg a. kiválasztott helyzeteket.-nse írásban — hogy milyen áldozatot vállalt a nénéjéért s milyen szilárdul, hősiesen állta fogadalmát. Azzal 60 dicsekedett, hogy mit szenvedett, — mit szenvedhetett — a reménytelenség hosszú Imrmincíhét esztendeje alatt, melyet egy imádott elmebeteg mellett töltött. Mindezt szigorúan magánügynek tekintetbe. Nénjéről egyébként csak egy kedélyese rajzot irt, ott is Bridget Elia néven szerepeltette 6 azt hangsúlyozta, hogy milyen meghitt és kedves lakótárs, milyen szeretetreméltó és kellemes házvezetőnő. Költeményt egyetlenegyszer intézett hozzá, egy rövid verset, akkor is hoxtoni elmegyógyintézet betegje volt, ami kétségtelenül mentő, vagy enyhítő körülmény ilyen pillanatnyi ^lanyhulásra. Nem jelentéktelen ez a vers, de van benne valami megindító, így szól: NÉNÉMNEK Ha düh fakad öcsédnek durva nyelvén. Durcás panasz, lobogva hirtelen, Nem én voltam o'ka, de beteg elmém. Mely elfelhőzte a szép Értelem Kristályvizét: a hiba nem enyém. Mégis tegye jóvá e költemény — Versem, melyet te szép szókkal becéztél Ée részrehajlón, nem gáncsolva néztél. Neked, aki szerettél mindig ergem S mindig figyelsz, mikor zokogva zengeni Borús dalom, szerelmes áriám, És sírsz velem, törleszteni, amit adtál. Roppant jóságodat, hogy itt maradtál', Nénérn te és barátnőm, Máriám. Egy fecske. Már neves író volt, a pályája delelőjén, amikor valaki azzal a kéréssel fordult hozzá., mondaná él a mindig kiváncsi olvasóközönségnek, milyen érdekes, vagy izgalmas eseményeket élt át. ö csak ennyit válaszolt: —- Nem emlékszem, hogy valami nevezetes dolog történt volna, életemben. Ha csak az nem, hogy egyszer röptében fogtam meg egy fecskét. Julién ombex volt, J
