Napló, 1933. december (1. évfolyam, 49-63. szám), Prágai Magyar Hirlap, 1933. december (12. évfolyam, 212-221 / 3322-3331. szám)

1933-12-24 / 218. (3328.) szám

towm-Mac&ar-hirlah

1933 december 24, vasárnap.

Kincskereső Rndrej

Irta: Egri üiktor

Német oersek

Gyermekkor

— R. M- Rilke, —

alattam maradtál itt- Eszed igában sem volt -© is Jolán nővér miatt maradtál itt!

A hadnagy erre megfagyott:

— Talán te is?

— Igen.. • Ha akarod hallani, én meg na- x>k óta azért vagyok öeszecsomgolva, mert

í'áromszotr egymásután kevesebbet számoltam, igyszer még hozzá csak tizenhetet. Evvel izemben azonban .bevallom, hogy Jotlán miatt

maradtam itt!

— Te ia?

— Én is.

— Gazember vagy.

— Igen, gazember vagyok, ha te is az vagy. Egymásra bámultak. A zászlós, aki mindig

szomorú volt. Most mosolygott. A viooee hadnagy arcát a harag vörösrre festette.

— Megjegyzem, — mondta a zászlós, — az én vonzalmam egészen ideális. Semmi dolgom | sem volt a lánnyal. Nem is tud róla.

— Én a reggel megmondtam volna neki, de éppen a telefonhoz hívták.

— Most is onnan jövök, — szólt rájuk egy női hang az ajtó felől. Fehér kökényes, csinos ápolónő mosolygott onnan rájuk. Kerek kis arca nevetett, de a hangjában nyoma sem volt a jókedvnek:

— Min vitatkoznak? Nem szép, hogy le- gazemberezik egymást. Különösen ilyen helyzetben ... Most jövök a telefontól. Képzeljék, egyetlen lélek sem maradt kivi lünk a pa Villonban. Valami katonai parancsnokság telefonált, hogy ürítsük ki a szanatóriumot, mert egyelőre senki sincs, aki rendelkezzen felette. Mit csináljunk?

— Menjünk el mi is, — mondta a zászlós.

— Csak gyalog mehetünk. Semmiféle közlekedési eszközt nem kaphatunk.

— Menjünk gyalog. A többiek hogy mentek el?

— Le a vasútállomásig tegnap óta mindnyájan gyalog. Maga mit gondol, hadnagy ur?

— Azt Jolánka, hogy maradjunk itt. Ne menjünk sehová. Itt nyugodtan maradhatunk. A Tátrában csak nyugalom és gyógyulás van, itt forradalmat el sem lehet képzelni. Maradjunk itt hármasban. Majd később... ezt is elintézhetjük. hogy hármunk közül ki menjen elés ki maradjon magával. Addig mi itt, a zászűós és én, feküdni fogunk a tornászon, maga meg főz nekünk. Ez igy nagyon jó lesz. Neked ígérem brúder, hogy nem fogom elmondani a vicceimet ... Magának Jolánka...

A lány csendesen szólt közbe:

— Nem tudnék miből főzni. Mindéin elfogyott, egy szem liszt, egy deka zsír sincs. Kitől kérhetnénk? Senki sem küld.

Akikor hát nem maradhatunk?

— Szó 6em lehet rála.

Negyedóra múlva csomagjaikat cipelve, szótlanul mentek lefelé a fenyők között, a völgybe vezető gyalogúkon. Középen ment a lány. A köd a Poprádvölgyéből már korábban felvonult a hegyek felé s a szanatóriu- lány. A köd a Poprád völgyéből már koráíb- mok magasságában összetalálkozott az alaköltek volna el ünnepélyes alkalommal, meg- dördültek a hegyek. Megzendültek a szelek és megdöbbentek a hegyek közötti emberek.

—- Fussunk, — szorongott a lány, — októberi vihar jöQ.

Végigvert a zápor rajtuk és jeges korbácscsal verte őket két órán át.

— Nem bírom, — mondta a hadnagy és bevágta nehéz disznóbőr-bőröndjét a fák közé.

—■ Én sem, — lihegett a zászlós é6 a maga csomagjával követte a példát.

Átkarolták két oldalról a lányt, felváltva vitték kis vesszőkosarát s ahogy a vizbemár- tott szél minden oldalról marcangolta őket, összebújtak, mint a kitiltott kisgyerekek.

— Zeng az ég a Tátrán, — igy szepegett a lány és behunyta a szemét, A hegyek fölött égő szallagok repdestek. A hadnagy megjegyezte:

— így dörgött Gorlicénál.

A zászlós is megszólalt:

— Ott én nem voltam, de Tokneirnél...

A popTádi állomáson nagy tömeget találtak. A tömeg zászlók alatt zsúfolódott a perionon ós teli hangon énekelt,

A hadnagy vacogva mondta:

— Én értem... Azt éneklik, hogy: „Zeng

a? ég a Tátrán“.

A zászlós elment valahová s most reszketve jött vissza:

— Egy vonatot várnak, az most fog jönni. Amott áll egy mozdony két kocsival, az az utolsó, most indul lefelé. Abba még beleszállhatunk.

— Igen, — mondta a főhadnagy és a perion végére mentek, a vonathoz.

Itt megint a hadnagy szólt:

— Szállj fel, brúder!

A zászlós elcsodálkozott:

— És te?

A hadnagy megölelte és rákiáltott:

— Szállj feíí

A aáezlóe az ablakiból szólt b:

Andrejt betegségében keservesen megkinozták az álmok. Tüzesszemü madarakkal hadakozott, menekült kegyetlen éles csőrük elöl és jajgatva kiáltott segítség után.

A vónasszony felriadt ós odajött ágyához.

— Dorota tetka, hát sohase lesz vége a bajnak? — nyögte a legény.

— Aludj! — morogta a vénasszony, megitatta egy korty vízzel Andrejt ós betakarta megint nyakig. Ebből sem 1 esz már egész ember. Mennyi baj volt vele, már kölyökkorá ól,

j hogy nevelni kezdte korán elhalt anyja helyett I Mennyi törődése volt, inig felnevelte, legénn) ó nőtt, szép szál emberré ós most sorvad el valami titkos bajtól, hogy már arája van. Mit tudja : Andrej, mennyi fáradsága volt, mig a kevély Matejt rávette, hogy odaadja neki lányát. Nem lesz az uraságból semmi, Andrej sápadt és elfogy, már jártányi ereje sincs, hiába főzi szagos füveit ós kenegeti drága zsírokkal.

De hetednap reggelén egyszer csak Andrej felült ágyán, nagyot nyújtózott és megropogtatta kemény csontjait.

— Dorota tetka, éjszaka csudálatos álmom volt, — szólt csillogó szemmel a tűzhelynél mamató vénasszonyhoz. —* Rengeteg kincset láttam.

— Talán a mátkádról, Hedvigárol álmodtál, — szólt hitetlenül Dorota.

A legény sötét lett, egy darabig nem szólt.

—■ Nem kell nekem olyan mennyasszouy, aki szégyel engem, — mondta nagysokára keserű szájjal. — Törődik is velem? Nem bánta volna, ha akár az ördög elvisz.

— Te bolond! Itt volt mindennap, de nem engedtem hozzád. Nem akartam, hogy betegen Lásson, — mondta Dorota. Lám, milyen könnyű volt eltadagni, hogy a kevély menuyasszony feléjük se nézett. Mqjd megtörik Hedviga, Andrejnál különb legényt végig a Garam völgyén nem talál. Jobb is, hogy nem látta neveltjét sorvadton a bajtól.

— Mihelyt erőre kapsz, elmész hozzá, — tette hozzá Dorota.

Andrej végignézett magán. Igaz, nagyon levette lábáról a baj, de legyűrni nem hagyja magát. Kiszaladt a kúthoz és derékig megmosdott. Es jól esett, tiszta lett a teste, fejéből is eltisztult a nyomasztó köd, folyvást utolsó álmára gondolt, már nagyon kikivánkozott belőle.

— Tetka, rettentő kincsről álmodtam. Násfák és kösöntyűk, rubintok és smaragdok, gyönyörű, boglárok hevernek a barlangban, meg rengeteg aranypénz ,..

Dorota arcán összefutottak a ráncok, úgy figyelt Andrejra, Feketén, széttárt két karjával, úgy állt Andrej mellett, mint valami sötét ragadozómadár.

— Ne tréfálj!... A temetőbarlangról álmodtál?

Visszafogta lélekzetét nyomasztó izgalmában. Ez a bolond Andrej megálmodta a nagy kincset. Emberemlékezet óta nem látta senki álmában a portyázó törökök rengeteg elásott vagyonát.,

— Mesélj! — sürgette a legényt.

—- Éjszaka volt, ballagtam az utón, egyszerre fényt láttam a templom oldalán, magosán a dombon.

— Melyik oldalán?

— Nem tudom, — Andrej a fejét ingatta. —•

Nagy vörös láng volt, olyan sudár, mint a lucfenyő és vékonyan, füstnélkül szállt,.. Már a keresztek közt jártam, egyszer csak hullám- zani kezdett az egész domb, benyelte a kereszteket, a láng is eltűnt, megrengett alattam a föld, azt hittem, menten elnyel engem is és ekkor kinyílt előttem a barlang szája.

— Merre volt, tudod a helyét? —- lihegte a vénasszony.

— Merre volt? ... Valamerre a dombon, —

— Szánjatok fel ti is. Mindjárt indulunk. Jöjjön Jolánka.

A lány a sínek előtt állt. Csapzottan lépett a sínre, ott tollászkodott, mint egy kié veréb a vilfanydróton.

A hadnagy elrekedt hangon tréfált:

— Éu itt maradok! Jolánka pedig válasz- ezon.

Sip és trombita szólt, a kié vonat megrázkó- dott. A lány odaugrott a hadnagyhoz, megölte, aztán bukdácsolva szaladt a vonat mellett ée ügyéé ugráeeal lépett fel a lépcsőjére. A zászlóé átkarolta ée kinéztek az ablakon. Az eeő zuhogott, az ég és az emberek éneke zengett e a háttérben a Tátra megeejdülő ormai dörögve vajúdtok. Közben három ember sírása zöldéit oázisként. Egyik a tömegből kimagasodva, kendőjével hosszasan integetett, a. vonat felé, ketten pedig összebújva, nyújtogatták a, ••ivüket feléj* a vonat ablakából*

ismételte Andrej és egészen elcsüggedt. Oly nagy a domboldal, ha ezer keze volna, nem tudná felásni... Hiába álmodott a nagy kincsesei, sohase lesz az övé. Dorota hiába faggatta, az álma oly zavaros ós ködös volt, nem emlékezett másra.

Estig töprengett igy magában, hátha világos képe akad, akkor odajött hozzá a vónasszony és felrázta gondolataiból.

— Te bolond, ne lógasd a fejed!... A kincs a miénk lesz... Elég az, hogy mcgálmodtad, mert aki álmában látja, azé örökre.,. Csak okosan kell hozzányúlni és bátor szív kell hozzá. Ember aki nem fél.

Andrej keményen felszegte fejét Télen agyoncsapta puszta husánggal az ordast, aki bemerészkedett az akolba. Megbirkózik havasi medvével, ha kell, magával az ördöggel!

— Nem az ördöggel kell megbirkózni, hanem magaddal, — mondta rejtélyeden az öregasszony. — Mert vér kell a kincsszerzéshez,.. Friss embervér . . . Aki széthinti a dombon, annak megnyílik a föld méhe és utat enged a kincshez.

Vér kell a kineshez. Andrej elrémült.

— Kinek a vére?

— Rokonvér!

Andrej nagy indulatában az asztalra csapott. Félre ezzel a bűnös gondolattal. Embervér árán nem akar gaz dagodni! , . .

| Reggel a tetka szalonnáé lepényt rakott Andrej elé, délben torkig lakatta tyukhus.sal, fonott kaláccsal és este mézes borral ita ta és a frissen főtt sztrapacska mellé tetézett tányérral füstölt tarját hozott. Mig a legény evett, folyvást szóval tartotta:

— így élhetnél holtodig, csak egy kis bátorság kéne . . . Keményebb legénynek hittelek volna • • , Bezzeg, ha én az én álmom látta volna a kincset?

Falta magába Andrej a sok zsíros ételt és éjszaka megint hadakozott az éleskarmu madarakkal, a melle húsát kívánták, tüzes szemmel repülték és vijjogtak, vergődött éles csőrük alatt és Dorota széles mosollyal hallgatta, hogy hörög és birkózik álmában.

— Enyém lesz a kincs, — mondta eszelős akarattal és reggel megint elkezdte a sutto, gást . . . Kiszemelte már az áldozatot is.

— Soltész Matej házában van egy kislány.., Miluska, — súgta oda a legénynek.

Erre a szóra Andrej elkezdte csikorgatni szörnyűségesen a fogait. Tavasszal hozta Matej a házába Miluskát. Valami szegény rokona elhalt a szomszéd faluban, annak volt az árvája. Jó volt cselédnek, a benső munkához. Andrej alig vette észre a házban. Hát őt kellene elemészteni!

— Ne sajnáld, árvalány, — súgta Dorota. — Tudod milyen fukar ember Matej . . . Odaadja Miluska harmatos szépségét az elsőnek, aki kéri. Dolgozhat aztán rogyásig, mig belepusztul.,. Te megváltod!

— Nem, nem akarom, -— lihegte Andrej, de ereje megfogyatkozott ,ellankadt, nem bírta hallani Dorota szörnyű bujtogatását... A kincs sohasem lesz az övé, ha vére bátorrá nem gyűl.

Este Dorota eléje tette élesrefent kését.

— Menj, Miluskát a kutnál találod, ö már tudja, hogy hivni fogod, vár rád! — mondta és a száján fekete ráncok voltak és fénytelen vén szemeit egy percre hiborláng sütötte, ahogy a legény megmarkolta a kést.

Andrej kiment a kúthoz. Telemerte Miluska vedreit, aztán igy szólt hozzá:

— Hagyd itt a vedreid és gyero velem, Miluska.

A lány nem szólt, csak a szivével nézte Andrejt és követte a domb felé.

— Félsz a sötéttől, Miluska? — kérdezte Andrej és megkereste a lány kezét Fojtó volt a tenyér érintése, megreszketetfc a tüzétől.

— Nem félek, — mondta a lány ós a szava oly puhán csengett. — Nézd az eget. A csillagokkal beszélni lehet.

— Te érted a csillagok jelbeszédét?

— Ha soká nézed az eget, te is megérted őket

— Mit mondtak neked a csillagok?

Az mondták, hogy kövesselek.

Ketten voltak a dombon, az álombamerült falu felett, az éj csendességében, a fák és füvek áradozva illatoztak körülöttük és a csillagok titokzatos szikrázással égtok a fekete firma- mentumon. Andrej kezén fogta a lányt és érezte, hogy büntelen marad, az ég is úgy akarja, a csillagok küldik Miluskát, hogy vérével, meg. szerezze neki a kincset.

A dombtetőn megmerevedett a lány egAsz testében, égnek emelte szomorú szép szemeit és fehér lettj, mint a ruhája, csak aranyhaja

Jó volna eltűnődni, hogy hová ment, az, ami nincs, de lelkünk ngy kívánja, gyermekkorunk sok hossza délutánja, mely vissza nem tér s nem mond többet áment.

Olykor kísért még: tán csak egy esőben,

de már nem értjük, mért is oly mesés; mi sok találkozás volt és ml bőven, mi sok, viszontlátás és elmenés,

akkor, mikor velünk csak annyi történt, mint egy dologgal s állattal szokott: az emberi mélységet éltük önként s csordultig leptek el az alakok.

S olyan magunk voltunk, mint egy mogorva pásztor, akit kilöktek az oromra, érintve, híva messzeségek által, majd lassan egy uj és hosszú fonállal bevontak minket is a kép — sorokba, melyekbe mostan vergődünk forogva.

Buddha

— R. M. Rilke. —

Messziről már érzi a zarándok, hogy aranycsorog és ráesik; mintha itten ájtaios országok összehordták volna kincseik.

Ám mikor lassan közéig feléje a szobor szemöldje meredez: az nem itt az ő ivóedénye és nem asszonya függője ez.

Jaj, ki tudja, mennyi ritka, drága

kincs olvadt fénye tömörül

itt e képben, mely e kis virágra

rányomódik: néma és agát és aranyló és körüskörül úgy érinti a Tért, mint magát.

Fordította: Kosztolányi Dezső.

ragyogott, ives homloka fölött ós mondta halk szóval, mintha papjuknak gyónna;

— Te nem szereted Hedvigát, Amdrej,

— Hedviga kevély és gőgös.

— Hedviga csudaszép és övó les? a fél falu.

— Nem kell nekem az ő vagyona.

Tudom Andrej, te más kincset keresel. Te a hegy kincsét akarod!

—« Te tudod, — lihegte a legény. Ki mondta?

A lány szomorúan ingatta fejét .

— Nem mondta senki, a csillagokból olvasom ... És azt mondják a csillagok, éjfélre tied lesz a föld legdrágább kincse.

Rettentő örömre gyűlt a legény vére.

— Igen, én megálmodtam a nagy kincset és enyém lesz, ha már az ég is úgy akarja.

Már nem remegett többé, biztos kézzel nyúlt a tüszőjébe ós kirántotta kését. Halkat sikoltott a lány.

—- Verd a szivem közepébe . . . Erős kézzal verd, hogy nagyon né fájjon, — és Miluska tórddrebukott a legény előtt, megadón és halál, rákászén.

Már feléje indult Andrej, hogy megragadja és élesrefent kését reszkető meleg húsába vágja, ekkor valami zengés futott át a légen, Anurej felkapta fejt és látta, hogy a lány felett felcsap az álma sudár lángja, égnek szökik és felugrik a csillagok közé. A föld rettentő morgással meghasadt, ahogy álmában látta, de a siketitö zugás nem rettenti többé, most bátor szívvel szúrni fog és övé a kincs!

— Hahó, enyém a kincs! — zengeti végig a völgyön harsány hangon szilaj örömét. — Hahó, enyém a kincs! •— kiáltja diadalittas tűzzel, hogy viszhangot verjen öröme végig a föld hátán.

És lehajolt, a lány puha hajába kapott. M'nt olvadt arany, úgy csurgóit végig a kezéu Miluska aranyhaja, megremegett egész testében, jobbja hatalmas lendülete megállt, valami furcsa ütés érte és tenyere erőtlenül elejtette a kést.

— Miluska! — mondta és forró fojtást érzett torkán, széles mellében harangozni kezdet a szive.

Ott hevertek ekkor ketten az éjszaka csöndessége alatt, a füvek ós fák éneklő illatában és Andrej a lány meleg tenyereit érezte arcán.

— Tavasz óta keresem a kezedet, Andrej, — mondta a lány.

Andrej ránézett és a lány tudta már, hogy Ö is a szivével nézi és halvány arcán lassan átsütött a vér forró hamva.

— Éjfélre enyém lesz a föld legdrágább kincse, igy mondták neked a csillagok. Igazat mondtak, mert az enyém vagy, — suttogta a legény és magárányalábolta Miluska könnyű, sudarus testét . . .

Úgy mondják, kincskereső Andrej hajnalban levitte a völgybe a föld ölén lelt kincsét. Az ölében vitte hangos énekszóval, hogy az egósz falu hallja, együtt vigadjon v le és lássa rettentő gazdagságát.

%

26

r——