Napló, 1933. december (1. évfolyam, 49-63. szám), Prágai Magyar Hirlap, 1933. december (12. évfolyam, 212-221 / 3322-3331. szám)

1933-12-24 / 218. (3328.) szám

1933 december 24, vasárnap. 25 A hangok temetője Mas JANKOVICS MARCELL Ragyogó januárius. Az a fagyos meleg, mely ■egy testvér a tavaszi napsugárral, hiszen ugyan­az a bátorság, ugyanaz a jósÁg. akarat és ambíció sugárzik mindkettőjükből, ami csak az egészséges fiatalság erénye. Ugye, — azt hiszik, — pongyolaságból vagy az „újszerű44 divatos kereséséből írtam le a paradoxont, a „fagyos meleg4 lehetetlen fogalmát. Nem, .én ismerem ezt a meleget. Mikor a talaj ropog a fagytól, de ebben a roppanásban benne van az élet hangos Ígérete, mert a halál mindig néma. Mikor a fákon a zöld levelek helyett fehér gyöngyök csillannak és a hó tépett patyolata dereng, a télnek kinyí­lott akácfürtei. Es köröskörül a fehér virágzás iluziója. Mikor a fény azon a bűvös nyelven, melyet csak a választottak értenek meg, szug- gesztiv erővel rezgi: élet! élet! Hát ez a fagyos meleg. A verőfényes januárius ennek a csodának édesapja. . Ezen a januáriusi napon — a világháború idejében — Béce felé robogott a vonat. Messziről jöttem, ahol nem tudták, mi az küzdeni és szén. vedni. Nem szép ez a közeledés a nagy városok­hoz, hogy a mezők és berkek szűzies ölén fel­bukkan az első Ízléstelen hirdetési tábla. Hol a viskók sirdomb — nagyságú kertjeiben összetömörül a létért való küzdelem zöldségter­melés formájában. Hol derengő, barátságos tornyok helyett gyárkémények sorakoznak, mint kiégett erdők megmaradt, feketéllő szálfái. Hol végeszakadatlan területeken eltaposott gyöp, felburjánzott kóró, szémper és mészhalom között rendetlenkednek a kövek, téglák, desz­kák, gépalkatrészek tömegei, melyek között kegyetlenül és elhanyagoltan jár körül a realiz­mus és bánatosan lappangva bujdosik a gond. A nagy városok közelében még minden csak félig kész, kérdőjeles élet, kérdőjeles alkotás, mert semmi sem tudja megmondani: hová, miért? — Itt még kora reggel van, hol nem végezték el a takarítást. Kibámultam a szakaszból. Hosszú, nagyon hosszú raktárak mellett zakatoltunk tova. A vonat ablakaiból át lehetett látni a palánkok felett. Csodálatos kép: a havas földön csupa harang, egymás mellé rakva, kisebbek, nagyob­bak. Szótalan, szomorú, szép harangok százá­val Ezek a harangok is a háború elesettel. Most, ezen a csodaszép januáriusi reggelen mégis volt valami megkapóan szép ebben a sivár, körül- palánkolt raktár-udvarban. Minden harangon fent ragyogó hósüveg. Azután kisötétül a dom­borúságuk nyáron koromlepte bronzteste. Alul a hópelyhek és a zúzmara újra kirakták a dom­borműves felírásokat. Az egyiken e felírás mint csillogó ornamentika, a másikon mint gót vagy rovátkolt rovás beszél el valamit. Igen, ezek a sírfeliratok. A harangok neve, születési éve, — némelyiknél életcéljuk és tetteik,.. Szóval, igazi sírfeliratok. Valahogy a katonai temetők jutottak eszembe. Ott is ép ilyen egyformák egymás mellett a sírkeresztek, mint ezek a harangok. Egyformák, legfeljebb egyik, kisebb, a másik nagyobb. Az egyik csak közlegény volt, a másik kapitány, — az egyik földhöz ragadt szegény, a másiknak telett magasabb, keményebb tölgyfakeresztre ... Ez itt igazán a becsület és jóság temetője. Van-e a harangnál jóságosabb és nemesebb? Nincs. Minden vétkezik: a fal, -a csákány, a bot, az eke, a gép. A harang soha. Fölemelkedik az emberek feje fölé, mint az igazán nemes lelkek. Ha megkondul, soka sem mond hazugságot, min­dig a legjobbat akarja. Hogyha hívogat, csak azt mondja: ne kételkedjetek. Hogyha temetesre szólít, őszintén, minden emberi könnynél, min­den frázisokkal ékes búcsúztatónál őszintébben, halálos komolysággal, földöntúli ünnepé­lyeséggel búgja: Isten veled. Ha tüzet vagy vészt kiált, önzetlenül mondja: vigyázz! segíts! Oh, a harangok a férfias erő és a leggyöngé- debb poézis — a bátorság és a jóság édes gyer­mekei. Most itt nyugoeznalk, hallgatagon. El­estek a háborúban. Évszázadok gyilkos küzdel­meiben soha nem jutott eszébe a legmartalócabb hadvezérnek sem, őket a tüzbe parancsolni, — a modern korban ok és cél nélkül őket is fölál­dozták az emberek, ezek a mindent kockáztató szegény, végtelenül elszegényedett emberek. Én minden temetőbe beszoktam térni. A temető nem néma, nem az elhagyottság tanyája. Ép olyan beszédes és érdekes, mint az élő falu és az élő város. Külön falu a faluban, külön város a városban. Ott is él valami beszédesen: él a múlt, él ígéretesen, él reményteljesen, él csüggedten vagy letörten, de él a-műik Ide is be kellett térnem. Egy óra múlva, már kopogtam a sivár raktár kapuján. A kapu nagysokára keskenyen meg­nyílt és a keskeny résen kinézett az őr. A gyiirötf’, az elnyűtt ember. Időviselt, szine-j hagyott, ráncos volt az ábrázata, mint színe- S hagyott, bekecse. Barátságtalanul kérdezte, mit akarok. — Be . akarok menni a harangokhoz. — Nem lehet. Ott a tábla: Idegeneknek tilos a bemenet. . Olyan nincs. Hát lehet valaki idegen a haran­goknak? Azok egykoron mindenkihez szóltak, mindenkit szerettek, sohasem válogattak: ez ismerős, ez idegen. Amig megszólalhattak, csak a jóság demokráciáját, a béke nemzetközi­ségét hirdették. Pénzdarabot nyújtottam az öreg portás felé. , . — Mindent lehet. Csak nem szabad büro­kratának lenni, papiros életet élni. Az öreg tekintete rám meredt. Valamiben kételkedett, alighanem a józanságomban. Azu­tán vállat vont. A pénzdarabra esett pillantása, Hirtelen odatartotta markát és vörös, fagyos tenyere becsapódott a kis érc fölött. Nem vágta zsebre, markában tartotta, hogy érezze, hogy ezen melengesse keiét. Előttem topogott a síkor talajon. Megállt a harangok között és szomo­rúan mormolta: ■ — Ezek sem repülnek zöldcsütörtök glóriája után Rómába! Nincs többé harangjárásuk ... Hirtelen lehajolt és vörös kezével az egyik harangról lecsiszolta a havat. Az odatapadt zúzmara nehezen vált le, — lecsapdosta sapká­jával. A betűk egymásután kidomborodtak: „DE PROFUNDIS CLAMAVI AD TE, DO­MINE. PS. 129. 1. FECIT GEORGIUS SILVE- STRIS. KOCSARD. MDCLXXV“ Az őr egypár marék havat hintett újra a betűkre, mintha el akarná takarni. — Ott messze most üres a harangláb. Vagy közönséges gyári harang került a helyébe. Olyan volt ez a leszedés, mintha élő emberből kivennék a szivét és helyébe illesztenék a gépember, a robot — gépszivét. Ezt a harangot még sem olvasztották be. Erdős György mester ezüstöt kevert a bronzba, hogy szebben cseng­jen, mikor meghúzzák éjféli misére... A hábo­rúban gyorsan kellett a tiszta bronz ... Tovább ballagtunk. Megállt újra egyik harangnál. Látszott, hogy mindegyiket ismeri, akár falubélijét, Féltérdre erreszkedett, ujjaival kaparta le a csörgő deret a betűkről. — Ez is magyar harang. Újabb. „A DERÉK NEM FÉL AZ IDŐK MOHÁTÓL. 1816. ÖNTÉ JÓJÁRT DÁVID MESTER." Megrepedt, mikor lezuhant a toronyból. Megrepedt, miként az em­ber szive. A poroszlók is kegyelmesen szivén döfék, aki máglyára volt ítélve. Hogy ne szen­vedne. Ezt a harangot is előbb agyonölték, hogy ne szenvedjen, hogy előbb elveszítse tiszta hangját, Azt hiszem, azok a kemenykoponyáju daróciak, ott valahol a Kalotaszegben, szándé­kosan ejtették le a harangjukat a toronyból, hogy mielőbb odadják, haljon el tiszta szava, haljon meg a harang. Ne szenvedjen a máglyán. ... S ez az egyszerű őr szemeim előtt válto­zott át más emberré. Kiegyenesedett, a kopott, elnyűtt, vénhedő emberből újra egész férfiú termett elém. Élt benne a lélek. Csodálkozva néztem rá. — Mintha ismerné a magyarokat!? Arca kiderült. — Én ne ismerném! Kalotaszegből való vagyok. Tanító voltam. — Lesütötte szemét. — Megrokkantam a fronton. Azóta nem mehe­tek haza. Nem taníthatok többet. Itt meghúztam magamat, idegen országban. Dolgozni — gyönge vagyok. — Mellére mutatott: — Ide lőttek. — Fejére mutatott: — Éz meg nem kell ma senkinek. Azért a kis darab kenyérért őrzöm, — ameddig megtartanak, a besorozott, de el nem lövöldözött harangokat. Én szeretem mesterségemet, mert szerettem a harangot... Mint kántor sokszor énekeltem zugásuk-bugá- suk közben: Szeretteim ne sírjatok, A Poprád völgyét ködök garmadája töltötte meg. A ködök fölött, az ezüetpiklkelyes hegyek gyógyító magasságában, a tiszti szanatórium tér rászán két katona feküdt, A zászlós jött ki hamarább, kisvártatva utána a hadnagy. — Szervusz, '— mondta zászlósnak. Vas­tag takaróit elrendezte a nyugvóágyon és •bebújt közéjük. — Talán visszaköszönnél ? Rápillantott a zászlós sovány, gyerekes be­teges képére: — Talán valami bajod van azonkívül is? — Nincs, — ezt felelte a zászlós és köhin- tett egyet, — nekem mái’ semmi bajom — Na jó, — mondta a hadnagy. Hosszasan, gyülekezve küzdött a gyapjút akarókkal és hallgatagon feküdt a. hátán. Megszámolta a terrasz tetőgeremdáit, huszonegy, éppen any- nyi, állapította meg. A tiszti pavilton lakói között bevett, megalapozott babona volt az, hogy a fekvést evvel a számlálással kell kez­deni- Huszonegy tetőgerenda van a terrasz famennyezetén. Aki huszonegynek számolja a gerendákat, azt még itt hagyják. Aki keve­sebbnek, azt a jövő napokban már biztosan bevezényelik az ezredhez s onnan ki a „jég­esőbe44,' a harctérre. Megesett : aztán az is, hogy valaki többet számolt, mondjuk huszon­kettőt. Mint szegény Pataky főhadnagy és a pólyák kapitány. Az aztán biztosra vehette, hogy Innen már sehová sem kell mennie, már itt maradhat egészen addig.-. Végig... — Huszonegy, — mondta megelégedéssel a hadnagy, — én azt biztosan érzem, amig hu­szonegy, bruderkám. Amikor én megsejdi- tein, mert meg fogom sejditeni, hogy keve­sebbet észlelek, akkor meg sem olvasom. Aki meg tudja azt állni, a werter mondta, annak nyert ügye van. Az' felülvizsgálatra mehet. Elégedetten nevetett-. A zászlósnak az volt a véleménye róla, hogy szimuláns. Lógós. Nincs , semmi baja, nem is beteg., Mindig jó­kedve volt, nagyokat viccelt, ilyenkor a ter­rasz egészen hosszában végigadta a viccet. Nevettükben bekapták a hideg levegőt és so­kan fuldokolva, köhögve nevettek. A hadnagy az elnyűtt ember. Időviselt, színe- civilben sokáig egy vicclapnak volt a fő­ráncos volt az ábrázata, mint színe- ji szerkesztője... Később ügyvéd lett, de. azt val­lotta magáról, hogy reggel, amint kinyitja a szemét, rápillant egy tárgyra, a lámpára vagy mondjuk a villanykapcsolóra s már egy hu­moros ötlet ugrik az agyába. A második vic­cet akkor gyártja, amikor a fuszeklijét húzza fel a lábára. Nem tudja, de őt ellenállhatatla­nul humor termő hangulatba hozza ez a mű­velet. Megjön hamar a harmadik vicc is, mert három fogásból áll minden reggel porciója. A harmadik ötlet ajándékozó pillanata az, amikor a hideg vizet a mosakodásnál először vágja az arcába. — Akarod a vicceket? — kérdezte követe­iden a zászlóstól. Nem tudni mi lett volna, ha csak egy délelőtt is magában kellett volna hordania az aznapi termést. A zászlós csendesen megmozdult a takarók alatt: — Nem. Nem akarom. A hadnagy megsértődött: — Nem akarod, te soványság? Jól van. Nem is érsz fiam te egy fabatkát sem. Egy lábvizet sem- Akinek ilyen kedélye van, fiacskám, az már pusztán amiatt halálos beteg. Meg fogsz halni bruderkám... de még ezt megelőzően elmehetsz az ecetgyárba esszenciának. — Jól van, majd elmegyek, — jegyezte meg a zászlós. Átfutott az arcán a mosoly szellője, megfodrozta egy kicsit fáradt szája szélét, de aztán megint beborult a homloka- Nyugodt, állandó szomorúság telepedett rá. A hadnagy legyintett: — Nem is törődöm veled, bánat gyermeke. — Jó is lesz, röhögés hercege, — vidult fel a zászlós és megcsillant a szeme­Erre a hadnagy kedve fordult keresztbe. Hangtalanul feküdt egy ideig, aztán meg­szólalt: — Stiohpróba . •. Stichpröbát csinálok ... Mégegyszer megszámolta a gerendákat. Meg­döbbenve ült fel és hangosan kiáltott a zász­lósra:- — Mi a véleményed a stichpróbáról ? , ' A zászlós is felült: —' Melyikről? A hadnagy felfelé fordított arca után indult a tekintete: , , — Ahá, arról! Az okos dolog. Az első. szá­Én is voltam, mint ti vagytok. Idefenn az ég a hazám; Ti is idejöttök hozzám ... , Megremegtem és ránéztem. Éreztem, hogy szemeimből hogyan árad a szeretetem feléje, ö is érezte, mert szinte nekilendült, hogy to* vább magyarázzon: — Lássa, ön az első, aki ide betévedett. Pedig ez a hely, akármilyen szomorú is, szép. A néma múlt. Van itt harang, mely boldog Tamással énekeli: Vivos voco. Mortuos plango. Fulgura frango. Van itt harang, mely Szent János tanítványa, mert azt mondja: Ego sum via, veritas et vita. Van itt harang, mely az énekek énekével kezdi: „Erős a szeretet, mint a halál.44 Jöjjön velem, megmutatom, ön az első, ki itt megfordul nálunk. Nem azért, mert kiir­tuk: „tilos a bemenet44, — Hanem azért, mert ma már innen onnan — tilos a szeretet! Követtem a különös embert, a kalotaszegi gyökértelen,árva testvért. Mikorra megmutatott mindent, megállt és földre szegezte tekintetét, aztán végigjáratta a parancsnoksága alatt álló sorozott haran­gokon. — Tetszik tudni, mi jut eszembe, mikor végig nézek ezen a sok harangon? — ? — Az idők sora. Sokan, igen sokan lekerültek az értékes emberek a magasból, a haranglábból. A régi, a háború előtti vezető elmék, irók, köl­tők, meg a többiek, kiknek hivó hangja az előtt a magasból hallatszott. A háborúban egyszerűen elpazarolták őket. Akik megmaradtak, azokat sem hallani többé, nem hallgatják, nem értik többé őket, vagy nincsen tornyuk, ahonnan szólaljanak. Mikor a harangok leszállanák a toronyból, baj van a világon ... Mennem kellett. Nehezen váltunk el. Mikor a vonat ott robogott velem a palánkok között, lejegyeztem a harangok, a hangok temetője őrének néhány szavát. Én is gondoltam talán mindezt, — ö ki mondta. Igaza volt. molás nem az igazi. Stlchpróbát is kell csi­nálni. — Nohát, vedd tudomásul, brúder, hogy én másodszorra huszonhármat számoltam. Nem is huszonkettő, hanem mindjárt huszonhármat. — Akkor kampec, — mondta a zászlós, —■ mert én - ma reggel először húsznak... aztán tizenkilencnek olvastam.... A hadnagy leugrott a fekvőhelyről: . — Eszerint szóról-szóra igaz, amit nővér mondott, — Mit mondott? A hadnagy, elég vállas, magas, de sovány fin, egész hosszában kiegyenesedett. Már kez­detben is egész hangra vette, de mindig jobban belemelegedett s végül már hosszú kezeivel hadonászva, ordítva magyarázott: — Nem akartam neked mondani öregem, mert én nem vagyok rossz fiú, hogy az egész pavillonban csak mi vagyunk itt kettőn- • A zászlós köbeszólt: — Tudom. A hadnagy nem is.hallotta ezt. Csak a maga kieresztett, elreccsent, izgult hangját hallotta: — Tizenheten voltunk, tegnap már csak ti­zen, tegnap este és ma reggel korán a mara­dék nyolc is elpárolgott. Galgóczy százados be is jött hozzám és hivott. Hidd el nekem Jóska, azt mondta nekem, hidd el nekem Bauér, hogy csakugyan számításon kívül hagytak minket. Nem hiszem, mondtam neki, nem fo­gadom el a rémhíreket, a háborúnak lehet hogy vége van, de jöhet százszor forradalmi kormány, az se fogja elrendelni a beteg tisz­teknek, hogy máról-holnapra gyógyuljanak meg. Ilyet még az a kormány sem foglalhat rendeletbe, amelyik megszünteti a címeket és rangokat- P^n deleire nem lehet meggyógyul­ni! Ilyen ostobaságot a leghülyébb miniszter sem gondolhat! — Igazad van, — szólt megint a zászlós, — de ne o.rdits úgy. — Ordítok! Egyszerre orditanivalóm akadt! Üvöltési hajlamaim akadtak! Én nem megyek, én itt maradok, azt vágtam Galgóczynak a sze­mébe, én itt kitartok, amig vissza nem rendel­nek. És csak akkor rendelhetnek vissza, ami­kor már kulyabajotm sem lesz! Előbb nem! Vedd tudomásul, te kókkadt szamár, akit cse­csemőkorodban szomorufüzből készült kivo­natban fürdettek, hogy már napok óta többet számolok. Már napok óta huszonegyen felül! A holmim össze is van csomagolva, mégsem mentem el. Hónom alá vettem ma reggel is a pokrócaimat és kijöttem feküdni. Amig ón feküdni akarok, addig fekszem- Láttam azt is, hogy te is itt maradtál, nem akartalak téged sem egyedül hagyni! — Nem igaz, — mondta a. zászlós és ö is lelépett az ágyról. — nem igaz., mert. jiem 2/eng az ég... Irta: Darkó István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents