Napló, 1933. december (1. évfolyam, 49-63. szám), Prágai Magyar Hirlap, 1933. december (12. évfolyam, 212-221 / 3322-3331. szám)
1933-12-24 / 218. (3328.) szám
9 Megkezdődött a tibeti lámák versengése a Dalai láma titokzatos trónjáért A Potala*palotában megmérgezték Tibet papi uralkodóját — Vallási és politikai harcok a lámák rejtélyes birodalmában — Angol rezidens őrzi a brit érdekeket a tiltott városban Amint már jelentette a P. M. H., várezerii Ihaesa-i palotájában, a „felhőkbe nyuló“ Potala-ban, amilyet háromszázötven évvel eze, lőtt építtetett dicsőséges elődje, a Nagy Ötödik, meghalt a titokzatos Tibet titokzatos uralkodója: a Dalai láma. Az angol lapok indiai tudósítói — akik rendszerint igen jól vannak informálva az európaiak számára még ma is rejtelmes Tilet eseményeiről, — úgy tudják, hogy nem terméssetes halál érte utói a hat- ranéves egyházfőt, akinek különben Gaveng Ihassan Thusten volt a polgári neve. Állítólag komor politikai dráma játszódott le a Potala uralkodói lakosztályban: vetély- társai és titkos ellenfelei megmérgezték a Dalai lámát, akinek a halálával új fejezet kezdődik Tibet véres és ppliiikai intrikákkal zsúfolt történetében. Megrjyiit az út a különböző politikusok és főpapok elejtő a legfőbb egyházi és világi hatalom felé és!. a halott >alai láma teteme fölött vad kavarodásban csapnak össze a különböző érdekcsoportok , amelyek a dalai láma trónján keresztül akarják Közép-Ázsk politikai sorsát irányítani. 1933-ban reálpolitikát csinálnak Tibetben is és az elmúlt századok igyházi és vallási küzdelmeinek a helyét hatalmi és külpolitikai összecsapások foglalták e!u.. Ezekről i harcokról és belső forradalmakról vajmi keveset tud a kontinentális Európa, amelynek érdekkörétől túlságosan messze esik a távoli Tibet és amely a Dalai lámában még ma is egy félelmetes és ismeretlen világ titokzatos képviselőjét látja. Egészen 1904-ig kevés európai lépte csak át Tibet határát és Lhassa-ig, a Dklai láma székvárosáig még a nagy kutatók sem jutottak el. Lhassa „tiltott város“ volt még Sir Aurél Stein számára is és a Dalai láma palotájába az utolsó húsz év alatt csak réhány kiválaszott európai tehette be a lábát. A kontinentális Európa számára a rejtelmek világa maradt Tibet és legendás és titokzatos hatalom a Dalai láma. Lamaizmus és a legfőbb láma A Dalai láma tulajdonképpen egyházi és világi feje egy teokratikus alapokon felépült államnak. Tibetben az uralkodó vallás a lamaizmus: a buddhizmusnak egyik hajtása, amelynek eredeti buddhista elemei közé rengeteg lokális babona, helyi szokás és az eredeti tibeti vallásnak számos maradványa vegyült. Az ősi tibeti vallást Bon-nak hívták; pogány vallás volt, emelyet nem foglaltak rendszerbe és amelynek a papjai hasonlók voltak a középafrikai néger törzsek varázslóihoz. A varázslatban azonban kétségkívül fölötte álltak a primitív törzsek „medicin man“-jeinck és azok a kutatók, akiknek sikerült eljutniok Tibetbe, egészen csodálatos teljesítményeit jegyezték fel ezeknek a tibeti varázslóknak. A lámák — akik tulajdonképpen maga- sabbrangú szerzetesek — megtanulták a régi Bon-vallás papjaitól a varázslat titkait és a lámakoíostorokban valóságos iskolákat rendeztek be, amelyekben a neofitákat titokzatos büvészfogásokra és az auto- szuggesztiónak egészen rendkívüli teljesít, ményeire tanítják meg. Magát a buddhizmust csak a Krisztus utáni hetedik században vezette be Tibetbe az egyik vallásújító: Srong-pan-Gru-po. A vallásújítást véres harcok követték a Bon vallás hívei ég a reformpárt között. Végül is a buddhizmus győzött, de azért az ősi pogányság — a népi vallás — hívei titokban ragaszkodtak a maguk ma már alig ismert szertartásaihoz és a nép között tovább éltek a régi tradíciók. Egyik vallási forradalom a másikat követte; Langdar-ma-t, az egyik buddhista uralkodót megölték és az új vallás tulajdonképpen csak két évszázad múlva tudott igazán gyökeret verni Tibetben. A tizenegyedik században újabb átalakuláson megy keresztül Tibet sajátságos buddhizmusa. Tsong-va-po, az egyik láma, Indiából új tanokkal tér vissza Tibetbe és megkezdődik a reformáció a lamaizmus történetében. Ebben az időben alakul ki a lamaizmus hierarchiája is és ekkor foglalják rendszerbe a liturgiát. A lámáknak, a tibeti szerzeteseknek, épúgy nőtlenséget kell fogadniok, mint a katolikus szerzeteseknek; az országot vallási kerületekre, szinte azt lehetne mondani: püspökségekre osztják fel és meghatározzák a különböző lámakolostorok rangfokozatát is. Az ország három legfontosabb kolostora — mindhárom Lhassában van — évenként egyszer zsinatot tart a fővárosban. A lámáknak sárga szerzetesi ruhát ég sárga kalpagot kell hor- daniok, szemben a Bon vallás papjaival, akik vörös ruhában és vörös kalpagban jártak. Minden lámának bizonyos időközönként „vársbaí!-t kell tartani: elvonulni a világtól és meditálással töltenie az idejét. Érdekes, hogy a lamaizmus egyházi szervezetében számos olyan vonás van, amely élénken emlékeztet a római katolikus egyház szervezetére és bizonyos angol tudósok kifejezést is adtak annak a nézetüknek, hogy a reformerek Indiában katolikus szerzetesekkel kerültek összeköttetésbe és innen kerültek át ezek az elemek a lamaizmusba. A Dalai láma kinevezi utódját Maga a Dalai láma cím aránylag új keletű: 1568-ban vette fel az első Dalai láma. A Dalai szó tulajdonképpen tengert, óceánt jelent; a Dalai láma az a szerzetes, akinek a hatalma és bölcsessége végtelen. 9 ——a—i 1568 óta a Dalai láma maga választja ki az utódját, még pedig egy egészen rendkívüli vallási elmélet alapján. A lamaizmus, amely elismeri a lélekvándorlást, azt tanítja, hogy vannak bizonyos emberek, akik lelkileg akkora magaslatot értek el, hogy haláluk után nem kell mégegyszer reinkarnálódniok egy alacsonyabb- rendii élőlényben. A mindenkori Dalai láma a magasrangú lámák közül választja ki azt, aki szerinte már eljutott erre a rendkívüli szellemi és lelki magaslatra és ez a láma lesz aztán a trónörökös, az előre kiszemelt Dalai láma. A valóságban az a helyzet, hogy a politikailag rendkívül képzett lámák el akarják kerülni mindenféle trónvillongásnak a lehetőségét és a kormányzat nyugodt folytonosságát előre biztosították azzal, hogy a trónörökös személyét még a Dalai láma életébén megállapították. A Dalai láma abszolút uralkodó, élet és halál ura és legfőbb irányítója az ország politikájának. Ezt a hatalmat azonban a többi magasrangú lámák útján gyakorolja és igen valószínű, hogy az évenként összeülő nagy zsinat nemcsak vallási, hanem általános politikai kérdésekkel is foglalkozik. A Dalai láma a legritkább esetben vesz csak részt ezeken a tanácskozásokon; ott él a hatalmas Potala-ban és miniszterei csak a legfontosabb ügyekben kérik ki a döntését. Hatalma elméletileg korlátlan; a gyakorlatban azonban csak az ország nyugati részéig terjed ki, ahol a Tashi láma a legfőbb úr. Az angolok a tiltott városban A lámák évszázadok óta féltékenyen őrködtek a maguk országának függetlensége és természetesen a maguk hatalma fölött is. Ez a magyarázata annak, hogy idegent nem eresztettek be a birodalomba: a mandsuk, kínaíkak vagy a himalájai hegyi törzsek kémeit látták bennük. Ez a bizalmatlanság még fokozottabb volt az európaiakkal szemben. Csak a tizennyolcadik század vége felé sikerült két jezsuitának: az osztrák Grübernek és a francia D’Orvillenak eljutnia Tibetbe. Lhassa maga minden idegen számára „tiltott város“ maradt. Kínaiak és hinduk nem egyszer próbálkoztak meg azzal, hogy fegyveresen hódítsák meg Tibetet, amely megnyitotta volna az utat előttük Kelet, illetőleg Dél felé. A tibetiek azonban a lámák vezetése alatt minden ilyen fegyveres próbálkozást véresen vertek vissza; a ghurkák betörése például a múlt században szörnyű vérfürdővel végződött, amelyben ötezer ghurka pusztult el. Tibetet azonban valamennyire mégis megnyi. A KÉK GYÉMÁNT REGÉNY Irta: IFJ. BÓKAY JÁNOS (31) Az asszonyok ás a lányok zavartalanul üldögéllek a templomi padok tetején, a férfiak pedig a padok közötti üres teret lepték el egészen, ucy hogy kétségesnek látszott, hogy a jegyespár utat tud-e törni magának az oltárhoz e sűrű emberfalon keresztül. A társalgás és a pietykázás olyan élénken folyt, mint i legdivatosabb pesti zsurokon. Persze pletycázásra való anyag akadt bőven. Az egész élszerrablási történet elejétől végig és mindui, ami ezzel összefüggésben volt, újra feleveredett, friss színekhez jutott. Egy- egy jó tértéiü l t vagy a Sárossy-családhoz közelálló emlert valósággal ostrom alá vettek kérdéseikkd a nők. Ilyen kérdések és válaszok hangzottak el; — Kilő nős, hogy ilyen gyorsan megtartják az esküvőt. Ennek valami rejtett oka lehet. Hiszen még csak alig egy hónapja volt az eljegyzés . . . — A menyasszony sürgette. — l&yan, ne mondja: Edith? Alig hihető. Ha jól tudom, éppen ő volt az, aki az e jegyzést són sürgette valami nagyon. Most egyszerre megváltozott volna? Azt csak maga sem ákarja állítani, hogy Edith fülig szerelmes TO.egényébe? — Én csak annyit tudok, logy igenis Edith kérte apját, hogy mielőbb megtarthassák Esküvőjüket. — Hogy gyorsan átessen rajta. Elvégre ez is álláspont. De mondja, kérem, nem tud semniit az ellopott ékszerekről és a gyémánt nyakékről? Még mindig semmi nyom?-4 Nem. A betörő nyomtalanul eltűnt. Az egész ügy, úgy látszik, végleg elaludt. — Ha csak maga a betörő nem ad megint élei jelt magáról. — Azt kötve hiszem. Már mindent elért, amit akart: kiosztotta az öreg AHmannt, kicsalta Sárossyék családi ékszereit és a csekket s végül még a gyémánt nyakéket is ellopta. Ennél többet igazán nem lehet tőle kívánni. Ezek után bátran nyugalomba vo- nu hat. — Nézze csak! Ott a sarokban, az a magas szőke fiatalember . . . Nem Szabó György? — De igen, ő az. És csakugyan! Egész hátul, egyik sarokba húzódva, ott áll a detektiv. Tekintete fürkészve siklott végig a tömegen. Vájjon kit keresett? Most hirtelen megakadt valakin felragyogó szeme: egy vékony, sötét alak állt a templom másik oldalán; az egész arcból csak a két villogó, kemény szem és a kiugró karvalyorr látszott, a fe.hajtott szőrmegallér különben mindent eltakart. De Györgynek ez is elég volt. És mégsem mozdult el helyéről, nem akart áttörni a tömegen, egyáltalában semmit se tett, sőt tekintetét is másfelé fordította. Csendesen, megelégedetten mosolygott és gyöngéden meglökte szomszédját. — Nem megmondtam, Andor! — súgta halkan. — Itt van! Ha valaki egy hónap óta nem látta volna Györgyöt, nehezen ismert volna rá: élénk, sőt derült volt és tekintetéből megint a régi nyugodt önbizalom sugárzott. Az orgonista megütött néhány hangot, hogy kipróbálja hangszerét s a közönség pillanatok alatt a padok tetején termett és kipirult arccal fordult a kapu felé. De nem, a nájszmenet még mindig nem érkezett meg; az emberek csalódottan ültek vissza helyükre. Az izgalom, a türelmetlenség pillanatról pillanatra fokozódott, az órák úgyszólván percenként előkerültek a zsebekből s a fejek a legcsekélyebb zajra vagy mozgásra oly sebesen fordullak hátra, mintha dróton rángatták volna őket. De most aztán igazán komolyra fordult a dolog. A templomi harang is megszólalt és mélyzengő kongással jelezte a delet. Mintegy varázsütésre valamennyi lámpa lágyult s az ájtatos templomi félhomályt ragyogó fényözön futott.^ be. Az emberek ijedten hu- nyorgattak, hogy gyorsan hozzászoktassák szemüket a vakító világításhoz. És egy perccel később megszólalt Mendelssohn fenséges nászindulója s a pap ott állt összekulcsolt kézzel az oltár előtt. A zaj halk suttogássá halkult és a nászmenet bevonult. Elől vőlegénye karján a hófehér menyasszony. Lehajtott fejjel, sápadt arccal és könnyes szemmel lépdelt az oltár felé. A könny, a menyasszonyok elmaradhatatlan ékszere, mindig ott csillog szemükben, akár boldogok, akár boldogtalanok. És ki tudná az örömkönnyeket a bánat könnyeitől megkülönböztetni ? — Nézd, milyen szép! Milyen szomorú szegényke! — hallatszott halkan a közönség soraiból. A zene elhallgatott és kezdődött a szertartás. Az esti becsi gyors egyik fülkéje le volt zárva és az ajtóra cédula volt kiragasztva: „Lefoglalva1*. Egy fiatalember ment el a lezárt fülke előtt, elolvasta a felírást, elmosolyodott, bólintott és a szomszéd fülkébe ült. Podgyász nem volt nála. És valamivel később egy töpörödött öregember tipegett végig a folyosón, szintén megállt a lezárt fülke előtt, ugyancsak elmosolyodott és követve elődje példáját ő is a szomszéd fülkét választotta. Nála sem volt podgyász. Kevéssel a vonat indulása előtt az ifjú pár is megérkezett. Elhelyezkedett a bérelt szakaszban és bezárták az ajtót. A vonat elindut s Edith szivszorongva kérdezte magától, vájjon merre viszi? A boldogság, a nyugalom, a megelégedettség felé, vagy pedig? . . . Eddig egyetlen szót sem váltott férjével, pedig szükségét érzt© a beszédnek, a közeledésnek, csakhogy, a megille- tődés elfojtotta torkát s az agyában nyüzsgő gondolatok egymást marcangolták szét. De most Géza gyöngéden megfogta kezét, ajkához emelte és megszakította a csendet: — Boldog vagyok, Edith . nagyon boldog! És azt akaróim, hogy maga is ilyen boldog legyen. Az első gyöngéd mozdulat, az első gyöngéd szó! Hálás, meghatott tekintet volt rá a válasz. — Lássa, én ismerem magamat — folytatta Géza. — Zárkózott természetű vagyok, kissé rideg, talán mogorva is. Keveset forogtam társaságban, csak a munkának, a hivatásomnak éltem, elszoktam az emberektől. Nehezen tudom érzéseimet szavakba önteni- Ne kívánjon tőlem szavakat, hiszen ha akarja, minden cselekedetemből ki fogja olvasni, hogy egyetlen vágyam, törekvésem, boldognak látni magát. — Köszönöm — suttogta Editih. — Én is... higyje el nekem, én is minden erőmmel azon leszek, hogy boldoggá tegyem. Milyen kedvesen, becsületesen mondta ezt! Egy csókkal kellett volna megköszönni, ám Edith hiába várt erre a csókra. És Juhász Géza érezte, mit kellene tennie és szeretett volna többet is mondani, elmesélni mindent, amiről csak ő tudott, mély szerelmét, ellenállhatatlan vágyakozását, de a megkezdett mozdulat félbeszakadt és nem talált méltó szavakat. A beszélgetés elakadt. Már csak elvétve akadt egy-egy szó, mely mindig mást mondott, mint amit mondani akart. De Edith- nek jói esett a hallgatás: behunyhatta szemét, rendezhette gondolatait s még egyszer, utoljára magába szállhatott és meggyőzhette magát. Nagymamának igaza volt, gondolta. Egyszerű, de nemes és jó emer s én szeretni fogom. Akarom szeretni! És boldoggá fogom tenni, ahogy megígértem. Becsülöm, tisztelem . . . persze tudom, hogy ez még nem minden, valami, talán a legnagyobb, még hiányzik, de idővel ez is megjöhet. Nem vágyódom utána, érzem, hiszem eddig jóformán még csak meg sem csókolt és most egyszerre . • . Csak ez az egy ne vo nal Lesz-e hozzá elég bátorságom, ©lég erőm? S a vonat egyre jobban és jobban közeledett Bécs felé. Folytatása a 10. oldalon. 1933 december 24, vasárnap._______
